Gyakran csodálkozom, és ugyanakkor kesergek is azon, hogy annyi isteni mûvészet és tudomány, amelynek oly bôvében volt ama erényekkel ékes antik múlt - miként ez a mûvekbôl és a történelmi leírásokból kiderül -, mostanra igencsak megfogyatkozott, és szinte teljesen elveszett: ma ritkaságszámba mennek a festôk, szobrászok, építészek, zenészek, matematikusok, rétorok, teológusok¹ és hasonló nemes és csodálatos szellemek, és akik vannak, azok sem dicséretre méltók. Ezért hát azt hittem, amint sokaktól hallottam, hogy a természet, minden dolgok tanítómestere, megöregedvén és kifáradván, mint ahogy óriásokat sem teremt többé, úgy olyan tehetségeket sem, amilyeneket ama ifjúkorának dicsôségesebb idején oly bôséggel és csodálatos módon alkotott. De aztán, hogy a hosszú számûzetésbôl, amelyben mi, Albertik megöregedtünk,² visszatértem ebbe a mi mindennél dicsôségesebb hazánkba,³ felismertem sokakban, de elsôsorban benned, Filippo, ⁴ aztán nagyszerû barátunkban, Donato szobrászban,⁵ és ama többiekben, Nencióban,⁶ Lucában⁷ és Masaccióban⁸ az összes dicséretes dologra való olyan tehetséget, amely nem alábbvaló egyetlen antik, e mûvészetekben híres mesterénél sem. Így hát beláttam, hogy a képesség elérni a legfôbb kitüntetést bármely kiváló dologban, nem kevésbé függ szorgalmunktól és kitartásunktól, mint a természet és a kor áldásaitól. Sôt, megvallom neked, hogy azok az antikok, mivel bôven volt kitôl tanulniuk és példát venniük, sokkal könnyebben jutottak el ama fenséges mûvészetek megismeréséhez, amelyek ma nekünk nagy fáradságunkba kerülnek; ennélfogva a mi hírünknek annál nagyobbnak kell lennie, ha tanítók és bármilyen példakép híján eddig nem hallott és látott mûvészeteket és tudományokat fedezünk fel. Akad-e ember, ha mégoly mûveletlen vagy irigy, aki ne dicsérné az építész Filippót, látva itt ezt a hatalmas szerkezetet az égre tornyosulni, amelynek árnyékában elférne egész Toszkána népe, és amely bármiféle alátámasztó gerendázat vagy állványzat nélkül készült?⁹ Ha jól ítélem meg, egy ilyen mérnöki mû, mint ahogy bizonyosan hihetetlennek tûnt a mai emberek számára, úgy talán hasonlóképpen ismeretlen és elképzelhetetlen volt az antikoknak is. De dicséretedrôl, valamint Donatónk erényeirôl, továbbá a többiekérôl, akik kiválóságuk miatt nekem kedvesek, máshol fogok szólni. Állhatatosan folytasd, amit nap mint nap cselekszel, oly dolgok feltalálását, amelyekkel csodálatos tehetséged örök dicsôséget és hírnevet szerez, és ha néhány szabad órád akadna, nagy örömöt szereznél, ha e kis mûvemet a festészetrôl átnéznéd, amelyet neked ajánlva tettem át toszkán nyelvre.¹⁰ Három könyvet fogsz találni. Az elsô, amely tiszta matematika, bemutatja, miként erednek e nemes és finom mûvészet gyökerei a természetben. A második könyv a mûvészetet a mûvész kezébe adja, felosztva azt részeire és mindegyiket bemutatva. A harmadik azt tanítja a mûvésznek, miként lehet és kell is megszereznie a tökéletes mesterségbeli tudást és a festészet teljes ismeretét. Kérlek tehát, olvasd el mûvemet, és ha benne valami javítanivaló lenne, helyesbítsd. Egyetlen író sem volt soha olyan mûvelt, hogy ne lettek volna hasznára tudós barátai; és én azt szeretném, hogy elôször te javítsd ki a hibákat, nehogy rosszakaróim ócsároljanak.

