Hannes Böhringer
Szókratész

Mi a filozófia? Ez számomra nem didaktikus kérdés, hanem olyan kérdés, amelyet magamhoz intézek. Megkérdezem magamtól, hogy valójában mit is csináltam azóta, amióta filozófiával foglalkozom. Talán nem filozofáltam annak előtte, hogy filozófiát tanultam volna? Lehetséges-e egyáltalán nem filozofálni? Létezik-e egyáltalán a filozófia vagy sokkal inkább csak filozófiák vannak? Az én filozófiám, a te filozófiád stb. Ezzel ellentétben ismeretes a philosophia perennis – az a filozófia, amelyik évszázadokon áthúzódó tartós tevékenység, melyet egyik filozófus a másiktól vesz át, tehát valami egybefüggő, ami nem esik szét csupa sokféleséggé. Létezik-e a filozófia a filozófiák sokaságában? El lehet-e menni oly messzire és lehetséges-e azt mondani, hogy a filozófia mindig ugyanazt állítja az egymásnak ellentmondó filozófiák sokaságában, mindig más, ellentétes szavakkal? Miért nem ért soha véget a filozófia? Vagy talán észrevétlenül már vége is lett, és mi mindegyre csak folytatjuk?

A sok filozófia között van egy álláspont, mely szerint a filozófia véget ért, és már csak filozófiatörténetként művelhető. Ámde nem végzi-e be minden filozófus a maga számára valamiképpen a filozófiát? Mit jelent a filozófiai megismerés számára az, hogy nem ér véget, nem végződik be, és mégis mindenkor a végnél van, a célnál, és nincs tovább?

A filozófia tanulása ma rendszerint filozófiai textusok, filozófusok írásainak olvasását, a róluk szóló beszédet és írást jelenti. Melyek a filozófiai textusok tengerében a számomra fontos, mondhatni, eredeti szövegek? Mivel csak hatszor egyórányi időm van, hat szöveget választok hat filozófustól. Minden órára egyet. Ezek: Szókratész, Epiktétosz, Plótinosz, Pascal, Hegel és Simmel. Három ókori, három modern — válogatás saját kánonomból. Nem indokolom meg, miért éppen őket választom, hanem kiválasztom, mert kedvelem őket, és az előadások során szeretném kideríteni, hogy van-e olyan összefüggő valami, mely túlmegy ezen a merőben szubjektív, esetleges hajlamon, affinitáson.

Szókratésszel kezdem, a platóni Szókratésszel. Szókratész egy kétes alak: van egy történeti és van egy irodalmi Szókratész. Ő maga nem írt semmit. Főként "tanítványa" Platón, továbbá egy másik "tanítvány", Xenophon által, valamint Arisztophanésznek, a komédiaköltőnek a révén ismerjük, aki gúnyolódik rajta. A történeti Szókratész tartalmas kutatás tárgya; bizonyosan különbözött minden ábrázolásától, ez azonban nem érdekel; a leghatásosabb ábrázolását, a platóni Szókratész költött figuráját fogadom el érvényesnek. Hiszen a költészetből tudjuk, hogy irodalmi alakok legalább olyan elevenek tudnak lenni, mint valóságos történeti személyek. Amikor tehát a következőkben Szókratészről beszélek, mindenkor a platóni Szókratészre gondolok, de csak minimális platonizmussal. Platón saját platónikus filozófiáját adja tanítója szájába. Szakemberek azt állítják, hogy a Platón írta Apológiában, Szókratész védőbeszédében jut a történeti Szókratész még leginkább szóhoz, noha természetesen ott is stilizálva.

A 399. év könnyen megjegyezhető. Kr.e. 399-ben ítélte halálra és végezte ki Szókratészt Athénben az akkor éppen helyreállított demokrácia — az után, hogy jócskán megviselte egy időre az úgynevezet Harmincak diktatúrája, mely a peloponnészoszi háború során elszenvedett rettenetes vereség után jutott hatalomra. Igen, Szókratészt halálra ítélték és a filozófia mártírjává vált, életével és halálával tanúskodott a filozófia iránti elkötelezettségéről. Ki tudja, mi lett volna a filozófiából Szókratész nélkül. Whitehead azt mondja, hogy az egész filozófia, a teljes filozófiatörténet úgy tekinthető, mint Platónhoz fűzött lábjegyzet. A platóni filozófia pedig, mondhatni, merő apológiája Szókratésznek. Nemcsak az ekként nevezett irat, az Apológia, hanem az összes többi dialógus is Szókratész igazolását folytatja, és egy alkotmány alapvetéseibe torkollik, egy olyan város törvénykezésébe, melyben lehetetlen, hogy halálra ítélhessenek egy olyan embert mint amilyen Szókratész, hogy halálra ítéljék, mondhatni, a legderekabb férfiút.

