2000/2 Fischer Eszter

Alice Miller könyve "Kezdetben volt a nevelés" 1980-ban jelent meg. Témája az első életévek élményeinek hatása a későbbi életre, illetve a környezetre és a társadalomra. Fontos alapgondolata, hogy a kisgyerekkorban elszenvedett sérelmek azért pusztíthatják különös erővel a személyiséget, mivel az átélt érzések nem tudnak a személyiségbe integrálódni. Egyrészt, mert a sérelmek olyan korai életkorban történnek, melyekről tudatos emlék nem marad, ami azonban semmiképpen nem jelenti, hogy hatása, nyoma sem maradna, másrészt azért, mert a gyerekek rengeteg rejtett agresszió céltáblái, és kiszolgáltatottságukban az agressziót éppen azoktól a személyektől kell elszenvedniük, akikre érzelmileg leginkább rászorulnak. Mivel a gyerek semmiképpen nem feltételezhet rosszindulatot, bántási szándékot azoktól, akiktől léte függ, ezért spontán érzései ellenére elhiszi, hogy mindez iránta való jóindulatból, saját érdekében történik, és önmagát fogja hibásnak, bűnösnek tartani. Ehhez meg kell tagadnia saját elemi érzéseit, és ahogy önmaga iránt sem érezhet részvétet, úgy hal ki belőle az a képesség, hogy mások iránt részvétet érezzen. A visszafojtott gyűlölet, harag, melyet a sérelmek elszenvedésekor éreznie kellett, személyiségében integrálatlanul lappang, és adandó alkalommal kitör, de nem az ellen, akire eredetileg irányul, hanem az ellen, aki ellen lehet, nagy valószínűséggel gyerekek vagy más kiszolgáltatott emberek ellen. Ezek az agresszió-kitörések sosem vezetnek kielégüléshez, megnyugváshoz, mert az eredeti sérelmekhez semmi közük, csak látszólagos, így legföljebb időszakos megkönnyebbülést okoznak, és így újra meg újra megismétlődnek.

A könyv két részből áll. Az első rész (címe: A nevelés mint az eleven érzések üldözése) a nevelés, főként a régi korok nevelésének elméletével és gyakorlatával foglalkozik, a második rész (címe: A néma dráma utolsó jelenete - a világ fel van háborodva) három extrém élettörténeten keresztül mutatja be a kora gyermekkori élmények, a "nevelés" következményeit.

Az első rész első fejezetének címe: A "fekete pedagógia". Ebben a fejezetben a szerző részleteket ismertet Katharina Rutschky 1977-ben megjelent Fekete pedagógia című művéből. A mű régi nevelési kérdésekkel foglalkozó írások gyűjteménye, melyek alapján Miller arra keres választ, hogy szüleink és elődeink generációját hogyan nevelték, ennek hatására mit tettek ők velünk, ezt hogyan vehettük volna kisgyerekként észre, mit tehettünk volna mi másképp a saját gyerekeinkkel, és ez az ördögi kör hogyan szakítható meg. Végül, hogy a bűn kisebb lesz-e azáltal, ha nem veszünk róla tudomást.

Az idézett szövegek megrázó módon mutatják a régmúlt korok nevelési szokásait. Egy 200 éves példa: A makacsság és az akaratosság a legnagyobb veszély, melyről a gyereket a lehető legkorábban és legerélyesebben kell leszoktatni. Ezt szolgálja az egy éven aluli gyerek brutális verése is, a nevelés egyetlen célja az engedelmes, hajlítható, jó gyerek. Az első három év legfontosabb feladata a rendre szoktatás, melynek érdekében mindennek, ami a gyerek életében szerepet játszik (evés, ivás, öltözködés, alvás stb.) szigorú rend szerint kell történnie, sosem a gyerek szeszélyei (vagyis szükségletei) szerint, hogy tisztelje a megváltoztathatatlan rendet. A második-harmadik év elején a legfontosabb cél a szülők iránti tökéletes engedelmesség elérése, és hogy a gyermek mindig elégedett legyen azzal, amit nevelői vele tesznek. Az engedelmességre a legfiatalabb életkorban kell a gyereket rákényszeríteni, mert akkor úgy lehet az akaratát megtörni, hogy nem is fogja tudni, hogy valaha volt akarata, az erőszakra nem fog emlékezni. A szerző az idézet elemzése során kiemeli, hogy nem elsősorban az elszenvedett bántalmazások járnak pusztító következményekkel, hanem a tilalom, hogy a bántalmazásokra nem szabad emlékezni, a tudatos énnek nincs kapcsolata az eredeti, az elpusztított, a tönkretett maggal. Úgy lehet viszonylag épen rettenetes élményeket is elviselni, ha azok rettenetességét nem kell tagadni, ha a rettenetet rettenetként szabad átélni, és a személyiségbe integrálni. A következő idézet arról szól, hogy a gyerek minden hibáját el lehet nézni, de az akaratosságot nem, mert az "hadüzenet a szülői hatalom ellen ... ez a verés ne legyen játék, hanem győzze meg a gyereket, hogy az apa az úr."

Miller kiemeli, hogy ezek a régi könyvek még teljesen nyíltan kimondják, hogy miről van szó. A későbbi nevelési tanácsadó könyvekben már leplezettebb a totális nevelői hatalomra törekvés, egyre kifinomultabb érvekkel indokolják, hogy a verés, az erőszak miért a gyerek érdekében történik. A verés mellett számos más rafinált eszközt is alkalmaznak "a gyerek érdekében", melyek sokkal nehezebben átláthatók, és ezért különösen pusztító hatással vannak a későbbi életre. ezután a szerző egy 18. századi beszélgetést idéz, melyben a nevelő egy epilepsziás gyereknek azt sugallja, hogy betegsége onániájának következménye, és ravasz sejtetésekkel, halálfélelmet váltva ki belőle beismerő vallomásra kényszeríti. Itt a gyereknek semmi esélye sincs arra, hogy a manipuláción átlásson. A korabeli szerző külön felhívja a figyelmet, milyen fontos, hogy a gyerek ne vegye észre, hogy nyomoznak utána, az onánia elleni küzdelemhez még azt is ajánlja, hogy a kém aludjon a gyerekkel egy ágyban. A gőg megtörésére a megalázást javasolja: pl. a gyereknek megoldhatatlan feladatot kell adni, majd a biztos sikertelenség után meg kell szégyeníteni. Mindezt olyan barátságosan, hogy a gyerek a szándékosságot ne vehesse észre.

