| | 23:13 18-5-99
- Attól függ. - Közben azon törtem a fejem, rájövök-e még ma, mirõl is beszélünk.
Raymond tizenöt éves volt, egy évvel idõsebb nálam, és bár szellemileg feljebbvalónak tartottam magam - ezért is kellett úgy tennem, mintha érteném az ujjgyakorlat lényegét -, Raymond tudta, hogy állnak a dolgok, õ gondoskodott a nevelésemrõl, õ vezetett be a felnõttek titkos világába, melyet ösztönösen felfogott, de sosem tudott megérteni egészében. A világ, amelynek összes lenyûgözõ részletét, tanítását és bûnét, akár egy szertartásmester feltárta elõttem, igazából sosem fogadta be. Õ ugyan ismerte ezt a világot, de a világ úgy tûnik, nem ismerte õt. Így amikor Raymond elõállt egy doboz cigarettával, én tanultam meg elõször letüdõzni a füstöt, karikákat fújni, és filmsztár módjára a kezembõl tölcsért formálni a gyufa körül, Raymond meg csak fulladozott és ügyetlenkedett; és késõbb amikor Raymondnak sikerült egy kis marihuánát szereznie, amirõl én addig nem is hallottam, végül én voltam, aki teljesen betépett, Raymond pedig bevallotta - amit én sosem tettem volna meg -, hogy a világon semmit sem érzett. Raymond volt az, aki mély hangjával és pelyhedzõ szakállával bejuttatott minket a horrorfilmekre, aztán befogott füllel és csukott szemmel rettegte végig az elõadást. Ami nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy egy hónap alatt huszonkét horrorfilmet láttunk. Amikor Raymond lopott egy üveg whiskyt a közértbõl, hogy beavasson az ivás rejtelmeibe, órákon át röhögtem a hányógörcsein. Életem elsõ hosszúnadrágját Raymondtól kaptam a tizenharmadik születésnapomra. Elõzõleg az övé volt, de mint minden ruhadarabja, ez a nadrág is tíz centivel a bokája fölött lengett, hurkás volt a combján és lötyögött a tökénél, rajtam viszont úgy állt, mintha rám szabták volna, ami barátságunk parabolájaként is felfogható. Olyan jól állt, olyan kényelmes volt, hogy egy évig csak abban jártam. Aztán jöttek az áruházi lopások. Az alapötlet, melyet Raymond vázolt fel, pofonegyszerû volt. Az ember besétál a Foyle's könyvesboltba, telepakolja a zsebeit könyvvel, azután elviszi az egészet egy Mile End Road-i kereskedõhöz, aki gond nélkül átveszi feleáron. Az elsõ akcióhoz apám felöltõjét vettem kölcsön, ami olyan hosszú volt, hogy a földet söpörte, és így remekül megfelelt a célnak. Az áruház bejáratánál találkoztam Raymonddal. Egy szál ingben érkezett, mert a kabátját a metrón felejtette, de biztos volt benne, hogy kabát nélkül is boldogul, úgyhogy bementünk az áruházba. Amíg én számtalan zsebemet vékony, ám annál értékesebb verses kötetekkel tömtem tele, Raymond Edmund Spenser mûveinek hét kötetes Variorum kiadását vette csupasz szárnyai alá. Ez a vakmerõség bárki más esetében sikerhez vezetett volna, de Raymond vakmerõsége olyan ingatag természetû volt, hogy inkább a realitástól való teljes elrugaszkodásra emlékeztetett. Az üzletvezetõ végig mögötte állt, amíg leszedegette a könyveket a polcról. A kijáratnál álltak kettesben, mikor megjelentem a saját zsákmányommal. Ahogy elhúztam mellettük, cinkosan mosolyogtam Raymondra, aki még mindig a hóna alatt szorongatta a köteteket, elköszöntem az üzletvezetõtõl, mire õ automatikusan kitárta elõttem az ajtót. Szerencsére Raymond olyan nyilvánvalóan esélytelen tolvaj volt, annyira bárgyú és átlátszó mentségeket hozott föl, hogy az üzletvezetõ végül futni hagyta, abban a biztos tudatban, hogy egy elmebeteggel áll szemben.
És végül, ami a legfontosabb: Raymond vezetett be az önkielégítés kétes gyönyöreibe. Tizenkét éves koromban történt, szexuális életem alig hajnalodott. Épp egy lebombázott épület pincéjében turkáltunk a szemétben, amit a csövesek hátrahagytak, amikor Raymond letolta a nadrágját, mintha vizelni akarna, majd vadul dörzsölni kezdte a farkát, és felszólított, csináljam utána. Nekigyûrkõztem, és nemsokára valami körülírhatatlan, kéjes forróság öntött el, ami egyre csak fokozódott, mígnem úgy éreztem, lebegek és olvadozom, és a belsõ szerveim bármelyik pillanatban felszívódnak. Közben bõszen pumpáltunk. Már éppen gratulálni akartam Raymondnak a felfedezéséért, hogy ilyen egyszerû, olcsó, és mégis kellemes idõtöltést eszelt ki, arra gondolván, vajon nem szentelhetném-e egész életemet e csodálatos érzésnek - és visszanézve úgy tûnik, nagyjából ezt is tettem -, szóval annyi mindent akartam még mondani, de hirtelen valami felemelt a tarkómnál fogva, a karom, a lábam, a beleim kifordultak, vonaglani, rángatózni kezdtek, és végül két jókora löket spermát küldtem Raymond vasárnapi öltönyére - mert vasárnap volt -, és az egész szépen belecsurgott a felsõzsebébe.