A platóni filozófia fölöttébb hatékony és sikeres propagandának bizonyult. Sikerült alapvetően megkülönböztetnie a filozófus Szókratészt a szofistától. Egy olyan megkülönböztetés révén, mely szinte semmi, egy presque rien, mivel Szókratész kortársai szemében a Görögország városait benépesítő szofisták, tanítók és szónokok egyike volt. Elég csak elolvasni Arisztophanészt, a komédiaköltőt és A felhők című darabját. Kik voltak a szofisták? Szónokok és tanítók voltak, akik a szónoklás tanítását ígérték. Már kezdettől a logosz szó körül kerengünk, amelynek jelentése nemcsak ész, hanem szó és nyelv is. A szofisták a retorika tanárai voltak. Azt ígérték, hogy jó beszéd révén sikeressé lehet válni; hogy beszélés révén cselekedni lehet, sikeresen cselekedni; érvényesülni lehet a bíróság előtt és a politikában, a piacon, a fórumon. Hiszen a demokrácia, talán inkább mint más alkotmányok, a beszéden és a meggyőzésen alapul, a tanácsoláson és nem a puszta parancson. És a szofisták már urai voltak mindannak, amit Szókratész is gyakorolt — vagyis a vita és a cáfolat művészetének, az úgynevezett erisztikának (erisz = küzdelem, vita) és az elenktikának ( elenhein = cáfolni ). Ez az elenktika már az volt, amit a későbbiekben szókratikának neveztek: a beszélgetés során rámutatunk a másik érvelésének belső ellentmondásaira, úgy, hogy közben mi sem tudunk többet. És mégis lényeges különbségek vannak a szofisták és Szókratész között. A szofisták városról városra vándorolnak, Szókratész saját városában marad. A szofisták pénzt kérnek, Szókratész nem kér pénzt. A szofisták felvilágosultan szkeptikusak, Szókratész szkeptikusan is felvilágosult. Az Apológia első mondatában rögtön azt mondja: "nem tudom". Uk oida; az oida az eidenaiból ered, és összefügg az eidosszal, az ideával. Ez a szókratészi filozófia vezérmotívuma: nem tudom. Megfeledkezett magáról, mondja Szókratész, magukkal ragadták, lenyűgözték vádlóinak, a szofistáknak a beszédei. És a vádpontok egyike az, hogy beszéde erőszakos. Ő vitatja ezt, kivéve persze, mondja, ha az igazság erőszakos. Ő maga nem tud másként, csak egyszerűen beszélni. Ahogy ezt mondja, észrevenni, hogy ő sem képes a retorikától, a beszédművészettől, saját beszéde erőszakosságától megszabadulni, mert az is a retorika fegyverzetének a része, hogy egyszerűen akarunk beszélni. Szókratész azt mondja, hogy nem jártas a védőbeszédben; hogy ő egy xenos. Úgy akar beszélni, ahogy megszokta a piactéren, ahol mindenki ismeri őt. Ám voltaképpen ott is idegen (17d). Ott is titkos kapcsolat, rejtett rokonság fűzi a szofistákhoz. Noha Szókratész mindvégig Athénban maradt, valójában mégsem igazán otthonos ebben a városban; valamiképpen olyan idegen, mint a szofisták, akik idegen városokból jöttek.

