Csizmadia Mariann  Végső kiszolgáltatottságunk

A szerző szeretné megadni a kiszolgáltatottság minél teljesebb meghatározását. A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978) olvasatában: kiszolgáltatottság fn. Más(ok) kényétől, hatalmától való teljes függés.

A szerző elégedetlen ezzel a meghatározással, bár megérti, hogy a definíció a társadalmi kiszolgáltatottságra korlátozódik. A közép-kelet-európai ember életérzésében, tudatában szabadságának és emberi jogainak korlátozása, az idegen nagyhatalmaktól való függése volt a minduntalan felszakadó, legfájóbb seb. A szerző elégedetlenségét szakmája, hivatása magyarázza. Pszichiáter, pszichológus, de elsősorban orvos. Filozófiája az Albert Schweitzer-i élet tiszteletének elve. Hosszú pályája során azt tapasztalta, hogy az emberi kiszolgáltatottság elsősorban biológiai. Létünkhöz, halandó voltunkhoz kötött, és fogantatásunk pillanatában kezdődik.

Nem is ekkor. Hiszen szüleink ivarsejtjeiben, génjeiben, mint lopakodó gonosztevők a régi házak hátsó csigalépcsőin, a DRNS-láncok spirálisain ott sorjáznak későbbi kártevőink, hajlamaink, betegségeink. A világra bukkanó újszülött felsírásába sok mindent magyaráznak: a hideg külvilágra szakadás, az elszakadás előképének rémületét, a szülőcsatornában fuldokló ember rettegésének első, hallható jelét. Születésünk órája már minden eljövendő szorongásunk kezdete. A pszichiátria a szorongást tárgy nélküli félelemnek minősíti. A felnőtt, neurotikus ember valóban sokszor nem tudja megnevezni minduntalan rátörő rettenete tárgyát. Pedig van neve. Ez a név a halál.

Fuldoklik és szorong a szülőcsatornában a magzat, és számos vélt és valódi veszélyhelyzetben felelevenedik a rémület, életünk véges voltának tudata. Az egészséges, érett ember ennek a rettenetnek a teljességét, halandóságunk gondolatát teljesen el tudja fojtani, akár évtizedekig is, amíg rá nem tör valamilyen veszély vagy betegség. És a végső életszakaszban, amikor visszavonhatatlanul szembe kell nézni az Ismeretlennel.

A modern ember tudása hatalmas fegyvertárat teremtett a betegségek elleni harcban. Az átlag életkor megnövekedett, különösen a fejlett, jóléti országokban. Korunk embere dacol az elmúlással. Olyannyira, hogy a halál anomiássá vált, emlegetni is csak eufémizmusokba burkolva, fedőnevekkel illik. “Hosszan tartó betegség” után “távozik” a szeretett hozzátartozó, netán “tragikus hirtelenséggel”. Susan Sontag írja A betegség mint metafora című esszéjében, hogy a halálos, reménytelenül közelgő vég metaforája a múlt században a tbc volt. Napjainkban ez lett a rák. Tapasztalhatjuk, bár tudományos és népszerű közlemények tömege bizonygatja, hogy a rák súlyos, de az esetek nagy százalékában ma már gyógyítható betegség, magát a szót is kerülik orvosok és laikusok egyaránt.

A betegség mindig kiszolgáltatottá tesz. Az influenzába esett teremtés koronája számos tréfa tárgya. Talán azért, mert a nőket a termékenységi ciklusok és események jobban megedzik a testi változásokkal, szenzációkkal, fájdalmakkal szemben. A férfi-identitás értékeit is sérti a gyengeség, az elesettség. De mindkét nem megrendül, regrediál és segítségért fordul az egészségügy különböző fórumaihoz, ha beteg lesz.

Losonczi Ágnes A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben című tanulmányában átfogó képet mutat, címéhez illően egy bonctani alaposságú és mélységű tablót az egészségügyben érdekeltek, az orvosok és a betegek ellentmondásosan kiszolgáltatott helyzetéről. Bár egyes tények a rendszerváltással alakultak vagy elavultak, mai olvasatában is azt érezhetjük, hogy csak tyúklépésekkel haladtunk. A szerző írásában csak a legsúlyosabb, a terminális betegek sorsával és ellátásával foglalkozik az elmúlt években szerzett tapasztalatai alapján.

