STANISLAW LEM

(*1921) író és esszéista. Közel félszáz könyv szerzõje. Krakkóban él.

Magyarul megjelent fõbb munkái:
-Kiberiáda. Bp., 1971.
-Summa technologiae: tudomány, civilizáció, jövõ. Bp., 1972.
-Éden. Bp., 1972.
-Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia. Bp., 1974.
-Álmatlanság. Bp., 1974.
-Solaris. Bp., 1968.
-Az Úr hangja. Bp., 1980.
-Szénanátha. Bp., 1980.
-Stanislaw Lem regényei és elbeszélései (A "Legyõzhetetlen", Asztronauták, Elbeszélések). MetaGALAKTIKA 5. Kozmosz Könyvek, Bp., 1983.
-Az emberiség egy perce. Bp., 1988.
-Kudarc. Bp., 1995.
-Képzelt nagyság. Bp., 1998.

-Elbeszéléseiben és regényeiben ön gyakran vetett fel olyan filozófiai, kozmológiai, metafizikai problémákat, amelyek nemcsak az irodalomban mentek ritkaságszámba, de a különbözõ diskurzusokban is alig kerültek szóba. Mi vezette ezekre a kérdésekre?

-Elsõ regényem, amit aztán el akartam rejteni a közönség elõl, A Marsról jött ember címet viselte. Ezt még annak idején, a német megszállás alatt írtam és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy könyvként megjelentessem. Csak az ismerõseimnek szántam, és hogy kedvet csináljak magamnak, mert olyan nyomasztó volt a német megszállás idején az élet. Ám egyidejûleg - és ezt el kell mondanom - lelkes olvasója voltam az olyan könyveknek, mint A világok harca Wellstõl, valamint Stapledon és Jules Verne könyveinek; ezeket nagyon szerettem. Persze, ahogy mondani szokás, a marhafartõ kedvelõi közül nem mindenkibõl lesz szakács. A fantasztikus irodalom nem minden olvasójából lesz ezen a területen tevékeny író. Hogy miért is történt ez esetemben így, azt kell mondanom, csak kerülõúton tudom megválaszolni.
Az elsõ igazi regényem, amit korabeli történetnek, saját lengyelországi élményeimbõl írtam, persze fabulálva, fiktív elemekkel Az átszellemülés kórháza volt. Ekkor azonban már a szocialista realizmus uralkodott, könyvem kéziratát, ha nem is ellenforradalminak, de dekadensnek, undorítónak és más hasonlónak minõsítették, és engem rögvest kihajítottak az akkori írószövetségbõl. Így aztán orvosnak tanultam.
Késõbb elkezdtem fantasztikus prózát írni, elõször egyet, aztán a következõt, utána pedig az Asztronautákat. Egyszer csak lefordították németre, és megjelent a „Német Demokratikus Köztársaságban", méghozzá elképesztõen nagy példányszámban.
Váratlanul született egy könyvem, a Solaris; nem tudom miért, csak azt tudom, hogy hol: a Tátrában volt az íróknak egy háza – és ott írtam egy hónap alatt. Ezt aztán mára már 26 nyelvre fordították le, és nem tudom, hány millió példányban jelent meg; Amerikában, Japánban és Isten tudja még hol mindenütt. Allergiám van, szénanáthában szenvedek. Így aztán a virágzás idején a hegyekbe kellett mennem, az írók házába. Ott írtam 4-6 héten keresztül, minden évben egy könyvet. Egyszerûen így történt.

-De nemcsak „váratlan születtek" könyvei, hanem voltak köztük hosszasabb elõkészületet igénylõ tudományos és filozófiai munkák is.

