|
(*1932) urbanista, filozófus. A sebesség, a (hadi)technika és a médiumok teoretikusa. Az Ecole spéciale de l'architecture igazgatója. Könyvei valamennyi világnyelven olvashatók. Párizsban él. Magyarul megjelent könyvei: Esszéi és tanulmányai: Beszélgetései: -Ön a sebesség, a háború, a médiumok filozófiai problémáiról írott munkái révén ismert világszerte, mégis urbanistának nevezi magát. Mit jelent ez az Ön számára? Egyáltalán minek tekinti tevékenységét? - Az „urbánus" városi embert jelent. Nem csupán azt, aki felépíti és megszervezi, hanem azt is, aki kigondolja a várost. A város és a filozófia fogalmai számomra elválaszthatatlanok egymástól. Ha urbanizmusról beszélünk, egyúttal a filozófia és a politikai gondolkodás születésérõl is beszélünk. Úgy vélem, hogy a legtökéletesebb politikai forma a városi forma. Vagyis nem egyszerûen a közlekedés vagy a lakhatóság törvényei alapján szervezõdõ lakosságkoncentráció problémájáról van szó. Tehát ha azt mondom: urbánus vagyok, akkor azért vagyok az, mert a filozófia maga urbanisztikus. A filozófia nem az erdõben született, nem a mocsárban és nem is a tengerben, hanem a tereken, a városokban, Akademosz kertjeiben. Az urbanizmusra tehát elsõsorban mint a filozófia eredetére hivatkozom, vagyis az emberek egy pontban történõ összegyûlésére, amelybõl aztán megszületik a politika, a polisz, és természetesen a technikai gondolkodás. Nincsen város technikai gondolkodás nélkül. A városban jön létre az arzenál, itt születik meg a „szervezett háború" a testetlen zûrzavar helyén. -A mai városra mégsem ezek a problémák jellemzõek.
-Napjainkban nem is annyira az urbanizáció, mint a metropolizáció problémája vetõdik fel mint fontos kérdés. Arról van szó, hogy néhány nagyváros fõváros szerepet kezd betölteni, mégpedig a nemzetfogalom határain túlmutató értelemben. Van néhány nagyváros a világon – Szingapúr, Milánó vagy London, New York és így tovább –, amelyek lassacskán metropoliszi hatalomhoz jutnak, vagyis városvilágokká válnak. Már nem is földrajzi értelemben létezõ térként jelennek meg, ahogy egy nemzet, hanem az önálló világgá válás horizontján. A telekommunikációnak, az információáramlás technológiáinak köszönhetõen létre lehet hozni olyan városokat, amelyek egy adott pillanatban az egész világra kiterjedõ befolyással bírnak. -Mivel jár a sebességnek ez a növekedése? Milyen új jelenségek kísérik ezt a folyamatot?
-A sebesség mindig is a gazdagság rejtett oldala volt. Nem érthetjük meg a történelmet anélkül, hogy megértenénk, milyen mértékben határozta meg a lovasság, a hajózás, majd késõbb a vasút és végül napjainkban a repülõk sebességének megnövekedése a tõkét, a gazdaság alakulását. Csakhogy, elõdeinkkel ellentétben, mi már elfelejtettük, hogy nincs gazdagság sebesség nélkül. A gazdagság bizonyos szempontból magában rejti a sebességet. Az utóbbi húsz év során minden munkámban arra törekedtem, hogy a sebességet helyezzem elõtérbe a gazdagsággal szemben, és nem azért mert felsõbbrendûnek tartom, hanem mert ez az, amit leginkább szeretnénk elrejteni. Nem a pénz az, amit elrejtünk, hanem a sebesség, vagyis az a képesség, hogy cselekedjünk, hogy interakcióba kerüljünk a többi emberrel, a legtávolabbi vidékekkel, és így tovább. -A közlekedési és kommunikációs technológiák sebességének növekedése a társadalmak belsõ rendjét is egyre döntõbb mértékben meghatározza. -Bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a rend, a legvégsõ rend: a dromokratikus rend, vagyis a sebesség rendje. Sebességosztályok léteznek, amelyek megfeleltethetõk a gazdagság-osztályoknak. Amikor társadalmi osztályokról beszélünk, valójában a gazdagságra, a felhalmozáson alapuló osztályokra gondolunk. Elfelejtjük azonban, hogy ez a felhalmozás csak a sebességen keresztül érhetõ el. Márpedig a sebesség napjainkra fontosabbá vált, mint a felhalmozás. Még ha léteznek is napjainkban különlegesen