Minden ember életérzése, kiszolgáltatottságának tudata riasztóbb lesz, ha kórházba kerül. Itt kezdődik sajátos pokoljárásunk, itt kap el halandóságunk örvénye először mindnyájunkat. Kezdetben csak lassan, meg-megállva forgat, ringat, el-elcsendesülve. Majd egyre gyorsabban, egyre mélyebbre ránt ez a tölcsér. Dino Buzzati Hét emeletében érzékelteti egyre rémítőbbé váló kiszolgáltatottságunkat, a kórházi ellátás tapintatos irgalmatlanságát. Torokszorító iszonyattal költözik a beteg a gyors gyógyulást ígérő hetedik emeletről egyre lejjebb és lejjebb a reménytelen osztályokra a személyzet nyájas hipokrita nyugtatgatása mellett.

Kiszolgáltatottságunk, ha súlyosabb betegek leszünk, és kórházra szorulunk, külső és belső tényezők eredője révén tudatosul bennünk. Az élmény annak következtében mélyül és sodor a reménykedéstől önmagunk feladásáig – akár sürgetve, gyorsítva is a véget – amennyire elveszítjük életünk értelmes folytatásának lehetőségét. Bruno Bettelheim szélsőséges helyzetnek minősítette az olyan élethelyzeteket, amikor a személyiség addig tanult és gyakorolt adaptív mechanizmusai nem alkalmazhatók többé. Ilyen helyzet volt a koncentrációs táborban folytatott élet. Bettelheim saját élményén alapuló következtetése; az ember addig él, ameddig értelmet talál az életben. Az élet értelme a boldogság, az öröm érzete, és ennek utolsó bástyája az emberi méltóság megőrzése.

Ez a méltóságérzet, ami óhatatlanul megsérül minden kórházba kerülő embernél, és szinte megsemmisül a terminális, a haldokló beteg utolsó napjaiban.

Van egy régi anekdota, amely a gimnazista nebulót inti arra, hogy a latin műveltség mennyire a vérévé kell, hogy váljon a művelt embernek: Haldoklik a klasszika-filológia professzora. Lehunyt szemmel, alig lélegezve hozzák a kórházba a mentők. A vizit az ágyához ér. “Exitus letalis”... szól komoran a fiatal osztályos orvos. A professzor szeme felpattan, és haragosan villan az orvos felé: “Letale”… – hörgi utolsó szavaként, majd meghal.

A latinos srác jót kuncog a fekete humoron, aztán szorgalmasan magolja tovább a deklinációkat. A szerző elszomorodik az anekdotára gondolva, mert emlékeiből felbukkan a tréfa tragikus valósága. A szerző hivatásának egyik állomása és azóta is tartó lelki Canossa-járásának kezdete a csepeli hospic volt, a terminális daganatbetegek osztálya. A szerző itt értette meg, hogy saját generációja, a XX. század orvosai és ápolói mennyit vétkeztek végletesen kiszolgáltatott embertársaink ellen. Emberi méltóságuktól, és emberi voltuk fő forrásától, tudatuktól megfosztva halnak meg ezek a társaink az egészségügyi személyzet kifogástalan és humánusnak vélt asszisztenciája mellett. Ruháiktól megfosztva, krisztusi kínban sikolt a szemükben a félelem, az elhagyatottság, ha magukhoz térnek a kábítószer ködéből, hiszen megtört testükön csak egy lepedő, és a paraván megszürkült lepedője látható a világból. Szeretteiket hazatanácsolják, hogy “hadd pihenjen szegény”.

Vétlenül voltunk és vagyunk vétkesek mi, korunk orvosai és ápolói. Nem csak a volt kommunista országok materialista nevelésű szakemberei, de kevés kivétellel a jóléti régiók egészségügyi személyzete is. Pedig azokban az országokban sosem tagadták, sőt kultiválták, hogy az ember nemcsak biológiai és intellektuális, hanem spirituális lény is. Az ateistának is van spirituális világa és igénye, csak más úton keres önkifejezést, mint a hívő. Ez a világ a pszichológiai tapasztalat tükrében intimebb és érzékenyebb még a szexuális életnél is. Fájdalmasan él meg tagadást, és tolakodó beavatkozást egyaránt.