-Egyszer kedvem támadt a jövõrõl írni. Akkoriban nálunk még semmit sem lehetett tudni a futurológiáról, én azonban írtam egy Summa Technologiae címû könyvet. Ez az egyik orosz Nobel-díjasnak nagyon megtetszett, néhány év múlva le is fordították oroszra. Aztán a könyv megjelent mindkét Németországban, és önöknél Magyarországon is. Természetesen kereskedelmi termékként nem volt különösebben keresett, mondhatni nagyon mérsékelt sikert aratott. Ennek a könyvnek köszönhetõen azonban, meglepõ módon belekerültem a filozófiai lexikonba. Így aztán Németországban filozófusnak számítok, aki alapjában a science fiction álarca alatt filozófiai kérdésekkel foglalkozik.
Sok minden igazolódott ebbõl, 35 évvel azután, hogy a könyvet megírtam. Ilyen a virtuális valóság, amit én annak idején persze egész másként neveztem: fantomológiának. Ezek fantomok voltak. Ennek a dolognak filozófiai jelentésérõl, errõl a mesterségesen elõállított illúzióról azt lehet mondani, hogy megtestesíti Berkeley püspök szolipszista eszméjét: "esse est percipit". Létezni annyi, mint észlelve lenni.
A Summa technologiae-ben írtam arról is, hogy az eljövendõ korszakban az emberiség minden olyan technológiát plagizálni fog, amelyeket a természet az életfolyamatok formájában létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt írtam, kinevettek. Méghozzá komolyan veendõ filozófusok mondták értelmetlenségnek, olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az új eredményekkel. Most azonban egyszer csak valamiképpen felfedeztek, mint mindezeknek a kérdéseknek az elõfutárát. Persze ez képtelenség, én nem vagyok jós, nem tudhattam, hogy lesz egy Dolly nevezetû klónozott juh. De általában észleltem ezt az irányt, és arról is írtam, hogy óriási veszélyek leselkednek ezen a területen. Vagyis amennyiben az ember szert tesz az úgynevezett demiurgoszi erõkre és jellemzõkre, akkor elõször is hatalmas felelõsséget vesz szegény lelkére. Nagyon veszélyes az örökítõanyaggal manipulálni. A technológiai fejlõdést éppoly kevéssé lehet irányítani, mint a biológiai evolúciót. Legalábbis ma még nem tudjuk irányítani. A géntechnológia révén azonban még sor kerülhet erre. Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.

-Ezért hagyott fel a regényírással és kezdett kizárólag esszéket írni?

-Amikor Jaruzelski tábornok bevezette az úgynevezett hadiállapotot, és egyszerre el voltam zárva az egész világtól, német kiadóm a segítségemre sietett, és kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe. Ott egy éven keresztül nagyon kedvezõ feltételek között tudtam dolgozni, és több könyvet is írtam: Az emberiség egy percét, A kudarcot, A 21. század fegyverrendszereit. Egyszóval rendesen dolgoztam.
Berlinbõl aztán Bécsbe mentünk. Ott éltünk 1988-ig, amikor is ide, Krakkóba költöztünk. Ekkor azt mondtam: elég ebbõl a science fiction-bõl, már olyan sokat írtam. Komoly idõket élünk, más dolgokkal kell foglalkozni. Volt egy rovatom a katolikus hetilapban, aztán esszéket írtam az Odera címû folyóirat számára. Aztán váratlanul a PC címû computermagazin azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy írnék-e esszéket számukra. Megpróbáltam egyszer, kétszer, aztán ez így megy ez már vagy négy éve, hogy esszéket írok nekik. Ezekbõl az összegyûjtött esszékbõl megjelent egy könyv, és most már németül is olvasható az Interneten.
Egyébként nagyon szkeptikus vagyok az Internettel kapcsolatban. Tudja, ez olyan, mint amikor az ember az egyik pohárból egy másikba tölti a vizet, mindig csak víz lesz belõle, bárhová töltögeti is az ember. Az Internet a tõzsdék, a bankok, az üzletemberek számára való, a különféle cégek, és nagy korporációk esetében segíti a gyors információcserét. De egyúttal a bûnözés egy új fajtáját, az úgynevezett computer crime lehetõségét is megteremti. Ez nem pusztán a hackereket, a programbontókat jelenti, hanem most már vannak kibernetikus rablók is, akik feltörik a kódokat. Aztán persze csinálnak szûrõket, ahogy vannak vírusok és ellenvírusok, és így tovább. Ez egy jól ismert, nagyon régi harc: kard a pajzs ellen, pajzs a kard ellen.
Az erõszaknak ez az eszkalációja létezik. Az internet tovább erõsíti ezt. Ha egy hozzám hasonlóan nyugodt ember a televízió elé ül, eszi a földimogyorót, issza a sörét, és hamarosan 400 program közül válogathat, akkor megtanulhatja, hogyan kell hangtompítót szerelni egy pisztolyra; milyen egyszerû más embereket megölni, és hogy miért is tesz az ember így – gyémántok, heroin vagy éppen egy örökség miatt. A bûnözés egész palettájára vezetnek rá bennünket. A médiumoknak és az Internetnek sok negatív aspektusa van.
Intuícióm azt súgja, hogy az Internet több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. Egy német közmondás szerint: „Amirõl nem tudok, az nem tüzel fel." Azt gondolom, hogy néhány éven belül hozzászoknak ehhez az emberek, és rájönnek, hogy semmi különöset sem lehet ezzel csinálni.
Egyébként mindig is szkeptikus voltam. Nem hiszek a repülõ csészealjakban, nem hiszek a Bermuda-háromszögben, a pszichokinézisben, a telepátiában. Általában nagyon szkeptikus vagyok.