Melyek a vádpontok? Meletos, a vádlója csak a régi rágalmakat ismétli: Szókratész egy bölcs férfiú, aki az égi dolgokon tűnődik és a földalattiakat kutatja és az igazságtalant igazságossá teszi (18b-c; 19b-c). Az égi dolgokon való töprengés és a földalattiak kutatása — ez talán Szókratész korai időszakára vonatkozik, amikor még talán Anaxagorasz természetfilozófus tanítványa volt, akit szintén istentelenséggel vádoltak. A platóni Szókratész egyáltalán nem foglalkozik az égi és földalatti dolgokkal — ebből észrevehető, hogy a platóni filozófia egészében Szókratész védelmére és igazolására van —, mivel, miként egy másik dialógusban, a Phaidroszban mondja, e dolgokat nem találja olyannyira érdekesnek, mint a városi embereket, és ha majd őket megértette, csak akkor érdeklik az égben és a természetben történő dolgok (229e-230a;230d).

"Az igazságtalant igazságosnak teszi meg " — így van a fordításban, szó szerint pedig: a gyengébb logoszt erősebbé teszi: ton hetto logon kreitto poiein (18b, 19b) A gyengébb logoszt, a gyengébb beszédet erősebbé tenni, a gyengébb véleményt erősebbé tenni, a gyengébb érvet erősebbé tenni. Ez szó szerinti idézet Prótagorásztól, egy szofistától, akitől fennmaradt ez a mondat (Diels/Kranz: Die Fragmente der Vorsokratiker 80, 6b). És ezzel a filozófia egyik központi motívumához jutottunk: az átfordításhoz. A dolgoknak a fejük tetejére állításához vagy a fejük tetején álló dolgoknak a talpukra állításához. És ha valamit átfordítunk, akkor már nem tudjuk biztosan, merre a teteje, merre az alja, hogyan van helyesen.

Minden dologról két ellentétes vélemény létezik, ez egy másik fontos kijelentése Prótagorásznak (Diels/Kranz 80, 6a.). Prótagorász volt az egyik legjelentékenyebb szofista. Az ő nevét viseli az egyik platóni párbeszéd is.

Ha egyazon dologról mindig két ellentétes vélemény létezik, melyik akkor a helyes, az erősebb? Hiszen képesek vagyunk a gyengébbiket az erősebbikké és az erősebbiket a gyengébbikké tenni. Végső soron nem érvényteleníti-e egymást a két vélemény; végső soron nem egyforma erősek-e? Ez a filozófiai szkepszis következménye: megszabadulás minden véleménytől és ítélettől. Lebegő állapot, úszás, miközben nincs a talpunk alatt szilárd talaj. Szókratésznél és Prótagorásznál valami ilyesmi van vázolva. A szókratészi irónia is az átfordításnak ezen a princípiumán alapszik. A tanító tanítványnak, a tudó tudatlannak, a felülkerekedő alulmaradónak tetteti magát. És az ún. szókratészi irónia is egy retorikus eszköz, amelyet Quintilianus tankönyvében disszimulációnak nevez (Institutionis Oratoriae IX 2,44). Az irónia mond valamit, de az ember érzi, hogy nem érvényes, ám az sem, amit az irónia közvetve, a kimondott ellenkezőjeként mond. A átfordítás nem állhat meg az állítás ellenkezőjénél, még az ellenkezőjét is átfordítja, de mégsem a kiindulóponthoz érkezik vissza. Az irónia fellazította az élesen szembenálló, egymásnak feszülő pozíciókat, úszni kezdtek; az ironikus együtt úszik velük és beszélgetőtársait magával vonja.

