„Ha beszélsz, mindenről egyszerre beszélj – a boldog se valaminek örül.”[1]
Erdély Miklós életművében az egyensúlyozás, az egymást kiegészítő és az egymásnak feszülő erők, az ellentétek azonosságának elve és a feloldhatatlan paradoxonok kitüntetett szereppel bírnak: a megszokások leülepedett rendjének felkavarásával a gondolatok friss, szabad áramlását készítik elő. Hogy ezt a nyughatatlan törekvést több oldalról is lássuk, a következőkben megteszek néhány bővülő, koncentrikus kört az ellenkezők illeszkedése és viszálya körül, rámutatva az aporetikus gondolkodás központi szerepére Erdély holisztikus szemléletében. Néhány tömör példával kezdem, majd fokozatosan bővítem az aporiák értelmezési mátrixát: jelen írásban a modern természettudomány, majd a következő kettőben a zen buddhizmus és kreativitás pszichológiájának területére. Összességében így Erdély Miklós nyomán azokat az anomáliákkal szegélyezett területeket járom körbe, amelyek a sarkos gondolkodás kilazításával felkészíthetnek arra, hogy mindezek után beléphessünk a Marly tézisek útvesztőjébe mint Erdély talán legjelentősebb paradoxikus montázsába.
A paradoxonok gyújtóerejét használó gondolkodás talán legfrappánsabb demonstrálása a Fényképezni tilos című fotója: 1974-ben egy „Fényképezni tilos” táblát fotózott le, majd a közvetlen logikai patthelyzetet több tárlaton is kiakasztotta a falra. A logikai szabályszegés lehető legtömörebb képét többféleképpen szemlélhetjük. Amennyiben tudjuk, hogy az ilyen táblák – az áthúzott fényképezőgép ábrájával és az alján lévő nagybetűs tiltó felirattal – a katonai objektumok körül figyelmeztették helyükre az arra járókat, akkor a fotó közszemlére tételét a rendszer nyílt kritikájának láthatjuk. Azonban a paradoxon ereje egyáltalán nem sül ki ennyiben. És nemcsak azért, mert politikai tartalma bármikor könnyűszerrel aktualizálható, hanem mert ez a fotó mint a szabályok megszegésének „pragmatikai értelemben téves” képe, az aktuális politikai jelentéseken is mindig túlmutat a leláncolt sémáktól megszabaduló gondolkodás tömör diagramjaként.[2]
Ha pedig a korlátokat szétfeszítő törekvések paradox fotója mellett az ellentétek összeillő egységének legalább néhány példáját is szeretnénk látni, akkor a legjobb, ha a Hűség tematikáját körbetapogató – egy évvel a Marly tézisek megírása előtt –, 1979-ben rendezett INDIGO-bemutató egy-két akcióobjektjét vesszük szemügyre. Erdély egyik ekkori akciója az volt, hogy két fanyelű kést egymással szembefordítva a hegyeiket egymás nyelébe kalapálta. A következő munkájához egy papírlapra kettős kört, mint egy kör alakú pályát rajzolt fel, majd egy almát kettévágott, s egymásnak háttal fordítva ráhelyezte a gerezdeket a körre: így ha gondolatban a kifordult almaszeleteket egymással ellentétes irányban elindítjuk, a pálya túlsó pontján az ellentétük átfordul összeillésbe, a fél almák ismét egyet alkotnak. Egy harmadik munkához ferde vonalat húzott egy papírlapra, majd kettő olló hegyével próbálta azt elérni: az egyik olló, a szárai közé fogva a papírt, úgy tudta hegyével megérinteni az emelkedő vonal egy pontját, hogy nem metszett bele a papírba, míg a másik olló törekvése csak úgy érhette el célját, ha közben belehasított a lapba, a két ollót összekötő közös felületbe. Erdély mindhárom munkája az oldás és a kötés, az elválasztás és az összekapcsolás, a különállás és az egység, a széttartás és az összetartozás, a megsebzés és a ragaszkodás, a húsba metsző elválás és az eggyé gyógyulás ellentétei mentén viszi színre az egymással szemben álló párok mély összetartozásának gondolatát. A bemutató címe, a Hűség, amint Lábas Zoltán írja, „egy gondolati atmoszférát […] [teremt] a kiállított tárgyak köré, az adott fogalom mintegy megvilágítja a műveket.”[3] Ám ehhez hozzátehetjük azt is, hogy az akciók sorát egybefogó Hűség-tematika csak kezdeti kapaszkodó gyanánt segítheti szemlélődésünket: a tárlat címe kezdetben megvilágítja a műveket, csakhogy az alkotások kisvártatva mozgásba lendülnek, mígnem a hűség fogalma felé fordulnak, s kimozdítják azt közérthető banalitásából. Az akciók és objektek gondolati vázai végül, ha nem is ürítik ki teljesen a hűség fogalmát, de az ellentéteket egybekötő mozgalmassággal töltik meg azt. Ezzel pedig a formális logika higgadt, diszkrét rendszeréből egy egészen más terepre érkezünk. Oda, ahol az antagonizmusok eloldhatatlan egységben állnak, valahová oda, amiről Herakleitosz úgy fogalmaz: „Összeillő párok: egész és nem egész, egyező ellenkező, összhangzó, széthangzó, és mindenből egy és egyből minden.”[4] És ahol Anaxagorasz szerint nem létezik semmi, ami az ellentétek tagjait abszolút módon elválaszthatná egymástól: „[Az egységes] világrendben található dolgok nincsenek egymástól elkülönülve, mintegy fejszével szétvagdalva; sem a meleg a hidegtől, sem a hideg a melegtől.”[5]
Erdély Miklós életművében több ponton felbukkan Herakleitosz, Zénón és Anaxagorasz, akiknek nyomán feltárulhatnak a logika útvesztői. Feltárulhatnak, de csak feltételes módban. Ugyanis hiába kerülnek elő a jól ismert, szinte minden stabilitást felbillentő gondolatok, egyáltalán nem mindegy, miként olvassuk őket. Az egyik út az, ha a paradoxonokhoz érve mind erősebben kapaszkodunk bele a már jól begyakorolt nyelvi-logikai sémáinkba. Néhány mondatban, a hagyományos recepció szerint: diszkrét logikai fejtegetésünkhöz szigorúan ragaszkodva, Herakleitosz kapcsán beszélhetünk a formális logika mellőzéséről, az ellentmondás és a kizárt harmadik törvényének tagadásáról, majd kapaszkodó gyanánt az ellentétek viszonyát négy jól kezelhető típusra, s végül ezeket is két csoportra egyszerűsíthetjük tovább. Ugyancsak a stabilitásra törekvő hagyományt követve Zénón antinómiáit, hogy itt se csússzon ki az olvasó lába alól a talaj, részekre bontva kezelhetjük, a mozgás-paradoxonok csapdáit pedig Arisztotelész ezekhez fűzött magyarázata szerint semlegesíthetjük – avagy, a logikai-ismeretelméleti anomáliákkal való kellemetlen találkozást szintúgy elkerülve, Platónt követve fejcsóválva mondhatjuk, Zénón a józan ésszel szemben áll ki Parmenidész mellett. Végül pedig, hogy Anaxagorasz se maradjon ki, egy hosszabb mondatban megállapíthatjuk róla: a végtelen oszthatóság és az alkotórészek egyetemes keveredésének gondolatát nem tekinti paradoxonnak, s hogy az ellentétek azonosságának a már Herakleitosznál jelentkező gondolata nála talán csak példája annak az elképzelésnek, hogy „mindenben mindenből van egy rész”, ahogy a hóban is biztosan van egy rész a feketéből. Egy szó, mint száz, a buktatókkal szegélyezett ismeretlenhez érve helyreállíthatjuk megcsappanó biztonságérzetünket, ha rögvest kifeszítjük magunk elé a logika stabil rácsát. Ha a paradoxonok feszélyező közelségében a formális logikai kategóriákba kapaszkodunk. Ez is egy út. De az aporiákon megbicsakló megismerés más gondolatfolyamok mentén is haladhat tovább. A tradicionális gondolkodás paradoxonokként felsejlő határai felszabadító hatással is bírhatnak: a modern természettudomány eredményei nyomán az aporiák az addig ismeretlen felfedezése felé vezetnek, ahogy a kreativitás pszichológiájában a divergens gondolkodás feszültsége az új felé nyitja meg az utat, s ahogy a bináris logika igen-nem sávjain túllépő keleti spirituális tapasztalatok is a világ megismerésének egy addig ismeretlen útját tárják fel. És végül is ez a komplex értelmezési tér az, amit lehetőségeinkhez mérten körbe kell járnunk, ha a Marly téziseket és a paradoxonok jelentőségét az Erdélyre jellemző interdiszciplinaritás igényével akarjuk megérteni. Erdély holisztikus szemlélete ugyanis a művészi megismerés lehetőségeit a hagyományosan elszeparált esztétikák korlátain túlmutatva nemcsak a természettudományos világkép friss eredményeivel kapcsolja össze, nemcsak azzal, hogy a világegyetem kapcsolásrajzát megszerkeszteni próbáló kéz, bármennyire is szeretne, nem tud minden csomópont megrajzolásakor logikusan elbeszélhető mozdulatokkal dolgozni, hanem többek közt a kreativitás pszichológiájának elméletével és a zen buddhizmus tapasztalataival is. Így pedig összességében a megismerés lehetőségei Erdély esetében nem maradnak meg a nyugati bölcselet által kialakított csatornákban, hanem egybefolynak a világ megismerésének különböző módozataival, hogy az áramlások egymást felerősítsék, s a gondolkodás jól szabályozott medreiből legalább néha, de kicsapjon a víz.