Egy másik példa egy tanárról szól, aki szomorúságot mutatva veri a gyereket, több nappal a bűn, majd a büntetés kirovása után. A következő idézet azt fejti ki, hogy a gyereket csecsemőkorától arra kell kényszeríteni, hogy szükségleteit megfékezze, természetes érzéseit elnyomja, pl. soha nem szabad teljesíteni kívánságát, ha sír, csak, ha nyugodt marad, rá kell szoktatni, hogy képes legyen másokat úgy enni látni, hogy ő maga nem követelőzik stb., tehát a test uralmát meg kell törni. Ennek érdekében a legfiatalabb kortól kezdve le kell törni a hevességet, sőt lehetőleg megelőzni, úgy, hogy távol tartunk tőle mindent, ami intenzív érzéseket válthatna ki belőle.

A következő példák arról szólnak, hogyan kell a gyerekektől a tudást, pontosabban a tudni akarást, tehát a kíváncsiságot távol tartani. Erre többek között azért is szükség van, hogy a gyerek ne vehesse észre, ami vele történik, hogy a nevelő manipulációin ne láthasson át. Az 1801-ből származó idézetben egy fiú a születésről és a nemek közötti különbségről beszélget tanárával, aki a gyerek kérdéseire azt válaszolja, hogy a gyerek úgy nő az anyja testében, ahogy a fák a földből, tehát a kérdésnek, hogy hogyan került oda, nincs értelme. A szülést nem lehet megnézni, mert nem lehet tudni, mikor kezdődik, ehelyett a tanár felajánlja, hogy a gyerek megnézhet egy lábamputációt, vagy vesekő eltávolítást, ezek a páciensek ugyanúgy jajgatnak, mint a szülőanyák. Az újszülött gyerek nemét a bába annak alapján állapítja meg, hogy a fiúk szélesebb vállúak, s a kezük és lábuk nagyobb, mint a lányoké.

A következő példák a manipulálás fontosságát emelik ki. A gyerekkel soha nem szabad tudatni, hogy kívánságait miért tagadják meg, jót tesz, ha élvezettel végzett tevékenységeit (evés, játék stb) magyarázat nélkül megszakítják, más irányba terelik. Visszautasított kérést később soha nem szabad teljesíteni, igyekezni kell a kérések elől "talán" válasszal kitérni, és ha a gyerek a kívánságát mégis megismétli, akkor már semmiképpen sem szabad teljesíteni. Ha valami ételt visszautasít, ki kell kísérletezni, hogy valóban rosszul lesz-e tőle, ha nem, éheztetéssel vagy más kényszerítő eszközzel el kell érni, hogy megegye. A gyerek sohasem tudhatja meg, ha szülei sem képesek arra, amit tőle megkövetelnek. Ha pl. a szülők vagy nevelők képtelenek undorító orvosságot zokszó nélkül bevenni, ezt leplezzék a gyerek előtt. Ha a felnőtt fél a sötétben, ezt titokban kell tartania, különben sosem tudja a gyereket erről a hibájáról leszoktatni.

Egy 1852-ből származó idézet azt fejtegeti, hogy ha a gyereket beavatják a parancs vagy tiltás hátterébe, már nem lehet szó igazi engedelmességről, ez esetben a gyerek nem a parancsnak, hanem a magyarázatnak engedelmeskedik, és ez olyan egyenrangúsághoz vezet, melyben már nincs tekintélytisztelet, anélkül pedig nincs igazi nevelés, és ez a gyermeki természetnek sem felel meg, melynek igénye a hit és az engedelmesség. Ahogy minden embernek hinnie kell isten bölcsességében és megmagyarázhatatlan szeretetében, úgy kell a gyereknek szülei és tanárai bölcsességében hinnie, s a szülei iránti engedelmességben kell megtanulnia, hogy hogyan engedelmeskedjék a mennyei Atyának.

Az engedelmesség egy soha meg nem kérdőjelezett alapelve a vallásos nevelésnek is. Gyakran hivatkoznak a Bibliára, amikor a természetes anyai szeretetet mint ártalmas "majomszeretetet" szembeállítják a gyermek valódi érdekét szolgáló apai szigorral ("ki a fiát szereti, a vesszőt nem kíméli").

A manipuláció további példái a természetes kíváncsiság, a nemi érdeklődés leküzdéséről és a szégyen- és undorérzés kialakításáról szólnak. Egy tizennyolcadik századi írás azt taglalja, hogy a fiatalok kíváncsisága, hogyan nézhet ki a másik nem, veszedelmes, mert a felfokozott fantázia csak újabb tápanyagot kapna a valóságból, ami az ártatlanságot veszélyeztetné. Megoldásként azt ajánlja, hogy a különbséget egy halott testén mutassák be, mert ez nem lesz a fiatalokra csábító hatással. Egy másik írás részletes tanácsokat ad, hogyan lehet a gyerekeket ránevelni arra, hogy minden, ami a saját testükkel kapcsolatos, undort váltson ki belőlük.

Majd három hosszú, egy-egy gyerek neveléséről szóló idézet következik, melyek érzékletesen illusztrálják mindazt, amiről eddig szó volt.

Végül a szerző nyolc pontban összefoglalja az idézetekből kibontható tanulságokat.