Nekem úgy tűnik, hogy az átfordítás-motívum a közponi motívuma a platóni Szókratésznek, és ekként is értelmezték Szókratész figuráját. Ő a megfordító, a korfordító, a revolver; a szó szerinti értelemben vett revolucionárius. Hegel azt mondja, hogy ő vitte romlásba Athént, a városromboló, akit joggal ítéltek halálra, mivel vele hatolt be a görög városba a szubjektivitás princípiuma — a platóni Szókratész authadiáról (34e, 37a) = önhittségről, elbizakodottságról beszél —, mely ezzel a zárt társadalommal összeegyeztethetetlen alapelv volt, és ezért szétrobbantotta a poliszt. A város ezt pontosan megérezte, ezért egy mélyebb történelmi értelemben igazságos volt egy ilyen férfit halálra ítélni (Hegel: Előadások a filozófia történetéből I,2 B 3). Szókratész Nietzsche számára is fordulatteremtő, korfordító volt (A tragédia születése a zene szelleméből), vele kezdődik minden arisztokratikus érték átértékelése. Ő a görögség tragikus korszakának romboló szelleme. Vele kezdődik a platonizmus és a kereszténység. Egy ilyen átértékelést érzünk az Apológiában például a szegénység princípiumának felértékelésében, melyre Szókratész az elvégzett istentisztelet miatt hivatkozik. (23 c, 31 c). Ez már előremutat a cinikus koldulószerzetesekre, akik szintén Szókratésztől származtatják magukat. És egy további vádpont, amelyet szinte kifelejtettem a felsorolásból, így hangzik: azt tanítja, hogy ne higgyenek az istenekben (26b) (nomizein), és megváltoztatta a nomoszt: Szókratész pénzhamisító, akárcsak Diogenész (Diogenész Laertios VI, 20), aki más pénzérméket (nomizma) hoz forgalomba, aki új fizetőeszközt vezet be. Szókratészt itt ismét szofistának tekintik. A szofisták a nomosz-fogalommal foglalatoskodnak: nem természettől fogva olyan minden, amilyen, mindenekelőtt a városban lévő dolgok nem; ezek egy nomoszon alapulnak, egy megegyezésen, egy önkényes állításon nyugszanak. Tehát lehet vitatkozni azon, hogy jók és ésszerűek-e úgy ahogy vannak, és hogy nincs-e egy jobb nomosz. A nomoszt meg lehet változtatni.

