(*1946) bencés szerzetes, püspök, pannonhalmi fõapát. Az ELTE történelem-német szakán végzett, bölcsészdoktor. l989 - 1993 között a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára volt. A leuveni Katolikus Egyetem díszdoktora. A Pannonhalmi Szemle kiadója.

Fõbb publikációi:
- (Lengyel Lászlóval közösen:) Beszélgetõkönyvecske. Budapest, 1999.
- Imádkozzál és dolgozzál, Gondolatok a bencés életstílusról. in: Népek nagy nevelõje... Szent Benedek születésének 1500. jubileumi évében, Budapest, 1981.
- "Eleven kövek módjára..." ( 1 Pt 2,5) Teológia 1982.
- Biblia és imádság. Teológia 1979.
- A szerzetesek szolgálata. Teológia 1990/1. 2-6.
- Kirekesztés és befogadás, Az egyház felelõssége és lehetõségei. Európai Szemmel 1994/2.
- Keresztény szabadság, in: Vigilia 59. évf. (1994/6), 418-420.
- A mester és a tanítvány. Pannonhalmi Szemle, 1993.I/3.117-121.
- Magyar megfontolások a Soáról. Európai utas 1998.4. 61.62.
- Az egyházak és az emberi jogok. Acta Humana, Emberi jogi közlemények N. 34
- A megoszthatatlan Európa - az egyház mint az egyetemesség és nemzeti jelleg együttes érvényesítésére szolgáló példa. Kisebbségkutatás 1999/1.

- Mennyiben sajátos az ezredforduló vallásossága? Milyen a jelen kereszténysége?
- Nagyon ellentétes tendenciákat látok érvényesülni. Az egyik az, hogy az emberekben hihetetlen igény van a személyes, élõ Istennel való bensõséges kapcsolatra. Ugyanakkor a történelmi egyházak kevéssé tudnak válaszolni erre a kérdésre. A vallás vonatkozásában is egyfajta krízis mutatkozik. A krízis nem jelent feltétlen negatívumot, hanem õszintébb, mélyebb keresést. Ez a keresés ugyanúgy megtalálható a katolikus egyház berkeiben, mint az ortodoxián belül, és a protestantizmusban is.
Történelmi kulisszáink eltakarják az igazságot, és az erejét gyöngítik. Szavainkat ki kellene venni a barokk burkokból, a kegyességi köntösbõl, és nyersen kimondani, ahogy az élet is nyers. Az egyházat nem szabad egy jámborsági egylettel összetéveszteni, mert személyes hitrõl van szó, és ahol az evangéliumot hirdetik, ott nem jámborságról van szó, hanem radikális életalakító valóságról. Nem a pápa hatalmának a növelésérõl, nem az egyházi perselyek megtöltésérõl, nem épületek restaurálásáról van szó, hanem arról, hogy az evangélium életet formál. Az evangéliumot kell halálosan és radikálisan komolyan venni a keresztényeknek ahhoz, hogy ezt a jó hírt másoknak is el tudják mondani. De elõször saját maguknak kell tudniuk, hogy Krisztus egyházának a tagjai, és ennek az egyháznak van a saját tagjai számára életet formáló és alakító mondanivalója, és van az emberek számára ugyanilyen mondanivalója. Ezt hirdette meg II. János Pál pápa az új evangelizációs programjában.