A tradicionális megismerés terrénumából újabb és újabb kiutat kereső interdiszciplináris magatartást láthatjuk mozgás közben az Anaxagorasz: A hó fekete című akcióban, de ezzel szembesülhetünk a korai, Három kvarkot Marke királynak című ismeretelméleti-természettudományos akciósorozatban, ahogy az Erdély munkásságához szervesen kötődő művészetpedagógiai tevékenységében is. Hogy a paradoxonok holisztikus szemléletében betöltött nélkülözhetetlen szerepét több oldalról is lássuk, előbb a két említett akcióról írok, majd két tanulmányra osztva rátérek Erdély Miklós tanítási tevékenységének legalább egy kisebb, ám a tárgyhoz szorosan kötődő szeletére.
Erdély Miklós Sebők Zoltánnal beszélgetve úgy érvel: „A tudomány új fölismerései hihetetlenül eltávolodtak a naiv realizmustól. A nyelv viszont úgy alakult ki, hogy ezt a mindennapi naiv realizmust szolgálni tudja. Mondok egy példát. A nyelv, azáltal, hogy alanyt és állítmányt használ, örökre modellezi azt az arisztotelészi tételt, mely szerint a mozgás nem képzelhető el hordozó nélkül. […] A mikrofizikában viszont ez teljesen lehetetlen lett. Ezért a mikrofizika tényeit nem is lehet a mi nyelvünkkel elmondani. […] Van egy kiáltványom, amelyben azt szorgalmazom, hogy a nyelvet úgy kellene átalakítani, hogy soha ne különböztessük meg azt, ami valamit csinál, attól, amit csinál. Az az érzésem ugyanis, hogy a mi nyelvünkön csak tévedni lehet.”[6] Amire pedig Erdély itt utal, az az Anaxagorasz: A hó fekete című konceptuális akciója, melyet először 1971-ben mutatott be az Egyetemi Színpadon, majd tíz évvel később, 1981-ben, a Műhelytitkok című TV-sorozat, azon belül is Maurer Dóra Kreatív fotó című filmje számára megismételt. Az akció során felolvasott tételeiből idézek:
A saját nyelvébe harapó paradox gondolatsor képi megjelenítéseként Erdély, mielőtt a felolvasásba belekezdett, egy hívóval átkent, nagyméretű fotópapírra fixírbe mártott ecsettel felírta: „A hó fekete”. A gyenge fényben a fixálatlan felület kisvártatva feketedni kezdett, majd lassan a fehér felirat is sötétedésnek indult, A hó fekete fehér betűi is feketébe tolódtak át. A fotótechnikai munka mint a gondolatok látható kivetülése, a nyelv csapdáitól mentesülve nem használt alanyt és állítmányt, ahogy nem választotta el egymástól a feketét és a fehéret sem. Ehelyett az elkülöníthető pólusok egymásba átfolyó áramlását szemléltette. Végül is az akció alapján nincs fekete és fehér, alany és állítmány, nincs pozitív és negatív, nem különíthető el egymástól végérvényesen az igaz és a hamis, mert egyszerűen nem létezik elkülönülés: a hó „nem tehet mást”, mint hogy fekete vagy fehér legyen, ahol is a ’vagy’ pluralisztikus értelmezései közül a megengedő értelmezéssel szembesülhetünk. Erdély akciója ahhoz a belátáshoz vezet, hogy a hó, a fekete és a fehér egymástól elválaszthatatlanul, együtt gomolyog. Ismét ahhoz a paradoxonokon túl megnyíló terephez érkezünk, ahol az ellentmondás-mentesség törvénye már semmiképp sem érvényesülhet.[8]
Erdély egy másik visszaemlékezése szerint: „[…] [A hó fekete] lényege, hogy rossz nyelven csak tévedni lehet. Tekintve, hogy a nyelv a múlt idő, a jövő idő használatára kényszerít valamit, az alany és az állítmány megkülönböztetésével. […] [Ez az,] ami azt a bizonyos elátkozott racionalitást okozza az egész világon… hogy megkülönbözteti az alanyt és az állítmányt a nyelv, és emiatt az ember nem is tud másként gondolkodni. Furcsa, hogy a héber nyelvben az idő az bizonytalan. Erről Spinoza ír is […]. A fizika – én szerintem – ezért nem tud szemléletessé válni, ezért nem válhat közérthetővé, mert ott a mozgó és mozgás nem megkülönböztethető, értelmetlen a megkülönböztetés. Minden félreértés ebből adódik, hogy azt hiszik, van valami, ami mozog, és Arisztotelész hintette el ezt a tévedést az emberekben.”[9]
Arisztotelész ellen – aki már Herakleitoszon is több ízben élcelődik – Erdély a Sejtések II. című akcióversében kel ki, igencsak csípősen: „Arisztotelész hordja el a hordozóját!”[10] A Sejtések I. és a Sejtések II. szövege pedig egy korai, természettudományos indíttatású konceptuális akció alapjául szolgált: 1968. november 29-én az IPARTERV Vállalat székházában Erdély Miklós, Urbán Miklós, Cseh Tamás és Szentjóby Tamás három ismeretelméleti és természettudományos akciót mutatott be Három kvarkot Marke királynak címen. Az első akció a Klipsz, a második a Dirac a mozipénztár előtt, a harmadik pedig a Sejtések címet kapta, mely Erdély Sejtések I–II. című kategorikus költeményeiből bomlott ki. Erdély 12 évvel későbbi leírása szerint ez utóbbi a következőképpen zajlott: „[…] [Az] előre megírt mondatokat úgy olvastam fel, hogy minden mondat után tűhegyű papírröppentyűt dobtam nagyméretű női fotóportréba.”[11]
Mielőtt rátérnénk az így felolvasott mondatokra és a papírröppentyűk pályájának ívére, térjünk ki az akciósorozat természettudományos célzásaira is. Az akciókat összefogó cím és a kvantummechanika kapcsolatára Peternák Miklóssal beszélgetve maga Erdély mutat rá: „[…] [I]smertem a természettudományos gondolkodást, érzékeltem annak sokkal fejlettebb voltát, mint ami a művészetben egyáltalán vagy a filozófiában egyáltalán ismeretes. Sokkal tágabb, sokkal nyitottabb gondolkodás volt már a tudományban proklamálva. Természettudományos koncept volt ’67-ben [68-ban] ez a Három kvarkot Marke királynak. A kvark a Finnegans Wake-ből való, ahonnan a tudós vette a kvark szót, ott a varjak kiabálják a levegőbe a »kvark«-ot, és ebből lett a tudományos kvark név. Itt már a természettudományhoz akartam kötni a művészetet ezzel a címmel.”[12] Egészen pontosan Murray Gell-Mann írta le a protonokat és a hadronokat, valamint az elektronokat és a leptonokat alkotó három, illetve kettő még kisebb részecskét, melyeket egy James Joyce-szövegrészlet alapján kvarkoknak nevezett el. A Finnegans Wake-ből származó, Murry Gell-Mannt inspiráló talányos mondat egésze pedig megegyezik Erdély akciójának a címével: „Három kvarkot Marke királynak.”[13] Az akciósorozat többi célzásának felfejtéséhez azonban már nem elég James Joyce-t olvasnunk, legalább nagy vonalakban ismernünk kell a kvantummechanika néhány sarkalatos tételét is.[14]
Max Planck kvantumhipotézise nyomán Werner Heisenberg, Paul Dirac és Erwin Schrödinger az 1920-as években alakították ki a kvantummechanika elméletét. Eredményeik a megismerés addig elképzelhetetlennek vélt lehetőségei felé terelték a tudományt, melynek gyakorlati hasznosításával a mindennapi élet is megváltozott. Ám a kvantummechanika talán legmeghökkentőbb következménye az, hogy a szigorúan ok-okozati viszonyok mentén gondolkodó tudomány kénytelen volt elfogadni az elkerülhetetlen véletlen, a határozatlanság és a komplementaritás elvét.