Szókratész legfontosabb mondatainak egyike így hangzik: jobb elszenvedni a jogtalanságot, mint megtenni — ezt a Gorgiászban (469 c) mondja. Ez az arisztokraták arculcsapása, akik minden esetben jobbnak látják megtenni a jogtalanságot, mint elszenvedni. Mindenütt ezt az átfordítási elvet érezzük, mindegyre érezzük a szerepcserét is. Szókratész, a vádlott egy csapásra vádlóvá válik, nem őt hallgatják ki, hanem ő hallgatja ki vádlóját, Meletoszt. Meletosz nem bizonyul méltónak nevére. Szókratész az igazi Meletosz, mivel a Meletosz név a meletéből ered. A magunkról való megfeledkezés helyett az a fontos, hogy gondunk legyen magunkra, figyelemmel legyünk önmagunk iránt, a lelkünk iránt — ez a melete. És a büntetés — amelyet Szókratész, miután bűnösnek találtatott a korabeli törvények szerint, magára mér — kitüntetés. Azt javasolja, hogy büntetés gyanánt naponta részesüljön nyilvános étkeztetésben a Prytaneumban. Az Apológia zárszava pedig játékos utalás egy Euripidész-idézetre: "Ki tudja, hogy az élet nem halál-e, a halál pedig nem élet-e" (Euripidész fr. 638N). "Bizonytalan tehát, hogy kettőnk közül melyik megy jobb sors elé" (42a, de 29a is): "azok, akik tovább élnek, vagy azok, akik meghalnak". Bizonytalan (adelon), nem tudom, "ez mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent". Az Apológia utolsó szava isten, első predikátuma pedig: "nem tudom". A szofisták megállnak az első átfordításnál vagy valamely másik pontnál, ezért lehetnek konzervatívok vagy progresszívek; minden esetben oppurtunisták, bármely tetszőleges álláspont védőügyvédei, rendelkezésére állnak a népnek vagy a nemességnek. Elfoglalnak egy álláspontot, de nincs több álláspontjuk. A szofisták relativisták. Birtokában vannak a relativálás képességének, pl. a homéroszi teológia allegorikus értelmezésének, melyet természetfilozófiává oldanak föl. De miért állnak meg a természetfilozófiánál? Azt is megint át lehetne fordítani, például etikává. Valahol azonban megállnak és politikai szolgálatra szegődnek. Szókratész talán nem is tesz egyebet, mint hogy ezt a szofista álláspontot radikalizálja, még eggyel tovább fokozza, hiszen ez a fokozás is egy retorikus eszköz: a hiperbola. Minden kérdésessé válik, a saját álláspont is. Ez a szókratészi önbezáródáshoz vezet; ha az ember relativálja mások pozicióját, akkor a sajátjával is ezt teszi. Akkor ugye nincs már tartás, és minden bizonytalanná válik, akkor bekövetkezik a szédülésnek ama érzése, az a bénulás, amelyről Szókratész beszélgetőtársai szólnak, jön a zsibbasztó rája, amelyről Menon beszél, amely megbénít másokat, de maga is megbénul (Menon 80 a-d). Hiszen Szókratész sem kivétel a tudatlanság alól. A szofisták — és Platón közéjük sorolja a rapszodoszokat, az énekeseket és költőket, a művészeket is — megbénítják és lenyűgözik a többieket, miközben maguk hűvösek és számítók maradnak. Őket nem érinti a gyengébbé és erősebbé válás és változtatás fel- és lemenete. Szókratésszel ellentétben, akit Odüsszeusszal mint példaképpel jellemeznek, és akinek az athéni utcákon történő bolyongása és beszélgetése az emberekkel egy tévelygés, egy vég nélküli tévelygés. Mert az alvilágban sem szűnik meg tovább kérdezni, és már örül annak, hogy megkérdezheti majd az elhunyt hősöket arról, tudják-e mi az erény vagy mi a jó. Szókratész lerombolta Athént, mondja Hegel, Szókratész városromboló, miként Odüsszeusz, a homéroszi hős, csakhogy az ő Trójája saját városa; ő muszájból lett városromboló. Megint egy átfordítás, a sors iróniája. A vádpontok egyike szerint Szókratész elrontja az ifjúságot, mivel nevelője az ifjúságnak. Szókratész vizsgál, kutat, olyan embereket hoz beszélgetései során zavarba, akik tudni vélnek valamit, tudni látszanak valamit, és a fiatal emberek hallgatják, követik őt, mondja. De nem nevel és nem tanít, mert ő maga sem tudja, hogy mire lehetne, az embernek meg tudnia kellene, lennie kellene arról valamilyen tudásának, hogy mit kell tanítani. És ameddig az ember keres, addig nem tud. Ez a cél, ez a biztos pont a jó, a legfőbb jó, az, amit aztán többnyire erénynek fordítanak le: az arete — a jó felsőfokából képezték. Az emberek ugyan tudnak válaszolni Szókratésznek arra a kérdésére, hogy mi jó; hogy mi a jóság, de csak szűk területre érvényes válaszuk van: megmondják, hogy mitől jó egy szakács vagy egy ács vagy egy anya. De mi a mindannyiuk számára közös jó? Mi maga a jó? Itt mindannyian aporiában vannak, nem találják a kiutat. Szókratész egyáltalán nem zárja ki, hogy néha eltalálják a jót, noha nem tudják, mi is az. Pedig tudnia kell az embernek, és a tudás alátámasztására érveket kell tudni felhozni, az érvek azonban nem állják ki a vizsgálódás próbáját. Ha tehát az ember nem tudja, mi a jó, hogyan is tudná keresni, hiszen a keresés így lehetetlenség. A Menon dialógusban (80e) azt mondja Szókratész, hogy lehetetlenség az embernek a keresés. Amit tud, azt nem kell keresnie, és amit nem tud, azt nem tudja keresni. Vagy megvan neki, vagy nincsen.