- Hé - mondta abbahagyva a pumpálást. - Ezt mi a francért csináltad? - A mindent elsöprõ élmény hatása alatt nem szóltam semmit, nem is tudtam volna megszólalni.
- Nem azért tartok bemutatót - szónokolt Raymond, miközben óvatosan kenegette öltönyén a csillámló nyálkát -, hogy utána leköpj.
Szóval tizennégy éves koromra Raymond irányítása alatt egy sor élvezetes dolgot megtanultam, melyek egyértelmûen a felnõtt világhoz tartoztak. Napi tíz cigit szívtam, whiskyztem, igazi ínyencként ízlelgettem az erõszakot, a trágárságot és a cannabis sativa kábító gyantáját. Tisztában voltam szexuális koraérettségemmel, bár fura módon sosem jutott eszembe, hogy ezt hasznosíthatnám is, képzeletemben még nem fogantak vágyak és látomások. És ezt a sok jót mind a Mile End Road-i könyvkereskedõ finanszírozta. A gyönyörök megismerésében Raymond volt Mefisztóm, aki ügyefogyott Vergiliuszként Dante oldalán megmutatta a Paradicsomba vezetõ utat, ahová õ nem léphetett be. Dohányozni nem tudott, mert rögtön elfogta a köhögés, a whiskytõl rosszul lett, a moziban rettegett vagy unatkozott, a fû nem hatott rá, és míg én cseppkövesre rejszoltam a pince plafonját, õ nem produkált semmit.
- Az is lehet - mondta komoran egy délután hazafelé menet -, hogy én már egy kicsit kiöregedtem ebbõl.
Tehát amikor Raymond elém állt, és jelentõségteljesen begörbítette majd kiegyenesítette az ujját, éreztem, hogy a felnõttkor, e hatalmas, homályos kéjlak újabb párnázott szobája vár, és ha egy rövid ideig sikerül leplezni tudatlanságomat - már csak büszkeségbõl is -, Raymond úgyis megmutatja, én pedig akkor túlszárnyalhatom.
- Hát, attól függ. - Átsétáltunk a Finsbury parkon, ahol egykor Raymond eltévelyedett ifjúként üvegszilánkokkal etette a galambokat; ugyanott késõbb az ártatlanság Wordsworth-i igézetében, élve mesütöttük Sheila Harcourt törpepapagáját, mialatt õ aléltan feküdt arrébb a fûben; ugyanott kisfiúként a bokrok mögött bújkálva kõvel hajigáltuk a lombok alatt kufircoló párokat; szóval mentünk a Finsbury parkon át, amikor Raymond azt mondja:
- Kire gondoltál? - Kire gondoltam? Még mindig a sötétben tapogatózva azt hittem, Raymond talán témát váltott, merthogy olyan kusza az észjárása. Ezért azt mondtam:
- Te kire gondoltál?
Mire Raymond:
- Lulu Smith-re. - Hát persze, minden világossá vált, legalábbis a beszélgetés tárgya - ártatlanságom nem ismert határokat. Lulu Smith! Toszós Lulu! - már a név hallatán is hûvös simogatást éreztem a golyóimon. Lulu Lamour, akirõl azt beszélik, mindenre hajlandó, és mindent kipróbált. Voltak zsidó viccek, elefánt viccek, és voltak Lulu viccek, melyek hozzájárultak a fantasztikus legenda kialakulásához. A Cingár Lulu - szédítõen cikáztak a gondolataim -, akinek lenyûgözõ méreteivel csak szexuális étvágya és szakértelme vetekedett, durvaságával az általa inspirált durvaság, a legendával a valóság. Zulu Lulu! - a lábainál hevert egész Észak-London. Amerre járt - az volt a híre - habzó szájú idiótákat hagy maga után, csüggedt lelkek és faszok szegélyezik útját Sheperds Bushtól Hollowayig, Ongartól Islingtonig. Lulu! Ringó csípõ, mosolygós malacszemek, hamvas combok, gödröcskés ujjpercek! Ez az élettõl duzzadó, gõzölgõ hústömeg csinálta már - legalábbis így szól a fáma - zsiráffal, kolibrivel, jakkal, Cassius Clay-jel, egy vastüdõssel (aki nyomban meg is halt), selyemmajommal, Mars szelettel, a nagyapja Mini Morrisának sebességváltójával (utána meg egy közlekedési rendõrrel).
Lulu Smith szelleme betöltötte a Finsbury parkot, és életemben elõször a puszta kíváncsiságon felül valami meghatározhatatlan vágyakozást éreztem. Körülbelül tudtam, mi a teendõ, nem hiába figyeltem az összegabalyodott párokat a parkban hosszú nyári estéken át, nem hiába dobáltam õket kõvel és vízbombákkal - amit azóta babonából megbántam. És ott a Finsbury parkban, a pöffeszkedõ kutyaszarok között lépdelve, hirtelen ráébredtem, hogy szûz vagyok, és ez elkeserített. Tudtam, ez lesz az utolsó szoba a kéjlakban, bizonyára mind közül a legfényûzõbb, legrafináltabban berendezett szoba, végzetes vonzerõvel, és a tudat, hogy még sosem csináltam, sosem próbáltam súlyos átokként ült rajtam, akár egy bûzös albatrosz. Segélykérõen néztem Raymondra, aki még mindig mereven tartotta mutatóujját, árulja el, mit kell tennem. Raymondnak tudnia kellett...