Dirac 1928-ban fejtette ki, miként van az elektronnak feles spinje, azaz miért látszódik ugyanolyannak páros számú „pördülések” után, míg páratlanok után másnak, leírta az antianyag létét, és megjósolta az elektron antirészecskéjét, a pozitront, mellyel képesek egymást kölcsönösen megsemmisíteni. 1932-ben fel is fedezték a pozitront, majd 1933-ban Schrödingerrel együtt megkapták a Nobel-díjat. Két lényeges dolog van, amit ennek kapcsán tudnunk érdemes. Az egyik, hogy Diracé volt az első teória, amely nemcsak a kvantummechanikával volt összhangban, de a speciális relativitáselméletnek sem mondott ellent. A másikhoz azonban Schrödingerről is írnunk kell néhány mondatot, ugyanis ennek a jelentősége a kettejük szemléletmódja közötti különbségben jut érvényre. Dirac a kutatása közegeként kifejlesztette a dinamika kifejezésének egy sajátságos módját, a kvantumalgebrát. Ez a matematikai világ abból az alapvetésből indul ki, hogy az elektron részecske.[15] Schrödinger ellenben abból a határozott elképzelésből építette fel elméletét, hogy az elektron hullám. Schrödinger a hullámok matematikai leírásának segítségével határozta meg a kvantumok szintjén lévő entitások viselkedését.[16] A két rivális elmélet közül Schrödinger hullámmodellje kezdett terjedni, ugyanis a hullámok már jól leírt jelensége – a vízben terjedő hullámoktól a hanghullámokig – végre ismét könnyebben érthetővé tette a fizikusok számára a kvantummechanikát. Dirac kvantumalgebrája (valamint Heisenberg és a göttingeni csoport márixmechanikája), habár tágabban értelmezhető, mégis háttérbe szorult, mert kevésbé ismert matematikai rendszerben dolgozva a teóriát jobban el is távolította a közvetlen fizikai tapasztalatoktól, a kísérletektől. Az igazi ütközőfelület azonban nem is a háromfajta leírási mód, a hullámokat leíró egyenletek, a kvantumalgebra és a mátrixmechanika között volt: az elképzelések mögött lévő alapvető különbség az, hogy Dirac, Heisenberg és a göttingeni csoport abból indult ki, hogy az elektron részecske, míg Schrödinger abból, hogy az elektron hullám. Ez a kétfajta megközelítés pedig a hagyományos szemlélet szerint kizárja egymást. Ugyanazoknak a jelenségeknek a két eltérő értelmezése között feszülő paradoxont Niels Bohr oldotta fel. Bohr a kvantumvilág mélyének belső ellentmondását a már preszókratika óta ismert komplementer viszonnyá fordította át: a komplementaritás elvét a kvantumfizikában megalapozva – és ezzel a kauzalitás mentén működő fizikát is átformálva – azt mondja, hogy a világegyetem legkisebb alkotóelemeit olykor részecskékként vizsgálhatjuk, olykor pedig hullámokként.[17] Bohr szerint a kvantumvilág létező objektumai sem nem részecskék, sem pedig hullámok, ugyanakkor néha a részecskefizika leképezését kell alkalmaznunk rájuk, néha pedig a hullámfizikai szemlélet a helyénvalóbb. A komplementaritás elve alapján a két elméleti kép a világ leírásakor nem kizárja, hanem kölcsönösen kiegészíti egymást.[18] Mindez pedig összhangban van Heisenberg azon alapvetésével, hogy ismereteinkhez mindenképpen hozzátartozik valamilyen fokú bizonytalanság. Heisenberg Max Planck eredményeire épülő határozatlansági relációja a megismerés alapvető korlátjára mutat rá. Arra, hogy semmit sem lehet megfigyelnünk anélkül, hogy közben ne válnánk a kísérlet részévé, ezzel megváltoztatva a megfigyelt állapotát.[19] A határozatlansági reláció szerint nem adhatjuk meg egyszerre egzakt módon egy elektron helyzetét és impulzusát. Pontosabban: minél többet tudunk a helyzetéről, annál kevesebb információnk lesz az impulzusáról; avagy minél többet tudunk az elektron részecskejellegéről, annál kevesebbet tudunk a hullámjellegéről. Némileg általánosítva: a kvantumvilágban nem létezik számunkra objektív igazság, döntenünk kell, a fizikai mennyiségpárok közül melyikről legyen egy időben korrektebb információnk és melyikről bizonytalanabb.[20]
Az akcióhoz visszatérve már lehet sejtésünk arról, mit is keres Dirac a mozipénztár előtt. Feltehetően sorban áll, hogy jegyet váltson. Sorban áll, de egyszerre mint részecske és mint a sor kígyózó hulláma is. Az aktorok előadásában pedig a részecskék és a hullámok komplementer montázsának akciói peregnek három felvonásban. Többet azonban erről csak homályosan mondhatunk, ugyanis kifejezetten nehéz fókuszálnunk. Ahogy Erdély a Klipsz címen bemutatott első akcióról írja, az ebben szereplő ágyat „életlenül beállított színes mozgófilm világította meg”,[21] ahogy pedig a határozatlansági reláció számszerűsíti is lehetőségeinket, vagy az akciók, a Három kvark részeire fókuszálunk, vagy a hullámzásukra. Egyszerre mindent semmiképp sem láthatunk, mert ha ezt szeretnénk, akkor csak sejtéseink lehetnek, csak gyaníthatunk. S az akciók pedig mintha épp ennek az egyszerre látásnak, a hullámok és részek montázsának a nehezen megfogható állapotát, a többirányú igazság, a bizonytalanság és a sejtések körvonalát rajzolnák meg.
Erdély az első akcióban körömkefével lavórban megmosott egy fehér gumibotot és egy fej káposztát, majd behintőporzva az említett ágyon lévő dunna alá helyezte azokat. A párnára rádiót tett, melyből az Esti Krónika szólt, ő pedig az ágy mellett ülve hallgatta végig a híreket, ötkilós súlyokat akasztva a fülére. Csak sejtéseink lehetnek a gumibot és a káposzta hintőporos nászáról és a hullámok terjedésének egymást keresztező irányáról: a rádió hanghullámairól, az információk terjedésének felszabadító hatásáról és az azt visszahúzó tapasztalatok ellensúlyáról. Csak sejtéseink lehetnek az összeütköző hullámok interferenciájáról, összeadódásukról vagy az egybevágó hullámcsúcsok és völgyek egymást kioltásáról.[22]
A második akcióban az egymással ellentétes terjedés hullámzott. Erdély Miklós, Urbán Miklós, Cseh Tamás és Szentjóby Tamás libasorban araszolva haladtak a kijárat irányába, miközben minden lépésük előtt elmondtak egy mondatot az előre megírt, párbeszédszerű szövegükből. A háttérben kifüggesztett felirat és a hozzá tartozó nyíl pedig az „igazság áramlásának” a haladásukkal ellentétes irányát hirdette. A kijárat felé tartó sor a megismerés newtoni formáiról beszélt, a térről és az időről, melyekkel még Einstein elmélete is egzakt módon összeegyeztethető, s melyektől már határozott elrugaszkodást, más irányú megértést mutat Heisenberg, Schrödinger és Dirac világa, a kvantummechanika. Ahogy Erdély 12 évvel később írja is: „[…] [F]okozatosan haladtunk előre, a kijárat irányába. A hely ugyanakkor visszafelé haladt, célozva Dirac lyukelméletére.”[23] Néhány részlet a négy résztvevő szövegéből:
[…]
[…]
A klasszikus fizikában egzakt módon meg lehet határozni egy részecske téridőben elfoglalt pozícióját és impulzusát, s ezen kritérium alapján még a relativitáselméletet is „klasszikus” fizikai elméletnek kell tekintenünk. Ellenben a kvantummechanikával, ahol a bizonytalanság a kauzális viszonyok gyengülését jelenti, s a törvények statisztikai megközelítését eredményezi.[25] A világ megragadásának erről a szemléletbeli különbségéről ír Bohr is, Vita Einsteinnel az atomfizika ismeretelméleti problémáiról címen: „[…] [A] relativitáselméletben az okozati leírás minden adott vonatkoztatási rendszerben megmarad; a kvantummechanikában viszont a mérőeszközök és az objektumok közötti ellenőrizhetetlen kölcsönhatás miatt még ebben a tekintetben is lemondásra kényszerülünk.”[26] S az akció két irányában mintha ennek a vitának az egymással nehezen összeférő, de egymást feltétlenül továbblendítő álláspontjai tükröződnének; mintha az akció kétirányú mozgásában a vita inspiratív dinamikája kelne életre. Bohr a szemléletbeli különbségek egymáshoz való viszonyának leírását egy anekdotával zárja, melyet az IPARTERV Vállalat székházában zajló események izgalommal teli kérdéseire adott válasz gyanánt is olvashatunk: „A Koppenhágai Intézetben, ahol azokban az években számos fiatal fizikus jött össze a különböző országokból, problematikus helyzetekben gyakran tréfákkal vigasztaltuk egymást, s ilyenkor közkedveltségnek örvendett a kétféle igazságról szóló régi közmondás. Az egyik fajta igazság kategóriájába az olyan egyszerű és világos megállapítások tartoznak, amelyek ellenkezője nyilvánvalóan nem tartható fenn. A másik fajta, úgynevezett »mély igazságok« ezzel szemben olyan állítások, amelyeknek ellenkezője is mély igazságot tartalmaz. A fejlődés egy új területen általában fokonként megy végbe, miközben a káosz lassan renddé változik: de éppen a közbenső fokozatokon, ahol a »mély igazság« az uralkodó, a munka izgalommal van tele […].”[27]