1. A felnőtt uralkodik a függőségben levő gyerek fölött.
2. Jóról és rosszról istenként dönt.
3. Haragja saját konfliktusaiból származik,
4. de a gyereket teszi ezért felelőssé.
5. A szülőket mindig védeni kell.
6. A gyerek eleven érzései az uralmon lévő számára veszélyt jelentenek.
7. A gyerek akaratát a lehető legkorábban meg kell törni.
8. Mindennek nagyon korán kell megtörténnie, hogy a gyerek "ne tudjon róla" és a felnőttet ne árulhassa el.

Az élő érzések elnyomásának eszközei: csapdák, hazugság, trükkök, becsapás, manipuláció, szeretetmegvonás, izolálás, bizalmatlanság, megalázás, megvetés, gúny, megszégyenítés, erőszak alkalmazása egészen a kínzásig. A "fekete" pedagógiához tartozik, hogy a gyereknek kezdettől fogva hamis információkat és vélekedéseket közvetítenek, melyek generációtól generációra továbbadódnak, holott nemcsak hogy nem bizonyíthatóak, hanem bizonyítottan nem igazak. Például.:

1. A kötelességtudat szeretetet eredményez.
2. A gyűlölet tiltással kiirtható.
3. A szülőknek a priori mint szülőknek megbecsülés jár.
4. A gyereknek a priori nem jár megbecsülés.
5. Az engedelmesség erőssé tesz.
6. A magas önértékelés káros.
7. Az alacsony önértékelés emberbaráttá tesz.
8. A gyöngédség káros (majomszeretet).
9. A gyermeki szükségleteket helytelen elfogadni.
10. A keménység és hidegség jó előkészítés az életre.
11. A megjátszott hálátlanság jobb, mint az őszinte hálátlanság.
12. A viselkedés fontosabb, mint a létezés.
13. A szülők és isten semmilyen sérelmet nem élnek túl.
14. A test valami piszkos és undorító dolog.
15. Az érzések hevessége káros.
16. A szülők ösztön és bűn nélküli lények.
17. A szülőknek mindig igazuk van.

Mi történik azokkal az emberekkel, akiknél ez a nevelés sikeres? Nem elképzelhető, hogy gyerekként átélhették volna valódi érzéseiket, hiszen ezekhez hozzá kellett, hogy tartozzon a megtiltott harag és tehetetlen düh. A soha át nem élt düh idővel többé-kevésbé tudatos öngyűlöletté alakul, vagy különféle pótszemélyek ellen irányul, és a felnőttek számára már engedélyezett kiélési lehetőséget keres.

A szerző megnyugtatónak találja, hogy a legújabb generációban csökken az a nyomás, hogy saját gyerekkorát "boldognak" tartsa, egyre többen írnak nyomasztó gyerekkori élményeikről anélkül, hogy azokra mentséget keresnének vagy szépíteni próbálnák. A fiatal szülők tudatos ideáljai kétségkívül megváltoztak. Engedelmesség, kényszer, keménység és érzéketlenség nem számítanak már abszolút elismert értéknek. De az új ideálok realizálását gyakran akadályozza, hogy a saját gyerekkor szenvedéseinek emlékét el kell fojtani, és ez az empátia hiányához vezet.

Miller felhívja a figyelmet arra a kiáltó ellentmondásra, hogy miközben a nevelés tudatos célja bizonyos értékek elsajáttítatása (pl. bátorság, őszinteség, önzetlenség), a nevelés során ezeket az elveket "a cél érdekében" durván megsértik (hazudnak, manipulálnak stb.), tehát végül is csak az erőviszonyok döntik el, hogy valakire érvényesek-e a szabályok, vagy nem. Számos példát felhoz a totalitárius rendszerekről, elsősorban a fasizmusról, ahol a fekete pedagógia elvei szerint felnőtt emberek hasonló módon viszonyulnak a felsőbbséghez, a parancsokhoz valamint, a náluk gyöngébbhez, ahogy ezt gyerekkorukban a szüleik beléjük nevelték. A Höss és Himmler vallomásaiból vett idézetek feltűnő analógiákat mutatnak a fekete pedagógia alapelveivel. Miller a Harmadik Birodalom kisemberének Hitlerhez fűződő viszonyát az így nevelt emberek apakapcsolatára vezeti vissza.

A következő fejezet címe: Létezik-e "fehér pedagógia"? A szelíd erőszak. A gyerek eleven érzései ellen való küzdelem nemcsak ebben a nyílt, brutális formában figyelhető meg. Miller egy család többgenerációs történetén keresztül mutatja be, hogy a látszólag szerető, gyöngéd nevelés is hogyan vezethet súlyos kényszerneurotikus állapothoz, ha a háttérben a korábbi súlyos megoldatlan konfliktusok miatt az élő érzések, a szenvedélyes, esetleg negatív indulatok teljes elnyomása továbbra is érvényesül, akkor is, ha ez nem látványos, brutális formában, hanem rejtettebb, finomabb módon történik.

Miller hangsúlyozza, hogy a "fekete pedagógia" szemlélete semmiképpen sem tűnt el, hanem rejtett módon sok szempontból továbbra is él. Véleménye szerint a nevelés általában a nevelő rejtett szükségleteit, nem pedig a gyerek szükségleteit elégíti ki. Ezek a rejtett szükségletek a következők: a tudattalan igény, hogy az elszenvedett megaláztatást másnak továbbadjuk, szeleplehetőség az elhárított, tiltott érzések kiélésére, a csábítás, hogy egy manipulálható élőlény áll rendelkezésre, az idealizált gyerekkor illúziójának megőrzése azáltal, hogy az átvett nevelési elveket helyesnek tartva nem kell tudomásul venni sem az eredetileg átélt, sem a saját gyereknek okozott szenvedést. Ehhez jön még a szabadságtól való félelem, a félelem, hogy az elfojtott visszatér, tehát az önmagunkban kiirtott érzéseket a gyerekben újra le kell küzdeni, és végül a bosszúvágy az elszenvedett fájdalmakért. Minden nevelés a gyereket csak "nevelni" tanítja, nem pedig arra, hogyan éljen együtt egészségesen a saját érzéseivel. A verés verni tanít, a szidás szidni, a megalázás megalázni, a kinevetés kinevetni, az élő érzések kiirtása az élő érzéseket kiirtani vagy saját magában, vagy másban, vagy mindkettőjükben.