Iskola után beültünk egy presszóba a Finsbury park mellett. Amíg a korunkbéli fiúk a bélyeggyûjteményük vagy a házi feladatuk fölött piszkálták az orrukat, mi Raymonddal ebben a presszóban múlattuk az idõt. Fõként könnyû pénzkereseti lehetõségekrõl beszélgettünk, és nagy csészékbõl vedeltük a teát. Néha a szomszédos asztaloknál ülõ munkásokkal is szóba elegyedtünk. Kár, hogy Millais nem volt ott, csodás képet festhetett volna rólunk, amint megbabonázva hallgatjuk érthetetlen agyszüleményeiket és hõstetteiket, arról, hogyan lehet kamionsofõrökkel üzletelni, templomtoronyról ólomlemezt lopni, a Városi Üzemanyagellátóból benzint csapolni, aztán terítékre kerültek a pinák, a csajok, a bigék, a ciróka-maróka, a verekedés, a baszás, a szopás, a seggek, a csöcsök, hátulról, felülrõl, alulról, elõrõl, azzal vagy anélkül, karmolva, szaggatva, nyalva, szarva, a forrón bugyogó, szaftos puncik meg a hideg, szikkadt, de egy körre jó pinák, a vén, lottyadt faszok és a fiatal, duzzadó dákók, az elélvezés, túl hamar, túl késõn, vagy egyáltalán nem, meg hogy naponta hányszor, a kísérõ betegségek, a genny és daganat, a fekély és keserûség, a heresérv és petefészekgyulladás. Végighallgattuk, kit és hogyan basztak meg a szemetesek, hogyan fejték meg a tejesembert, hányszor tüzeltek a szénszállítók, kivel kefélt a szõnyegtisztító, hogy állították föl az állványozók, kivel kettyintett a gázóraleolvasó, hányszor sült el a pék, hogy fedezett a rendõr, mennyit pumpált a vízvezetékszerelõ, kit villanyozott fel a villanyszerelõ, hogy lõtt be az orvos, iktatott az ügyvéd, rögzített az asztalos - idõkoptatta szójátékok és nyelvi bravúrok, szleng és folklór valószerûtlen egyvelege. Mindebbõl egy szót sem értettem, de azért az emlékezetembe véstem egypár anekdotát, hogy a jövõben felhasználhassam, rengeteg történetet raktároztam el szexuális szokásokról és perverziókról. Tulajdonképpen egy egész erkölcstant sajátítottam el, úgyhogy amikor késõbb testközelbe kerültem a dolgokkal, már komoly ismeretanyag állt a rendelkezésemre, amelyhez gyorsan hozzáolvastam néhány érdekesebb részt Havelock Ellistõl meg Henry Millertõl, és ezzel a coitus ifjú szaktekintélyévé léptem elõ. A fiúk tucatjával fordultak hozzám tanácsért, meg szerencsére a lányok is. Fantasztikus hírnevemet, mely a gimnáziumba is elkísért és bearanyozta ottani pályafutásomat egyetlen dugásnak köszönhetem - errõl szól ez a történet.
Szóval ott a presszóban, ugyanabban a presszóban, ahol annak idején annyi érthetetlen dolgot hallottam és memorizáltam, Raymond végre leengedte a mutatóujját, hogy megfogja a csésze fülét, és azt mondta:
- Lulu Smith megmutatja neked egy schillingért. - Ennek kimondottan örültem. Örültem, hogy nem rohanunk fejjel a falnak, örültem, hogy nem kell rögtön egyedül maradnom Zulu Luluval, és elmerülnöm a félelmetes sötétben, örültem, hogy ez az elmaradhatatlan kaland könnyû kis terepszemlével indul. Ráadásul életemben összesen két pucér nõt láttam. A disznó filmek, melyeket akkoriban favorizáltunk távolról sem voltak olyan disznók, csak lábakat, hátakat meg eksztázistól eltorzult arcokat mutattak, semmit konkrétan. A többit a fantáziánkra bízták. Ami a két meztelen nõt illeti: anyám hatalmas volt és groteszk, a bõre lötyögött, mint egy lenyúzott varangyosbékáé; a tízéves húgom meg randa kis bõregér volt, akire ránézni is alig bírtam, nemhogy egy kádban fürödni vele. Végül is egy schilling nem nagy pénz, fõleg ha azt vesszük, hogy Raymonddal gazdagabbak voltunk, mint a legtöbb munkás a presszóban. Több pénzem volt, mint bármelyik nagybátyámnak, jóval több, mint szegény agyonhajszolt apámnak, vagy bárkinek a családból. Mindig jót nevettem, ha arra gondoltam, hogy apám napi tizenkét órás mûszakban dolgozik a telepen, és esténként nyúzott, fakó, mogorva ábrázattal tér haza. Sõt, még hangosabban nevettem, mikor eszembe jutott a sokezer ember, akik reggelente kiáramlanak az egyforma házakból, amilyen a miénk is, egész héten robotolnak, vasárnap pihennek, aztán hétfõn újra elárasztják London összes malmait, gyárát, fatelepét és kikötõjét. Minden este öregebben, fáradtabban mennek haza, és egy fillérrel sem gazdagabban. Teázgatás közben Raymonddal sokat mulattunk ezen a csúszó-mászó életformán: hogy lehet valaki akkora balek, hogy rakodik, ás, tologat, csomagol, strázsál, izzad és nyög egy életen át mások javára, és közben, hogy