befolyásos holdingok, ezek maguk is a tõzsdék közötti automatikus információáramoltatás felgyorsulásának gyümölcsei; ez az, amit virtuális buboréknak vagy a globális piac kereskedelmének nevezünk. Tehát az abszolút sebességre épülõ kapitalizálódás tanúi lehetünk. Mi vagyunk az elsõ olyan társadalom, amely munkába állította az abszolút sebességet. Az idõ falának tövéhez érkeztünk. Elértük a sebesség végsõ határát: az elektromágneses hullámok sebességét. Ezzel nem csupán a Wall Street-i részvényjegyzést megkönnyítõ programok létrehozására nyílik lehetõség, hanem a fejlett és fejlõdõ országok közötti interakcióra, „távmunkára", „távmûveletek" végrehajtására is. -Ám ez a pénzügyi mûveletek esetében azzal a következménnyel jár, hogy egy tõzsdekrach a Föld egész gazdaságának összeomlására vezethet. - Azt mondhatjuk, hogy a világpiac kaszinóvá alakult át. Vagyis egy olyan hellyé, ahol nem is annyira az értékekkel, hanem inkább az anyagtalansággal játszanak. A pénz régi fogalma egy értékkel bíró anyag, például a nemesfémek képzetét idézi. Aztán következik a bankjegy, vagyis a három dimenzióról két dimenzióra térünk át. Majd ebbõl a bankjegybõl egy idõ után kialakul a csekk, a Travellers Cheque, stb. Ma pedig, a monetikus rendszerek világában, a pénz nem több mint pillanatnyi elektromágneses impulzus, vagyis nem más, mint sebesség és informatikai mûvelet. Tehát a gazdagság szubsztanciája válik anyagtalanná, és ez a folyamat magának a világnak az anyagtalanná válását, megfoghatatlanná válását tükrözi. A világ és a benne lévõ értékek, és nem csupán a tõzsdei értékek, hanem minden érték megfoghatatlanná válik, anyagtalan lesz. Ez a jelenség tulajdonképpen balesetszerû: egy balesettel van dolgunk. Hadd idézzek fel egy mára jóformán teljesen elfelejtett mondatot. 1954-ben Einstein azt mondja, hogy három bomba létezik: az elsõ most robbant fel – Albert Einstein mondja ezt –, ez az atombomba, a második az információs bomba lesz – nem informatikáról beszél, a szó akkor még nem létezik –, a harmadik pedig a demográfiai bomba. Mi tehát az informatikai bomba robbanásának nemzedéke vagyunk. És azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy az azonnali interakciónak minden esetben, beleértve a tõzsdét is, militáns felhangja van, és ugyanazt jelenti a társadalom számára, amit a rádióaktivitás az anyag számára. Vagyis egy bomlási folyamat: olvadás és hasadás tanúi vagyunk. Olyan jelenséggel találjuk magunkat szemben, amely minden tekintetben a rádióaktivitáshoz hasonlítható, amely nem más, mint minden jelentés, minden egység szétrobbanása. Ezt neveztem én „totális balesetnek". Valahányszor feltaláltunk egy technikai újítást, „feltaláltunk" egyben egy újfajta balesetet, egy akcidenst, mely az adott szubsztanciát jellemzi. Tehát a vonatot a vasúti szerencsétlenség, az elektromosságot az áramütés, a hajót és tengerjárókat a hajótörés és így tovább. De ezek „helyi" balesetek, vagyis egy adott helyszínhez köthetõk. Azonban a telekommunikációval, és az ezt jellemzõ azonnalisággal és közvetlenséggel, a totális baleset lehetõségét „találtuk" fel. És ez igen fontos tény, mivel filozófiai téren hoz alapvetõ változást. A „helyi" katasztrófák csakis az anyag jelenlétében mehetnek végbe, maga a baleset pedig esetleges és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetben viszont már nem egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy süllyedõ hajóban, hanem magának az akcidensnek, a balesetnek. A baleset mint olyan vált korlátlanná és szükségszerûvé, miközben az anyag viszonylagos és esetleges lett. Ez a jelenség valósággal filozófiai forradalom, amely azzal az elõbb említett idõfallal van összefüggésben, amelynek, mintegy nekiütköztünk. -Személyes vetületben a növekvõ sebességek, sûrûsödõ hatások sokasága feldolgozhatatlan élménytömeggel, az agyi „kapacitás" elégtelenségével, az emlékezet fáradásával jár.