Hogy a nevelés visszaéléssé, manipulációvá válik-e, Miller szerint attól függ, hogy valóban a gyerek szükségletei, érzései irányítják-e a nevelőt, vagy saját rejtett vágyai kielégítésére használja a gyereket. Érdekes példája erre az antiautoriter nevelés, melyet szintén manipulatívnak tart, mivel a szülőket az vezette, hogy úgy bánjanak gyerekeikkel, amilyen bánásmódot ők gyerekként kívántak volna, gyerekeiktől azt várták el, hogy úgy reagáljanak, ahogy ők szerettek volna reagálni, és ideológiai hevületükben ők sem figyeltek gyerekük valódi természetére és érzéseire. Ez az állandó félreértés és manipuláció könnyen vezethet tanácstalansághoz és agresszivitáshoz.

Miller szerint a gyereknek nem úgynevezett "nevelésre" van szüksége, hanem testi-lelki "kísérésre", melyben fontos a gyereket és jogait tiszteletben tartani, érzéseit tolerálni, és képesnek kell lenni a gyerek viselkedéséből tanulni.

A könyv második része (A néma dráma utolsó jelenete - a világ fel van háborodva) a gyermeket ért bántalmak következményeivel foglalkozik. Miller szerint a legtöbb ember életére jellemző a következő séma:

1. Kisgyerekkorban olyan bántalmakat szenved el, melyeket senki sem tart bántalomnak
2. A fájdalomra nem reagálhat haraggal.
3. Hálát kell mutatni az úgynevezett jótéteményekért.
4. Mindent el kell felejteni.
5. Végül felnőttkorban a felgyűlt dühöt mások ellen éli ki vagy önmaga ellen fordítja.

Ezt a tézist három extrém élettörténet elemzése támasztja alá. Az első egy súlyos drogfüggőé, a második egy tömeggyilkosé, a harmadik egy "ösztönbűnözőé".

Az első történet címe: Megsemmisítő háború a saját én ellen - a pubertás kihasználatlan esélye

A kisgyerekkorban beszabályozott, erőszakkal fékentartott érzések a pubertásban újult erővel törhetnek a felszínre, amit a szülők és maga a gyerek is súlyos fenyegetésként élhet át. Ez a konfliktus vezethet Miller szerint drogfüggőséghez, mivel a fiatal továbbra is megkísérli valódi érzéseit leküzdeni, de a serdülés szenvedélyes időszakában nem tud minden intenzitásról lemondani, ezért megpróbál a drogok segítségével érzéseket átélni, és ez egy időre látszólag sikerül is. De ekkor tulajdonképpen megismétlődik a kisgyermekkor drámája: a drog a valódi érzésekhez vezető utat ugyanúgy elzárja, a valódi érzéseket ugyanúgy kiöli, mint ahogy ezt valaha a szülők tették. A valódi érzések helyett mesterséges, manipulált élmények jönnek létre, melyeket a kamasz legalább maga akar irányítani, maga kontrollál azzal, hogy ő veszi be a drogot, ő dönti el, hogy mikor és mit vesz be, de ez az illúzió rettenetes módon omlik össze, a végén marad a teljes kiszolgáltatottság, a testi-lelki tönkremenetel; a valódi én, a valódi érzések teljesen hozzáférhetetlenné válnak és a személyiség szétesik.

Ezt a tézist drámai módon támasztja alá Christiane F. részletesen ismertetett és elemzett élettörténete. Christiane F. története 1979-ben jelent meg "Mi, a Zoo pályaudvar gyermekei" címen. Két Stern-újságíró hosszú beszélgetéseket folytatott egy fiatal heroinista lánnyal, és ezek alapján született az említett mű, amelyet emlékeim szerint a '8o-as években a magyar Rakéta Regényújság is közölt folytatásokban. Christiane hat éves, amikor családja vidékről Nyugat-Berlin egy lepusztult lakótelepére költözik. Apja, egy lecsúszott munkanélküli, minden frusztrációját gátlástalanul tölti ki családján, Christiane számos nyomasztó gyerekkori élményéről beszámol, melyek mind kiszámíthatatlan okokból bekövetkező brutális bántalmazásról, teljes kiszolgáltatottságról és elhanyagoltságról szólnak. Igen érzékletesen számol be arról is, hogy hogyan adja ő és a környezetében élő többi gyerek a sérelmeket tovább a náluk is gyengébbeknek (húgának, kisebb gyerekeknek), illetve apját valamelyest idealizálva hogyan harcol helyette más autoritás-személyekkel (tanárok, rendőrök stb.), míg teljesen kirekesztődik a normális társadalomból. A kamaszkor elején (12 évesen) felébredő vágyak kábítószerező fiatalok közé viszik, ahol egy időre teljesen boldog. Végre emberek között van, akikkel jól érzi magát, a reális élet nyomasztó gondjait újra meg újra elfelejtheti, a drogok csodálatos élményekkel ajándékozzák meg, és az eddigi kiszolgáltatottsággal szemben a teljes kontroll illúzióját is megkapja: hangulata és kedve szerint váltogatva az élénkítő és nyugtatószereket úgy keveri ki magának a kívánt lelkiállapotot, mint egy koktélt. Ugyanakkor valódi igényein ugyanúgy keresztülgázol, ahogy ezt eddig mások tették vele, pl. viszolyogva eltűri, hogy a moziban egy idősebb galeritag tapogassa, mert fél, hogy különben nem fogadják be. Hamarosan kialakul a teljes függőség, a drognak jobban ki lesz szolgáltatva, mint valaha volt bárkinek is, mindent fel kell adnia, nyomorra, kriminalitásra, prostitúcióra kényszerül, egészsége tönkremegy. Az elvonási kísérletek eredménytelenek, mert drog nélkül csak az elviselhetetlen üresség marad.