-Álláspontját a Föld különféle pontjairól érkezõ beszámolók messzemenõen alátámasztják. Évtizedes "jövõkutatói" múlttal a háta mögött milyennek látja a most kirajzolódó jövõt?

-Én nagyon kétkedõ vagyok. A BBC lengyel szerkesztõsége többször is felhívott, és megkérdezett errõl, aztán meglepetésemre azt hallottam vissza, hogy nagyon sötéten látom a dolgokat. Ami azért nem egészen ilyen egyszerû. Megkeresett például egy német–amerikai magánszervezet, ami azzal foglalkozik, hogy megmentse a Földet, vagyis az emberiséget. Ennek kapcsán több kérdés vetõdik fel: Vajon van-e ilyen fenyegetés? Én azt mondtam: igen, nem holnap, nem is egy év múlva, de a következõ évezredben egyre romlik a helyzet. Ezt a népességrobbanás, a klímaváltozás idézi elõ; röviden: roszszabbra fordulhatnak a dolgok, mint amilyenek jelenleg. Vannak eszközeink ezek ellen? Elvileg igen, természetesen, de a tényleges megvalósításukra már kevésbé. Miért? Azért mert a kormányzatok minden demokratikus országban rövid életûek. Vagyis 4-5, illetve maximum 7 éves ciklusokra terjednek. Nincs a demokráciákban olyan kormány, amely mondjuk 20, 50 vagy 100 évig kormányozna. Azonban azok a projektek, amelyeket el kellene indítani, hogy például a klímaváltozással szemben küzdeni tudjunk vagy az óceánok szennyezése ellen – ehhez az emberiség egységére lenne szükség. Én úgy vélem, hogy mindkét kezemen kaktuszok fognak nõni addigra, amikorra az emberek, az arabok, az izraeliek, a kurdok, a törökök, a csecsenek, a thaiföldiek egyesülnek. Soha nem fognak, de mi az hogy soha? A következõ évszázadok során biztos, hogy nem. Ezek a folyamatok globálisan zajlanak; a rádióaktív felhõ nem törõdik az államhatárokkal. A helyzet még súlyosabbá is vált. Korábban volt két ellentétesen ható centrum: Kelet és Nyugat, és volt valamiféle polarizáció; tudni lehetett, hogy ki, hol, és mit tesz. Most azonban csak egy birodalom van, egyetlen nagyhatalom, az amerikai. És az amerikaiak nem akarnak csendõrökként õrködni az egész világ békéje felett. Ilyen átmeneti korszakban élünk. Nálunk ugyan még nem lõnek élesen, de a népek mondhatni, forgószínpadon állnak, és a forgószínpad továbbfordul, még nem tudni, milyen irányba. De a napok múlásával jobbra nem fordul.
Véleményem szerint egy vákuumban vagyunk, és ezt az ûrt semmi sem tölti ki. Részben ezzel magyarázható az a hatalmas érzelmi felkavarodás, ami Diana hercegnõ halála körül támadt. Ugyanis egy idolra van szükségünk; ezt az üres színpadot meg kellene tölteni valamivel. Ez korunk óriási problémája, és semmiféle sience-fiction sem képes ezt megtenni.

-Ugyanakkor a korábbi évtizedeket rózsaszín jövõ-optimizmus és haladás-hit jellemezte. Ez a holdraszállás idején tetõzött, amikor sokan azt gondolták, hogy hamarosan víkendezni járnak majd a Holdra.