-Az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Ez azt jelenti, hogy információtároló képességünk az információk elsajátításának, illetve elfelejtésének sebességével van összefüggésben. Sajátos ritmus áll fenn az elsajátítás és a felejtés között. Az új technikai eljárások azonban annyira felgyorsították az információáramlást, hogy a memorizálás ideje egyre rövidebb lesz. Ha azt kérdezném most öntõl, hogy mi volt a két nappal ezelõtti tévéhíradó programja, képtelen lenne megmondani. Ha viszont azt kérdezném, hogyan kezdõdik Kubrick Doctor Strangelove-ja vagy mondjuk az Elfújta a szél, azt biztosan meg tudná mondani. -Ennek a fejlõdésnek legfõbb elõmozdítója a hadiipar. Onnan származik a legtöbb technikai újítás és találmány – a televíziótól az Internetig.
-A hadiipar számára a sebesség mindig meghatározó tényezõ volt. Soha nem érthetjük meg a múltbéli csaták történetét a lovasság, azaz a sebesség figyelembevétele nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré épül. A hadiipar mindig is felhasználta a közlekedési eszközök, a lövedékek és a hírek sebességét. Például az ókorban a legfejlettebbnek számító fegyverek elõször a védekezést szolgáló fegyverek voltak, tehát a városfalak vagy a katonák pajzsa. Mindvégig a fegyver és a páncélzat párharcáról van szó. És eredetileg a páncélzat az erõsebb, nem a fegyver, mivel csak a kalapácsot és a kardot ismerik, és ezekkel nem jutnak messzire. Sõt, még a nyíllal sem igazán, azt kell hogy mondjam. Kezdetben tehát nyilvánvaló, hogy a védelmi fegyverek csinálják a történelmet; fel is épülnek a városfalak, amelyek képesek ellenállni a lovasságnak, de nem lesznek képesek ellenállni a tüzérségnek. Így amikor feltalálják az elsõ gépet – ne felejtsük el, hogy az elsõ gép az ágyú volt, ez az elsõ robbanómotor –, tehát amikor feltalálják a tüzérséget, a védelmi fegyverek hatékonysága viszonylagossá válik. A városfalakat egyébként le is bontják. Vagyis a védelmi fegyverek uralmát a pusztító fegyverek uralma követi, a tüzérségtõl kezdve egészen az atombombáig. Egészen Hirosimáig. -Ez a virtuális, elektronikus tér egyre inkább elõtérbe kerül, és átalakítja a valóságérzékelést.