Az esetismertetést az teszi nagyon érdekessé, hogy Christiane meglepő pontossággal és részletességgel számol be élményeiről és érzéseiről, így lehetővé válik a szerző számára, hogy az általánosságokon túllépve a leírtakat nagyon konkrétan és meggyőzően interpretálhassa.

Miller felfogása szerint minden abszurd viselkedésnek megvan az előtörténete a kisgyerekkorban, minden abszurd viselkedés tekinthető úgy, mint rejtett kifejezési formája annak a tudattalanná vált drámának, melyet az illető a koragyermekkorban élt át, és személyiségébe nem tudott integrálni. Példaként említi az anorexia nervosa (kóros soványság) ismert kórképét, mely tipikus formájában olyan serdülőkorú lányoknál lép fel, akik addig különösen könnyen kezelhetők, sikeresek voltak, akik környezetüknek soha nem okoztak semmi nehézséget. Egy ilyen gyerek a serdülőkori érzésviharok hatására képtelen továbbra is automataként funkcionálni, viszont előtörténete miatt semmi esélye sincs arra, hogy valóban átélje és elfogadja a rátörő érzéseket. A betegséggel szinte megjeleníti, elmondja, hogy mi történt vele a koragyerekkorban. Az anorexia nervosa a szigorú nevelés minden vonását mutatja: a kíméletlenséget, a diktatúrát, a mindenre kiterjedő ellenőrzést, a valódi szükségletek iránti megértés és empátia teljes hiányát. Az ilyen stílusú nevelés legfontosabb törvénye így szól: minden eszköz jó, hogy olyan legyél, amilyennek mi akarunk, másképpen nem tudunk szeretni. Ez tükröződik vissza a későbbi éhezésben. A valódi szükségletek, azok testi jelzése teljesen, az éhhalál veszélyéig negligálva vannak, helyébe lép az extrém kontroll (minden falat, a testsúly ötgrammos nagyságrendű változása is ellenőrzés alatt áll, bármilyen spontaneitás ki van zárva). Az átélt terror így önmaga ellen fordul, miközben áttételesen a környezeten is bosszút áll, az éhező éhezésével nemcsak önmagát, hanem szüleit is bünteti.

A következő tanulmány (Adolf Hitler gyermekkora - a rejtettől a manifeszt borzalomig) Hitler élettörténetét elemzi. Millert az a kérdés foglalkoztatja, hogy milyen lehetett annak az embernek a gyerekkora, akinek egész élete a gyűlöletről szólt, és aki olyan könnyen tudott más embereket ebbe a gyűlöletbe bevonni. Az elemzést Hitler apjának élettörténetével kezdi.

Alois Hitler egy cselédlány törvénytelen fiaként született. Anyja öt évvel később férjhez ment, és fiát férje testvére vette magához, mert ők olyan szegények voltak, hogy a fiút nem tudták tartani. A valódi apa személye tisztázatlan maradt, de mint sötét titok ott lappangott a gyanú, hogy az apa a cselédlány munkaadóinak, egy zsidó családnak 19 éves fia lehetett. A gyanú mellett szólt, hogy a lány volt gazdái 14 éven át tartásdíjat fizettek neki. Ezzel a történettel később rokonai Hitlert magát zsarolni próbálták, tehát tudnia kellett róla. A törvénytelen születés szégyenét Alois Hitler csak 40 éves korában mosta le magáról, amikor nevelőapja örökbefogadta, és az anyakönyvben jól látható módon utólag nevét apaként belehamisították. A fiú hatalmas erőfeszítéssel magasrangú vámtisztségig vitte, kollégái szerint szigorú, pontos, pedáns ember volt, saját megfogalmazása szerint munkája abszolút engedelmességet és kötelességtudatot igényelt.

Ezek szerint Hitler apjára többszörös szégyen és trauma nehezedett: szegénység, törvénytelen születés, 5 éves korában elszakadás az anyjától és a zsidó vér. Az utolsó talán csak hiedelem volt, de ez nem teszi a dolgot könnyebbé, egy kibeszélhetetlen, igazolhatatlan gyanú a saját eredettel kapcsolatban nehezebben elviselhető lehet, mint bármilyen bizonyosság.

A későbbi leírások szerint Alois Hitler kötekedő és ingerlékeny természetű volt. Családján zsarnokian uralkodott, gyermekeitől abszolút engedelmességet követelt, korbáccsal, bottal eszméletvesztésig verte őket. Húga tanúsága szerint Adolfot apja minden nap keményen megverte. Hitler később maga gyakran dicsekedett vele, hogy gyermekkorában indián módra hang nélkül tűrte a verést, az ütéseket hangosan számolva. A különböző forrásokból kiderül, hogy a családban teljes volt a terror. Az apa gúnyolta, kínozta, megalázta a gyerekeket, az anya szolgálta a férjét, aki őt is verte. Fennmaradt például, hogy az apa füttyentéssel rendelte magához a fiát, ha akart tőle valamit. Hitler 11 éves korában meg akart otthonról szökni, apja felfedezte és csaknem agyonverte. 13 éves volt, amikor apja meghalt.

Hitler anyjáról szólva az életrajzírók kiemelik, hogy fiát nagyon szerette, kényeztette. Közelebbi elemzés azonban zavart anyakapcsolatra utal. Klara Hitler 16 éves korában költözött Alois Hitler házába, hogy a háziúr beteg feleségét és két gyerekét gondozza. A ház ura még a feleség halála előtt teherbe ejti, aztán feleségül veszi az akkor 24 éves Klárát, aki három gyereket szül, ám 4-5 hét leforgása alatt mindhárman meghalnak diftériában. Még ebben az évben újra terhes lesz, így születik Adolf Hitler.

