Mielõtt az ember nekilát az elkövetkezõ népmûvészet elképzelésének, érdemes lehívni egyesült emlékeink közül egy csan történet csattanóját, ami így szól: A cédrus a csarnok elõtt, a kertben. A kérdés, amire ez a felelet adódott, a történések folyamatára irányult. És a megvilágosult mester enyhén "történelmietlen" válasza ma is tanulságos tûnõdéseknek adhat tápot.
A viharzó változások közepette a cédrust is, akárcsak annyi mást, kissé másként látjuk. És nemcsak Csontváry miatt. Kitágult, messzirõl jövõ és mindenféle mesterkélt képekkel elkápráztatott szemünk már egy kertben is képes meglátni saját jövõjét: amikor majd visszaveszi birtokát a vad vegetáció, avagy a sivatag sivársága, netán a következõ glaciális jégmezõi. A csarnokokban és más emberi csodákban rejlõ jövõrõl nem is beszélve!
Az ilyen elõre vetülõ, akár népmûvészetre irányuló pillantások elég kijózanítóak; komorságukat csak némi irónia színezheti derûsre. A mozgólépcsõ mintájára múló modern mindennapok nem ismerik ezt a perspektívát. A mûködés örökmozgónak ígérkezõ mozgalmassága mindig elõre mutat: fel! fel! magasabbra! Aki hátranéz, az könnyen elszédül, sóbálvánnyá merevedik, vagy legázolják a feltörekvés tartóztathatatlannak tetszõ erõi.
A modern mítoszai mind alulról nézik a jövõt: ezért is törnek megvalósítóik mindig felfelé: állandóan állványokat emelnek, feljárókat építenek, futószalagokat szerelnek. Létesítményeket létesítenek; afféle idõ ellen emelt ostromgyûrûket. A teret tervekkel, útvonalakkal és tárgyakkal töltik be és torlaszolják el. A jövõ mégis mindig utolérhetetlennek bizonyul: állandóan továbbköltözik. Hûlt helyén csak héjak maradnak hátra: idõburkok, korszakromok.
A tervezés, következtetés és kivitelezés törmelékein edzett elménk egy ideje már elég jól iskolázott abban, hogy átlásson és túllépjen a múltból, a jelenen át folyvást a jövõbe forduló triászon. Történetesen éppúgy tekintetbe vegye a múlhatatlan múltat, mint az el nem jövõ jövendõt, vagy akár a maga körül keringõ, végtelenített frízelt jelent.
Az önmagát a dialektikus dadaizmus jegyében megszüntetve megõrzõ, azaz folyvást felfaló és romokat hátrahagyó idõkígyó réme ellen egyre többen lendülnek ellentámadásba. A triádikus idõ terrorát megtévesztõ manõverekkel kezdik ki, melyek során a múltat éppoly alakíthatónak tekintik, mint amilyen végérvényesnek - a már jóelõre leletekkel lefedett, megtévesztõ szeplõkkel pettyezett - jövõt. Az így célba vett - leendõ - múltra, azaz a máris mögöttünk rejlõ jövõre irányuló törekvések egészen más természetûek, mint a tájainkon ez idõ tájt elúrhodott nekrofil múltmámor. Nem halott formákkal és hullaszagú tartalmakkal akarják magukat összeadni, hanem újakat teremtenek, melyekrõl tudják, hogy egykor régiekké lesznek, sõt tulajdonképpen már azok is. A túlsúlyos történelmi tudattal, a vasbetonvázakkal kitámasztott emlékezetkonstrukciókkal a szellem szabad játékát szegezik szembe: megtévesztõ tárgyakat, elképesztõ eszméket terjesztenek el, elõre- és visszadatálnak, összekuszálják a nyomokat. Olyan idézõjeleket raknak ki az idõbe, amelyek láthatóvá teszik a történések viszonylagosságát, kifordíthatóvá a kikezdhetetlennek hirdetett jelenségeket és jelentéseket. Miközben éppúgy szamárfület mutatnak a régiségtudományok múltba révedt mûvelõinek, mint a kibertér kalózainak.
A Föld legkülönbözõbb pontjain ütik fel a fejüket a futurumban tevékenykedõ archeológusok, a leletlétesítõk különös légiói. Köztük, hogy csak a legközelebbieket említsük, vannak zenészek, akik történetesen Amygdala ismeretlen birodalmának majdan feltárandó szertartás-zenéit szerzik, mások éppen ásatásokat szerveznek a késõmagyarkori kazár kincsek keresésére. Sebeo Talán pedig a majdan divatjamúló valamikori viseletek világába vezeti nézõit.
Sebeo elég járatos a lehetséges és a lehetetlen tájain, a tüneményes társaságok (Titanic Társaság), érintkezésformák és találkozások (Cseresorozat) megteremtésében, a váratlanok és valószínûtlenségek keresztezésében, az esetlegességek elszánt kiemelésében és más effélékben. Ezúttal alkalmi aranyfelületeken fogott fel a leendõ múltból idelátszó, és majdan szétfoszló formákat. Képein a legváltozékonyabb réteget vette célba: a mára már az év- és napszakoknál is változékonyabb viseletvilágot; az új anyagok, színek és formák alkalmazásának és kifáradásának követhetetlen kavargását. Mivel pedig amúgy is kedvét leli a magán- és mássalhangzók egymás után rakosgatásában, a megközelítendõ látványok felé irányuló szóbeli felszállópályákat is elhelyezett. Hogy képzeletünk könnyebben körüljárhassa a maga cédrusát, a körötte forgó körtánccal, a táncosok ruháival, feltûnõ és eltûnõ emlékeikkel együtt - a csarnok elõtt, a kertben.

(Elhangzott SebeõTalán: Népmûvészet: 2050-2192. c. kiállításának megnyitóján, a BARTÓK 32. galériában, 1992. május 22-én.)