Egy padban ültünk Bével, tízévesen, a bõre fehér volt; álmosan puha, fekete hajszálai mindig a homlokába hulltak; állandó jókedve mélyén volt valami elmulaszthatatlan szomorúság; néha megfogtam a kezét, néha hazakísértem, vittem a táskáját - nyilván ezt hívják a felnõttek gyerekszerelemnek. / Zsé viszont megõrjített. Éjszaka felébredtem, hogy érzem a bõre illatát. Naponta tízszer elmentem a házuk elõtt, és fölnéztem az ablakra, mely mögött szobáját sejteni véltem. Ártatlan párduc. Szõke volt, de a bõre barna, mintha titokban télen is napozna; a köpenye két árnyalattal világosabb kék, mint a többieké, a derekához szabták, ez már szinte lázadás volt hatvanhétben, a derekához, mely karcsú volt és egyenes, és amelyet gyöngyökbõl szõtt indián övecske ölelt körül; ettõl külön meg tudtam õrülni: Uncas és Magua egyszerre, a derék indián, tényleg, meg persze a másik is, a mocskos állat; volt egy Folkszvágen mikrobuszuk, nyilván azzal mentek a Huron-tóhoz, azzal vitték oda azt a gõgös és nemes és édes arcot. Ha néha véletlenül rám pillantott, akkor úgy, mintha tudna rólam egy titkot, amivel mindenki elõtt nevetségessé tehet. Mindig ott készülõdött valami pimaszság a kissé durcásan egymáshoz préselt ajkai mögött; ha haragos volt, enyhe pír lepte el az arcát. / Egyszer érhettem hozzá, a Várba kirándult az osztály, a Hadtörténeti múzeumot tekintettük meg, könnyû nyári élmény, s kijövet megbotlott, elesett a kaviccsal beszórt úton, felállt, de az arca még nem ébredt fel, s a halántékán, iszonyodva láttam, vértelen sebecske nyílt, és kiállt abból egy kicsi, véres kavics. / Támogattam, valakivel, néhány méteren át. / Tíz év múlva hívtam fel. Csodálkozott, folyamatosan, csodálkozott a telefonba, és fönt is, a Várban, amikor találkoztunk, hogyan jutottam az eszedbe, kérdezte, gyönyörû volt, a teste homokóra, mérte az eltûnt idõt, valóban, valami piros-fehér, valószínûtlen szûk ruha, piros övecske, ebédeltünk, és csodálkozott tovább, hazakísértem, abba a bizonyos házba, azt mondta, igyunk meg még egy teát, felmentem, puha, sárga köntösbe bújt, fölkuporodott az ágyra, és én megkérdeztem, tudja-e, hogy õrülten szerelmes voltam belé. / Azt hazudta, nem. / Hogy leköptem egyszer, csak arra emlékszik. / Hogy leköptem. / Meg, hogy nagyon rossz voltam, és irigyelt, mert egyedül járhattam iskolába. / Megittuk a teát, hazamentem és megint eltelt vagy tíz év. / Rámköszönt egy sovány nõ a Deák téren valamelyik sáros Karácsony elõtt, a forgatagban; sovány, rosszul öltözött, szürke arcú nõ, rossz nadrágban, és fogta egy négyévesforma gyerek kezét, azon is volt valami szomorú dzseki, néztem a nõ szemét, én vagyok, mondta, valaki másnak az álmában voltunk. / Kérdeztem, hogy van. / Az arca olyan volt, mint húsz évvel azelõtt, mintha még nem tért volna meg az ájulásból. / A nõvérem nagyon beteg, mondta, de úgy, mint aki magáról beszél. / Nem tudtam mit mondani. / Megfogta a gyerek kezét, elindult és szorította, mintha azt a gyereket el akarná venni tõle valaki, mintha el akarnák venni tõle, de õ tudna valami biztos helyet. / Mintha vissza lehetne valahová menni.