MIHÓ IZABELLA

Nehéz feladat bemutatni önmagam, hiszen a megismerés útjának kezdetén tartok, az én és az ismeretlen sokszor még keveredik. A félelem attól, hogy rossz vagyok, sokszor zárkózottá tesz. A gyûlölet és a fájdalom köveibõl  épült fal elzárja a külvilágtól segélykérõ sikolyaimat. Egyedül... a mélybe zuhanok.

Most nevetek. Arcok, mozdulatok, érzések. Gondolatok, melyeket papírra vetek, s Te megismersz engem, ha olvasod soraimat. Talán megismersz és megszeretsz. Talán kedves emlék leszek magányos gondolataidban... emlék, amely megérintett.

Nézz fel a csillagos égre egy sötét éjszakán. S jusson eszedbe, én is létezem.

Mihó Izabella

Édes vágy

A lány vagyok, kit édes vággyal imádtál, kit forró öleléssel két karodba zártál, kit heves csókjaiddal a perzselõ éjszakában annyiszor elhalmoztál.
A lány vagyok, kit oly kegyetlenül elhagytál. Kitõl még csak el sem búcsúztál. Hang nélkül távoztál, gyilkos hirtelenséggel kiléptél hitvány életembõl Te, az éltetõ fénysugár.
Csak egy kis dombocska jelzi, hogy voltál és elmúltál. Számomra ez a domb jelenti az elérhetetlen boldogságot, ez ad életemnek értelmet. Beszélek hozzzá, s szorongva várom, talán felel. Talán megnyugtató választ ad kétségbeesett kérdéseimre. Talán kivet  magából oly könnyedséggel, mint ahogyan befogadott.
Már nem bízom senkiben, már nem hiszek semmiben. Hiszen õszintén ígérted, mindig mellettem maradsz, s most mégis elhagytál, csúnyán becsaptál.
Édes vágyat érzek, hogy melletted feküdjek, hogy szorosan magamhoz öleljelek. Szeretlek. Mondd meg, hogy éljek nélküled, hisz Te jelentesz nekem mindent?! Kínzó magány gyötör, a percek gyilkos lassúsággal telnek. Minden kis zajra törékeny testem megremeg. Jöttödet várom oly hevesen, hogy már szinte fáj.
A testem él, de a lelkem halott. Kietlen pusztaságként marja bensõmet. Elpusztult minden régi érzés, csak egyetlenegy létezik örökre, az az édes vágyakozás, utánad. Egy õsi láng szítja, egyre csak szítja,s az egyre hevesebben lobog. Ösztönösen kap új erõre, létezni akar. Már nem lobog, hanem lángol, kegyetlen lágysággal éget. Kiéget belõlem mindent, felemészt ez az édes tûz!
Leborulok sírodra, kicsiny kis virágok közé. Mennyire egyszerû az élet! Kegyetlenül rövid és röviden kegyetlen.
Most mégis úgy érzem, boldog voltam. Az, hogy szerethettelek, hogy birtokolhattuk egymás testét-lelkét, a még mindig lázasan vibráló édes vágy, felülmúlhatatlan!

Pribék Misi emlékére
1996. július 26. péntek

Ha újra...

Ha újra mellettem lennél, ha újra élnél,
A hideg sötétség válna hirtelen fénnyé,
Átvilágítaná önzõ emberi testem
S akkor látnád, nekem is van szívem.
Igaz, apró és szenvedésekkel teli szív ez,
Ami lassan elhal, egyre halkabban ver.
De a világban sok a csoda, mely új dobbanásokat ad.
Kérlek, kelj fel, hogy két kezemet újra foghasd4
Tudod, nem tudom feledni forró ölelésed,
Haláloddal gyönyörû álmom összetörted.
Mikor szõttem, mint egy gondos kicsi pók,
Nem sejtettem, hogy csak vékony aranyszál,
Mely egy pillanat, s a hûs szellõvel tovaszáll.
Messze jár már, nagyon messze, egy másik világba,
Szívemmel várom visszatértét, de eszemmel tudom: hiába.
Hiába-mégis. Ady szerint harcolni kell.
Küzdeni az álmainkért, vágyainkért, ez az élet.
Az élet, melyet egyszer adnak és visszavesznek,
melyet véres aranyért megvenni nem lehet.
A legnagyobb kincsünk, hiszen csak egyszer élünk,
És a biztos pusztulás kegyetlen tényére iszonyodva nézünk.
Nem valljukj be, de magától az élettõl félünk,
Hisz hirtelen ér véget, s nem kapunk újat, hiába kérünk.
Elveszthetetlen kincs az élet, és Te ezt elvesztetted,
Mikor az úton vörös vérben fekvõ testeddel a halált megérezted.
Gondoltál-e rám akkor? Eszedbe jutottam-e?
Testedbõl kilépve lelkembe látva szerettél-e?
Nem mondhatod el, mert hosszú álomra hajtottad fejed,
Te szövöd tovább arany álmom, melyet majd halálom után ajándékozol,
Nekem.