- Egy mai ember, ha azt hallja, hogy "evangelizálni" akarják, az évszázadokon keresztül tûzzel és vassal térítõ kereszténység jut eszébe.
- II. János Pál pápánk, a II. Vatikáni Zsinat szellemiségét követve azt mondja, hogy bocsánatot kell kérnünk visszamenõleg a történelemben mindazoktól, akikkel szemben megengedhetetlen eszközöket használtunk. Nem hittünk abban, hogy az igazság önmagában is erõs ahhoz, hogy az ember szívét és értelmét megragadja, és hatékony legyen. Az egyháznak, ennek a közösségnek, arról kell szólnia, hogy Isten ezt a világot, bármily szenvedés is vesz bennünket körül, szeretetben és szeretetbõl teremtette, és erre hívja meg. Ennek a közösségnek nem az az elsõdleges feladata, hogy társadalmi projekteket finanszírozzon, vagy kulturális elgondolásokat próbáljon realizálni, hanem az Isten és az ember kapcsolatát, ezt a szeretet-kapcsolatot kísérelje meg közösségben megélni és tanúsítani: egy utat, amelyen járni lehet, amelyet minden embernek lehet ajánlani.
A mindennapi életünkben a látottak, hallottak munkálnak bennünk, és bekövetkezik az életünkben egy olyan szakasz, amikor elkezdünk másként látni; megvilágosodunk. A világot, egyes embereket, Istent, a bennünket körülvevõ valóságot az ember más összefüggésben, más aspektusból látja. A keresztény embernek ebbõl kell kiindulnia, amikor dialógust folytat. Az igazság közvetítésének, az evangélium átadásának ezt a fáradságosabb útját kell választania, amikor egy szekularizált világban Jézus Krisztusról akar beszélni.

-A fundamentalisták azonban nem ajánlanak, hanem az általuk kifundáltakat elõírni, és hatalmi intézményekkel betartatni akarják.
-A világ hagyományos társadalmi berendezkedése fölbomlóban van. Bár bizonyos keresztényi értékek beépültek a törvényhozásba, a nemzetközi jogba, kohéziós ereje, amely támogatólag hatott az egyházra és a társadalomra, szinte teljességgel megszûnt. Sokakban félelmet kelt az, hogy nincs külsõ formális, hatalomtól való megtámogatottságunk, s az is, hogyha az egyházon belül bizonyos formákat, tradíciókat nem õrzünk meg, akkor el vagyunk veszve. Noha számunkra, szerzetesek számára alapvetõ, hogy "õrizd meg a rendet, és a rend megtart, megõriz téged", azt gondolom, hogy Isten és ember kapcsolatáról van szó, melyben - akár egyéni, akár közösségi, egyházi vonatkozásban - nem köthetjük magunkat még ilyenfajta rendszerekhez sem, mert az élet mindig változik. Ha két embert szeretet köt össze, akkor ez a kapcsolat bõvül, mélyül, tágul. Ugyanígy Isten és az õ egyháza, a benne hívõk kapcsolata sem maradhat statikus. Nem kötõdhet sem egy társadalmi rendhez, sem egy filozófiai rendszerhez, csak olyanfajta eszmélkedéshez, amely az élet formálódó dinamikájáról gondolkodik. Ezt a dinamikát Isten és az ember kapcsolata alapozza meg. Sokan vannak, akiknél ez a fajta dinamika hiányzik, és azt gondolják, hogy ha bizonyos formákat, gondolati sémákat nem tartunk meg, akkor tulajdonképpen kicsúszik a kezünkbõl minden.

- A hagyományt azonban itt sokan muzeálisan, a múlt restaurálásaként értik, és ehhez külsõ segédletet igényelnek.
- A tradíciónak vannak dinamikus és vannak statikus elemei. Egyes korszakokban a statikus elemek kerülnek túlsúlyba, és az átadott értékek dinamikája alig érzõdik. A szellem, a lélek java nehezen foglalható bele fogalmak béklyójába, hiszen az életet kell értenünk akkor is, amikor merev fogalmakkal dolgozunk. Az egyház kétezer éves történelme folytán nyilvánvalóvá vált, hogy a hagyomány nem azt jelenti: úgy cselekszem, ahogy a második, az ötödik, vagy a tizenhatodik század. Mert minden kor a maga eszköztárával és sajátos gondolkodásmódjával közelített Istenhez. A közeli tapasztalatainknak kellett kialakítania bennünk olyan érzékenységet, mely megtalálja azt a módot, ahogy itt és most Isten Jézus Krisztusban, az Evangéliumban válaszol az ember üdvösségigényére. Itt nem testi vagy egyéb pszichikai igény kielégítésérõl, hanem mindig Isten és ember kapcsolatáról van szó. És Jézustól tudjuk, hogyan értette saját kora tradícióját, amikor arról beszél, hogy a Szombat van az emberért, és nem megfordítva. Ez egy rendkívül kemény mondás ott, ahol a Szombat meghaladhatatlan szentség.

