| |
Különben errõl a Julomióról más szóbeszéd is járja a gaszkavirek között. Azt mondják, idegen földrõl érkezett közéjük, nem beszélte a nyelvüket, de más nyelven sem szólt soha egy szót sem, s valami hatalmas, kimondhatatlan bûn ûzte el hazájából. A házaktól távol, a földbe kotort magának gödröt, levelekkel fedte be, és abban lakott. Macskabõr köpenyt viselt, vörös selyem ágyékkötõt, a kezében pedig éjjel-nappal egy göcsörtös, fényesre koptatott rózsafa botot tartott, és ezzel szüntelenül - álmában is - kopogtatta a földet. A gaszkavirek ezt bûne vezeklésének vélték, és nem nevették ki érte. Julomio egyébként - úgy mondják - soha nem kért tõlük semmit. Ha adtak neki valamit - kenyeret, vizet, fügét - köszönet nélkül elfogadta, és egy csöppet sem mohón, inkább komótosan elfogyasztotta.
A leghihetõbbnek tûnõ variáns szerint végül a gaszkavir asszonyok ûzték el; mert õk, akik mélytüzû, fekete szemükkel olyan vérlázítóan tudnak minden idegenre nézni, hiába járkáltak ki éjszakánként Julomio bûzlõ gödréhez, hiába sugdostak fölötte és lépkedtek körülötte vágytól remegõ lábakon, mély és közönyös álmából nem tudták felébreszteni. A gödörbõl csak a botocska monoton kopogása hallatszott, ami befészkelte magát álmaikba, a fülükben dobolt fejés és szerelmeskedés közben, és sírógörcsökbe kergette õket. Bevádolták egymást a másikuk férjénél, meggyûlölték egymást, hajnalban a kertek alatt némán és elkeseredetten verekedtek, végül pedig összeesküdtek Julomio ellen. Ha a közös étkezésnél, a nagy sátorban Julomióról esett szó, feltûnõen és sejtelmesen összemosolyogtak, fiaikat Julomiónak becézték, férjeiknek a férfibecsületbe gázoló kijelentéseket tettek, félálomban Julomio nevét suttogták, addig-addig, mígnem az amúgy jámbor és lusta gaszkavir férfiak megelégelték a dolgot és egy éjszaka kimentek Julomio gödréhez, kirugdosták onnan, megbotozták és elzavarták.
Sokan még hónapokig hallani vélték a környezõ hegyekbõl botja kopogását, néhány asszony még kiment éjszakánként a gödörhöz, abban a szent meggyõzõdésben, hogy visszajön és épp hozzá; de Julomio hosszú évekig nem jött vissza.
Aztán egy nagyon fülledt, nagyon mozdulatlan augusztusi délutánon megjelent. A gaszkavirek a nagy ebédlõsátor árnyékában sziesztáztak, csak a gyerekek játszottak kint a porban, akik még soha nem látták Julomiót. Elõször csak a bot távoli kopogása hallatszott, és erre a hangra néhány öregasszony, aki valamikor részese volt az eseményeknek, álmában összerezzent. A bot kopogása egyre erõsödött, végül az út végén megjelent maga Julomio. Nem sokat változott, csak macskabõr köpenye lett kicsit kopottabb, botja valamivel fényesebb. Ott jött a portól gomolygó úton, és egy egyszarvú követte, békésen, engedelmesen, mint egy kutya.
Legalábbis a gaszkavirek így mesélik.
Egyszarvút soha nem ejtett el senki, soha nem szelídített meg senki. Az egyszarvú nem vonul vissza jószagú erdõk mélyébe meghalni: egyszarvúak vannak, aztán meg nincsenek. Amíg mereven, pislogás és a figyelem lankadása nélkül nézik, ott van; ahogy elkalandozik a figyelem, s az álmos szempilla lecsukódik, az egyszarvú eltûnik.