igazolja magát, még erényt is kovácsol a saját hülyeségébõl? És még képesek azzal kérkedni, hogy egy napot sem mulasztottak a pokolból! De legjobban akkor szórakoztam, mikor Bob vagy Ted bácsikám, vagy az apám verejtékes munkával összekapart pénzébõl a kezembe nyomott egy schillinget - különleges alkalmakkor esetleg egy tízest -, ami azért volt vicces, mert én egy délután alatt a könyvesboltban többet kerestem, mint amit õk egy hét alatt kiizzadtak. Persze diszkréten kellett vigadnom, mégsem illik egy ilyen ajándékot elrontani, különösen mikor olyan nyilvánvaló örömmel töltötte õket el, hogy adhatnak. Most is látom, ahogy a nagybátyám vagy az apám le-föl mászkál a társalgóban, kezében egy schilling vagy egy bankó, és miközben a nagybetûs Életrõl elmélkedik, anekdotázik és prédikál, mintegy elõkészítve az adományozás felemelõ aktusát, jól érzi magát a bõrében, olyan jól, hogy öröm nézni. Arra a röpke percre hatalmasnak, bölcsnek, megfontoltnak, kitárulkozónak és nagylelkûnek érezték magukat, talán még szentnek is. Pátriárkák voltak, akik fiúknak vagy unokaöccsüknek a legbölcsebb, legnemesebb formában juttattak szellemi és földi gazdagságuk gyümölcsébõl - istenek a saját templomukban, hogyan utasíthattam volna vissza az adományukat? Heti ötven órán keresztül mást se kaptak, csak seggberugdosást, így érthetõ, ha szükségük volt ezekre a mirákulumokra a társalgóban, mítikus találkozás Apa és Fia között, én pedig tökéletesen átéreztem és értékeltem a játék minden apró részletét, elfogadtam a pénzüket, még olyan áron is, hogy egy kicsit unatkoznom kell; visszafogtam magam, és csak késõbb törtem ki könnyes, hahotázó nevetésben. Így szegõdtem az irónia mellé tanítványként, és hozzá kell tennem, ígéretes tanítvány voltam.
Egy schillinget bõven megért az a pillantás a kimondhatatlanba, a misztériumok misztériumába, a Szent Kehelybe, a Toszós Lulu puncijába, így felkértem Raymondot, hogy a lehetõ leghamarabb intézze el a szemlét. Raymond már magára is öltötte a színpadigazgató szerepét, fontoskodva ráncolta a homlokát, idõpontokról, helyszínekrõl meg összegekrõl motyogott magában, és rejtjeleket rajzolt egy boríték hátuljára. Raymond azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak imádnak szervezni, hanem kétségbeejtõen tehetségtelenek hozzá. Könnyen elõfordulhatott, hogy rossz napon, rossz idõpontban érkezünk, esetleg zavar támad a fizetés vagy a szemle hosszúsága körül, egy valami azonban biztos volt, olyan biztos, mint hogy holnap felkel a nap: végre látni fogjuk a pompázatos puncit. Hiszen az élet tagadhatatlanul Raymond oldalán állt; bár akkoriban még nem tudtam az érzéseimet kellõ formában kifejezni, éreztem, hogy az emberi sorsok kozmikus rendjében Raymondé az enyémmel homlokegyenest ellenkezõ póluson helyezkedik el. Fortuna ugyan sokszor otromba tréfákat ûzött Raymonddal, talán még port is hintett a szemébe, de sohasem köpött az arcába, nem törte le szánt szándékkal exisztenciális szarvait - Raymond baklövései, kudarcai, megcsalatásai és sérelmei, legalábbis elsõ pillantásra, inkább komikusak voltak, mintsem tragikusak. Emlékszem, egyszer tizenhét fontot fizetett hatvan gramm hasisért, amirõl utóbb kiderült, hogy nem is hasis volt. Erre Raymond, hogy a pénzét mentse, elvitte az anyagot egy ismert helyre a Sohoba, és pont egy nyomozónak próbálta eladni, de az szerencsére nem tett feljelentést. Végül is, legalábbis akkoriban, semmilyen törvény nem tiltotta a porhanyós lótrágyával való üzletelést, még akkor sem, ha alufóliába volt csomagolva. Aztán ott voltak a tájfutó versenyek. Raymond közepes futó volt, és tíz másik fiúval együtt benne volt az iskolai csapatban. Õk képviselték az iskolát a megyei bajnokságokon. Mindig elmentem ezekre a versenyekre. Semmilyen más sport nem érdekelt annyira, semmiért nem tudtam úgy lelkesedni, mint egy jó tájfutó versenyért. Imádtam nézni a futók kíntól eltorzult arcát, amint feltûnnek a célegyenesben a zászlósorok között, és átlépik a célvonalat. Különösen azok izgattak, akik az elsõ ötven versenyzõ után futottak be; ezek mindenkinél jobban küzdöttek, ádáz versengésben egymás közt a száztizenharmadik helyért. Elnéztem õket, ahogy torkukat fogva, öklendezve botladoznak a zászlók között, majd széttárt karokkal a földre zuhannak. Úgy éreztem, az emberi hiábavalóság ölt testet a szemem elõtt. Csak az elsõ harminc befutó számított, miután