- Úgy tûnik, mintha nálunk e téren még a II. Vatikáni Zsinat elõtti régmúlt volna érvényben. Különösen kontrasztos ez Európa nyugati felének egyházaihoz képest.
- Sok feszültség, értelmezési zavar mutatkozik Nyugat és Közép-Európa bizonyos tájai között. A Lajtától nyugatra a társadalom hihetetlenül fölgyorsult, más utat vett, míg itt bennünket jól aszaltak. Ez a feszültség még mindig jelen van stílusban és számos kérdésben. A hierarchia, a papság, a püspöki szolgálat, a világiak szerepe a nyugati társadalomban már radikálisabban fölmerült. Ez itt is mind elõ fog kerülni. Ez a via facti, a tények útja. A valóságot tudomásul kell vennem, és úgy kell elfogadnom, ahogy az adott. A hierarchia, az egyházban a hagyomány során kialakult és megszentelt szolgálatok megmaradnak, de ennek tartalmi köre, illetve megnyilvánulási módja változik.
Ezt a világot itt körülöttünk bármilyen is, valamikor mi neveltük. Az emberek fejében vagy szívében rólunk kialakult hamis kép tõlünk származik. Ezért aztán, ha politikai pártok, vagy spontán mozgalmak értékeinkbõl próbálnak kölcsönözni, egy bizonyos szinten megrekednek, mert - elnézést a "klasszikus" szóért - az alépítmény hiányzik: a Biblia, a Szentírás és Jézus tanítása. "Keresztényi érték" a levegõben lógva nem létezik. A keresztényi érték mindig csak akkor létezik in concreto, ha van keresztény, aki Isten vagy Jézus Krisztus iránti szeretetbõl hajlandó sok áldozatot, szolgálatot vállalni felebarátaiért. Ennek a szeretetnek lesz a gyümölcse az a fajta tapasztalat, amit úgy mondunk, hogy keresztény érték a társadalomban.

-A különféle hatalmi képletek nemcsak "értékeket" kívánnak kölcsönözni az egyházaktól, hanem politikai támogatást is kérnek, méghozzá nem is eredménytelenül. Miként alakul ennek a viszonynak a jövõje?
- Történelmünk nagy átalakulásban van. Jézus Krisztus nem fordult semmiféle állami hatósághoz apanázsért, vagy akart eltartási szerzõdést kötni! Ahogy Pál apostol sem, és az utánuk következõ nemzedék sem. Hanem a mindennapi munkája mellett végezte az igehirdetést; kevéssel beérte, hogy a jót tehesse. Nyilván egy intézményesedett egyház esetében ez másként van. Sokan fölróják az egyháznak, hogy a hatalommal valamiféle kapcsolatban van. Nincs az a hatalom, még a legszentebb is, amely lemondana arról, hogy az egyház legitimizálja. Az én nemzedékem, háború után született nemzedék azt hallotta úton-útfélen, hogy a feudális egyház törvényesítette a hatalmat. Közben a kommunista párt, az Állami Egyházügyi Hivatal segítségével azon volt, hogy az összetört egyház legitimizálja az õ hatalmukat is.
Az elmúlt tíz esztendõ után mindenképpen el kell kezdõdnie a szétválás folyamatának. Itt az ideje annak, hogy az egyházat leválasszuk a hatalomról, a társadalomról, mert hosszú távon így nem tud hitelképes lenni. Fõképpen akkor nem, ha négyéves periódusok alapján akar alkalmazkodni. Ez lehetetlen egy demokráciában. Kellõ távolságból, egymás tiszteletben tartásával az egyházat hagyni kell, hogy az lehessen, ami. Élhessen a saját belsõ természetének és küldetésének megfelelõ módon. Az egyház konszolidálni fog, mert nem arra vagyunk berendezkedve, hogy forradalmat csiholjunk. Nem hamis megelégedettséget akarunk hirdetni, hanem Jézus evangéliumát, aki szabadságról, békességrõl, az élet nehézségeivel, kihívásaival való szembenézésrõl szól, az Isten-kapcsolatról beszél.
Ha egészséges és normális a fejlõdés, akkor, ha az egyház ténylegesen megtalálja a maga hangját és a maga formáját, akkor saját magának kell kezdeményeznie, hogy a történelmi frigyet Szent Istvántól napjainkig lazítsa, és saját lábára álljon. Mi nem egy kitartott, eltartott, megfizetett egyház akarunk lenni, hanem jelen akarunk lenni, és szolgálni akarunk ebben a magyar hazában. Nekünk a mi Urunk erejével, az alázatos szeretetével kell megszólítanunk az embereket, hogy a szívükhöz jusson el a szavunk, és megérezzék azt, hogy a szeretetünk nem a hatalmunk növelésére, nem a territóriumunk növelésére irányul, hanem hogy róluk van szó. Hogy olyasvalamit kaphatnak, ami az õ életük számára fontos.