Az egészségügyi személyzet szellemi és szakmai neveltetése következtében vétlenül vétkes volt századunkban. A halál témája tabu volt már a gyermekkorában is. Hárítja a témát az orvosi szellem nárcizmusa. Bár eleve vesztett minden háború Mors Imperátorral szemben, sok orvos minden vesztett csatát vereségként, kudarcként él meg. A halálos beteg így lassan elveszti emberi arcát, tárgyiasul. Mintegy selejtként értékelve, tehetetlenül hull a totális kiszolgáltatottságba.

A gyermekvédelemben ismert a “HH” jelzés. Halmozottan hátrányos, rója a “H” betűket a védőnő, a pedagógus az elvált, alkoholista apa, leszázalékolt anya gyerekének a kartonjára. Nem tudja, mi a hátrány, mi a kiszolgáltatottság, aki nem került közel a természet törvényei által halálra ítéltek, a haldoklók világához. A hajléktalan, kisebbségi, munkanélküli, iszákos család egészséges, tehetséges gyereke még üstökös pályát futhat be. A csőlakó vidáman füstölhet szép nyári alkonyokon kedvenc hídja árkádja alatt... A haldoklónak ott a Semmi. A hívő elé is az Ismeretlen magasodik. Fél, szorong. Vár. Keres egy kezet, amibe kapaszkodhat és ami letörli néha verejtékes arcát. Megnedvesíti cserepes száját. Egy gyengéd szót... ami legtöbbször nincs.

Maradjunk példázatunknál, a latintanárnál. Hogyan alakul élete utolsó szakasza, ha nem abban a stádiumban kerül kórházba, amikor már csak egy megrovó hördülésre futja az erejéből? A mi professzorunk például akkor megy kórházba, amikor már súlyos beteg. Túlesett már egy műtéten, de panaszai kiújultak. Vissza kell térnie kontrollra. Sok tisztázatlan kérdés forog a fejében. Fáradékony, étvágytalan, levert. Kövessük kiszolgáltatottsága kálváriáját.

A professzor leromlott állapota miatt mentőket igényel. A mentők útközben obszcén és antiszemita vicceket mesélnek egymásnak. Mintha ott se lenne egy idegen, egy beteg ember. Az egyik vicctől az ízlése viszolyog, a másik mélyebben sérti. Amit ő átélt Dachauban, az nem volt vicces. Még szerencse, gondolja, hogy nem ordít rólam... A legfiatalabb kollégám persze kedvességből szórakoztat zsidó viccekkel. Nem akarom megmondani neki, hogy a fraternizáló, vállveregető megkülönböztetés is megkülönböztetés.

Olyan, mintha csak egy zsák lennék, gondolja a liftben. Egy kíméletesen szállítandó zsák. Aztán gavalléros borravalót ad a mentőknek. Persze nem a hála érzetével, hanem mert tudja, hogy még rájuk fog szorulni. Ahogy a nővéreknek, az orvosoknak szánt borítékokat sem hálás szeretettel rendezgeti el a tárcájában, hanem íratlanul kötelező adó gyanánt. Hiszen kiszolgáltatott.

“Javulást, bácsikám!” – köszön el a szép bankótól fellelkesedve kedvesen a fiatal mentős. Bácsikád ám... rándul meg bosszankodva a professzor arca. Kezdődik a bácsizás, a nővérkék is majd ezzel jönnek. Miért tudják a franciák a gödrös húsú óvodást is monsieur-nak, mademoiselle-nek szólítani? Persze, a szoci nevelés az egészségügyi képzésben is mellőzte az illemtant. De legalább kartárs vagy elvtárs nem vagyok...

Csicseregve jön a nővérke. “Hogy vagyunk, ketteske? Ebédeltünk már?” A professzor majdnem azt felelte, hogy nem tudhatja, vajon ők hogy vannak és ők ebédeltek-e már, ugyanis a nővérke és a saját személye viszonylatában a többes szám első személy használata nem megfelelő. Valamint ő nem ketteske, hanem tanár úr vagy Kovács úr, esetleg Kovács professzor úr... Száma utoljára a lágerban volt, azt sem igazán szerette. Mégsem utasítja helyre az önhibáján kívül neveletlen nővérkét. Kiszolgáltatott.

