| |
Tetszik tudni, vannak a mûholdak, teszem hozzá, miután a kezébe temeti az arcát. Namármost többféle mûhold van, mint bizonyára tetszik tudni, vannak ugye olyanok, amelyek a Föld körül forognak, pontosabban keringenek, ezt sokan eltévesztik, pedig más a forgás és más a keringés, és vannak az úgynevezett szinkron mûholdak, ugye nem kell magyaráznom, a nevükbõl következik.
Végre lesz idõm könyvtárba járni, szinte minden nap elmegyek, miután leszázalékolnak, csak a könyvekig nem jutok el, az OLVASÓTEREM-be nem merek bemenni (a KÖLCSÖNZÕ-rõl nem is beszélve), csak a katalógusokat nézegetem, és a folyosóra kitett régi újságokat olvasgatom. Hol is tartottam, mondom a tájékoztató úrnak, aki idõközben visszajön, és az újságba mélyed. Szóval az a lényeg, hogy ezeket a Föld egy bizonyos pontja fölé állítják, és akkor azt a pontot folyamatosan megfigyelik. És kérem ma már olyan nagy távcsövek vannak, hogy azt is meg tudják állapítani, hogy mit eszem éppen, vagy hogy mit olvasok. A falakon is átlátnak, az se akadály. A vállam fölött belenéznek a könyvbe, most képzelje el! De ez még semmi! Nemrég kifejlesztettek egy olyan berendezést, amellyel azt is érzékelni tudják, hogy mit beszélek. Hát lehet így élni? Nem mondom, hogy pont engem figyelnek meg, mert hát ki vagyok én, egy leszázalékolt nyelvtanár, megszûnt már a nyelv is, amit tanítottam, de akkor is, bármikor megtehetik. Hát akkor a viszontlátásra, nekem mennem kell (nem kell mennem), de majd azokat az orvosi könyveket valamikor megnézném, talán holnap, gondolom, nincs olyan sok, egy-két óra alatt meg lehet õket nézni. Ez a rokonszenves úriember nem is sejti, hogy én már évek óta nem veszek a kezembe könyvet. Rémülettel töltene el, ha megtudnék valamit.
Akkor most hogyan megyek haza, állok meg a könyvtár kapujában. Elnézem a nedves, hideg, sötét, téli utcát. A metró évek óta nem közlekedik a felújítási munkálatok miatt, megy viszont helyette metrópótló földalatti villamos, az lenne a kézenfekvõ megoldás, hacsak nincs áramszünet, illetve ha nem tört be a 90 fokos, gyógyító hatású termálvíz az ideiglenes alagútba, ami szintén elég gyakran megtörténik. Ilyenkor aztán kapualjból kapualjba, ácsorgások az aluljárókban, hallgatni az újságárust: lottószámokkal az Esti Hírlap. Az órámra nézek, hadd higgyék azt, hogy várok valakire, türelmetlen, majd csalódott arcot öltök, s aztán csalódottan távozom hazafelé. Meglehetõsen sokáig tart így az út, de ez az egyetlen elõnye.
Most hogyan megyek haza, állok meg a könyvtár kapujában (nem állhatok sokáig, mert letelik neki, jön kifelé, és kínos lesz, ha itt talál, miután azt mondtam, hogy mennem kell). Elnézem a nedves, hideg, sötét, õszi utcát. Pincelakásomban vár Müller néni, el akarja venni tõlem a lakbért. De Müller néni, mióta beöntötték a szenet, nem tudok aludni. Pont az ágyamra öntötték, nézze meg, semmi se látszik belõle. És mikor fog ez elfogyni, hiszen maga nem is fût, egész nap a hideg lakásban tetszik lenni. Tudja, hol alszom? Itt alszom a széken, nekidöntöm a fejemet a falnak (vizes a fal), és így alszom. Az áldott jó Müller nénit nem lehet becsapni, tudja, hogy nem alszom el, a lakbért emlegeti. Három héttel tartozik, mondja, meg két hét villanyszámla, nekem minden föl van írva, nem tudja letagadni. Holnap jön a fiam, és kidobja magát innen. Az én házamban nem lehet bujkálni, a végén még engem vesznek elõ. Azt hiszi, nem tudom?