-Most már tudjuk, hogy milyen hihetetlenül kockázatos vállalkozás volt az Apollo-program, az amerikai holdraszállás. Szinte a csodával határos, hogy katasztrófa nélkül sikerült megvalósítani. De egyidejûleg azt is el kell mondani, hogy ez az Egyesült Államok politikai, és nem kozmonautikus gyõzelme volt a Szovjetunió fölött. Versengés volt ez a kozmikus tér fölötti uralomért, amit az amerikaiak megnyertek. Gyõztek, de mi maradt hátra a Holdon? Néhány amerikai autóroncs, és semmi más. A Hold megint üres; senkinek semmi haszna nem származott belõle, egyáltalán semmi.
Azt hittük, hogy mindenre képesek vagyunk, valójában azonban egészen más a helyzet. A Föld egy gömb, amit apró, embernek nevezett lények népesítenek be. Jóval apróbbak a Földhöz viszonyítva, mint a mikrobák egy citrom vagy narancs héján. És ha éghajlatváltozásra kerül sor, és az átlaghõmérséklet akárcsak két fokkal emelkedik is, máris elkezdenek olvadni a sarki jégmezõk, és megváltoznak az áramlások a világtengerekben. Kellemetlen változások következnek be, méghozzá nagy horderejûek, amelyekkel szemben nem tudunk mit tenni, mivel a fejlõdésünk nagyon egyoldalú. Természetesen könnyû volna az emberiség életét egy atomháború során kioltani. Ez nem lenne nagy ügy. A silókban atom-megatonnák sokaságával megrakott rakéták állnak, úgyhogy ez menne. A földrengésekkel szemben viszont egyáltalán nem tudunk mit kezdeni; nem tudjuk elõre jelezni.
Aztán itt van a gyógyászat harca a kórokozókkal szemben: a baktériumok ellenállóvá váltak az antibiotikumokkal szemben, mert megpróbáltuk legyõzni õket. Vagyis ahol összeütközünk a természet nagy erõivel, kiderül, hogy az ember alapjában véve bizony meglehetõsen gyenge.
Most már tudjuk, hogy a sok millárd éve tartó földi élet története során idõrõl idõre katasztrófák támadtak; négyszázötvenmillió évvel ezelõtt, az úgynevezett permkorszakban a biomassza 90%-a elpusztult. Aztán újra nekilendült az evolúció, majd 60 millió évvel ezelõtt, a kréta- és a harmadkor között kihaltak a dinoszauruszok és más óriáshüllõk. Ezzel megnyílt az evolúció lehetõsége az emlõsök számára. Mi is ennek a katasztrófának köszönhetõen alakultunk ki. Ha nem következett volna be, akkor valószínûleg meg sem születtünk volna.
Mindemellett a földi állatkertbõl minden harmadik vagy negyedik napon eltûnik egy faj, és az élet úgynevezett génkészlete egyre csökken, egyre kisebb lesz. És ez is nagyon veszélyes. Az úgynevezett monokultúrák nagyon könnyen kapnak különféle betegségeket. Egyszóval: a haladás már régen túllépett állítólagos aranykorán; a haladás veszélyes erõvé vált, és mi lassanként felfogjuk, milyen kellemetlenségekkel is jár ez.

-A robotisztika mûvelõinek, mint pl. Hans Machovecnek a prognózisait elnézve viszont úgy tûnik, hogy a jövõben nem sok szerepe lesz az ember nevû lénynek.