Az egyszarvút évekig kell követni, amíg megpillanthatja az ember. Nyomok nincsenek. Járása hangtalan. Közelségét a fény megnövekedése jelzi: a távolban valami megfoghatatlan ragyogás. Az egyszarvúvadász ilyenkor, a ragyogás megpillantásakor áll legmesszebb a céljától, az egyszarvú birtoklásától. A Fekete Sügér-fok és a Vértanúk Öble számtalan vadász holttestét rejti, akik a ragyogástól elvakulva hínáros vizébe tántorogtak és odavesztek; a fény ugyanis az egyszarvú utolsó álcája, utolsó kísérlete arra, hogy ne pillanthassák meg, a nézéssel ne tarthassák fogva. Ez azonban nem módszer. Nem lehet a fény megpillantásakor arra hivatkozni, hogy persze, ez az egyszarvú utolsó szökési kísérlete, ezt a fényt nem szabad követni: mert akkor az egyszarvú örökre kereket old. Követni pedig végképp nem lehet, mert a fény a Vértanúk Öblébe csalogatja a vadászt. Rejtély, teljes rejtély, hogy az a Julomio hogy tudta megszelídíteni az egyszarvút.
A gaszkavir titokzatos nép. Nap mint nap ott élnek - mondják - az egyszarvúak között, de eszükbe se jut, hogy pillantásukkal birtokolják. Egy magát valamire is tartó, felnõtt gaszkavir férfi ügyet sem vet az egyszarvúra. Csak a gyerekek szórakoznak azzal, hogy délutáni pihenõje közben meglepik az egyszarvút, és nézni kezdik. Szemhéjukat kis pálcikákkal peckelik fel, hogy ne pislogjanak, és le nem veszik a szemüket az egyszarvúról, amely ott marad az olajfa alatt, nem mozdul. Persze a gyerekek hamar elunják, hogy nem történik semmi, elõbb-utóbb eltereli a figyelmüket valami - a magas fûben bukdácsoló sasfióka, az égbõl hulló kavicsok -, abbahagyják az egyszarvú nézését, és az egyszarvú lassan elüget onnan.
Viszont a gaszkavir férfiak minden évben, május elsõ holdtöltéjének idején megtartják a Lecsukhatatlan Szem Ünnepét. A gaszkavir férfinak ez az ünnep a legnagyobb próbatétel. Mikor feljön a telihold, összegyûlnek a Szemek Sátrában, ami egyébként egész évben üresen áll. Leülnek körben a földre, a sátor közepén tüzet gyújtanak, és nézni kezdenek. Nem a tüzet nézik, nem egymást nézik: néznek. Három nap és három éjjel nem hunyhatják le a szemüket, és nem kalandozhat el a figyelmük, csak a nézésre összpontosíthatnak. Ha valaki pislog, elalszik vagy másra gondol, azt a többiek megjegyzik.
A harmadik nap elteltével felállnak, enni mennek - ez az evés egyszersmind a nõk ünnepének vége, akik ez alatt a három nap alatt magukkal foglalkozhattak, azt tehették, ami jólesik - enni mennek, aztán egy napig alszanak. Ezután következik a büntetés. Összeszámolják, ki és hányszor vétkezett a nézés törvénye ellen, és a vétkeseket megbotozzák. Vétkenként különbözõ számú botütés jár: a pislogásért a legkevesebb, a gondolat elkalandozásáért a legtöbb. Különös, hogy az elalvást kevésbé büntetik, mint a figyelmetlenséget.
A botozást különleges kegyetlenséggel hajtják végre. Hevesen, teljes erõbõl ütnek, szinte vérszomjasan, és nem nézik, hova. Ki-ki tudja, mennyi büntetés jár a vétkéért, de ha az ütések száma ezt történetesen túlhaladja, akkor sem tiltakozik senki, ugyanis mindannyian tudják, hogy aki a nézés ellen vétkezett, minden büntetést megérdemel.
A büntetést a Szem Kövén, ezen az amúgy jellegtelen mészkõlapon hajtják végre. A kõ a nap végén, mikor minden vétkes megbûnhõdött, ragad a vértõl. Nemegyszer esett már meg, hogy valamennyi gaszkavir férfi bûnösnek találtatott, mindenki botozott, és mindenkit megbotoztak.
Nem kizárt, hogy ezzel a tapasztalattal és erõvel bármelyik gaszkavir férfi meg tudná szelídíteni az egyszarvút: a gaszkavirek azonban nem törõdnek az egyszarvúval.
FeItûnõ ünnepeik önkínzó jellege és eszelõs kegyetlensége. A gaszkavirek egész évben jámboran és lustán élnek, függõágyaikban heverésznek, és legfeljebb addig mozdulnak meg, amíg a másik oldalukra fordulnak: egyébként minden munkát, beleértve a legnehezebbeket is, a nõk végeznek - a férfiak mintha csak azzal foglalkoznának, hogy a következõ ünnepig kigyógyuljanak az elõzõben szerzett sebeikbõl.