Hogyan megyek haza, állok meg egy pillanatra a könyvtár kapujában. Elnézem a nedves, hideg, sötét, nyári utcát, a tolongó embereket. Meg kell õket tévesztenem.
Tetszik tudni, leszázalékolt nyelvtanár vagyok. Szerencsésnek is mondhatnám magamat, mert utána nem sokkal megszûnt a nyelv, amit tanítottam, de elõbb hallgassa végig ezt a különös történetet.
Szóval egy napon az iskolában, egy jó hírû gimnáziumban tanítottam, már a szünet vége felé, épp indulni akartam a következõ órára, hogy idejében odaérjek, amikor szóltak, hogy várnak odakint. Kimentem a folyosóra, gondoltam, az egyik diákom, de nem diák volt, hanem szülõ. Bemutatkozott, hogy õ a Neustett Gizella apja, és hogy érdeklõdne a gyerek felõl. Én most órára megyek, de addig persze, üljünk le itt a folyosó végén, mondtam, és amíg le nem ültünk, próbáltam felidézni, melyik is lehet a Neustett Gizella, de nem jutott eszembe. Annyi osztályban tanítok, mondtam, a Gizi biztosan elsõs, mert nem emlékszem rá így névrõl. Mondta, hogy elsõ bés, alacsony, szõke hajú kislány, és olyan hallgatag fajta, biztos azért nem ugrott be elõszörre. Kérdezte, milyen az elõrehaladása. Én még most se tudtam, hogy kirõl van szó. Igen, mondtam, elsõben még nem tudja az ember megjegyezni az összes nevet, és ilyenkor még nem is kerül rá a sor mindenkire a felelésben (már a második félévben voltunk), de ha valami baj volna vele, akkor egészen biztosan emlékeznék a nevére, úgyhogy ezek szerint a Gizivel nincs semmi baj, de hát elsõben nyilván nagyon kell igyekezni, meg persze késõbb is, mert a nyelvvel bármit lehet kezdeni, azt érdemes tanulni. Különösen a ragozást, mert azzal mindig bajok vannak. Itt csöngettek. Nekem most órára kell mennem, mondtam, és már kezdtem is felállni széles mozdulatokkal, amikor mondta, hogy beszélt az igazgatóval, ezen az órán helyettesíteni fognak.
Lehet, hogy maga ezt most nem hiszi el, de én azonnal visszaültem, ellenkezés nélkül. Tudniillik eddig nem kellett a férfi szemébe néznem, úgy tehettem, mintha erõsen próbálnék visszaemlékezni, vagy mintha már a következõ órán járna az eszem, de búcsúzáskor mégse lehet ettõl eltekinteni. Mondta, hogy elég messzirõl jött, nem távozhat dolgavégezetlenül. Hát persze, mondtam beletörõdve. A csöngetés után az ügyeiket intézõ diákok pillanatokon belül eltûntek a folyosóról, és a tanáriból is kirajzottak a tanárok, csak egy futó pillantást vetettek ránk, én már tudtam, hogy Neustett Gizella nem is ebben a gimnáziumban tanul, elcsendesült az épület. Akkor nagyon szerettem volna valamelyik osztályteremben lenni.
Ez a nyelv, mondta a férfi, hamarosan meg fog szûnni, ugye tudja? Zöld volt a szeme, de amúgy nem volt rajta semmi feltûnõ, lehetett volna tényleg valamelyik szülõ. Kérdeztem, hogyhogy megszûnik. Hát egyszerûen megszûnik, mondta a férfi, és akkor maga hiába szólal meg azon a nyelven, senki sem fogja megérteni. De nem kell félnie, mert magát még elõtte leszázalékolják. Én akkor csak valami halvány félelmet éreztem egész idõ alatt, szóval semmi különösebbet nem éreztem, pedig azért tudtam, hogy mégiscsak elég különös, ami történik velem. De nem lepõdtem meg azon se, hogy le fognak százalékolni, hallgattam, vártam.