Az orvosok rendkívül udvariasak. Tudják, hogy nevének nemzetközi csengése van, az Akadémia tagja, ismerik és elismerik társadalmi értékét. Csak éppen nem akarnak vele értelmesen kommunikálni. Ha ő faggatózni kezd a betegségéről, a prognózisáról, hablatyolni kezdenek valamilyen latin konyhanyelv és modern angol szakkifejezések vagy betűkre rövidített kódok zavaros keverékével, amitől nyelvész-lelke némán sikoltozik, majd gyorsan elküldik valamilyen újabb vizsgálatra. A mesebeli Borsóhercegnő panaszkodhatott kínzó fekhelyéről, ő semmiről sem teheti. Kiszolgáltatott.

Udvarias, szívós követelőzésére a főorvos végre leül vele beszélgetni. Olyan arccal, mint aki bíróság előtt áll, és fél az ítélettől. A modern betegjogok – nyögdécseli – megkövetelik a beteg pontos felvilágosítását. A daganat kiújult. Új műtét vált szükségessé. Ez javítja az életkilátásait, ellenkező esetben azonban... nos, itt szíveskedjék aláírni...

A professzor egy pillanatra szinte felderül. Finom, diszkrét kárörömmel néz a savanyú ábrázatú főorvosra. No végre, gondolja, valamiben dönthetek. Emberszámba vesznek. Hogy kínlódik szegény doki, hogy partnerként kell társalogni velem. Nincs még ehhez szokva. Tudom, hogy önök nem mindenhatók, kezdi udvarias mosollyal, amitől a főorvos még keservesebb arccal bólogat. Úgy tűnik, ezt a tényt nehezen viseli el. Látszik rajta, hogy a terápiás kudarc élményét elfojtandó legszívesebben kudarca tárgyát, a gyógyíthatatlan beteget is eltüntetné a látóteréből. A professzor fején átfut, hogy megkérdezi, milyenek megközelítőleg az életkilátásai, de elveti a. kérdést. Megsajnálja szegény erőtől-egészségtől duzzadó gyógyítóját. Megint csak makogna összevissza. Ez az orvosgeneráció ügyetlenkedve gyakorolja az őszinte, empátiás kapcsolatteremtést. Még a legjobb barátja is, aki orvos, és akivel fél évszázada együtt kamaramuzsikálnak, azonnal fensőbbségessé válik, és kiskorúként kezeli, ha nem a kottáival, hanem a zárójelentésével telepszik mellé. Valami furcsa metamorfózison esik át, ha nem Mozartról, hanem onkológiai gondjairól próbál vele beszélgetni...

Pedig én jobb hegedűs vagyok, morog, mialatt visszakászálódik az ágyába. És akkor ismét belehull abba a lelkiállapotba, amit Elisabeth Kübler-Ross preparációs depressziónak nevez. Mert ezt a depressziót nem valamiféle kudarc vagy veszteségsorozat, hanem a totális veszteség tudata váltja ki. Annak tudata, hogy nem valamit veszít, hanem mindent. Egyetlenegy életét. Ez a depresszió preparál. Előkészíti a lelket, hogy végül megadással fogadja az Ismeretlent.

A professzor nem kezdő beteg. Már megjárta a gyógyíthatatlan betegségtudat több stációját, amit Elisabeth Kübler-Ross írt le A halál és a hozzá vezető út című könyvében. Ez a terminális betegekkel dolgozó orvosok, nővérek és lelki gondozók bibliája. A diagnózissal először tagadva fordul szembe a beteg, majd dühösen, lázadozva. Tagad, lázad, dühöng, aztán alkudozik, reményroncsokba kapaszkodva, végül kimerülten hull a depresszióba, mint a csapdában vergődő, kimerült állat. Ezután csendes, néma elfogadással kiszolgáltatja magát a Kérlelhetetlennek.

A professzor erős jellem, hamar szembenézett a valósággal.

Van, aki az utolsó napig hárítja a tényeket, gondolja, járja a keserves “dance macabre”-t. Kapkodnak csodatevők, alternatív gyógyászok vagy világhírű, külföldi professzorok után. Én nem áltatom magam. A főorvos arckifejezéséből ítélve az újabb műtét kilátása sem kecsegtet sokkal.

