Ritka eset, hogy a természettudományok valamelyik eszköze vagy módszere olyan széles nyilvánosságot kapjon, mint a fraktálok. Valószínûleg a fraktálok vizuális érdekessége lehetett a döntô faktor, ezért jelenhetett meg számtalan fraktálgrafika napilapok, folyóiratok hasábjain is. Voltak, akik albumokat adtak ki; voltak, akik kiállításokat rendeztek: a falon függô, bekeretezett kép kontextusa azt sugallta, hogy itt mûvészetrôl (méghozzá új, interdiszciplináris stb... mûvészetrôl) van szó. Bár csak nagyon vonakodva vállakoznék annak eldöntésére, hogy valami mûvészet-e vagy sem, mégis inkább Perneczky Gézával, a Kölnben élô mûvészettörténésszel értek egyet: valóban szépek a fraktálok, de esztétikumuk olyasmi, mint egy virágé, egy kôé vagy egy madáré, azaz a természet tárgyaié. A számítógép és a benne dolgozó algoritmus csak "megtalál" a fraktálok végtelen sokaságában egy-egy példányt; ennek felmutatása nehezen nevezhetô kreatív tevékenységnek. Némileg persze ellentmond ennek - ezt is Perneczky vette észre -, hogy a széles körben publikáló fraktálbolondok egyikének-másikának saját stílusa alakult ki.

Hagyjuk el azonban ezt az ingoványos területet, és fogalmazzuk át a kérdést. A fraktálgrafika (valószínûleg) nem mûvészet. Nem találunk-e fraktálokat mégis a képzômûvészetben? Elôbb azonban kitérôt teszünk: a fraktálokkal ismerkedünk.