-Azt mondhatnám, hogy valamiféle másodlagos valóság megteremtésének vagyunk tanúi. Társadalmunk mindeddig az aktuális térben, az aktuális valóság létezõ terében élt, leszámítva persze az álmok és álmodozások virtuális világát. Vagyis az anyagi létezõk világában éltünk. Olyan világban, ahol távolságok, mélységek, kiterjedések és színek vannak. A virtuális valósággal viszont egy párhuzamos valóságot kezdtünk létrehozni. Mintha – és ez már a 21. századra vonatkozik – egy „sztereóvalóság" lépne életbe. A valóság új értelmezést nyer azáltal, hogy megjelenik egy virtuális tér, és mintegy ráépül a valóságos térre. Úgy gondolom, hogy ezzel a jelenséggel magának a valóságnak a kettéhasadásához érkeztünk, és ezzel a ténnyel ezentúl számolni kell. -Ugyanakkor a hálózat hívei ettõl a „forradalmi" technológiától a modernitás szinte mindahány vágyának valóra váltását remélik, a korlátlan kapcsolatot, a bárhol való, egyidejû jelenlétet, totális demokráciát stb.
-A távjelenlét hihetetlen forradalmat jelent. A szellem, a kísértet megjelenését. Egy távolságban ható lény megjelenését. Ez alapjaiban rengeti meg a filozófiát. A jelenlét kérdése az alany és a tárgy kérdéskörének alapvetõ része. A távjelenlét problémája viszont az átjutásra, a feedbackre, az interakcióra, az adás azonnaliságára helyezi a hangsúlyt az adott cselekvés esetében – azaz nem csak egy kép vagy egy hang, hanem egy cselekvés átvitelérõl, távcselekvésrõl van már szó. Távnézés, távhallgatás, távcselekvés. A Föld méretei a semmivel válnak egyenlõvé az információátadás módszereinek felgyorsulása, valamint a hiperszonikus közlekedési eszközök gyorsasága miatt. 8 ezer km/óra – ezt veszik célba ma az amerikai kutatások. Márpedig azzal, hogy a Föld semmivé válik, maga az ember válik semmivé. Mi más lenne akkor ez, mint egy minden eddiginél hatalmasabb baleset kiváltója, minden katasztrófák katasztrófája; egy totális baleset, amely az anyagi valóság helyébe lép majd. -Ez a kibernetikus „angyal" azonban materializálódni is képes, sõt a cybersex technológiája révén nemi jegyeket is ölthet. -A legjelentõsebb virtuális jelenség egy eszköz: a virtuális kapu. Egy kalitkát kell elképzelnünk, amelyben megjelenik elõttünk házigazdánk szellemképe; a kalitkába belépve pedig mi jelenünk meg az õ virtuális kapujában, New Yorkban vagy akár Párizsban, a távolságok nem számítanak. Vagyis jelenlétem többé már nem hús-vér lényemet jelenti, hanem elektrofizikai megjelenésemet, hogy ne kelljen a metafizikai jelzõt használnom. Ugyanakkor ez egy teljes értékû jelenlét. Egy adatkosztüm, egy képernyõsisak és egy pár adatkesztyû segítségével láthatom a virtuális kapumban megjelenõ látogatót, hallhatom a hangját, kezet foghatok vele, még érezhetem is a testét. Sõt – és pillanatnyilag ezzel kapcsolatban folyik a legtöbb kutatás – akár még a távszeretkezés is lehetõvé válik. Ez a cyber-szexualitás. Ez nem tréfa, inkább filozófiai dráma. Ez a virtualitás. Semmi köze az álom vagy a freudizmus problémaköréhez, inkább azt mondanám, hogy félelmetesen fizikai természetû. Úgy gondolom, hogy egy technofil aberrációval van dolgunk, amely a perverziók sorában a zoofília mellé zárkózik fel. A szeretkezést mint a valóság legmagasabb fokát tekintem, mivel két test egymásba hatolásáról van szó. Egy lény valós jelenlétének legmagasabb foka egy másik lény számára nem más, mint a szeretkezés. Ebben megegyezhetünk. Mindezt anyagi értelemben gondolom. Az állatvilággal kapcsolatban már ezt megelõzõen ismertünk egy sajátos perverziót: az állatokkal való párosodás lehetõségét, a zoofíliát. Most azonban egy újfajta perverziót találtunk fel, vagyis már nem zoofíliáról, hanem technofíliáról kell beszélnünk: egy géppel szeretkezünk. Egy olyan lénnyel, aki nincs is itt. Egy szellemképpel. Ez a Villier de L'Isle-Adam által jövendölt Éva. A nagy mítosz. Nem is gyönyörrõl van már szó itt, hanem magáról az utódnemzésrõl, vagyis az emberiség jövõjérõl. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a gyönyör mögött, amelyet egy lénynek egy másikban való fizikai jelenléte jelent, alapvetõen az emberiség fennmaradásának biztosítása áll. És pont ez az, amit az új, virtuális valóság, a cyberszex, a távszexualitás megkérdõjelez. Ezzel megint egy totális balesethez érkeztünk: a technikai eszköz az emberi faj fennmaradását veszélyezteti. Mindössze annyi kell, hogy a gép teljesítõképessége összehasonlíthatatlanul nagyobb legyen mint egy nõé, illetve egy férfié. Ezen dolgoznak most Japánban, a gésák országában, talán nem véletlen, hogy pont ott. -Milyen szándékok viszik ebbe az irányba a fejlõdést?