A Három kvarkot Marke királynak harmadik akciójában már nem a relativitáselmélet és a kvantumfizika egymástól eltérő szemléletmódja fluktuált, a „kétféle igazság”, hanem az utóbbin belül megragadható részecskék és hullámok egymást kiegészítő ellentéte. Sőt a hullámokkal és a részecskékkel itt már az alany és az állítmánya is együtt kavargott; a záró akcióban már a nyelv feszélyező tehetetlensége is hangot kapott. Ahogy tudjuk, a komplementer világkép egy mondatban kifejezhetetlen: a kvantumvilág létezőit vagy részecskejellegükben, vagy hullámjellegükben ragadhatjuk meg, egyszerre mindkettőről pontosan beszélni nem lehetséges. Ám ennél sokkal zavarbaejtőbb probléma, hogy bármelyik utat is választanánk, beszédünk közben önmagukra maradnak a jelenségek mint a világképek alanyai. Erdély röppentyűket dobált, melyekhez idézhetjük ismét: „Amíg az alany össze nem olvad újra az állítmánnyal, addig nem tud megmozdulni Zenon repülő nyila.”[28] Mozdulatai közben pedig töredezett, kategorikus nyelven mondta: „1. Elemi rész én vagyok, rólam van szó, rezgés én vagyok, sugárzás én vagyok, rólad van szó; az idegpályákon első kézből. 2. A forgás zártság, a zártság szenvedés. 3. A zártság önmaga körül forgó őrjöngő gerjedelem, így jön létre a megkülönböztethető, a »valami.« 4. A bezártság hatástalanság, a hatástalanság szenvedés, forgás.”[29]
A nyelv lehetőségei, a kvantummechanika elbeszélhetőségének korlátai Bohrt is érintik: „A kvantumfizika számos meglepetéssel járó fejlődése során újra és újra tapasztalhattuk, milyen nehéz eligazodni a tapasztalatnak egy olyan területén, amely nem foglalható egybe azzal a leírásmóddal, melyhez kifejezési eszközeink idomultak.”[30] Valamint: „[…] [A]zt is megtanultuk, hogy a mindennapi tapasztalatainkhoz igazodó fogalmi keretet […] lényegesen ki kell tágítanunk, ha azt akarjuk, hogy a tipikusan atomi jelenségeket is átfogja.”[31] Ám innen, a kvantumvilág nyelvben nehezen elmondható paradoxonaitól kiindulva Bohr eljut a verbalitás átfogó felülvizsgálatának javaslatáig is: „A fizika tudománya nemcsak azért jelentős az általános filozófiai gondolkodás szempontjából, mert állandóan gyarapítja ismereteinket a természetről, melynek magunk is részesei vagyunk, hanem legalább ugyanilyen mértékben azért is, mivel minduntalan újabb lökést ad fogalmi segédeszközeink felülvizsgálatához és finomításához.”[32]
Erdély a kvantummechanika eredményeinek „lökését” saját lendületéhez igazítva a megidézett munkákban Bohrnál jóval radikálisabb álláspontot képvisel. Ahogy mondja: „Rossz nyelven csak tévedni szabad.”[33] Tévedni, mert számára az elérendő cél a tudat kizökkentése hétköznapi megülepedettségéből, s mert szerinte „[a] tudat megzavarása a nyelv megzavarásán keresztül történhet.”[34] A törekvést a természettudomány eredményeivel összefoglalva: „[R]ossz a nyelv és nem képes fölszívni azokat az igazságokat, amelyeket például a matematika már rég föl tudott magának szívni. A költő feladata, hogy fellazítsa a nyelvi megkötöttségeket, hogy helyet csináljon az új számára.”[35] És az idézetek sorát folytathatjuk. Ahogy a Pro domoban, egy kétszer is elolvasandó, megtekert mondatban írja: „[R]ossz nyelven jól: az nem kifejezés.”[36] De a nyelv körül örvénylő alapvető probléma feszeng a Vers az ismeretterjesztés költőiségének szükségességéről szűkre szabott soraiban is:
Minden apró részlet
egyenrangú igazság-
értékkel rendelkezik
Fokozatosan magyarázzák
azonban a lépcsőkön
elpereg az üzenet[37]
A nyelven inneni és a formális logikán, a „naiv realizmuson” túli tapasztalatok határán feszülő anomáliák végső soron arra a belátásra vezetik Erdélyt, hogy pontosan itt, a határon kell letáboroznia: a természettudomány friss eredményei, a logikai és költői paradoxonok között. A határmezsgyén, ahol a montázs radikális mechanizmusa, a jelentéskioltás is működésbe lendülhet, ahol a logika és a nyelv önmaga dugájába dőlve átengedhet bennünket egy új, még ismeretlen, de már mindig körülöttünk lévő világ revelációszerű tapasztalatának. Más szóval: a szatorinak.
[1] Erdély Miklós: Pro domo. In: Erdély Miklós: Második kötet. (A továbbiakban: MK.) Vál., szerk. Beke László, Peternák Miklós és a Magyar Műhely szerkesztősége. Magyar Műhely, Párizs, Bécs, Budapest, 1991. 80. o.
[2] Csak bólogathatunk Perneczky Géza véleményére, miszerint „ha Erdély az angol nyelvterületen lőtte volna ezt a fotóját, akkor most a kép ott díszítené az erre a korszakra vonatkozó szakirodalom címlapjait.” [Perneczky Géza: A magyar fotóművészet emancipálódása. In: Holmi. 2008. február, XX. évf. 2. sz. 286. o. A fotóhoz lásd még: Perneczky Géza: Erdély Miklós, és műve, a dekonstruktív tautológia. In: Erdély Miklós /1928–1986/. Kiállítási katalógus, Csók István Képtár, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1991. október 26. – december 31. 15. o.; Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. Fotókultúra – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007. 330–331. o.; Beke László: Erdély Miklós munkássága. Krono-logikai vázlat képekkel 1985-ig. In: Erdély Miklós. Kiállítási katalógus, Óbuda Galéria, Zichy Kastély, 1986. április 11. – május 5. 13. o.; Beke László: Szemiotika és avantgarde művészet. In: Beke László: MŰVÉSZET/ELMÉLET – Tanulmányok 1970–1991. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest, 1994. 83. o.; Müllner András: Allegorikus fényképek (Hajas, Erdély). Interneten: http://tranzit.blog.hu/2011/05/24/allegorikus_fenykepek_hajas_erdely; 2012. 08. 11.; Szőke Annamária: piros fehér zöld. In: Sub minervae nationis praesidio. Tanulmányok a nemzeti kultúra kérdésköréből Németh Lajos 60. születésnapjára. Az ELTE és az ELTE Művészettörténeti Tanszék közös kiadása, Budapest, 1989. 333–340. o. Képekkel kibővített variánsa az interneten: http://arthist.elte.hu/Tanarok/SzoekeA/fulltexts/PFZ.htm; 2012. 08. 11.]
[3] Az idézet Lábas Zoltán egy 1998-ban, Beke Lászlóhoz írt leveléből származik, lásd hosszabban: Hornyik Sándor – Szőke Annamária: Hűség (1979. április). In: KREATIVITÁSI GYAKORLATOK, FAFEJ, INDIGO – Erdély Miklós művészetpedagógiai tevékenysége 1975–1986. (A továbbiakban: KGYFI.) Összeállította Hornyik Sándor, Szőke Annamária. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet – Gondolat Kiadó – 2B Alapítvány – Erdély Miklós Alapítvány, Budapest, 2008. 227–229. o.
[4] Pszeudo-Arisztotelész: M. X. G. 396b 7. In: Görög gondolkodók 1. Ford. Kerényi Károly. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. 32. o.
[5] Szimplikosz: Aristotelis Physica commentaria. 175.11. In: Görög gondolkodók 1. Ford. Bodor András, Szabó György. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. 116. o. A Hűséghez lásd még: Erdély Miklós: Kreativitási interdiszciplináris kurzus. In: KGYFI. 129–130. o.; Hornyik Sándor – Szőke Annamária: Hűség (1979. április). In: KGYFI. 221–231. o.; Halász András a Hűségről. In: KGYFI. 237–238. o. Első megjelenése: In: Indigo. [A csoport 1977–81 közötti kiállításainak a katalógusa.] Szerk. Erdély Dániel, Nemesi Tivadar. Budapest, 1981. 24. o.; Szegő György: Fotó/szeánsz: Erdély Miklós. In: Magyar Műhely. 1999. XXXVII. évf. 110–111. sz. 143. o.
[6] Sebők Zoltán: Új misztika felé – Beszélgetés Erdély Miklóssal. In: Híd. 1982/3. sz. 376. o.