A Lecsukhatatlan Szem ünnepét követõ kilencedik holdtölte utáni napon kezdõdik Julomio ünnepe.
Van a házaktól mintegy ötszáz méterre délre egy kör alakú, csupasz földdarab. Azt mondják, ezen a helyen volt valamikor Julomio gödre ez azonban aligha hihetõ, ugyanis egy másik történetükben arról mesélnek, hogy abban az idõben mikor Julomio köztük élt, még fönt, a hegyek között laktak. Ezen a bizonyos helyen nem nõ sem fû, sem bokor, egyáltalában semmi. Hajnalban itt gyûlnek össze a férfiak, és körbeállják a földdarabot. Mikor a Fekete Sügér-fok fölött felkel a nap, és az elsõ sugárkéve behatol a mély katlanba, ahol a gaszkavirek élnek, a legöregebb férfi a kör közepébe áll, és a lábával döngetni kezdi a földet. Egyébként teljes csend borul a katlanra, a kutyák pofáját szíjakkal kötik be, hogy ne ugathassanak, a gyerekeket mákfõzettel altatják el, az asszonyok pedig szótlanul ülnek a nagy ebédlõ sátorban, s csak pillantásaikkal beszélnek.
Egyedül a föld döngése hallatszik. Az elsõ gaszkavir férfi az egyik lábára támaszkodik, és a másikkal - sarokkal - döngeti a földet, amíg csak bírja aztán a másik lábával teszi ugyanezt. Hol egyik, hol másik lábával addig folytatja a föld döngetését, amíg össze nem esik a fáradtságtól. Akkor átveszi a helyét a következõ, és õ is az eszméletlenségig folytatja.
Három nap, három éjjel ez a dobogás tölti be a katlant. Ha a három nap letelte elõtt sor került minden férfira, újra az veszi át a helyet, aki kezdte, és így tovább: a harmadik nap hajnaláig. Addigra már sok a halott, az utolsók csak a véres sarat tapossák. Ez Julomio ünnepe.
Azt mondják, maga Julomio tanította nekik, hogy így tegyenek. Pedig Julomióról szóló történeteik között egy sincs olyan, amelyben arról esne szó, hogy Julomio bármikor is tanított volna nekik valamit. Ha felhívják a figyelmüket erre az ellentmondásra, csak vonogatják a vállukat, és gyanakodva néznek a kérdezõre.
Az egyszarvú a teremtés legszebb és legkülönösebb állata. A gaszkavir nyelvben az egyszarvú a felsõfok képzõje és minden hasonlatok legmagasabb foka. A legszebb nõ járása olyan, mint az egyszarvúé, pillantása alázatos és fenyeget, mint az egyszarvúé, büszke és kígyózó nyaka, mint az egyszarvúé.
Akit egyszer elragadott az egyszarvú utáni vágy, soha többet nem tud szabadulni tõle. Sokak boldogtalansága, amit nem tudnak néven nevezni, melynek nem ismerik az okát, az egyszarvú utáni, csak még fel nem ismert vágyakozásból fakad. Amint megpillantanák az egyszarvút és pillantásukkal fogva tartanák, boldogtalanságuk megszûnne. Az egyszarvúvadászok ezekbõl a boldogságkeresõkbõl verbuválódnak.
Azt mondják, nincs nagyszerûbb érzés, mint mikor az embert megszelídített egyszarvú követi - ennek az érzésnek hasonlatokba foglalása azonban lehetetlenség: csak azt lehetne ugyanis rá mondani, hogy olyan érzés, mint mikor az embert megszelídített egyszarvú követi.
A vadászok valamennyien abból a feltevésbõl indultak ki, hogy az egyszarvúvadászatot a gaszkavirektõl kell megtanulni, akik - saját állításuk szerint - az egyszarvúak között élnek. Azonban soha, egyetlen vadász és tanulni vágyó sem látott a gaszkavirek körül egyszarvút. Ha valaki megkérdez egy gaszkavirt - miközben az a függõágyában heverészik, feje és teste göcsörtös és varos a rengeteg sebtõl, bokája lila és püffedt -, hogy hol van az egyszarvú, a gaszkavir csodálkozva körülnéz, aztán vállvonogatva azt válaszolja, hogy a fene se tudja, az elõbb még itt legelészett a függõágya mellett.
| |