Miller hosszan elemzi, hogy egy ilyen előtörténet hogyan hathat a későbbi fejlődésre és az anya-gyerek kapcsolatra. Miller kiemeli, hogy az anya, aki férjének engedelmes szolgálólánya volt, minden látszólagos szeretete ellenére természetes módon szolgáltatta ki a gyereket apja brutális kínzásainak. A súlyos megalázásokról és kiszolgáltatottságról szól Hitler szexuális perverziója is: pl. Hitler csak úgy tudott szexuálisan kielégülni, ha egy fiatal nő a feje fölött guggolt és az arcába ürített. Más esetben Hitler egy fiatal színésznő elé vetette magát, és azt kívánta, hogy rugdossa. Miller szerint harmonikus, szeretetteljes anya-gyerek kapcsolat esetén lehetetlen, hogy ilyen kényszerek alakuljanak ki.

Miller számos hátborzongató párhuzamot mutat ki az életrajz és a későbbi történések között. A rettenetes gyerekkori élmények, a totális, életveszélyig menő kiszolgáltatottság, a kegyetlenség, amit nap mint nap át kellett élnie, csillapíthatatlan gyűlöletet váltott ki, mely eredeti tárgyától eltérítve úgy sem enyhülhetett, ha saját szenvedéseit szó szerint ártatlanok millióin is bosszulta meg. Különös párhuzamot mutat az egy tisztázatlan, talán zsidó nagyszülő, és az a törvény, hogy mindenkinek a nagyszülőkig terjedően kellett bizonyítania, hogy tiszta árja. Hitler gyerekkorában a családdal élt anyja skizofrén, púpos nővére, aki olyan ijesztően és bizarrul viselkedett, hogy egy cselédlány ezért hagyta el a házat ("az őrült púpost nem lehet elviselni"). A gyerek Hitler nem menekülhetett el, cserébe viszont később minden testi és lelki fogyatékos kiirtását elrendelhette. Az őrjöngő gyűlöletet semmi sem csökkenthette, az átélt rettegést semmi sem tehette meg nem történtté. Ezt Hitler későbbi feljegyzett rémálmai és éjszakai pánikrohamai is mutatják, melyek leírásából nem nehéz a gyerekkori élményekkel való kapcsolatot felismerni.

Miller hangsúlyozza, hogy a háttértörténet feltárásával semmiképpen sem kívánja Hitlert felmenteni. Az ártatlanok ellen elkövetett gonosztett gonosztett marad akkor is, ha az ember megérti, hogy milyen út vezetett odáig. De veszélyesnek tartja, ha az ember elborzadva érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tekinti a gonoszságot, ezzel tulajdonképpen érvényteleníti is (egy ilyen borzalomra nincs magyarázat, tehát nem kell vele foglalkoznunk, olyan, mintha nem is volna), miközben a gyermeki szenvedést bagatellizáljuk (a verés, az apa abszolút hatalma akkoriban természetes volt, mégsem lett mindenkiből Hitler stb.). Miller ki is emeli, hogy Hitlernek azért lehetett akkora hatása kortársaira, mert őket is hasonló módon, a "fekete pedagógia" alapján nevelték. Hitlerben újra megtalálhatták saját kegyetlen, kíméletlen apjukat, akinek ugyanolyan fenntartás és kritika nélkül engedelmeskedtek, mint amit gyerekkorukban vártak el tőlük, miközben ez az apafigura elfojtott és felhalmozott gyűlöletüknek felkínálta az alacsonyabbrendű népeket, elsősorban a zsidókat, akiken szabadon, a törvény, az apafigura által támogatva bosszulhatták meg a legbrutálisabb és legkegyetlenebb módon azt, amit önmagukkal kapcsolatban még csak tudomásul sem vehettek.

Miller azért választotta Hitler élettörténetét, hogy megmutassa, minden idők legnagyobb gonosztevője sem jön gonosztevőként a világra. Tanulságként kiemeli, hogy azok lesznek tettesek, akik ezzel saját áldozat voltukat próbálják meg elhárítani. Ha valaki tudatosan átélheti saját áldozat voltát, az megvédhet a szadizmustól. A szadizmus tulajdonképpen kényszer, hogy mások kínzásával és megalázásával elhárítsa és a tudattalanban tartsa saját elviselhetetlen élményeit. A gyűlölet kiélése ellentétben áll a gyűlölet megélésével. A megélés intrapszichikus realitás, belső, lelki történés, ezzel szemben a kiélés cselekedet, mely más emberek életébe kerülhet. Ahol a megélés útja a "fekete pedagógia" vagy a szülők rejtett szükséglete miatt el van zárva, nő a kiélés valószínűsége, mely vagy mások ellen (Hitler), vagy saját maga ellen (Christiane F.) irányul.

A harmadik történet egy bűnügy elemzése, a fejezet címe: Derült égből? Az eset a hatvanas évek végén történt az NSZK-ban. A vádlott, Jürgen Bartsch 16-20 éves korában leírhatatlan kegyetlenséggel gyerekeket gyilkolt meg sorozatban. Élettörténete első közelítésben semmilyen módon nem indokolja a történteket, ezért a gyilkost mindenki "ösztönbűnözőnek" tartotta, aki rendezett családi körülmények között nőtt fel, tehát környezete nem tehető felelőssé a történtekért.