[7] Erdély Miklós: Anaxagorasz: A hó fekete. In: Erdély Miklós: A filmről. (Filmelméleti írások, forgatókönyvek, filmtervek, kritikák). Válogatott írások II. (A továbbiakban: AF.) Összeáll. Peternák Miklós. Szerk. Beke László, Szőke Annamária. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia, Budapest, 1995. 49–51. o. Anaxagorasz paradoxonát a Kr. u. II. század végén alkotó szkeptikus filozófus és orvos, Sextus Empiricus nyomán ismerjük: „Mi, szkeptikusok, a gondolati jelenségeket szembeállítjuk a látható tüneményekkel, mint Anaxagorasz, aki megcáfolta azt az állítást, hogy a hó fehér […].” [Sextus Empiricus: Pyrrhoneae hypotyposes. I.33. In: Görög gondolkodók 1. Ford. Bodor András, Szabó György. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. 111. o.] Zénón négy mozgásparadoxona pedig Arisztotelész tolmácsolásában maradt fenn: „Négy érve van Zénónnak a mozgásról, melyek a fejtegetőknek nehézségeket okoznak. […] A harmadik a nyíl, mely áll, mikor röpül. Ezt ugyanis úgy érti, hogy ama legkisebb idő alatt, míg csak annyi téren megy át, amekkora saját hossza – áll. Ha ezt nem engedjük meg, nincs szillogizmus.” [Arisztotelész: Physica. 239b 9.; 239b 30. In: Görög gondolkodók 1. Ford. Sebestyén Károly. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. 99. o.]
[8] A Marly téziseket követő évében, 1981-ben megismételt akció némi eltéréssel, finomítással zajlott a ’71-eshez képest: Erdély ekkor a teljes sötétben hívóval bekent fotópapírra csak a reflektor bekapcsolásakor kezdte felírni mondatát, s a felületre vetülő fény egy részét kezdetben ki is takarta a hátával. Ezért a mondat eleje, „A hó”, fehér maradt, s a vége, a „fekete” veszett csak feketébe. Maurer Dóra filmjében végül Erdélytől nem ez a munka kapott helyet, ám az ekkor készült verzó az, ami a hagyatékban ma is megtalálható. A filmben Erdély hasonló technikával készült „létrás képe”, illetve annak készítése látható: Erdély létrán állva a reflektor bekapcsolásának pillanatában saját árnyékát kezdi fixálni az előzőleg sötétben hívóval befestett óriási fotópapíron. [Maurer Dóra Kreatív fotó című filmje a Műhelytitkok TV-sorozat Fotóművészet című részében kapott helyet, melyet először 1983-ban sugároztak. A Kreatív fotót a TV-műsorban kettő rövidebb fim keretezi, Kígyós Tóth Sándorral, Gadányi Györggyel és Beke Lászlóval. (Kreatív fotó. Színes, hangos, 14’ 45”, 1981. Rendezte: Kútvölgyi Erzsébet; Fotóművészet. Színes, hangos, 23’ 52”, 1981. Rendezte: Kútvölgyi Erzsébet.) A Kreatív fotóról lásd: Király Judit: Maurer Dóra képzőművészeti szakköre a Szépművészeti Múzeumban. (Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1981–1983). Interneten: http://fotomuzeum.hu/media/tanulmanyok/1329138080_Szak-Kozi-Kor.pdf; 2014. 02. 04. A sajátságos fotómunka technikájának pontos leírását lásd: Szilágyi Sándor: Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben 1965–1984. Fotókultúra – Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007. 332. o. A munkáról lásd még: Beke László: Fotó-látás, fotóhasználat az új magyar művészetben. In: Beke László: MÉDIUM/ELMÉLET. Tanulmányok 1972–1992. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia, Budapest, 1997. 24. o.; Beke László: Fotó/művészet. In: Expozíció. Fotó/művészet. Kiállítási katalógus, Hatvany Lajos Múzeum, Hatvan, 1976. október 24. – 1977. január 31. A Hatvany Lajos Múzeum Füzetei No 2., MÉM STAGEK sokszorosító 367/76 o.n.; Beke László: Erdély Miklós munkássága. Krono-logikai vázlat képekkel 1985-ig. In: Erdély Miklós. Kiállítási katalógus, Óbuda Galéria, Zichy Kastély, 1986. április 11. – május 5. 9. o.; Peternák Miklós: A konceptuális művészet hatása Magyarországon. 1983–85. Interneten: http://www.c3.hu/collection/koncept/help.html; 2012. 11. 23.; Peternák Miklós: concept.hu │ koncept.hu. A konceptuális művészet hatása magyarországon. The Influence of Conceptual Art in Hungary. Paksi Képtár – C3 Alapítvány, 2014. 29–30. o., 43. o., 45. o.; Szőke Annamária: Tapogatózás legyen. In: Célok. 1989. január, II. évf. 2. sz. 22. o.; Perneczky Géza: Erdély Miklós, és műve, a dekonstruktív tautológia. In: Erdély Miklós /1928–1986/. Kiállítási katalógus, Csók István Képtár, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1991. október 26. – december 31. 14. o.; Körner Éva: Az abszurd mint koncepció. Jelenetek a magyar koncept art történetéből. I. rész. In: Balkon. 1993/1. sz. 24. o.; Szőke Annamária: Erdély Miklós műveinek restaurálása és rekonstrukciója. In: Magyar Műhely. 1999. XXXVII. évf. 110–111. sz. 120. o.; Szegő György: Fotó/szeánsz: Erdély Miklós. In: Magyar Műhely. 1999. XXXVII. évf. 110–111. sz. 143. o.; Maurer Dóra: Fényelvtan. A fotogramról. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét – Balassi, Budapest, 2001. 51. o.; Beke László: A magyar konceptuális művészet szubjektív története. In: Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből. Szerk. Deréky Pál és Müllner András. Ráció Kiadó, Budapest, 2004. 237. o.; Hornyik Sándor: Naiv realizmus és „természettudományos koncept”. A modern természettudomány helye Erdély Miklós művészetében. In: Magyar Műhely. 2004. XLIII. évf. 131. sz. 38. o.]
[9] Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. In Árgus. 1991. szeptember–október, II. évf. 5. sz. 85. o.
[10] Erdély Miklós: Sejtések II. In: Erdély Miklós: Kollapszus orv. (A továbbiakban: KO.) Magyar Műhely, Párizs, 1974. 93. o. Tudnivaló, hogy Herakleitosz egyik állandó jelzője a „síró filozófus”, ami a latin fleo, ’sírni’ és a fluo, ’áramolni’ szavak humorosnak szánt egybecsengésével arra próbál utalni, hogy Herakleitosz szerint minden dolog folyik, áramlik. Így Erdély Herakleitosz melletti kiállását úgy is mondhatjuk: Erdély a szabad áramlást, a fluxust szorgalmazza.
[11] Iparterv 68–80. Kiállítási katalógus, Iparterv házi nyomdája, Budapest, 1980. 74. o. Lásd még: Beke László: Erdély Miklós munkássága. Krono-logikai vázlat képekkel 1985-ig. In: Erdély Miklós. Kiállítási katalógus, Óbuda Galéria, Zichy Kastély, 1986. április 11. – május 5. 5. o. Az est megszervezésének gondolata Erdély Miklós és Szentjóby Tamás fejéből pattant ki, majd a szervezés nagy részét Szentjóby vállalta magára. A rendezvényen Erdély három akciója mellet Szentjóby is bemutatott három akciót, a Vilángot, a Filmet és a Távot, valamint kiállították Méhes László képeit. Az est egészének Szentjóby a Do You See What I See? címet adta. [Ezúton is köszönöm Szentjóby Tamás segítségét és biztató támogatását. A sejtés és sejtetés valamivel később az Erdély család házának pincéjében is folytatódott: felvétel őrzi, ahogy Kisfaludy András dobolására Baksa-Soós János felolvassa a Sejtéseket. Ezúton köszönöm Erdély Dániel megjegyzéseit is, aki gyerekként már a ’68-as akción is jelen volt, majd otthon tovább játszott a röppentyűkkel.]
[12] Peternák Miklós: Beszélgetés Erdély Miklóssal 1983 tavaszán. In Árgus. 1991. szeptember–október, II. évf. 5. sz. 78. o.
[13] „– Three quarks for Muster Mark! │ Sure he hasn’t got much of a bark │ And sure any he has it’s all beside the mark.” [James Joyce: Finnegans Wake. Faber and Faber, London, Boston, 1980. 383. o.] Murry Gell-Mann az 1964-es előterjesztéséért öt évvel később – Erdély akciója után egy évvel – meg is kapta a Nobel-díjat.