A professzor tudja, hogy most vagy aláírja azt a műtéti beleegyezést, amit a főorvos a kezébe nyomott, vagy nem. Ismét jöhet – ha aláírja – az a megalázottságélmény, ami minden átlagos műtétet is kísér. Odafeküdni a műtőasztalra, meztelenül, mint a vágóhídra hajtott állat. A kiszolgáltatottság apró kínjai, a szégyenérzet, a kivett protézis, a katéterezések, az ágytál, az alig forgó, cserepes nyelv. Tudja, hogy ez nem szégyen, mégis szégyen gyötri. Mint a lágerben, amikor idegenek előtt kellett meztelenkedni, és elvégezni a szükségleteit. Eszébe jut szépen öregedett, ápolt, finom felesége. Épp olyan fegyelmezett, mint ő maga, de gyakran látja a tekintetén a riadt undort, amint pusztuló testét ápolja... “Én nem vágyom a »kegyes halál«-t - gondolja önérzete maradékába kapaszkodva. – Ne altassanak el, mint egy kutyát. Az én halálom az enyém. Jók ezek a modern fájdalomcsillapítók. Nem élhettem meg a születésemet... hát a halálomat meg akarom élni.”

A legközelebbi látogatáskor hosszan beszélget feleségével a látogatóktól zsúfolt folyosó egy csendesebb sarkában. Elmondja, hogy nem vállal több műtétet. Ne csináljanak belőle kipreparált, túlélő készítményt. Hiszen akkor sincs hosszabb, jobb életkilátása. Méltósággal szeretne meghalni, könyörög síró feleségének, értse meg. Úgy, hogy ő fogja a kezét, és eljönnek a gyerekek, az unokák is elbúcsúzni, tőle. Ahogy az apja és a nagyapja távozott. Emlékszik rá, ahogy kezet csókolt a nagypapának, és ő is kapott egy külön intelmet. Azt, hogy mindig legyen őszinte és bátor. És nem is félt az a kisfiú, aki ő volt akkor... kihúzta magát, egy férfi sose legyen gyáva, mondta a nagypapa...

Ő megfogadta ezt, magyarázza a feleségének, ezért élte túl a világégést, túlélte Dachaut... de mindent nem lehet túlélni. Ő megtanult a nagypapától szépen meghalni. Szeretné megtanítani erre a fiait, az unokáit is.

Kéri, hogy vetesse fel a csepeli hospicba. Ott járt négy-öt éve, amikor a gordonkás barátja feküdt ott. Az nem “elfekvő”. Mindenkivel állandóan, egyénileg törődnek, a gyógyszerelésben, a testi komfort maximális megteremtésében is. Senki sem fekszik szennyben, vagy meg nem hallgatott panasszal. Fájdalomcsillapítót kapnak úgy, hogy mégsem kábultak. Mindenkinek jut elegendő hely, a hozzátartozó éjjel-nappal jöhet, bármikor. Bandit néha haza is engedték, és kijártak ápolni...

A feleség másnap szomorúan jön vissza. A csepeli hospic megszűnt. A kórházi csődbiztos felszámolta, mert drága. Több gyógyszert, több személyzetet igényel, mint a hagyományos ápolási osztályok. A társadalombiztosítás nem szorgalmazza a hospicok kialakítását, nem hajlandó finanszírozni. Néhány kórház hősiesen mégis kigazdálkodott egy-egy kis hospic-részleget, biztatja a felesége, utána fog ennek járni.

A professzor az esti homályban próbál megbirkózni azzal a lelki stációval, ami a kétségbeeséstől a belenyugvásig vezet. Ahogy apja, nagyapja is megtette.

Látja, hogy a nővérek egy paravánt húznak a kórterem másik sarkába, ahonnan egy idős úr légzése hallatszik a horkoló neszekkel teli csendben. Ez nem szuszogó, horkoló légzés. El-elgyengülő, szaggatott. Az ügyeletes orvos valamilyen injekciót visz. Kifelé menet azt suttogja a nővérnek, hogy majd aláírja...

A professzor hallgatja a szaggatott, gyengülő légzést. Ez lesz majd nekem is az utolsó Sors-szimfóniám, gondolja. Ezt hallgathatom majd., ilyen egyedül. Egyedül, egyedül...

(A szerző köszönettel emlékezik a csepeli hospic néhai betegeire, akiktől megtanulta, hogy életünk értelmét, emberi méltóságunkat, a szeretet érzését megóvhatjuk halálunk órájáig, ha együttérzésre találunk.)