ezek célba értek, a közönség oszladozni kezdett, a gyengébbek küzdelme már senkit sem érdekelt - engem viszont annál inkább. A bírák, rendezõk és idõmérõk már rég elmentek, mikor én még mindig ott szobroztam a finisben, és a téli nap lemenõ sugarainál végignéztem, ahogy az utolsó futó is betámolyog a célba. Ha elesett valaki, felsegítettem, zsebkendõt nyújtottam, ha vérzett az orra, megmasszíroztam, ha begörcsölt a vádlija, hátbaveregettem, ha hányt - valóságos Teréz anya voltam, azzal a különbséggel, hogy engem elkápráztattak, mi több lelkesedéssel töltöttek el a vesztesek, akik halálra futották magukat a semmiért. Tíz, tizenöt, sõt húsz percet is várakoztam a süvítõ ónos szélben azon a hatalmas, kopár mezõn. Szürke épületek, gyárak, garázsok, távvezetékek vettek körbe, de a lelkem egekig szárnyalt és könnybe lábadt a szemem, amikor a sûrûsödõ félhomályban megpillantottam a távolban egy bicegõ, fehér foltot, ahogy a vizes füvön a zászlók felé vánszorog, és rogyadozó léptekkel méri ki teljességgel hiábavaló miniatûr sorsát. És ott a nagyváros oltalmazó ege alatt, mintha az evolúció és az emberi akarat tökéletes egyesülése játszódna le a szemem elõtt, az amõba emberi formát öltött, de még mindig ugyanaz a szándék, ugyanaz az értelmetlen küzdelem hajszolta a zászlók felé. Az élet vitte elõre, az arctalan, önmagát megújító élet, és a látvány, a célvonalnál összecsukló alak látványa melegséggel töltötte el szívem. Lenyûgözött ez a teljes odaadás, ez az önfeledt, fatalista azonosulás a kozmikus körforgással. A Logosszal.
- Ma nem volt szerencséd, Raymond - mondtam vidáman a verseny végén, és odaadtam a pulóverét. - Majd legközelebb. - Raymond halványan elmosolyodott, szomorú szemében Harlekin tudásával, azzal a bizonyossággal, hogy végtére is a komikus, és nem a tragikus hõs kezében van a skíz, a huszonkettedik lap, a titkos elixír, melynek betûjele a Than, és szimbóluma a Nap. Mosolyogva hagytuk el a szinte teljes sötétségbe borult pályát, és Raymond azt mondta:
- Hát, végül is csak egy játék, csak egy tájfutó verseny.
Raymond megígérte, hogy másnap iskola után elõterjeszti ajánlatunkat az isteni Lulu Smith-nek. Mivel nekem aznap este a húgomra kellett vigyáznom, amíg a szüleink a Walthamstow-i agárversenyen voltak, elköszöntem Raymondtól, és otthagytam a presszóban. Egész úton hazafelé azon gondolkodám. Pinát láttam a kalauznõ mosolyában, pinát hallottam a csúcsforgalomban, pinát szimatoltam a cipõpasztagyárból kiáramló gõzben, pinát idéztem a sétáló háziasszonyok szoknyája alá, pinát éreztem az ujjbegyeimen, pinát a levegõben. Úgy beférkõzött az agyamba, hogy még vacsoránál is (bundás virsli) tésztába csavart nemi szerveket faltam, mint egy elmondhatatlan rítuson. És mindezek ellenére még mindig nem tudtam pontosan, mi az a pina. A húgomat figyeltem az asztal fölött. Kicsit túloztam, mikor az elõbb azt állítottam, hogy randa kis bõregér. Kezdtem affelé hajlani, hogy talán nem is olyan csúnya. Tény, hogy a fogai kiállnak, és az arca kissé beesett, de sötétben például fel se tûnne. Ha szépen megmossa a haját, mint most is, szinte azt lehet mondani átlagos. Nem meglepõ, ha ott a bundás virsli fölött az a gondolat fogant meg bennem, hogy némi hízelgéssel vagy akár nyílt fondorlattal rá lehetne venni, legalább pár percre felejtse el, hogy a húgom, és képzelje magát csodás ifjú hölgynek, mondjuk filmsztárnak. Akkor aztán, Connie drága, szépen bebújnánk az ágyikóba, és eljátszanánk azt a rém megható jelenetet, csak hát ehhez le kellene végre venned ezt az idétlen pizsamát, amíg én leoltom a villanyt... Ezzel a kényelmesen szerzett tudással felvértezve igazi hévvel és odaadással vetném magam a káprázatos Lulu elé, és az egész rettenetes erõpróba jelentéktelen semmiségnek tûnne. Ki tudja, talán még le is teríteném, ott a peepshow közepén.
Nem szerettem Connie-ra vigyázni. Nyûgös volt, követelõzõ, elkényeztetett és tévénézés helyett egyfolytában játszani akart. Rendszerint sikerült egy órával hamarabb ágyba dugnom, egyszerûen elõre tekertem az órát. Aznap este viszont hátra tekertem. Miután apám és anyám elindultak az agárversenyre, megkérdeztem Connie-tól, mit játszana a legszívesebben.
- Nem akarok veled játszani.
- Miért nem?
- Egész vacsora alatt bámultál.
- Hát persze, Connie. Mert megpróbáltam kitalálni, milyen játékokat szeretsz a legjobban, azért néztelek. Ennyi az egész.