- Miközben egyre növekszik a távolság szegények és gazdagok között, úgy tûnik, mintha a magyar egyház nem annyira az özvegyek és árvák, mint inkább bizonyos középréteg szószólója volna.
- Az egyház választása nem lehet más, még akkor sem, ha olykor a gazdagok oldalára állt, hogy a szegények mellett kell döntenie. És hogy ha eszközöket használ, azt sem teheti öncélúan, hogy saját magát biztosítsa, mert azzal egyenes arányban csökkenti hatékonyságát és hitelességét. A magyar társadalomban ma nagyon furcsa a megjelenésünk, mert azt látni-hallani, hogy mennyi pénzt, eszközt kap az egyház - ami megtévesztõ. Szerencsére néha az is szóba kerül, hogy hány öregotthont, árvaházat vagy iskolát, drogos ambulanciát, vagy prostituáltak mentésére berendezett intézményt alapított az egyház.
Az Evangélium elsõ megszólítottjai Jézus cselekedetétõl napjainkig nem a gazdagok és nem a hatalmon lévõk voltak - õk is, mert az Evangéliumból senki sincs kizárva -, hanem a kicsinyek, az egyszerûek, a többféle értelemben vett szegények, de a gazdasági nyomorultak, a Mária Magdolnák, adott esetben a homoszexuálisak, és még sorolhatnám mindazokat az emberi szenvedésformákat, kiszolgáltatottságot, gazdasági vagy erkölcsi nyomorúságot; mindazt, amiben az embereknek részük van. Ez a mi erõnk.
Számomra is hatalmas belsõ küzdelmet jelent, hogy nem kellene-e otthagyni mindent, és elmenni az árvák és szegények közé, hogy életem hátralévõ részét a kiszolgáltatottaknak szenteljem. Mert annál megrendítõbbet nem ismerek, mint amikor az ember a másiknak - aki elhagyatott, sérült, vagy szenvedõ - apja, anyja, testvére, nõvére, bátyja és lelki atyja tud lenni. Ez az a tapasztalat, ami a keresztényeket arra emlékezteti, hogy Jézus is Urunk, Atyánk, Istenünk és barátunk lett. Hogy ha ezt a szeretetet megtapasztaltuk, akkor ilyen konkrét módon kell továbbadnunk.