-Csak a technika hatalomvágya van mögötte. A tudomány maga is végletessé vált. Végletes sportokról szoktunk beszélni. Mit takar ez a kifejezés? Olyan sportokat, ahol az ember az életét teszi kockára az eredmény kedvéért. Mit jelent ez? Azt, hogy napjainkban a tudomány – azért, hogy tökéletes eredményt érjen el – még a tudománynak mint tudásnak az életét is kockára teszi. A tudomány mint õrület áll elõttünk, ez a végletes tudomány. A tudománynak mint tudásnak az öngyilkossága. Azt hiszem, a második világháború során az atombombával, a fajirtással elég közel kerültünk ehhez. Nem foghatjuk fel, amit Mengele tett, nem foghatjuk fel a táborokat anélkül, hogy figyelembe vennénk a tudomány teljes hatalmának a pusztítás szolgálatába való állítását. -Lehetséges-e egyáltalán más irányú fejlõdés? Van-e mód arra, hogy az ember hathatósan ellenálljon – személyes és közösségi szinten?
-Nem érthetjük meg a technikát etikai támpont nélkül. Az embert, emberi mivoltának nagyságát kizárólag a rossz felõl megközelítve foghatjuk fel. A rossz elismerésével leszünk képesek felismerni az ember nagyságát, vagyis a jót. És ezzel most nem valamely vallás felfogására hivatkozom. Ugyanígy a technika is kizárólag akkor lehet hasznos, ha küzdünk az általa hordozott rossz ellen. Például a balesetekkel szemben. Minden mûszaki tárgy hordoz magában valamilyen negatív erõt. És minden mûszaki fejlõdés éppen abból a harcból születik, amit ez ellen a negatív erõ ellen folytatunk. Ennek értelmében a jelenlegi helyzet is csak akkor fordulhat jóra a demokrácia, az alapvetõ szabadságjogok vagy az igazságszolgáltatás szempontjából, ha harcolunk az új technikai eljárások negatívumai ellen. Vagyis mûkritikusként kell viselkednünk: egyrészrõl szeretnünk kell a technikát – szó sincs arról, hogy át kellene hárítanunk a technikára azt a felelõsséget, ami minket, embereket terhel. Ehelyett inkább a lehetõ legnagyobb elõvigyázatossággal kell megítélnünk, mert ahogy mondani szokás: aki igazán szeret, az büntetni is tud. Ha szeretek, akkor egyben képes vagyok azt is megmondani, ha valamit nem szeretek. Még ezen a téren is van némi szabadságunk. Ám attól a perctõl kezdve, hogy a technikát mint jótevõnket, mint az emberiség üdvözülésének lehetséges módját kezdjük imádni, attól kezdve bálványimádással, a technika istenítésével van dolgunk, ami egyébként már el is kezdõdött az elektromosság feltalálásával – az elektromosságot mint tündért képzeltük el. Csernobil elõtt. Ma pedig ugyanezt tesszük az Internettel: Hurrá! Ez egyszerûen csodálatos! Éljen az elektromos demokrácia! – Ez õrület. 1996 |