A szofisták pénzért tanítanak; ellenszolgáltatásáért szolgáltatnak. Az okítás, a képzés a pénzhez hasonlóan kicserélhetővé válik. Ez valamilyen viszonylagosság. Szókratész úgy gondolja, hogy a célnak valamiféle nem-viszonylagosnak, abszolútnak, valamilyen szuperlatívusznak, valamiképpen felülmúlhatatlannak, a legjobbnak kell lennie, ami csak létezhet, mégha számunkra rejtve marad is. Ezt nevezi ő arete = erény néven. Amit képesek vagyunk elérni, az a komparativusz, a jobb és a rosszabb: jobb igazságtalanságot elszenvedni, mint igazságtalanságot elkövetni; jobb a keresés és a kutatás lehetetlenségébe belebukni, mint henyének lenni, jobb az embernek figyelemmel lenni önmaga iránt és a lelkével törődnie (melete = epimeleia tesz pszüchesz), mint hagynia elhanyagolódni. Ám a jobb valamiféle jóra és legjobbra utal. Csak ez teszi lehetővé a tudást. A tudás, a belőle levezetett helyes cselekvés, nevelés, politika csak akkor tudás, ha az a jónak a tudása. A tudó, a bölcs tudja, mi a jó. Szókratész nem tudja. Ezt az általános tudatlanságba való elzárkózást egy egészen kicsiny kivétel, egy szinte-semmi különbözteti meg mindenki mástól: ő tudja, hogy nem tudja. Mire támaszkodik ez a minimális tudástöbblet? Szókratész az Apológiában a delphi jóslatra hivatkozik, egy orákulumra (isteni szóra): senki sem bölcsebb Szókratésznél (21a). Szókratész vizsgának veti alá a jóslatot. Szeretné átalakítani, megcáfolni (elenktika, megmérkőzés az istennel, vetélkedés, agon; hiszen ez a tragédia magva: hübrisz, elbizakodottság, túlzott önérvényesítési vágy). Szókratész megkérdezi a politikusokat, a költőket, a kézműveseket és keresne valakit, aki többet tud nála. És így teszi magát gyűlöletessé — mondja —, mivel neki bizonyítania kell mindenkinek, hogy nem tudják, amit tudni vélnek, és hogy neki mégiscsak megvan az az előnye, hogy nemtudásának tudatában van. Szókratész gyengébb logosza erősebb, mint a politikusoké, a költőké, a kézműveseké, ámde végsősoron a cáfolat, Szókratész elenktikája nem ezen emberek ellen irányul, hanem isten ellen, a jóslat ellen. Megkísérli ezt az isteni szót a gyengébbé tenni, és éppen azáltal bizonyítja be erősségét, hogy ezt megteszi,. Szókratész szeretne veszíteni, veszítenie kell, ez a szókratészi figura tragikus oldala: Szókratész, aki vétkezik és jámbor, aki azáltal teljesíti be az isteni szót, hogy kétségbe vonja. Szókratész mint faló, mint városromboló, maga is romlásra jut. És ennek a hímnemű bábának a hasából jön elő filozófusok sokasága. Szókratész azt mondja, hogy ő istennek a várost megszentelő adományaként él a városban, és hogy ő a polgárok henyesége elleni ösztöke (Apológia 30e-31b). De vajon nem véti-e el feladatát, amikor lerombolja a várost, ahelyett, hogy elevenen megőrizné? Vajon a jóslat tényleg isteni szó? Vannak-e egyáltalán istenek? "Az istenekről nincs módom tudni, hogy vannak-e, sem azt hogy nincsenek, sem pedig, hogy milyenek" (Diels/Kranz 80B4). Adelotes, a bizonytalanság és az élet rövidsége megakadályozza ezt a tudást — ez megint csak Prótagorász egyik ismert mondása. Vele összevetve Szókratész ez esetben nem szkeptikus, hanem hívő. Neki a jóslat, a delphi szó a kötelező szó, ez a delfin, amelyen úszik. Úgyszólván ez a magva, a kiindulópontja összes beszélgetésének, ez a megbízatása, filozófusi elhivatottsága.