- Miért nem érzékelhetõ ez a keresztényiség a mai Magyarországon?
-A magyar társadalom humántragédiája, hogy az emberek gondolkodása, lelki alapállása nincs a helyén. Ennek következménye, hogy mindenki szemben áll mindenkivel, senki nem akar senkivel sem beszélni, s csak az a megnyugtató, ha szekértáborok közepérõl ordítozhatunk át egymásnak. Ez egy beteg állapot. Én - s ez keresztény "kiváltság" - nem azonosulok a környezetemmel, nem ordítok együtt a farkasokkal.
Magyarországnak, minden történelmi megpróbáltatása ellenére, az élethagyományában volt egy spirituális hálója, mely Soprontól Záhonyig, Váctól Algyõig valamiféle lelki szûrõberendezésként mûködött. Élõbbek voltak az egyházi közösségeink; nemcsak a római katolikus közösségek, a protestáns közösségek is, akárcsak a zsidó hitközségek. Ezeknek a hívõ közösségeknek voltak intézményeik, iskoláik, prostituált otthonai, árvaházai, stb. Ezek afféle szûrõberendezésként mûködtek, és egy csomó agresszivitástól, lelki problémától és egyébtõl megtisztították a közösségeket. Ezek elérhetõ közelségben is voltak, így aki kinyújtotta a kezét, az bele tudott valamibe, valakibe kapaszkodni. Aztán a "Nagy olló" ezeket mind földarabolta, méghozzá helyreállíthatatlanul. A rablógazdálkodásnak az a változata elment rólunk, és itt vagyunk a humán romok között. Rendeletekkel ezen a helyzeten nem tudunk változtatni, mert egy nagyon komoly idõfaktorral állunk szemben. Most úgy tûnik, nincsen rá elég idõ. Más megoldást azonban nem ismerünk; egy gyermek megszületéséhez is kilenc hónap kell, és hogy felnõjön és alkotóképes legyen, ahhoz megint kell húsz-harminc esztendõ. Az átalakulás fájdalmas, és elkerülhetetlenül milliók lesznek kárvallottak, boldogtalanok. Az élet elõrefelé halad, és a sok szenvedés kijózanodást is fog hozni az emberek számára.

- Mi a szerzetesség szerepe a mai kereszténységben?
-A szerzetesség eredetileg egy szekularizálódó, a világhoz alkalmazkodó kereszténység radikális alternatívája volt. A korai szerzetesség - bár ez gõgösen hangzik - a kereszténység kereszténységeként értelmezte magát. Nem véletlen, hogy az egyháztörténelem során a szerzetesség gyakran feszültségbe került a hierarchiával. Szent Benedek atyánk sem a római pápa székénél építette fel kolostorát, hanem elment vidékre. Assisi Szent Ferenc is szembekerült a családjával, mert valami egészen újat, Jézus utópiáját próbálta realizálni. A korai szerzetesség a szerzetest, így Benedeket is, vir Deinek, Isten emberének mondta. Tõlem sem azt kérdezik, hogy mikor volt a mohácsi csata - föltételezik, hogy talán még tudom -, hanem azt kérdezik: tudok-e az Istenrõl szólni. Tudok-e egy jó és vigasztaló szót mondani, hogy bátorítsam élete küzdelmeiben.
A mai, belsõleg szomjas emberiség nem intézményekre, nem teóriákra, elméletekre vágyik, hanem olyan hiteles, hívõ emberekre, akiknek a személyiségén átsüt valamilyen módon, hogy az illetõ kapcsolatban van az Istennel. Ezt nem lehet mesterségesen elõidézni, ehhez csendre van szükség, imádságra van szükség. Egy mély, személyes istenkapcsolatra van szükség, hogy ebbõl a mélységbõl tudja a szerzetes a másik embert megszólítani. Erre a belsõ tapasztalatra mindenki reagál, mert ez a fajta megszólítás nem agresszív, nem akar senkit se befogni és megalázni. Pál apostol szavaival szólva: - nem a tiédet, hanem téged akarlak. Azt gondolom, hogy a szerzetesi életünk e felé tart, még akkor is, hogy ha intézményeket tartunk fönn.