Végül megegyeztünk egy bújócskában, amihez leginkább én ragaszkodtam, tudván, hogy a ház méretébõl adódóan csak két szoba alkalmas bújóhelynek, és mindkettõ hálószoba. Elõször Connie bújt. Eltakartam a szemem és harmincig számoltam. Közben hallottam a lépteit fejem fölött a szülõk hálószobájában, majd az ágy recsegését, és elégedetten konstatáltam, hogy a paplan alá bújt, a második legkedvesebb rejtekhelyére. "Aki bújt, aki nem, megyek" kiáltottam, és elindultam felfelé a lépcsõn. A lépcsõ alján még nem volt határozott elképzelésem, mit is akarok csinálni: talán csak körülnézek, megnézem, mi merre, felvázolok egy mentális térképet késõbbi használatra. Végül is nem lenne okos dolog ráijeszteni a kishúgomra, úgyis beárulna apámnak az elsõ adandó alkalommal. Akkor aztán jönnének a jelenetek, sírás-rívás, üvöltözés, agyafúrt hazugságok kiötlése meg ami belefér - pont amikor minden energiámra szükség lenne a küszöbön álló hódításhoz. Mire az utolsó lépcsõfokot elértem, a vér az agyamból alászállt az ágyékomba - az értelembõl az érzékibe -, szóval mire kifulladva felértem a lépcsõ tetejére, és nyirkos tenyeremmel megragadtam a hálószoba kilincsét, már tudtam, hogy megerõszakolom a kishúgomat. Finoman kinyitottam az ajtót, és trillázó hangon szóltam:
- Connieee, hoool vagy? - Ezen általában vihogni szokott, de most nem hallottam semmit. Lélegzetvisszafojtva az ágyhoz osontam, és újra kornyikálni kezdtem:
- Tuuudom, hol vaaagy - Aztán a kipúposodott paplanhoz hajolva ezt suttogtam:
- Most megvagy - És óvatosan, majdhogynem gyengéden elkezdtem lehántani a leplet, miközben bekukucskáltam a sötét, meleg kuckóba. Végül a várakozástól felajzva lerántottam a paplant, de csak a szüleim pizsamája feküdt az ágyon ártatlanul. Meglepetten hátraugrottam, és olyan hihetetlen erejû ütés ért a vesém táján, amilyenre csak a húgom képes. Íme, ott táncikált elõttem Connie, a ruhásszekrény himbálózó ajtaja elõtt.
- Láttalak végig, láttalak végig, te meg nem láttál, bi-bi-bííí! - Hogy a lelkemen könnyítsek, jól sípcsonton rúgtam, aztán leültem az ágyra megfontolni a következõ lépést. Connie a földön kuporgott, és a tõle megszokott színpadiassággal bömbölt. Egy idõ után nyomasztónak találtam a zajt, és levonultam a földszintre újságot olvasni. Biztosra vettem, Connie hamarosan utánam jön. Utánam is jött duzzogva.
- Na, és most mit játsszunk? - kérdeztem. A kanapé szélén ült, fintorgott, szipogott és gyûlölt engem. Már azon voltam, feladom az egész tervet, és megelégszem egy kis esti tévézéssel, amikor támadt egy ötletem. Olyan csodás ötletem támadt, amely egyszerûségével, tiszta eleganciájával és formai tökélyével magában hordozta önnön sikerének zálogát, mint egy rendelésre készült zakó. Van egy olyan játék, aminek egyetlen otthonülõ, fantáziátlan Connie-hoz hasonló kislány sem tud ellenállni, egy játék, amivel amióta beszélni tudott agyonszekált, és állandó nyaggatásával megkeserítette legszebb éveimet. Csak az állhatatos visszautasítás mentett meg a kárhozattól. Inkább pusztuljak el máglyán, gondoltam, mintsem a barátaim meglássanak játék közben. Most viszont elérkezett a papás-mamás ideje.
- Tudom már, melyik játék tetszene neked, Connie - mondtam. Természtesen nem válaszolt, de hagytam, hogy a szavaim csaliként egy darabig ott himbálózzanak a levegõben.
- Tudom már, melyik játék tetszene neked - Felemelte a fejét.
- Na, melyik?
- Az, amit mindig is szerettél volna játszani.
Felderült az arca.
- A papás-mamás? - Teljesen megváltozott, szinte önkívületbe esett. Átrohant a szobájába, és babákkal, babakocsikkal, tûzhelyekkel, fridzsiderekkel, kiságyakkal, teáscsészékkel, teáskannákkal meg egy mosógéppel felpakolva jött vissza, aztán az egészet lázas izgalommal rendezgetni kezdte körülöttem.
