Erdős Virág  Verzió

Szegénynek lenni jó. Az égvilágon nincsen annál nagyszerűbb dolog. Rendőrnek is jó, meg bűzbogárnak is, de ott például nincsen meg az erkölcsi fölény.

A szegényember állítólag kevéssel beéri. Mondjuk azért ő sem az a kimondott teve. Kinézetre inkább kicsi, keskeny és lapos. Nem csoda, hogy minden lukba gond nélkül befér. Ha baj van, még a tű fokán is átküzdi magát. Mondjuk van, hogy bezabál, akkor meg már nem megy. Ki kell várni szépen, amíg leapad a háj.

A szegényember egytől egyig boldogságra termett. Ráadásul mind egy szálig buzgó és vidám. Még esőben is kitartással gondozza a farkát. Rettentően örül, hogy hát van egy ilyene. Éjjel-nappal dédelgeti, szeretné, ha nőne. A szegényember az olyan, hogy sose adja fel.

Csak az a furcsa, hogy belsőleg ő is tiszta fos. Egyszer volt, hogy odaszart a sövényünk alá. Már jó előre kiszúrtam, hogy van ott valami. Nézem, hát egy szegényember üldögél a fűbe’. Ja, gondoltam, biztosan a zöldbékára vár. Aztán látom, hogy egy hosszú levéllel kitörli. Aztán már csak az tűnt fel, hogy nem nagyon mozog. Csak feküdt ott, pedig szerintem lehetett valami dolga. Persze Piti akkorra már megdolgozta szépen. A gatyájából cafatokban lógtak a húsok. Még a nyakából is spriccelt jó sokáig valami. Az a szép, hogy a mi Pitink egy igazi bajnok. Apa épp csak odaszól, és teszi, ami kell. Nincs is semmi jelszó, épp csak annyi, hogy “harap”. Utóbb van csak probléma, hogy mi legyen a testtel. Az effélék általában mennek az avarral. Égetjük, de van hogy pikk-pakk lenyomjuk a rácson. Nemhiába mondják, hogy csatornatöltelék.

Ez a szaros aztán mégis ott tanyázott estig. Kívül volt a kapun, mondjuk senkit sem zavart. Másnap aztán elérte a medencét a bűz. Láttam apán, hogy szeretné letudni a dolgot. Kiosontam, hogy még nyerjek magamnak időt. Úszás után szabad volt a tetemekkel játszani.

Úgy feküdt a padkán, mint egy nejlonzsák szemét. A garázs előtt van egy ilyen kijelölt szakasz. Leguggoltam hozzá és egy ideig csak néztem. Aztán szépen piszkálgatni kezdtem egy kis bottal. Nem volt mitől tartani, már kemény volt a vér. Még egy halvány biztatást is láttam a szemében. Az volt csak a bántó, hogy úgy meredt a világba. Látszott, hogy most élvezi, hogy ő az áldozat. Úgy döntöttem, itt az idő, legyen, ami lesz. Szegényember, dünnyögtem, de oda se bagózott. Odadugtam a fülem, nehogy ezen múljon. És akkor tisztán hallottam, hogy rúgja meg a nyúl. Hogy szegény ember vízzel főz, meg még hogy pitypalatty. Egy ideig még füleltem, de úgy látszik, ez volt minden. Na, gondoltam, nem marad más, kikotrom a zsebeit. Csak van nála legalább egy kibaszott pogi. Aranyalma, szóló szőlő, mosolygó barack. Egy elmosódott üzenet, hogy most már így van jól. Hogy mindenestül megbocsát és nem hibáztat senkit. Már nyúlnék, mikor látom: olyan furcsán áll a szája. Mi a csuda, gondoltam, de már jött is a nyál. Lecsurgott az állán, aztán bele a nyakába. Már majdnem egész olyan volt, mintha mondjuk köpne. Átvillant, hogy most már inkább haza kéne menni. De akkor már látszódott, hogy valamit akar. Már attól féltem, fölpattan és kiszalad a HÉV-ig. Aztán persze maradt, épp csak szép lassan felült. Még üldögélt egy darabig, gondolom, hogy szokja. Aztán rám meredt azzal a huncut, lifegő fejével és intett, hogy na szopjál le, pubi.