- Míg II. János Pál pápa mindenütt a keresztény egyetemesség elõmozdítását szorgalmazza, addig a katolicitást Kelet-Európában nem kevesen a felekezeti, nemzeti, sõt olykor faji kirekesztés eszközének tekintik.
- Ezeken a tájakon a katolikus egyháznak újra kell tanulnia katolicitását. Szóban ugyan mondjuk, a gyakorlatban nagyon messze eltávolodtunk tõle. Ennek történelmi, eszmei okai vannak, de semmiképpen sem fér össze a kereszténységgel. Mint ahogy nem fér össze ez a fajta leszûkítõ látásmód a II. Vatikáni zsinatnak a saját magáról alkotott egyházképével sem. Ezért az egyháznak saját magáról kimondott kijelentéseit, fogalmait, többek között a katolicitást is újra kell értelmeznie. Abból kell mindig kiindulni, hogy Krisztus egyháza meghívó és befogadó. Nem a faj, nem a származás, nem a rang számít; a meghívás mindenkinek szól. A katolicitásnak ezt a fogalmát kell fölfrissíteni akkor is, amikor protestáns vagy ortodox testvéreinkrõl, vagy a zsidósághoz való viszonyulásról van szó. A katolicitás fogalmi tisztázásán túlmenõen a jézusi alapállást kell kutatnunk ahhoz, hogy a leszûkítõ praxison tágítani tudjunk. Nem bizonyos néprétegekhez, nem csak a magyarokhoz van küldetésem, hanem mindenkihez. Ez az értelmiséget éppúgy magában foglalja, mint az egyszerû, szegény embert, vagy más nemzetnek a fiát, mint ahogy benne van a megszólítandó és történelmileg kiengesztelendõ zsidó hívõ közösség is. Ha Magyarországról beszélek, akkor benne van minden magyar, és ha Kárpát-medencérõl, akkor benne van minden szlovák, szerb, németajkú stb. stb. Az elsõbbség Krisztus egyháza esetében mindenképpen az egyetemesség; ahogy aztán az Evangélium inkulturálódik, beleépül egy-egy nemzetnek az életébe, az is rendkívül fontos, de ezek nem egymással szemben kijátszható valóságok. Egyszerre, együtt megélendõk, de ha prioritást kell keresni, akkor az egyetemességnek van elsõbbsége.

- Az egyetemesség kérdése még élesebben vetül fel a világvallások kapcsolatában, ahol ma a véres viszályok sem ritkák.
- Nemcsak gazdasági, szellemi válságtünetek vannak, hanem a vallások is valamiféle krízist élnek meg. Ezek feszültségeit, kiélezõdéseit a nagy világvallások között is tapasztaljuk. Az iszlám világban nemcsak a római katolikus misszionáriusokat üldözik - Afrikában apácákat és jezsuita szerzeteseket öltek meg. Egyiptomban az õshonos keresztényeknek, a kopt egyháznak szinte naponta vannak újabb mártírjaik.
A különbözõ egyházi vezetõknek egyrészt nagyon kell figyelniük a saját népükre, a saját híveikre, másrészt pedig a kiengesztelõdés és az egymás iránti tisztelet határozott jeleit kell tanúsítaniuk, mert egy az Isten. Ez nem egy unitárius kijelentés, hanem azt jelenti: egy Atyának vagyunk mindannyian a gyermekei. És a másikat, a másik istenhívõt, bármilyen legyen az, bármilyen kultúrából, tisztelnem kell. A másik emberben az istenképûséget tisztelem, és az Isten képét nem csúfíthatom el. Nem gyilkolhatom meg a testvéremet.
De nemcsak véres viszályok vannak, hanem a párbeszéd és a megértés lehetõsége is nyitva áll. Pár éve a Szent Egyed Közösség engem is meghívott a világvallások padovai találkozójára. Egy buddhista szerzetes mellé kerültem, aki hibátlan németséggel közölte velem: örül, hogy találkozik velem, mert magyar bencést még nem látott. És elmondta, hogy amikor erre jár, akkor bencés kolostorban szokott megszállni, mert Európában itt érzi otthon magát. Rögtön meg is hívtam Pannonhalmára.