[14] Akit nem hozna lázba a kvantummechanika, a rövid összefoglaló közben gondoljon Niels Bohr lelkes mondataira: „Behatolásunk az atomok világába, amely eddig el volt zárva az emberi szem elől, valójában olyan kaland, amely csak a világot körüljáró hajósok felfedező útjaival és az égűr mélységeit fürkésző merész csillagászati kutatásokkal hasonlítható össze.” [Niels Bohr: Ismeretelméleti kérdések a fizikában és az emberi kultúrák. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 40. o.] Vagy gondoljon Bohrnak A tudás egysége címen 1951-ben megtartott előadásából a következő sorokra: „Napjainkban a tapasztalatok új területeinek kutatása legelemibb fogalmaink egyértelmű alkalmazásának nem sejtett előfeltételeit tárta fel, és ezáltal olyan ismeretelméleti megállapításokhoz vezetett, amelyek kihatása a fizika területén messze kívüleső problémákig is elér.” [Niels Bohr: A tudás egysége. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 102. o.] Ahogy pedig Erdély Sebők Zoltánal beszélgetve fogalmaz: „Azt vettem észre, hogy a tudománynak van egy nagyon erős morálja. A tudományban valahogy fontosabb, hogy mi az igaz, mint hogy kinek van igaza. Ez a morál már eleve nagyon tetszett. […] Tehát sokat olvastam századunk fizikusainak elmélei és filozófiai írásait, és azt láttam, hogy ez magasan felette áll minden általam ismert gondolkodásmódnak. […] A szemlélettől olyan távol eső igazságokat vagy modelleket kell nekik megfogalmazni, mint még soha senkinek.” [Sebők Zoltán: Új misztika felé – Beszélgetés Erdély Miklóssal. In: Híd. 1982/3. sz. 375–376. o. A kvarkokról lásd még: Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Ford. Molnár István. Maecenas Könyvek – Talentum Kft., Budapest, 1998. 75. o., 187. o.; John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 231. o., 243. o., 14. o.; Victor F. Weisskopf: Fizika a huszadik században. Esszék, tanulmányok. Ford. Vekerdi László. Gondolat, Budapest, 1978. 275–286. o.; Vekerdi László: Pillanatképek a „hatvanas évek” természettudományairól. In: Hatvanas évek. Új törekvések a magyar képzőművészetben. Kiállítási katalógus, Magyar Nemzeti Galéria, 1991. március 14. – június 30. Összeáll. Beke László, Dévényi István, Horváth György. Szerk. Nagy Ildikó. Képzőművészeti Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria – Ludwig Múzeum, Budapest, 1991. 14. o.]
[15] Dirac Heisenberg és a Max Born vezette göttingeni csoport eredményeit fejlesztette tovább, miközben egy másik matematikai rendszerben helyezte el saját elképzeléseit. Heisenberg korábban szintúgy abból indult ki, hogy az elektron részecske, azonban ő és Born a matematika egy másik ágát, a mátrixmechanikát követve gondolkodott. Dirac, látva Heisenberg egyenleteit, néhány héten belül átírta azokat: felismerte, hogy a kvantummechanikai egyenleteket pontosan úgy fel lehet írni, mint a klasszikus mechanikai egyenleteket, s ehhez William Hamilton már bejáratott, a XIX. században eredményesen használt módszerét vette alapul. A Dirac által kifejlesztett kvantumalgebrát ugyanakkor matematikai értelemben a legteljesebb leképezésnek tekinthetjük, ugyanis a kvantumalgebra képes magába foglalni a mátrixmechanikai szemléletmódot, de, amiről rögvest írni fogok, akár még a Schrödingerhez kötődő hullámmechanikát is. [Az áttekintéshez itt főként a következőt vettem alapul: John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 99–110. o. Dirac-hoz lásd még: Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Ford. Molnár István. Maecenas Könyvek – Talentum Kft., Budapest, 1998. 78. o.; Roger Penrose: A császár új elméje. Számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei. Ford. Gálfi László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 377. o.]
[16] Schrödinger előterjesztése Einsteinen át egy francia nemes, de Broglie ötletéig vezethető vissza. Már Louis de Broglie is felvetette, hogy a hullámok és a részecskék valamiként összefüggenek, majd Einstein egy cikkében megemlíti, hogy de Broglie sejtésében talán több is van egyszerű analógiánál, amit Schrödinger olvasott, ám nem siklott át Einstein megjegyzése fölött, hanem a végére járt. [Schrödinger Einsteinhez írt levelét, melyben de Broglie elgondolását és Einstein dolgozatát említi, lásd: Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok. Vál. és szerk. Tőrös Róbert. Ford. Nagy Imre. Gondolat, Budapest, 1970. 45–47. o. De Broglie és Schrödinger kapcsolatáról, valamint Schrödinger elméletének fogadtatásáról lásd: John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 85–90. o., 108–111. o.; Roger Penrose: A császár új elméje. Számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei. Ford. Gálfi László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 306. o., 375–377. o.]
[17] Néhány mondat a komplementaritás elvéről Bohr Biológia és atomfizika című, 1937-ben elhangzott előadásából: „[A]z atomi jelenségek különböző oldalait, amelyek egymást kizáró kísérleti körülmények között nyilvánulnak meg, nem ellentmondásoknak, hanem egy eddig ismeretlen értelemben »komplementereknek« kell tekintenünk. […] [Ez] messze túlmegy azokon a határokon, amelyeken belül az oksági ideál természetes alkalmazási lehetőségre talál.” Valamint: „A tipikusan kvantumos jelenségekre vonatkozó ismeretek gyarapodása […] kizárt minden visszatérési lehetőséget az oksági elvvel összeegyeztethető leíráshoz. […] [E]lvileg lemondunk a fizikai folyamatok közötti okozati összefüggésről, ami ősidők óta a természet leírásának vitán felül álló alapja volt.” [Niels Bohr: Biológia és atomfizika. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 33 o., 31. o.] Ahogy pedig egy évvel később az Ismeretelméleti kérdések a fizikában és az emberi kultúrák címen tartott előadásában fogalmaz: „Az egy és ugyanazon objektum viselkedéséről adott, egymást kizáró kísérleti körülmények között szerzett értesüléseket […] komplementernek nevezhetjük, mivel annak ellenére, hogy leírásuk a mindennapi fogalmak segítségével nem foglalható össze egyetlen egységes képbe, mindegyik egy-egy lényeges oldalát fejezi ki az objektummal kapcsolatban egyáltalán elérhető tapasztalatok összességének.” [Niels Bohr: Ismeretelméleti kérdések a fizikában és az emberi kultúrák. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 42. o.] S ahogy pedig Heisenberg ír róla: „A két kép természetesen kölcsönösen kizárja egymást, mert egy meghatározott valami nem lehet egyidejűleg részecske (vagyis szubsztancia, ami igen kis térfogatra szorítkozik) és hullám (vagyis erőtér, amely nagy térre terjed ki). A két kép azonban kiegészíti egymást; ha mindkét képpel játszunk, úgy, hogy egyik képről áttérünk a másikra és ismét vissza, akkor végül helyes benyomást kapunk a realitás ama különleges fajtájáról, amely az atomkísérletek mögött rejlik.” [Werner Heisenberg: Fizika és a filozófia. In: Uő: Válogatott tanulmányok. Ford. Kis István. Gondolat, Budapest, 1967. 93. o.] De megvilágító erejű olvasmány David Favrholdt könyve is, melyben Bohr teóriájának közvetlenül nyomon követhető filozófiai hátterét fejti fel. Favrholdt nem a komplementaritás elvének bölcseleti hagyományát mutatja be, hanem Bohr és a filozófiatanára, Harald Høffding kapcsolatára fókuszál. Bohr 1903-ban a Koppenhágai Egyetemen két szemeszteren át, heti négy órában látogatta Høffding filozófiaóráit, ahol a vizsgákra többek közt tanára frissen megjelent logikakönyvéből készült fel. Høffding ezt 1906-ban ismét kiadta, de a változtatások egy részében már fontos szerepe volt fiatal növendékének, Bohrnak is: Favrholdt közli azt a baráti hangvételű levelezést, melyben Høffding több ízben tanácsot kér Bohrtól, miként lehetne megközelíteni a komplementaritás elvét, mely már ekkor foglalkoztatta őt. [David Favrholdt: Niels Bohr’s Philosophical Background. Historisk-filosofiske Meddelelser 63. Det Kongelige Danske Videnskabernes Selskab. The Royal Danish Academy of Sciences and Letters. Munksgaard, Copenhagen, 1992.]
[18] Ahogy Herakleitosz mondja: „A csavar útja egyenes és görbe, egy és ugyanaz.” [Hippolytos: Refutatio omnium haeresium. IX. 10. In: Görög gondolkodók 1. Ford. Kerényi Károly. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1993. 36. o.] A hullám/részecske kettősség szerint a hullámok néha részecskének látszódnak viselkedésük alapján, és fordítva. Ennek a kettősségnek az értelmében viszont nemcsak két hullámcsomag, hanem akár két részecskecsomag között is létrejöhet interferencia: azaz, ha két hullámcsomag (vagy részecskecsomag) találkozásakor a hullámcsúcsok és hullámvölgyek egybevágnak, akkor nem erősebb hullámmá (részecskecsomaggá) állnak össze, hanem – és ez Erdély számára is különösen inspiratív lehetett – kioltják egymást. [A hullám/részecske kettősségről lásd: Dr. Marx György: Kvantummechanika. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1957. 105–112. o.; Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Ford. Molnár István. Maecenas Könyvek – Talentum Kft., Budapest, 1998. 66–68. o., 187. o.; John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 113–117. o., 150–154. o.]