A házasságon kívül született gyereket anyja a kórházban hagyta, majd hamarosan meg is halt. A gyereket néhány hónapos korában egy jómódú hentes felesége, akinek méhét a kórházban eltávolították, örökbefogadta. Az új szülők szigorúan nevelték, és más gyerekektől elszigetelve tartották, hogy ne tudja meg, hogy nem vérszerinti gyerekük. 10 éves korában a szülők elfoglaltságuk miatt egy gyerekotthonba adták, majd két év után egy sokkal nagyobb, szigorú katonai stílusú nevelést biztosító katolikus intézetbe került, ahol nehezen nevelhető fiúk is voltak. Bartsch 16 és 20 éves kora között több mint száz sikertelen kísérleten kívül négy fiút gyilkolt meg. A gyilkos a fiúkat egy üres pincehelyiségbe csalta, majd veréssel engedelmességre kényszerítette őket. A sonkazsinórral megkötözött áldozatok genitáliáival manipulált, majd megfojtotta vagy agyonütötte őket, végül felvágta a testet és a belső szerveket kiszedte. Megesett, hogy a testet szétdarabolta, fejét levágta, szemét kiszúrta, kasztrálta, vagy darabokat vágott ki a testből, melyeket szagolgatott. Az eset rettenetes felháborodást váltott ki, a szakértők hangsúlyozták, hogy a fiatalember előélete, gyerekkori környezete semmilyen magyarázattal nem szolgál az ördögi gonoszságra.

A részletesebb kutatás a következő élettörténetet tárta fel: a fiú első életévét a kórházban tölti, ahol nincs állandó gondozója. Az örökbefogadás hónapokig húzódik, de a későbbi örökbefogadó anya nem egyezik bele, hogy ezt az időt a fiú erre alkalmasabb és felszereltebb gyerekotthonban töltse, hogy ne tanulhasson rosszat esetleges antiszociális gyerekektől. A gyereket már a kórházban tisztaságra szoktatják, de a nevelőszülőkhöz kerülésekor visszaesik, ami a tisztaságmániás anyát heves undorral tölti el. A gyereket ebben az időben többször súlyos verésnyomokkal látják. 6 éves koráig teljesen elszigetelten tartják, más gyerekkel nem játszhat, hogy ne legyen "piszkos". A szülők nagyon elfoglaltak, a gyerek úgy érzi, útjukban van, ilyenkor gyakran meg is verik. Az iskolában nem tud beilleszkedni, retteg a gyerekektől, akik csúfolják, kínozzák. A fiú megpróbálja fájdalmát nem mutatni, a bajokat keményen elviselni. 8 éves korában egyszer anyja egy dührohamában a henteskést vágja hozzá. Az apa mindenért őrmesterhangon ordít, a gyerek saját későbbi beszámolója szerint szünet nélkül rettegésben él. Ebben a korában egy 13 éves unokabátyja szexuálisan elcsábítja. Az anya egyik pillanatban dédelgeti, a másikban átmenet nélkül valami apróság miatt miatt úgy veri, hogy a használt eszköz, pl. vállfa rendszeresen eltörik. Különösen dühbe hozza, ha a fiú védekezik, a verést engedelmesen, vigyázzállásban kell fogadnia. A dührohamot általában az váltja ki, ha a tisztaság- és rendmániát valami sérti, vagy ha a fiú engedetlen.

A fiú vallomásaiból a katolikus internátus pokla is kirajzolódik. A gyerekeket brutálisan verik és egyéb szadisztikus büntetésekkel kínozzák, hisztérikusan tiltanak minden szexualitásra emlékeztető tevékenységet, állandóan onániára és homoszexualitásra gyanakodnak. Az életmód agyonszabályozott, mint egy börtönben. A vezető, aki mindenkinél szexualitásra gyanakszik, és a gyanú alapján brutálisan büntet, a gyereket rendszeresen ágyába csalja és nemi szervével játszik, megtiltván, hogy erről bárkinek is beszéljen. A gyerek végül is megszökik, de nem mer hazamenni, mert fél a szüleitől. Végül a szülők megtalálják, és minden könyörgése ellenére visszaviszik. A fiú egyetlen vigasza az internátusban, hogy nem egyedül van kiszolgáltatva, mint a szüleinek, hogy a fiúk a szadisztikus nevelőkkel szemben összetartanak. Serdülőkorában kezdődik, egy ismerős szomszéd fiút rákényszerít, hogy hagyja magát megverni.

Bartsch vallomása szerint kb. 13-14 éves korától úgy érezte, nem tudja befolyásolni azt, amit tesz. Eleinte csak levetkőztette és tapogatta, verte a nála sokkal kisebb fiúkat, majd jött a gyilkosság és a darabolás, melyhez az otthoni henteskést használta.

Az erőszak és a szexuális izgalom kombinációja, amit a tulajdonként használt kisgyerek a szüleinél átél, gyakran fejeződik ki perverziókban és bűncselekményekben. Jürgen Bartsch gyilkosságaiban is ijesztő pontossággal tükröződnek vissza gyerekkorának elemei: a gyerekeket egy földalatti rejtekhelyen gyilkolta meg, mely a három méteres fallal körülvett rácsos pincére emlékeztet, ahogy Bartsch leírta kisgyerekkora színhelyét. A gyerekeket a "saját késükkel" vágta fel. Áldozatainak rémült és tehetetlen tekintete izgatta fel, melyben saját elnyomott érzéseit láthatta viszont úgy, hogy a csábító, felizgatott felnőtt szerepébe került, azébe, akinek valaha ő volt kiszolgáltatva.

Jürgen Bartsch gyilkosságaiban Miller szerint több minden kifejeződik: a szülők és nevelők ellen felgyűlt, a társadalom által elítélt gyűlölet levezetése; a szülői és nevelői erőszaknak való kiszolgáltatottság megjelenítése, melyet a rövid bőrnadrágos kisfiúkra vetített ki (amilyen nadrágot kiskorában ő maga hordott); és az a kényszer, hogy a közvéleményből, az emberek nyilvánosságából immár indokoltan kiváltsa ugyanazt az elborzadást és undort, melyet örökbefogadása idején anyja mutatott iránta. Ez a jelenség - a kisgyerekkori anya döbbent, undorodó tekintetének kényszeres keresése - sok perverznél megfigyelhető.

A per során következett be a dráma utolsó felvonása, melyben immár végzetesen ismétlődött meg az eredeti tragédia: A tettek motivációjának a túl erős, patológiás szexuális ösztönt tekintették, ezért Bartschot saját kérésére (mivel úgy érezte, túl heves ösztönein nem tud uralkodni), kasztrálták, melynek következményeibe belehalt.