- Hogyan érintenek az olyan híradások, amelyek - az esõerdõk eltûnésétõl a klónozásig menõen - az élet alapjaiba történõ beavatkozásokról szólnak?
- Nehéz Krisztus egyházának, a keresztényeknek a helyzete, mivel korábban hihetetlen monopóliumot birtokolt, ma viszont hiába hallatja a hangját. Szólhat a génmanipuláció vagy bármiféle, az emberi életbe történõ beavatkozás mellett vagy ellen, a világ ma nincs olyan helyzetben, s pláne benne az egyház, hogy a szavára odafigyelnének. Például a genetika, az élet alakítása esetében - amely eddig kizárólagosan a Teremtõnek "fenntartott" lehetõség volt - nem is az a veszélyes, hogy ne lenne szabad kísérletezni, ne kellene erkölcsi felelõsséggel, az ember javára újabb eredményeket elérni. Én magam ebben egyre inkább a kiszolgáltatottságot élem meg. Hívõként Istenre tudok hagyatkozni, ami számomra a szabadságnak az örömét adja. De tudom, hogy mennyi mindenféle ember van, s hogy a történelmünk során milyen tömeggyilkosok, hitlerek, sztálinok jutottak hatalomra. Ha az emberiség egy ilyennek a kezébe kerül - mert az embert nem lehet kiiktatni a tudományos eredmények mögül -, akkor azt mondom a Biblia szavaival, hogy inkább az élõ Isten kezébe essek, mintsem az ember kezébe, mert az embernél nincsen irgalom.
Ki vagyunk szolgáltatva. A történelem folyamán megismertük a rabszolgaság klasszikus vetületeit. Ma a szolgaság, a látszat ellenére, sokkal nagyobb, mint valaha. A mai ember önmagát veszíti el, a bensõjét adja el napról napra. És a világ, a hatalma, a gazdálkodása, a konzumkínálata révén arra állt be, hogy az ösztönös ént lovagolja meg, és bocsássa áruba. Aminek az árucímkéje mellé nem teszi oda, hogy ennek a vége a romlás és a halál; azt majd csak te fogod megtapasztalni, õ pedig meggazdagszik belõle. Az ember világa hatványozottabban borzasztó. Bár szokás sajnálkozni a középkor sötétségén, lesajnálni a hívõ embert, vagy azt, amit konzervatívnak neveznek, de nem veszik tudomásul, hogy tulajdonképpen belülrõl mosnak ki bennünket és tesznek lehetetlenné. Kiszolgáltatottak vagyunk - a magánrabszolgaság sivatagában.
Iszonyatos lehetõségek állnak az ember elõtt. Miközben a mindennapi élet kommunikációjában a legtudatosabb kizsákmányolás és emberbutítás folyik. Arról fogalmunk sincs, hogy milyen ez a világ, de még kevésbé van fogalmunk arról, hogy milyen az ember. Ki az ember? Hogy éljen a benne megszólaló hangokkal, vágyakkal, igényekkel? Mire van följogosítva? Mi az, ami ténylegesen örömmel, boldogsággal tölti el?
Én nem vagyok válságpróféta. Mindenütt a reményt próbálom az emberekben tartani, és Krisztus örömhírérõl beszélek, de az nem az ember vonatkozásában tapasztaltatik meg. Egyetlen mentsége van az embernek: a végtelen szeretõ Isten. Ez a távlat. Mert látom azt, hogy mit mûvelünk egymással, mi ment tönkre ebben a mi modern, kilúgozott világunkban. Az emberek a felszínén élnek, és a felszín ingereire reagálnak. Ugyanakkor tele vannak a vággyal, hogy egyszer igaz szeretettel vagy tisztelettel közelítsenek hozzájuk. Nekem, mint az egyház képviselõjének, mint keresztény embernek így kell elfogadnom õket. Ezzel az elfogadó magatartással kell közelednem hozzájuk, mert amíg nem fogadom el õket, addig nem tudok változtatni az életén. Ezt kell ma szembehelyeznünk azzal a magatartással, amelyik mindenáron nyerni akar a másikon, aki ki akarja használni, vagy be akarja csapni a másikat, mert a világunk erre épül föl kicsiben, nagyban egyaránt.