A szofisztika ambivalens. Hallgatóját legyűri és ezáltal megvonja tőle a mondandójának józan követéséhez szükséges távolságot. Másfelől a szofista számára távolságot teremt a vita és a cáfolat művészete révén. Az erisztika és az elenktika a magyarázás technikája. Mint magyarázat a szofisztika mégis mindig függvénye marad annak, amitől a magyarázat által megszabadul. Magyarázatként és elszabadulásként is ettől az el-től válik függővé. Még a győzedelmeskedésben is rászorul az erősebb logosz a gyengébbre. A filozófia megmagyarázott magyarázat, Szókratész az avatott szofista, aki még egyszer átfordítja és visszafordítja a jóslatból (az isteni szóból) emberi szóvá, a teológiából antropológiává átfordított magyarázatot. Prótagorász mondja, hogy minden dolgok mértéke, metronja az ember (Diels/Kranz 80B1). Nem isten szól az emberhez a nyelv segítségével, hanem a nyelvben jut szóhoz az emberi gondolkodás és istenképzet; talán vannak istenek, talán nincsenek. Szókratész ezt az átfordítást még egyszer átfordítja: mindkettő érvényes. A jóslat, az isteni szó, és az emberi szó, az erisztika, az elenktika egyaránt érvényes. Ebből az ellentmondásból, ebből a kontradikcióból Szókratész számára nincs kiút. Zsákutca ez, kilátástalan helyzet, aporia. Szókratész tragikus hős, aki megkísérli megcáfolni a jóslatot, és miközben megkísérli, egyszersmind be is teljesíti; nem menti meg a várost, lerombolja, és a város lerombolja őt. Ennyiben a szókratészi filozófia tragédia, de sirám és panasz nélküli tragédia. Szókratész azt mondja: ha siránkoztam és panaszkodtam volna, bizonyára felmentettek volna (38d). És csakugyan: éppen csak hogy meghozták az őt elmasztaló ítéletet. Mégis azt mondja: és azt hiszem, nagyon is jól van ez így (38b); és ez a "nagyon is jó" fölöttébb sokértelmű. Ironikusan nyugodt, ráhagyatkozó, és szépen van ez így lefordítva, mert nem lehet pontosan tudni, miként is értendő ez a “nagyon is”: a jó megerősítéseként vagy meggyengítéseként — megint egy ironikus kétértelműség, egyszersmind megerősítés és meggyengítés. Görögül ez a metriosz = arányban levő, méltányos. Ez megint a metron = mérték szó. Az emberre mért helyzet az aporia, a kiúttalanság, zsákutca, hogy térüljön meg, hogy meg kelljen fordulnia és menjen vissza a kiindulóponthoz, de ne jusson vissza a kezdethez és ezáltal a célhoz se jusson el. Azt is mondhatnók: ragadjon meg a kezdetben tévelyegjen, járkáljon és közben mégse jusson előre, járjon helyben, forogjon körbe. A filozófus az állandó kezdő. És a kezdet is kétértelmű: a tudatlanság, a járatlanság ez, de egyszersmind az eredet, a forrás, a gyökér, Isten igéje, a lélek isteni tudása, mint majd később Platón mondja; a tudás, amelyre vissza kell tudni emlékezni. A filozófia mint visszaemlékezés. Ettől az isteni eredettől nem tudunk elszakadni felvilágosodás révén. Éppen ez az elszakadás visz közel bennünket valamiképpen ehhez az eredethez.

A vita mindegyre megszakad a beszélgetőtársak bosszúsága vagy fáradtsága miatt. Ekkor, a beszélgetés krízisében, a közepén és a végén mitológiai történetek, művészeti mítoszok elmondásával, művészettel és mítosszal tartják egyben a vitát, valamint az isteni és az emberi logosz, az erősebb és a gyengébb logosz egybecsúsztatásával. Melyik az erősebbik, és melyik a gyengébbik? Kritikus pillanatokban a gyengébbiknek kell a látszólag erősebbik segítségére sietnie: a művészetnek, Homérosz és Hésziodosz művészteológiájának, a magyarázatnak, a mítosztalanításnak. A Szókratész által segítségül hívott mítoszok, a platóni mitopoiézis magasztos hangulat, támaszték, segédeszköz gyanánt szolgálnak a széttöredező vagy az eredménytelenül végződő vitában; buzdításként, bátorításként, hogy ne hagyjanak alább a kutatásban, a kikérdezésben és a cáfolásban, ne váljanak restté. És ez a művészi mítosz is megint csak kétértelmű: saját készítésű mítosz, saját készítésű isten-történet. A restség természetesen nagyon is érthető, ha Sziszüphoszhoz hasonlóan mindegyre visszavettetünk a kezdetre. A filozofálás tehát azt jelenti, hogy nem mászunk ki a kezdeti nehézségekből, és ebben a kilátástalanságban nem csüggedünk el, nem esünk kétségbe, nem válunk a restség menthetetlen áldozatává, nem állapodunk meg valahol annak hitében, hogy tudjuk, mi a jó. Legalábbis jobb, mondja Szókratész, a jót keresni, mint nem keresni, mivel ez azt jelenti, hogy az abban a hitben élünk, hogy tudjuk, mi a jó. De hogyan lehet a jót keresni ha nem tudjuk, mi az? Ha keressük, akkor valamiképpen máris tudjuk. De minek keresse az ember, ha már kezdettől fogva megvan? Mindig újra és újra a kezdeti tudás és kezdeti nemtudás, az isteni és emberi logosz megkettőzése. Ki az erősebb? Mindenesetre az erősebbik rászorul a gyengébbikre. Irónikus módon a gyengébbik az erősebb.