[19] A történet szerint Heisenberg, Schrödinger és Bohr 1926 telén hosszas, éjszakákba nyúló beszélgetéseket folytattak Koppenhágában. Miután Schrödinger hazautazott, Bohr pedig úgy döntött, hogy elmegy síelni Norvégiába, Heisenberg egyedül maradt. Próbálta nyugodtan végiggondolni a reménytelennek látszó problémákat. Az egyik éjszaka eszébe jutott egy foszlány egyik első Einsteinnel folytatott beszélgetéséből: „Az elmélet határozza meg, mi az, amit megfigyelhetünk.” Úgy gondolta, valahol itt kell keresnie a választ a feltorlódott anomáliákra. Már jóval elmúl éjfél, mikor felkerekedett, sétára indult, s közben össze is állt a megoldás, melyet határozatlansági relációként ismerünk: „E törvény értelmében a hely és az impulzus (a tömeg és a sebesség szorzata) mért értékeiben mutatkozó határozatlanságok sorozata nem lehet kisebb, mint a Planck-féle állandó.” [Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról. Ford. Falvay Mihály. Gondolat, Budapest, 1975. 108–109. o. Az Einsteinnel folytatott, utóbb kulcsfontosságúnak bizonyuló beszélgetést lásd: Uo. 83–97. o.] Niels Bohr megfogalmazásában: „A lényeges pont abban a felismerésben rejlik, hogy minden kísérlet, amely a hatáskvantummal kapcsolatos atomi folyamatok »egyediségét« a klasszikus fizika módszereivel és fogalmaival próbálja elemezni, meghiúsul azon, hogy nem lehet éles különbséget tenni az atomi objektumok külső hatásoktól mentes viselkedése és a szóban forgó analízishez nélkülözhetetlen mérőberendezésekkel való kölcsönhatása között.” [Niels Bohr: Biológia és atomfizika. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 32. o.] És tömörebben: „[N]em lehet élesen különválasztani az atomi objektumok viselkedését attól a kölcsönhatástól, amely közöttük és a jelenségek fellépésének körülményeit definiáló mérőberendezések között lép fel.” [Niels Bohr: Vita Einsteinnel az atomfizika ismeretelméleti problémáiról. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 61. o. A határozatlansági elvről lásd még: Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok. Vál. és szerk. Tőrös Róbert. Ford. Nagy Imre. Gondolat, Budapest, 1970. 94–97. o.; Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Ford. Molnár István. Maecenas Könyvek – Talentum Kft., Budapest, 1998. 63–71. o., 187. o.]
[20] A Planck-állandóhoz, a határozatlansági relációhoz és annak következményeihez lásd még: Dr. Marx György: Kvantummechanika. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1957. 129–144. o.; John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 104. o., 115–117. o., 147–154. o.
[21] Iparterv 68–80. Kiállítási katalógus, Iparterv házi nyomdája, Budapest, 1980. 74. o.
[22] A rádió visszatérő médium Erdély életművében, s ahogy a kezei alatt bármi médiummá válhat, úgy minden, már bejáratott médium újabb és újabb oldaláról mutatkozik meg. A rádió lehetőségeinek és a kommunikáció határainak keresése már 1974-ben, az Álommásolatokban megjelenik a világvevő rádió keresőjének tekergetésével, a hullámsávok zajával, a csatornák között vibráló interferencia felerősítésével. Két évvel később, 1976-ban a wrocławi Galeria Sztuki Najnowszejben egy rádióval próbált beszélgetni Erdély, úgy, ahogy egy egyenrangú kommunikációban elvárható, egyenlő feltételekkel: mivel a rádió se nem lát, se nem hall, Erdély bekötötte a szemét és bedugta a fülét. A bábeli zűrzavart megidézve lekapcsolta a villanyt, majd legalább olyan hangerővel kezdett kántálni magyarul, ahogy a rádió bömbölt lengyelül. 1984-85 tájékán pedig egyfajta médiumreprezentációként Erdély grafikáin jelenik meg a rádió. [Ezúton is köszönöm az Artpool Művészetkutató Központ támogatását. A wrocławi akcióhoz lásd: Legéndy Péter György: Időutazás. Wrocławi kiállítás. Artpool, kézirat, Budapest, 1988.; Beke László: Erdély Miklós munkássága. Krono-logikai vázlat képekkel 1985-ig. In: Erdély Miklós. Kiállítási katalógus, Óbuda Galéria, Zichy Kastély, 1986. április 11. – május 5. 15. o. A képeken megjelenő rádiókról – Amerikai rádió, Egyiptomi rádió, Kórházi rádió – mint a különböző források üdítő Bábeléről és egymást kioltásáról lásd: Erdély Dániel, Mújdricza Péter, Szenes Zsuzsa: , mint ANTIBÁLVÁNY, avagy a mélypont ünnepélye. Beszélgetés Erdély Miklós műtermében. In: Pompeji. 1993/1–2. sz. 93–95. o., 99. o. A rádió-grafikákról röviden: Hornyik Sándor – Szőke Annamária: Életrajz. (1980. április). In: KGYFI. 288. o.]
[23] Iparterv 68–80. Kiállítási katalógus, Iparterv házi nyomdája, Budapest, 1980. 74. o. A lyukelmélethez lásd még: Marx György: Túl az atomfizikán. Gondolat Kiadó, Budapest, 1961. 142–147. o.
[24] Erdély Miklós. Dirac a mozipéntár előtt. (Négy férfihangra). In: KO. 57–60. o.
[25] A relativitáselmélet és a koppenhágai értelmezés alapvető különbségéről lásd: John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 150–154. o., 164–165. o.; Roger Penrose: A császár új elméje. Számítógépek, gondolkodás és a fizika törvényei. Ford. Gálfi László. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 205–206. o., 299–302. o., 447–470. o.; Erwin Schrödinger: Válogatott tanulmányok. Vál. és szerk. Tőrös Róbert. Ford. Nagy Imre. Gondolat, Budapest, 1970. 49–50. o.; Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról. Ford. Falvay Mihály. Gondolat, Budapest, 1975. 111–112. o., 140–141. o. Werner Heisenberg: Fizika és a filozófia. In: Uő: Válogatott tanulmányok. Ford. Kis István. Gondolat, Budapest, 1967. 88–102. o.; Werner Heisenberg: A mai fizika világképe. In: Uő: Válogatott tanulmányok. Ford. Morlin Zoltán. Gondolat, Budapest, 1967. 40–54. o.
[26] Niels Bohr: Vita Einsteinnel az atomfizika ismeretelméleti problémáiról. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 63. o.
[27] Uo. 98. o. Lásd még Heisenberg A mai fizika világképe című könyvének A tudományos igazság új fogalma című alfejezetét: Werner Heisenberg: A mai fizika világképe. In: Uő: Válogatott tanulmányok. Ford. Morlin Zoltán. Gondolat, Budapest, 1967. 34–38. o. Arról pedig, hogy a tudományos igazság is nehezen körvonalazható, s hogy a tudománynak éppen ezért az egzaktság kritériuma helyett/mellett, miként a művészetnek is, a szépségre kell összpontosítania, érdemes elolvasnunk Dirac visszaemlékezését Schrödinger előterjesztésének alakulásáról. Dirac ugyanis azt mondja, ha egy matematikai levezetés „szép”, akkor feltehetően „igaz” is, melynek példájaként Schrödinger hullámelméletéről ír. Sorai az igazság és szépség Phaidrosz-beli együttállásának logikusan semmiképp sem levezethető megsejtését idézik: szerinte Schrödinger nem a kísérleti eredményeket figyelve, hanem a szépséget keresve alkotta meg egyenletét, s mikor készen lett vele, csak akkor igazította hozzá azt a tapasztalatokhoz. Végül némileg átalakítva publikálta hullámegyenletét, melyről utóbb – az elektronok spinjének leírása után – kiderült, hogy ebben a formájában tökéletlen. Ám ekkor kiderült az is, hogy az eredeti elképzelése lett volna helyes. Dirac erről azt írja: „[Schrödingernek] [s]ikerült továbbfejlesztenie De Broglie elgondolását és így kidolgozott egy igen szép egyenletet az atomi szinten zajló folyamatok leírására, amely Schrödinger hullámegyenleteként vált ismertté. […] Elmesélhetem a történetet, amit Schrödingertől hallottam, hogy amikor először jutott eszébe ennek az egyenletnek a gondolata, hogyan alkalmazta azt azonnal a hidrogénatomon belüli elektron viselkedésére, majd az eredmények, amelyeket így kapott, nem egyeztek a tapasztalatokkal. […] Azt hiszem, ennek a történetnek van egy tanulsága is: sokkal fontosabb, hogy az egyenleteket a szépség járja át, mint hogy igazodjanak a kísérletekhez. Ha Schrödinger jobban bízott volna saját munkájában, már néhány hónappal korábban nyilvánosságra hozhatta volna elgondolását, mi több, egy sokkal pontosabb egyenletet publikálhatott volna. Ezt az egyenletet most Klein-Gordon egyenletként ismerik, noha valójában Schrödinger fedezte fel […]. Úgy tűnik, akkor haladunk biztosan jó úton, ha munkánk során arra figyelünk, hogy az egyenleteink szépek legyenek, és ha erősek a megérzéseink.” [Paul Dirac: The Evolution of the Physicist’s Picture of Nature. In: Scientific American. 1963/5. sz. 45–53. o. Interneten: http://blogs.scientificamerican.com/guest-blog/2010/06/25/the-evolution-of-the-physicists-picture-of-nature/; 2013. 01. 18.] De hasonló sorokat olvashatunk Heisenbergtől is Bohrra vagy éppen önmagára vonatkoztatva: „Bohr úgy kezeli a mechanikát és a kvantumelméletet, mint a festőművész a színeket és az ecseteket.” Önmagáról némileg hosszabban: „Joggal vethetné most ellen [Einstein], hogy – egyszerűségről, szépségről beszélvén – esztétikai kritériumokat próbálok az igazságra alkalmazni. Töredelmesen bevallom: mindig is erősen vonzott a matematikai rendszerek szépsége és egyszerűsége, melyekben a természet feltárja magát előttünk.” [Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról. Ford. Falvay Mihály. Gondolat, Budapest, 1975. 57. o., 96. o.]
