Még egyetemista koromban történt, jónéhány évvel ezelõtt, riadt nõvérke hívott a kórházból és az alábbi rendkívüli esetrõl számolt be: Volt egy betegük, fiatal férfi, aznap reggel vették fel az osztályra. Kedves, rendes ember, nem is volt vele semmi baj - mindaddig, amíg délutáni álmából felébredve egyszerre izgatottan, furcsán kezdett viselkedni, mint akit kicseréltek. Azt képzelte, kiesett az ágyából. Most ott ül a földön, éktelen lármát csap, dühöng és nem hajlandó visszamászni. Arra kérnek, menjek be, és teremtsek rendet.
     Amikor megérkeztem, a beteg az ágya mellett hevert a földön, és mereven nézte a lábát. Kétségbeesett harag, méltatlankodás, valami félelemmel vegyes zavar ült ki az arcára. Megkérdeztem, nem akar-e visszafeküdni, és segíthetek-e. A fejét rázta, bosszantotta a faggatózás. Melléguggoltam, úgy hallgattam végig a mondanivalóját a földön kuporogva. Elmesélte, hogy reggel érkezett kivizsgálásra. Panasza nem volt, a neurológián mégis azt javasolták, jöjjön be, mert az egyik lába, úgymond, kicsit „lusta". Különben remekül érezte magát egész nap, estefelé pedig elnyomta az álom. Amikor felébredt, még mindig teljesen jól volt, amíg meg nem mozdult az ágyban. Akkor vette észre, elmondása szerint, az idegen lábat. Egy különálló emberi láb volt az ágyában, borzasztó dolog. Az undor, és a döbbenet valósággal lebénította, sohasem történt még vele ilyen, elképzelni sem tudott ehhez fogható gyalázatot.
     Pontosan ki tudta tapintani a lábat. Alakra tökéletes volt, de hideg és valahogy „fura". Ekkor hasított bele a felismerés. Rájött, mi történt: egy vicc az egész! Meglehetõsen durva és ízléstelen, ugyanakkor tagadhatatlanul eredeti tréfa! Szilveszter éjszakáján az ünnepi hangulatban. A fél ügyelet részeg, repkednek a konfettik és petárdák, igazi karneváli vidámság. Egy gonosz kis nõvérke belopózott a boncterembe, elcsent egy lábat, és miközben õ javában aludt, bedugta a paplanja alá viccbõl. Ez a magyarázat végre megnyugtatta. De a viccbõl is megárt a sok, és ez több annál, hát fogta és kihajította az ágyából azt az izét. Csakhogy - és az elbeszélésnek ezen a pontján a férfit cserben hagyta a társalgási stílus, remegni kezdett, az arca hamuszürkére váltott: ahogy kidobta az ágyból, õ maga is kieesett; ezt a micsodát valahogy rögzítették.
     - Idenézzen! - üvöltötte magán kívül. - Hát nem borzalmas? Látott már ilyen ocsmányságot? Egy hulla, legyen hulla. Hogy a fenébe kerül ez ide? Iszonyatos! És mintha hozzámnõtt volna! - Két kézzel megragadta a lábat, és vadul cibálta, megpróbálta kiszakítani a helyébõl. Miután ez nem sikerült, dühöngve nekiesett az öklével.
     - Ejnye, nyugodjon meg - csillapítottam. - Hagyja csak békén. Én nem bántanám azt a lábat.
     - És ugyan miért nem? - kérdezte harcias hévvel.