-Amennyiben az emberek valamiképpen fölöslegessé válnának a Földön, akkor a további történet, meg kell vallanom, egyáltalán nem érdekel. Az emberiség vége egyúttal az emberi történelem vége is. Ez azt jelentené, hogy az ember valamely tekintetben csak közbensõ láncszeme volt az evolúciónak: a növények, gyíkok, a különbözõ dinoszauruszok és a majmok – valamint a robotok között. Akkor robotok lesznek. De miért törõdjem robotokkal?! Törõdjünk inkább azzal a négy milliárd évvel, ami az idõ hihetetlen mélysége; ami a Föld múltja. Az elsõ hárommilliárd év során semmi más nem volt csak egysejtûek: baktériumok, mikrobák és zöldalgák; semmi más. És évezredek hosszú során keresztül semmi más nem volt ezeken kívül. Ezt azonban nem lehet, mint egy történetet elbeszélni; nincs mit elbeszélni, nincs fabula, nincs cselekmény, nincs semmi.
Ameddig élünk, és ameddig az utódaink élni fognak, lesznek olyan történetek, amelyeket el lehet mondani, szemügyre lehet venni. Azzal kapcsolatban, hogy majdan mi történik, nos én szeptikus vagyok, mivel már most tudom, hogyha sor kerül valamikor intelligens robotok elõállítására, akkor azokat magától értetõdõen katonai feladatokra lehet alkalmassá tenni és felhasználni. De ez nem éri meg! Egyszerûen arról van szó, hogy a robot sokkal drágább lesz, mint egy ember. Mert minél több ember él a Földön, annál kevesebbet ér egy ember élete. Sajnos ez már így van. Egy fickó ágyba bújik vagy a fûre heveredik egy lánnyal, és máris kész egy gyerek. Így aztán alig néhány év alatt készen is van egy katona, egy ember, egy robot. Nem fémbõl álló, hanem emberi testbõl és vérbõl álló robot! Ugyan ki fogja a költséges technikát arra használni, hogy mesterségeset állítson elõ. Mesterségesre akkor van szükség, ha nincs más; nincsen eleven televízió. Van ugyan valami, ami az eleven computerre hasonlít: ez az agy itt a fejünkben, de ez ritka kivétel. Alapjában véve arról van szó, hogy amíg emberek vannak, addig emberi kultúra is lesz. Az pedig, hogy valamiféle robotok vannak valahol a világûrben, az engem kevéssé érdekel, mivel puszta vasporból nem jöhettek létre; valakinek meg kellett építenie õket. Ki volt az? Akkor ott intelligenciának kell lennie; Istenben nem hiszek, csak természeti erõk lehetnek. Nincs semmi a világûrben.

-Ezek szerint nem osztja a földönkívüli értelem felé irányuló, egyre szélesebb körû érdeklõdést?

-Volt egy idõszak, amikor részt vettem a legismertebb földönkívülicivilizáció-kutató alapítványban, az úgynevezett SETI-ben. Jelen voltam az üléseiken, voltak elméleteim; ott volt Carl Sagan Amerikából és sokan mások. Ott is azt mondtam, hogy kétségeim vannak. Ami nem azt jelenti, hogy nincs rajtunk kívül senki, hanem csak annyit jelent, hogy a körülöttünk levõ néhány ezer fényévnyi körzetben nincs senki. És ha nincsen senki, akkor a Földet nem éri el, mondjuk az Androméda-galaxisból vagy az ördög tudja milyen irányból érkezõ üzenet, mivel még úton van a Föld felé, noha maximális sebességgel halad, fénysebességgel, és hamarosan meg fog érkezni. Azt követõen, hogy - tegyük fel - körülbelül hetvenezer évig úton volt. Így aztán megkérhetjük az utódainkat, hogy válaszoljanak nekik, s újabb hetvenezer év múltán tudomást szerezhetnek arról, hogy itt vagyunk! Párbeszéd ez? Semmiképpen. Ilyen intervallumok ezt lehetetlenné teszik. Úgyhogy az embereknek talán inkább mással kellene törõdniük.

-Úgy tûnik, ha valami technikailag megvalósíthatóvá válik, akkor megvalósítására sor is kerül. És a kutatások sem annyira a megismerés magasztos célját, mint inkább a megvalósíthatóságot célozzák meg.

-A ruhagyáros Burda úr, hogy ne keljen túl sok adót fizetnie, létrehozott egy alapítványt Németországban, A Harmadik Évezred Akadémiáját. Ez az akadémia engem is meghívott, hogy az emberi aggyal kapcsolatos manipulációkról nyilatkozzam; hogy lehet-e chipeket beleilleszteni, hogy lehet-e egyáltalán úgynevezett tisztátalan interface-eket az emberi agy, a gép, a komputer közé illeszteni. Én ugyan nem akartam ebben részt venni, de a szervezõje oly hosszasan kérlelt, hogy végül is beleegyeztem. Így aztán írtam arról, hogy milyen undorító dolgok fognak történni. Ugyanis az ember szokásává vált, hogy minden megcsinálható dolgot meg is csináljon.
A fejlõdés ma tisztán gazdaságilag van szabályozva. Korábban persze voltak idealisták is. Ilyen volt Zeppelin gróf. Vagy a Wright fivérek sem elsõsorban arra gondoltak elsõ repülõgépük építésekor, hogy sok pénzt keressenek. A technikai fejlõdésben is az történik, ami az embernek, de egyúttal a nagy és a kis tõkének is szolgál.
Hogy a megcsinálható dolog jó-e vagy rossz, azt elõre amúgy sem lehet tudni. Amikor az elsõ atomfizikusok, mint Lise Meitner és Otto Hahn, sõt maga Einstein is elõször foglalkoztak atommag-hasadással, sejtelmük sem volt arról, hogy atombomba lehet belõle, késõbb pedig atomszennyezés, Csernobil, és így tovább.
A kezdet többnyire nagyon érdekes és ártatlan, és édes, ami aztán késõbb következik, az a legtöbb esetben kínos. Gyakorlatilag minden technológiának van egy homlokzata, egy ragyogó, napfényes oldala, a másik, a hátsó fertálya fekete, a késõbbi következmények olykor egészen veszélyesek, sõt halált hozóak, mint Csernobil.