[28] Erdély Miklós: Anaxagorasz: A hó fekete. In: AF. 51. o.
[29] Erdély Miklós: Sejtések I. In: KO. 90–91. o. A Sejtések I.-ben egyaránt találhatunk a vers felépítésének poétikai stratégiájára, nyelvére, az önmagáról és az önmagával beszélő én szerepére, valamint ismeretelméleti dilemmákra reflektáló sorokat: „21. Az alkalmazott szavakat a közvetlen tapasztalati eredet miatt a lelki szavak közül kell leszakítani és ugyanúgy visszavonatkoztatni.” De a Sejtések I.-ben Erdély festményein a ’80-as évektől megjelenő -hez is kapunk némi támpontot: „8. A mozgásra való készség egyféle mennyiségben képes magát forgás által egyensúlyba kötni, ha kényszerül. E, a Planck-féle állandó.” Az -et imaginárius számként mint Erdély „önarcképét” láthatjuk. Szimbólumként, mely a megszámlálhatóhoz kötődik, ám onnan kifelé, a megfoghatatlanba mutat: nem is negatív, nem is pozitív és nem is nulla; értelmezhetetlen a számok között. A formula i állandóként azonban megjelenik a határozatlansági relációt megalapozó Planck-állandóval is a kvantummechanikai változók nem kommutatív algoritmusának sajátságos értelemben vett, nem szemléletes leírásának részeként. A Sejtések II. sorai a semmi, a valami, az ismétlődés, a tér, az idő, a végtelen és a létrejövés paradoxonai körül forognak, belegabalyodva saját ellehetetlenedő ígéreteibe, kategorikus nyelvének egymást kioltó kijelentéseibe, majd megnyílva a nagy robbanás kozmológiai elmélete és a végtelenbe táguló világegyetem felé: „55. Ígéreteimet nem ismétlem meg. 56. Ismétlem: ígéreteimet nem ismétlem meg. 57. Ismétlődő rendszer feszültségének felhalmozódása gyorsuló tágulásban nyilatkozik meg, ami más néven fokozódó robbanás, ami más néven idő. […] 63. Nyílik a tér, születik az idő.” Mintegy válaszolva arra, ahogy a kijelentései burkából kitörni akaró feszültség, a gyorsuló, „önmaga körül forgó őrjöngő gerjedelm” a Sejtések I.-ben egy kérdéssel zárul: „30. A sebesség végtelenségének vajon milyen végtelen szab határt?” [Erdély Miklós: Sejtések II. In: KO. 92–96. o. A Három kvarkot Marke királynak akcióhoz lásd a következőket: Pályi András: Happening és színház. Gondolatok a „Három kvarkot Marke királynak!” kapcsán. In: Színház. 1969. április, II. évf. 4. sz. 46–49. o.; Dobó László: Tudomány a költészetben. Gondolatok Erdély Miklós Sejtések I. és Sejtések II. című költeményéről. In: Új Symposion. 1984/1–2. sz. 27–28. o.; Beke László: Erdély Miklós munkássága. Krono-logikai vázlat képekkel 1985-ig. In: Erdély Miklós. Kiállítási katalógus, Óbuda Galéria, Zichy Kastély, 1986. április 11. – május 5. 5. o.; Fehér János: A gondolat szépsége és a szépség gondolatisága. (Adalékok Erdély Miklós holisztikus művészetszemléletéhez). Szakdolgozat, József Attila Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Szeged, 1990. 36. o.; Kurdy Fehér János: „A fejlettebb visszanyúl, hogy fejlettebb legyen.” (Az Erdély Miklós által használt legfontosabb művészetelméleti vonatkozású fogalmak és elnevezések gyűjteméne). In: Katedrális. 1992. tavasz–nyár–ősz, 72. o.; Körner Éva: Az abszurd mint koncepció. Jelenetek a magyar koncept art történetéből. II. rész. In: Balkon. 1993/2. sz. 13. o.; Szőke Annamária: „Titok a jövő jelenléte”. Tudomány a művészet határain belül Erdély Miklós művészetében. In: Né/ma? Tanulmányok a magyar neoavantgárd köréből. Szerk. Deréky Pál és Müllner András. Ráció Kiadó, Budapest, 2004. 246–249. o.; Hornyik Sándor: Naiv realizmus és „természettudományos koncept”. A modern természettudomány helye Erdély Miklós művészetében. In: Magyar Műhely. 2004. XLIII. évf. 131. sz. 33–36. o.; Hornyik Sándor: Avantgárd kvarkok. Erdély Miklós: Három kvarkot Marke királynak. In: Kép – írás – művészet. Tanulmányok a 19–20. századi magyar képzőművészet és irodalom kapcsolatáról. Szerk. Kékesi Zoltán és Peternák Miklós. Ráció Kiadó, Budapest, 2006. 7–25. o. A -ről Erdély festményein lásd: Beke László: Részletek a Véletlennaplóból. In: Beke László: MŰVÉSZET/ELMÉLET – Tanulmányok 1970–1991. Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, Budapest, 1994. 241. o.; Peternák Miklós: Erdély Miklós. 1928–1968. In: Magyar Építőművészet. 1988/1. sz. 28. o.; Erdély Dániel, Mújdricza Péter, Szenes Zsuzsa: , mint ANTIBÁLVÁNY, avagy a mélypont ünnepélye. Beszélgetés Erdély Miklós műtermében. In: Pompeji. 1993/1–2. sz. 78–115. o.; Perneczky Géza: Erdély Miklós, és műve, a dekonstruktív tautológia. In: Erdély Miklós /1928–1986/. Kiállítási katalógus, Csók István Képtár, István Király Múzeum, Székesfehérvár, 1991. október 26. – december 31. 18. o.; Mújdricza Péter: Imaginárius terek. In: Új Magyar Építőművészet. 1999/4. sz. 41. o., 54–56. o. Újraközölve: In: Magyar Műhely. 1999. XXXVII. évf. 110–111. sz. 165–171. o. A kvantummechanika vonatkozásában az -ről lásd: Werner Heisenberg: A rész és az egész. Beszélgetések az atomfizikáról. Ford. Falvay Mihály. Gondolat, Budapest, 1975. 122. o.; John Gribbin: Schrödinger macskája. Kvantumfizika és valóság. Ford. Dr. Both Előd. Akkord Kiadó, 2001. 104. o.; Niels Bohr: Vita Einsteinnel az atomfizika ismeretelméleti problémáiról. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 96. o.; Niels Bohr: A tudás egysége. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 106–107. o.]
[30] Niels Bohr: Az atomok és az emberi megismerés. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 126. o.
[31] Niels Bohr: Biológia és atomfizika. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 28. o.
[32] Niels Bohr: Bevezetés. In: Uő: Atomfizika és emberi megismerés. Ford. Nagy Tibor. Gondolat, Budapest, 1964. 6. o. Lásd még Heisenberg Fizika és a filozófia című könyéből a Nyelv és valóság a modern fizikában című fejezetet: Werner Heisenberg: Fizika és a filozófia. In: Uő: Válogatott tanulmányok. Ford. Kis István. Gondolat, Budapest, 1967. 178–197. o.
[33] Erdély Miklós: Anaxagorasz: A hó fekete. In: AF. 51. o.
[34] Sebők Zoltán: Új misztika felé – Beszélgetés Erdély Miklóssal. In: Híd. 1982/3. sz. 376. o.
[35] Uo.
[36] Erdély Miklós: Pro domo. In: MK. 80. o.
[37] Erdély Miklós: Vers az ismeretterjesztés költőiségének szükségességéről. In: MK. 40. o.