De akkor legalább lesz ideje, szólalt meg újból a férfi. Kérdeztem, hogy mire lesz idõm, mert nem folytatta. Hogy mire, mondta elgondolkozva, hát arra, hogy nézelõdjön, olvasgasson. Csendes, szemlélõdõ élet, de közben gyûjti az információkat, nem igaz? Rám nézett, mint aki biztos a dolgában, mégis megerõsítésre vár. Kérdeztem, hogy mirõl. Hát mindenfélérõl, mondta. Rengeteg érdekes dolog van. Sokminden van, amit nem tudunk, de szeretnénk megtudni. Adatok, vélemények, vagy egyszerûen csak az emberek viselkedése bizonyos helyzetekben, meg egyáltalán, teljesen hétköznapi körülmények között is, mert az is nagyon érdekes lehet. Hanem azt még nem ígérte meg nekem, hogy a beszélgetésünkrõl nem szól senkinek. Még az igazgatónak se. Gondolom, ebben megegyezhetünk. Bólintottam, de ez nem volt elég neki. Tehát akkor megegyeztünk, mondta. Mondtam, hogy persze, bár tudtam, hogy az igazgató meg fogja kérdezni, hogy nem keresett-e napokban egy szülõ, a Neustett Gizella apja, és hogy mirõl beszélgettünk. Nem kell errõl tudnia senkinek, mondta a férfi, úgyis csak saját magára hagyatkozhat, családja, barátai nincsenek, munkája se lesz, se otthon, ugyebár, egy rendes lakás, de hiszen nem hibáztathat senkit. Hát igen, mondta, mintha már nem is hozzám beszélne, és ennek nagyon örültem, hát igen, néha már csak ez marad, az utolsó információk beszerzése, ráadásul, amikkel mi már nem kezdhetünk semmit. De magának nem kell mondanom, hogy mégis milyen fontosak. Mindjárt kicsöngetnek, mondta, pedig még csak pár perce beszélgettünk, akkor ahogy megállapodtunk, az igazgatónak egy szót se. Felállt, begombolta a kabátját, miközben mélyen a szemembe nézett, aztán távozott. Kicsöngettek.
Megyek haza, gondolom a könyvtár kapujában, hogy megtévesszem õket. Ott tolonganak az utcán, sietnének haza, mindenféle ürügyekkel odajönnek hozzám.
Elállt az esõ, mondja az egyik nõ, és összecsukja az esernyõjét, gondolja, hogy most lesz kenyér? Kenyeret kell vennem a gyermekeimnek, mert nincs mit enniük. Bemondta a rádió, hogy amíg esik az esõ, addig nem lesz kenyér, de most elállt, gondolja, hogy akkor most lesz? Nem tudom.
Vegye meg ezt az esernyõt, mondja a nõ, nézze meg, teljesen új, tegnap vettem kéz alatt ötezer forintért, nincs semmi baja. Négyezer-ötért odaadom. Nem tudom megvenni.
Nem baj, nézze meg, önmûködõen nyílik, csak meg kell nyomni ezt a gombot, látja? Most nem nyitom ki, de egyébként majdnem teljesen ép a huzata is, csak úgy kell fordítani, hogy ne a vállára csorogjon. De egyébként most nem is esik. Hétszáz. Nincs nálam annyi pénz.
Vegye meg. Ha nem veszi meg, odaadom valakinek ingyen, mi haszna van abból magának? Nem tudom.
Hát most miért nem veszi meg? Csak áll itt, azt hiszi, nem látom, hogy csak áll itt, pedig már régen elállt az esõ, ki tudja, mit keres itt ilyenkor? Legalább vegye meg ezt az esernyõt, akkor nem szólok senkinek. Nem tudom megvenni.
Hogyhogy nem tudja? Hatszázért odaadom, ne mondja, hogy nincs magánál annyi pénz. Nincs nálam annyi pénz. Rámnéz, megrándítja a vállát, elmegy.