Az esetismertetés után Miller hangsúlyozza, hogy a gyerekek "nevelés" címen történő kínzása semmiképpen sem tartozik kizárólag a régmúlt történetei közé. Ennek igazolására elképesztő kínzásokról szóló eseteket idéz egy svájci telefonos pszichológiai tanácsadó dokumentációjából, melyek a külvilágtól elzárva, tisztes családok négy fala között történtek. Miller szerint, ha rejtetten is, de változatlanul él az a szemlélet, mely a gyereket a szülei tulajdonának tekinti, cinkos módon eltűri, sőt bátorítja, hogy a felnőttek valaha elszenvedett sérelmeiket saját gyerekeiken bosszulják meg, illetve a felnőttek ilyen jellegű cselekedeteit elnézéssel, megértéssel tekinti és következményeit bagatellizálja. A perben Jürgen Bartsch családját rendezett, jó környezetnek minősítették, a gyilkosságsorozatot a gyilkos beteges ösztöneivel, tehát veleszületett gonoszságával magyarázták. A svájci tanácsadó jelentését 400 újságnak küldte meg, ebből mindössze kettő volt hajlandó foglalkozni vele.

Az összefoglaló részben Miller magyarázza, hogy miért választotta ezt a három annyira eltérő, mégis sok hasonlóságot felmutató esetet. Mindhárom történet extrém destruktivitásról szól, mely Christiane esetében önmaga, Hitlernél a valódi és képzelt ellenség, Jürgen Bartschnál önmagára emlékeztető kisfiúk ellen irányul. A destruktivitás mindhárom esetben a koragyerekkorban felgyűlt és másokra ill. önmagára áttolt gyűlölet kisülésének tekinthető. Mindhárom gyereket rendszeresen súlyosan bántalmazták és megalázták. A kezdet kezdetétől a kegyetlenség klímájában nőttek fel. Egy egészséges, normális gyerek egészséges, normális reakciója az ilyen bánásmódra a nagy intenzitású nárcisztikus harag. De a mindhárom családban uralkodó autoriter nevelési rendszerben ezt a dühöt a legkeményebben el kellett nyomni. Egyikük sem találkozott egész gyerek- és ifjúkorában senkivel, akivel érzéseit, főleg a gyűlöletet meg tudta volna osztani. Mindhármukban erős a nyomás, hogy az elszenvedett élményeket valamilyen módon artikulálják, a világgal közöljék. Mindhárman tehetséget mutatnak a verbális kifejezőkészség terén. Mivel a verbális kommunikáció útja el volt zárva, csak a tudattalan megjelenítés lehetősége maradt. Ez a megjelenítés kiváltja a világ megdöbbenését és elborzadását, de ez csak a dráma utolsó felvonására, nem pedig a kezdetre, a gyermek bántalmazására érvényes. Mindhárom személy gyöngédséget csak mint szülei tulajdona kapott, soha nem mint saját szükségletekkel bíró, saját személyiségű önálló lény. A gyöngédség, az elismerés iránti vágy és a gyerekkor destruktív érzéseinek áttörése vezette őket a pubertástól kezdve a végzetes megjelenítéshez.

Miller újra meg újra hangsúlyozza, hogy a lelki egészség szempontjából milyen fontos a valódi érzések átélésének lehetősége. Minél erősebben tiltják az ún. csúnya érzéseket (harag, irigység, gyűlölet stb.), annál kevésbé tudjuk őket a személyiségbe integrálni és kezelni, a tudatos kontroll számára hozzáférhetetlenül, eredeti okáról és tárgyáról leválva pusztító hatásúak lesznek önmagunk és mások számára is.

Tipikus példái ennek a gyakori neurózis-esetek papcsaládból származó embereknél. Az analízisükben feltáruló gyerekkori fantáziák gyakran kegyetlen, szadisztikus tartalmúak. Ezekben a fantáziákban a pedagógiailag kínzott gyerek bosszúfantáziái keverednek a szülők kegyetlenségével, akik a gyerek vitalitását megvalósíthatatlan morális előírásokkal ölték ki. A reális helyzet okozta reális harag tudatosan átélve megenyhül és más, hasonlóan reális érzéseknek ad helyet, az elhárított és tudattalanba kényszerített harag felerősödik és bármely kínálkozó szelepen át kontrollálhatatlanul törhet ki.

Ez akkor is így van, ha a tiltás nem brutálisan történik. Miller elemzi Sylvia Plath, a sikeres, öngyilkosságban meghalt író történetét ebből a szempontból. Sylvia Plath élete nem volt nehezebb, mint sok más emberé. Ami feltűnő, hogy anyja láthatólag nem volt képes elviselni, ha lánya nem volt boldog. Sylvia Plathnak úgy kellett éreznie, hogy anyját tönkreteszi, ha szomorú, elégedetlen vagy bármilyen problémája van. Minden anyjához írott levelében - melyeket anyja lánya öngyilkossága után kiadott - biztosítja, hogy milyen jól van, milyen boldog. Az anya, aki kétségbeesetten igyekszik jó anya lenni, és ennek bizonyítékát abban látja, ha a gyerek szünet és kivétel nélkül boldog, lehetetlenné teszi a gyereke számára, hogy saját negatív érzéseit bűntudat nélkül átélhesse. A negatív érzések életveszélyes fenyegetést jelentenek az anya számára, és így elviselhetetlen szorongás és bűntudat terhelődik a gyerekre.

Az elterjedt nézet, hogy a gyűlölet destruktív érzés, amely pusztuláshoz vezet, figyelmen kívül hagyja, hogy a gyűlölet, a harag normális, emberi érzés, amely adekvát és biztosan bekövetkező válasz az elszenvedett bántalmazásokra vagy frusztrációkra. Az érzés önmagában még senkit sem ölt meg. Nem a tudatosan átélt, hanem az ideológiák segítségével elhárított és így felduzzadt gyűlölet vezet pusztításhoz.