-Pedig a kutatásokat azzal az érvvel indokolják, hogy azok megoldják problémáinkat; amit pedig eddig még nem sikerült, arra is sor kerül majd elõbb-utóbb.

-Nem lehet azt mondani, hogy a kérdések megoldódtak volna; mindig is arról van szó, hogy ha az ember megold egy problémát, akkor kérdéseinek köre kitágul. Akkor ugyanis addig ismeretlen problémák jelennek meg, amelyek létérõl addig egyáltalán nem is tudott. És tényleg így van; nemrégiben az American Scientist egyik szerkesztõje írt egy könyvet a tudomány végérõl. E szerint hamarosan már mindent tudni fogunk. Ez azonban értelmetlenség! Mindig az ismeretlen tengere áll elõttünk. Newton ezt nagyon szépen mondta: úgy érzi magát, mint egy gyerek, aki kagylókkal játszik a tengerparton, és az ismeretlen maga a hatalmas óceán. A veszélyeket persze elõre lehet jelezni, a fenyegetõ veszedelmeket már el lehet képzelni, de a jövõt nem lehet pontosan felderíteni. Hosszú távon elõször is eleve lehetetlen elõrelátni a Föld politikai jövõjét. A technológiai jövõt is csak kevéssé. Most egy nagyszabású átalakulás megy végbe a biotechnológia irányába. Ez nagyon nagy veszélyekkel jár. Lesznek persze ezzel kapcsolatos biztonsági rendszabályok, amelyek semmit sem fognak érni. Az ember, mondhatni, megkísérli elbarikádozni az ajtót, amire aztán az egész borzalom az ablakon keresztül tör be. Nem tudjuk, hogy honnan jön ez, ugye, egyszerûen nem lehet tudni. Tehát szó sincsen arról, hogy máris urai lennénk az általános gnózisnak, a mindentudásnak, és hogy tudnánk, mit is kell tenni. Ellenkezõleg, csak igen keveset tudunk.
Ám természetesen vannak olyan komolyabb problémák, amelyekkel foglalkoznunk kell: nekünk, embereknek nem szabadna mindig pénzkereséssel foglalkoznunk, folyvást a pénz nyomában járnunk. Például ma megint kaptam egy ajánlatot Amerikából, hogy engedélyezzem egyik könyvem megfilmesítését, amiért kétszázezer dollárt kínálnak. Azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel. Tudom ugyanis, hogy csak kellemetlenségekkel járna. Elõször is arra kellene vigyáznom, nehogy giccset csináljanak belõle. Egy szerzõnek nincs ereje, gyakorlatilag nincs befolyása; nem tud mindent paragrafusokba foglalni, és ezt a producerek egyébként sem engedik. Õk ugyanis azt mondják: mi adjunk ki tizennyolc millió dollárt, maga meg egy vészféket akar, melyet ha nem tetszik valami, meg is húzhat? Akkor nekünk veszteségünk lesz! Amit mi csinálunk, az a mi ügyünk!
Így hát mi szükségem ezekre a kellemetlenségekre? Jobb, ha nem csinálnak semmit! Mire lenne jó ez az egész? Egyébként is én már egy öreg ember vagyok; megtettem a dolgomat, nekem elég az, amin dolgoztam, amit létrehoztam, nekem ez tökéletesen elég. Nincs szükségem semmi másra, mint némi levesre, néhány csésze kávéra és aztán amúgy is a sír vár rám.
Így fest a dolog, véleményem szerint.

1997
Fordította Tillmann J. A.