- Akkor te most ide állsz, nem, inkább oda, és ez lesz a konyha, ezen az ajtón jössz be, de oda ne lépj, az fal, aztán én is bejövök, meglátlak és azt mondom, hûûû, mire te azt mondod, most elmegyek, én meg fõzök ebédet. - Nyakig belesüllyedtem a sivár hétköznapok nyomasztó banalitásába, ebbe a csip-csup ügyekkel teli rettenetes világba, a szüleim életébe, meg a szüleim barátai életébe, abba az életbe, melyet Connie minden áron majmolni akart. Elmentem a dolgozóba aztán hazajöttem, elmentem a kocsmába aztán megint hazajöttem, elmentem a postára majd megint hazajöttem, elmentem a boltba és hazajöttem, újságot olvastam, megcsipkedtem a csemetém bakelit pofikáját, aztán újra újságot olvastam, aztán megcsipkedtem még egy pár pofikát, aztán elmentem dolgozni és megint hazajöttem. Connie pedig? Egyfolytában fõzött a tûzhelyen, mosogatott a mosogatóban, megfürdette, megetette, lefektette, felkeltette mind a tizenhat babáját, aztán töltött még egy kis teát - és boldog volt. Maga volt az intergalaktikus-háztartásbeli-földanya: minden szál az õ kezében futott össze, mindent látott és tudott, õ mondta meg, mikor menjek el és mikor jöjjek vissza, melyik szobában vagyok, mit mondjak, hogyan mondjam és mikor mondjam. Boldog volt, kiteljesedett, embert még nem láttam ennyire kiteljesedve, arcán önfeledt, ártatlan mosoly, amilyennel azóta sem találkoztam - neki ez volt a földi Paradicsom. Volt egy pillanat, amikor a révült csodálat úgy lebénította, hogy a hangja mondat közben elcsuklott, szeme furcsa fénnyel telt meg, hátrahuppant a sarkára, és egyetlen hosszú, dallamos, gyönyörteli sóhajt hallatott. Szinte sajnáltam, hogy meg kell erõszakolnom. De amikor félórán belül már huszadszor tértem haza a munkából, megjegyeztem:
- Connie, van még egy nagyon fontos dolog, amit a papák meg a mamák együtt csinálnak, és azt kifelejtettük a játékból. - Alig hitt a fülének, hogy valamit kifelejtettünk, és rögtön tudni akarta, mi az.
- Basznak, Connie, ne mondd, hogy ezt nem tudtad.
- Basznak? - Az õ szájából ez a szó furcsán semmitmondónak tûnt, és valószínûleg az is volt, úgy értem, számomra is. Pont az volt a lényeg, hogy valamiféle jelentést adjunk neki.
- Basznak? Az meg mit jelent?
- Hát, ezt csinálják este, lefekvés után, pont mielõtt elaludnának.
- Mutasd meg. - Elmagyagyaráztam neki, hogy ehhez fel kell mennünk a hálószobába.
- Nem kell. Tegyünk úgy, mintha ez lenne az ágy - mondta és egy négyzetalakú mintára mutatott a szõnyegen.
- Nem tudok egyszerre tettetni meg magyarázni is - Így aztán megint ott voltam a lépcsõn, másztam felfelé, újra lüktetett a vérem és büszkén ágaskodott a férfiasságom. Connie is izgatott volt, még mindig a játék hevében élt, és örült az új fordulatnak.
- Elõször is - mondtam neki, miközben az ágyhoz vezettem -, mindketten levetkõznek. - Az ágyra löktem, és izgalomtól remegõ ujjakkal gombolni kezdtem a pizsamáját. Anyaszült meztelenül ült elõttem, testébõl még a fürdés utáni édeskés illat áradt, és közben vidáman vihorászott. Aztán én is levetkõztem, csak a nadrágomat hagytam magamon, nehogy halálra rémüljön, és mellé ültem. Gyerekkorunkban elégszer láttuk egymást meztelenül, nem volt ebben semmi meghökkentõ, bár akkor jóval kisebbek voltunk., de most éreztem, hogy Connie kicsit zavarban van.
- Biztos vagy benne, hogy ezt csinálják?
Bizonytalanságomat addigra már elhomályosította a heves vágy. - Igen - mondtam. - Mi sem egyszerûbb ennél. Neked van ott egy lyukad, én meg beleteszem a fütyimet. - Kezét a szája elé kapta, és hitetlenkedve vihogott.
- Ez szamárság. Miért csinálnának ilyet? - Magamban kénytelen voltam elismerni, hogy tényleg kicsit valószerûtlen a dolog.
- Azért, mert õk így fejezik ki, hogy szeretik egymást.
Connie már-már gyanakodni kezdett, hogy én találom ki az egészet, amiben megintcsak némileg igaza volt. Tágra nyílt szemmel nézett.
- De ez butaság. Miért nem mondják meg egyszerûen egymásnak? - Védekezõ állásba helyezkedtem, akár egy õrült tudós, aki legújabb agyszüleményét - a coitust - igyekszik elmagyarázni egy teremnyi szkeptikus racionalistának.
- Értsd meg - mondtam a húgomnak -, nem csak errõl van szó. Az érzés kedvéért is csinálják.
- Az érzés kedvéért? - Még mindig nem hitt nekem. - Mi az, hogy az érzés kedvéért? Milyen érzés kedvéért?
- Megmutatom - mondtam Connie-nak, azzal ledöntöttem az ágyra, és ráfeküdtem úgy, ahogy a filmekben láttam Raymonddal. Az alsónadrág rajtam maradt. Connie üres tekintettel bámult rám, még csak meg sem ijedt - valószínûleg inkább unta a dolgot. Jobbra-balra tekeregtem, hogy lehámozzam magamról valahogy az alsógatyát, anélkül hogy felállnék.
- Még mindig nem érzem - panaszkodott alattam. - Semmit sem érzek. Te érzel valamit?