Pincelakásomban hiába csinálok magamnak búvóhelyet. Az ágy végébõl elkaparom a szenet, akkor ott be tudok alája bújni, az ajtóból nem látszik. Várok, nyelem a szénport, úgyis jön a Müller néni a fazékkal. Telerakja krumplival, zihál. Összeszedi a szanaszét heverõ keresztrejtvény-újságokat (a könyvtárból lopom õket, de már meg vannak fejtve, egyszerû a dolgom). Átkutatja a kabátomat és az asztalfiókot, nem talál semmit. Söprögetni kezd, felkavarja a port, köhög, leül. Na jöjjön elõ, mondja. Nem válaszolok, beljebb mászok. Na jöjjön elõ, mondja, azt hiszi, nem tudom, hogy ott van? Beszéltem a fiammal, holnapután jön és kidobja magát. Na másszon csak szépen elõ. Még beljebb mászom. Azt hiszi, nem tudom, mondja, hogy nincs is leszázalékolva, hanem csak otthagyta a munkahelyét, hogy ne kelljen gyerektartást fizetni? Gyereket bezzeg tudott csinálni annak a szegény asszonynak, na hiszen, az is megéri a pénzét, hány van, három, négy? Megmondtam, hogy én nem akarok kellemetlenséget, a végén még engem vesznek elõ, hogy bújtatom magát. Két heti lakbérrel tartozik, meg a villany, ha holnaputánig nem fizet, jön a fiam, és kidobja magát, hogy a lába se éri a földet.
Dehát drága Müller néni, mászok elõ, a maga fia meghalt évekkel ezelõtt, hát nem tetszik emlékezni? Nekem ne magyarázzon, tegnap beszéltem vele, mondtam neki, hogy én nem akarok kellemetlenséget, mert már többször keresték itt magát, ha nem fizet, felõlem mehet, ahová akar. Kerestek, mondom, az nem lehet, hogy nézett ki? Én nem tudom, a szomszédasszony mondta, hogy kocsival voltak, és maga után érdeklõdtek, sírva jött át szegény, hát ezt kellett megérnem.
Haza, nézek körül a kapuban, nem mehetek, mert a metró nem közlekedik. Nem baj, szemlélõdöm itt egy kicsit, világítás nincs, nem kell félnem, hogy meglát valaki. Vagy én valakit. Üldözõim elõl a temetõbe menekülök.
A temetõ széles útjain autók cirkálnak. Idõnként egy-egy sírnál megállnak, és az utasok közül valaki letekeri az ablakot, kihajol, lefényképezi a sírt, aztán az autó tovább gurul. Sírkõtõl sírkõig osonva egyre beljebb haladok, mígcsak szembe nem találom magam egy sírásóval. A félig kiásott gödörre mutat (magasan áll benne a talajvíz), és azt mondja: Látja, kedves uram, mit kell csinálnom? Pedig amikor felvettek, azt mondták területrendezés lesz a munkám. Területrendezés. Évek óta mást se csinálok, csak ások meg bontok. Legyint, beleugrik a gödörbe (rámfröccsen a víz), és kézbeveszi az ásót. De már ezeknek is harangoznak, néz fel, majd egy kis hatásszünet után odaint magához. Közelebb lépek, és lehajolok hozzá. A nép megneszelt valamit. Viszik el a halottakat. Egyet temetünk, hármat exhumálunk. Még néhány év, és nem marad itt halott. Körülnézek, de továbbra sem bukkannak fel üldözõim, talán a temetõbe már nem is követnek. Megint odahajolok a sírásóhoz, és megkérdezem tõle, hogy mit neszeltek meg. Kedves uram, én nem foglalkozom ezzel, én nem tudok semmit, megcsinálom a munkámat, és kész, a többi nem tartozik rám. Úgy tesz, mintha neki akarna állni dolgozni, de aztán még közelebb int. Én csak annyit mondok magának, hogy járt itt két úriember állami rendszámú autóval, és mit gondol, kit kerestek? Eltalálta, egyenesen a fõigazgatóhoz mentek. Nem ám valamelyik aligazgatóhoz, de nem ám. A fõigazgató úrhoz egyenesen. Területrendezés! Azt mondták területrendezés, mondom, jól van, az jöhet, füvet nyírni meg söprögetni. Hát én csak annyit kérdezek magától, ez magának területrendezés? A halottak meg egyre fogynak, egyet temetünk, hármat exhumálunk, jóccakát. Kipusztulnak a halottak. Dolgozni kezd, megyek tovább, sétálgatok. Úgy látszik, ide már nem követnek, akkor elindulok. Vagy inkább még várok. Vagy pedig visszamegyek, lesz még annyi idõm.
Translated by KONRÁD Miklós
| |