- Várj csak - hörögtem, miközben a lábujjaimmal megpróbáltam lerángatni az alsógatyát. - Várj egy picit, és megtudod. - Kezdett elegem lenni Connie-ból, magamból, a világegyetembõl, de leginkább a gatyámból, amely makacsul rátekeredett a bokámra. Végre kiszabadultam. Merev, ragacsos farkam Connie hasához tapadt, aztán kézbe vettem, és megpróbáltam bemanõverezni a lábai közé, miközben a másik kezemmel támasztottam magam. Kutattam a keskeny nyílást, anélkül hogy halvány fogalmam lett volna arról, mit is keresek, titkon azt remélve, pillanatokon belül vad, érzéki örvénnyé változom. Ha jól emlékszem, egy meleg, hús-vér szobába képzeltem magam, de ahogy túrtam, fúrtam, döfködtem és tapogattam, mindenütt csak feszes, áthatolhatatlan bõrt találtam. Connie végig nyugodtan feküdt, csak néha tett egy megjegyzést:
- Ó-ó, ott szoktam pisilni. Az biztos, hogy a mi szüleink nem csinálnak ilyet. - A támasztó karom teljesen elzsibbadt, pokolian éreztem magam, de nem adtam föl, elkeseredetten böködtem és nyomakodtam tovább. Connie minden próbálkozásomnál megjegyezte: - Még mindig nem érzek semmit. - Éreztem, hogy a férfiasságom ismét néhány köbcentivel csappant. Pihenõt kellett tartanunk. Az ágy szélére húzódtam, hogy átgondoljam magamban a kudarcot, Connie pedig mögém könyökölt. Pillanatokon belül az ágy csendesen rázkódni kezdett, és ahogy hátranéztem, Connie könnyben ázó, eltorzult arcát láttam. Fuldoklott a nevetéstõl.
- Mi az? - kérdeztem, de válasz helyett csak nyöszörgött és felém mutogatott, aztán pukkadozva visszahanyatlott az ágyra. Nem tudtam mire vélni, de ahogy ott cincogott mögöttem, kénytelen voltam belátni, egy újabb kísérlet szóba sem jöhet. Végre-valahára sikerült kipréselnie magából néhány szót. Felült, és a még merev farkamra mutatva azt hápogta:
- Úgy néz ki .... olyan, mint a ...... - újabb röhögõgörcs tört rá, aztán egy lélegzettel elnyávogta: - Olyan hülyén, olyan hülyén néz ki. - És megint vinnyogó kuncogás következett. Csüggedten, magányosan ültem a semmiben, teljesen lebénított ez a végsõ megaláztatás. Rá kellett döbbennem, hogy nem igazi lány ül mellettem, nem hiteles képviselõje a másik nemnek. Az igaz, hogy nem fiú, de végsõ soron nem is lány - hanem a húgom. Petyhüdt farkamra néztem - mint egy kivert kutya -, és már épp szedelõzködni kezdtem, amikor Connie csendesen megérintette a vállam.
- Én tudom, hogy hová való - hátradõlt az ágyon és szétterpesztette a lábát. Nekem ez a megoldás eszembe sem jutott. Elhelyezkedett a párnák között. - Tudom én, hol a lyuk.
Nem volt többé a húgom. A farkam reménytelve, szinte tolakodóan ágaskodott a halk biztatásra. Connie újra benne volt a játékban, papa és mama voltunk, és õ irányított. Kezével bevezetett szûk, száraz kislánypuncijába, és egy darabig mozdulatlanul feküdtünk. Bárcsak Raymond látna, gondoltam, és végtelenül hálás voltam, hogy felhívta a figyelmemet a szûzességemre, bárcsak a Toszós Lulu is látna, sõt, ha rajtam múlik, az összes barátomat és ismerõsömet odacsõdítettem volna a hálószobába, hadd csodáljanak ebben a királyi pózban. Mert minden - a robbanás a fülem mögött, a dárdák a gyomromban, az ágyékomat perzselõ tûz és a lélek háborgása - szóval minden eltörpült amellett a nagyszerû tény mellett, hogy baszok. Határtalan büszkeséget éreztem, még akkor is ha csak Connie-ról, a tízéves húgomról volt szó, de lehetett volna egy rozzant hegyi zerge, akkor is ugyanolyan büszke lettem volna magamra, büszke rá, hogy ebben a férfias pózban fekszem itt, és majd elmondhatom magamról: "Basztam". És ezennel végérvényesen bekerültem az emberiség ama felsõbbrendû csoportjába, amely ismeri a coitust, és megtermékenyítette vele a világot. Connie nyugodtan feküdt, szeme félig lehúnyva, egyenletesen lélegzett - aludt. Már rég az ágyban volna a helye, és új játékunk teljesen kimerítette. Ekkor megmozdultam, finoman elõre meg hátra csúsztam rajta, néhányszor, és rögtön elélveztem. Örömtelen, vacak kis ejakuláció volt. Connie méltatlankodva riadt fel.
- Belémcsurogtál - mondta. Sírva fakadt, én meg, mintha ott se lenne, felálltam és öltözködni kezdtem. Feltehetõleg ez volt a párzó emberiség történetének legsiralmasabb közösülése, beleértve az összes csalást, hazugságot, megalázást és vérfertõzést: a partnerem elaludt, az orgazmusom mint egy szúnyogé, a hálószobát zokogás tölti be. És én mégis elégedett voltam magammal és Connie-val, örültem, hogy túlvagyok rajta, és ezt a témát kipipáltam. Átvezettem Connie-t a fürdõszobába, és vizet engedtem a mosdóba - mire a szüleim hazajönnek, Connie már ágyban lesz. Bejutottam végre a felnõttek világába, na jó, de úgy éreztem, egy darabig nem akarok meztelen nõt látni, sõt semmit, ami meztelen. Holnap megmondom Raymondnak, törölje a randevút Luluval, hacsak nem akar egyedül menni. És biztos voltam benne, hogy nem akar.
fordította RUPP Anikó
| |