A Brunelleschinek szóló ajánlás egyetlen kéziratban, a firenzei Biblioteca Nazionale MS II IV 38 jelzetû kódexében maradt fenn (f. 120r). Az ajánlás a kéziratban a Della pittura szövege elôtt áll (ff. 120v-136v). A traktátus szövegének végén lévô évszám - 1436. július 17. - a mû (és így az ajánlás) keletkezésének idôpontjára utal. Alberti dedikációja eltér a korban szokásos, hódoló, humanista gesztustól, hiszen Brunelleschi nem világi vagy egyházi hatalmasság, hanem építész volt, és szerzônk barátja. Az ajánlás azonban több egyszerû bensôséges megemlékezésnél. Mint a szövegbôl kiderül, Alberti az építészben látja a mûvészet egyik feltámasztóját, az ókori mûvészet túlszárnyalóját és a firenzei mûvészet képviselôjét. Már Manetti megírta Brunelleschirôl, hogy az antik építészet kutatója volt, Donatellóval - talán többször is - ellátogatott Rómába, hogy a klasszikus emlékeket tanulmányozza. Hogy Alberti festészetrôl szóló értekezést ajánl (és fordít le) az építésznek, mégis leginkább a perspektívával magyarázható, amelyben Brunelleschi feltehetôleg Alberti mestere volt, annak firenzei tartózkodása során (PARRONCHI, 1958, 1-32.).

¹ Alberti itt is, akárcsak más mûveiben, elôszeretettel használ klasszikus kifejezéseket modern fogalmak jelölésére. „Mentre vado in giro per il foro e per il teatro, per la curia e per i trivi, e alla fine per le taverne, ecco farsi sera…" írja például az Anuliban (Opera inedita et pauca separatim impressa, a cura di Girolamo Mancini, Firenze, Sansoni, 1890, 226-227.) római neveket adva a korabeli épületeknek.

² Az Alberti családot, amely gazdag kereskedô-dinasztia volt, 1387-ben számûzték Firenzébôl. Battista maga is Genovában látta meg a napvilágot, 1404. február 14-én. A számûzetés örökös sebet hagyott a fiúban, amit még tetézett, hogy atyjának házasságon kívüli kapcsolatából született (anyja, Bianca Fieschi genovai nemes hölgy volt, aki egyébként korán árván hagyta gyermekeit, Battistát és bátyját, Carlót). Kapcsolata az Alberti családdal mindvégig meglehetôsen ellentmondásos maradt; az Albertik nem tekintették legitim családtagnak, és kisemmizték atyai örökségébôl, ô viszont mélységesen ragaszkodott a családhoz, amelyet csodált, és amelyhez való tartozását oly büszkén hirdette. „Mi Albertik" - a családdal azonosulva, gyakran használja a többes számot, és személyes tragédiaként kezeli az igazságtalan számûzetést: „ab ineunte aetate nos Alberti exules aerumna et laboribus exerciti sumus, contraque fortunam assiduum et gravem bellum gessimus" (Garin, 1972, 5.). Nem kis büszkeséggel beszél több mûvében, elsôsorban a Della famigliában, a család kiválóságáról: „la… famiglia Alberta, … parte in Ponente, a Londra, a Bruggia, Cologna, pochi in Italia, a Vinegia, a Genova, a Bologna, in Roma alcuni, e in Francia non pochi… a Vignone e a Parigi, e cosí per le Ispagne, a Valenza e a Barzalona, ne' quali tutti luoghi e ' nostri Alberti sono piú anni stati interessimi e onoratissimi mercatanti" (Opere volgari, a cura di Cecil Grayson, Laterza, Bari, 1960, I. 85.).

³ Nincs konkrét adat arra, hogy Alberti mikor járt elôször Firenzében, miután a családot sújtó ítéletet 1428-ban visszavonták. Mivel Masacciót (†1428?) említi a firenzei mûvészek között (lásd alább!), feltételezhetô, hogy az ítélet visszavonása után megfordult már a városban, mielôtt 1434-ben a pápai udvarral hosszabb idôre odaérkezett (vö. Girolamo Mancini, Vita di Leon Battista Alberti, 2a kiad., Firenze, 1911; Cecil Grayson, L. B. Alberti, in Dizionario Biografico degli Italiani, I. köt., Roma, 1960, 702-709; Cecil Grayson, L. B. Alberti, in Dizionario critico della letteratura italiana, 1985).

⁸ Masaccio, azaz Tommaso di Ser Giovanni di Simone Guidi (1401?-1428?). Alberti ezekkel a mûvészekkel kerülhetett kapcsolatba elsô firenzei látogatása során (talán 1428-ban). Felfoghatjuk azonban ezt a névsort úgy is mint értékelést a firenzei mûvészetrôl; Alberti azokat sorolhatta föl, akik egymáshoz közelálló mûvészi nézeteket képviseltek, és akiket a legkiválóbbaknak tartott. A De pictura keletkezésekor Masaccio már nem élt, s ezért néhány kutatóban felmerült az a lehetôség, hogy esetleg egy másik mûvészrôl van szó. Hubert Janitschek (L. B. Albertis Kleinere Kunsttheoretische Schriften, Bécs, 1877, 226/2) Maso di Bartolomeóval (1406-1457?) azonosította, ezt azonban a kritika nem fogadta el. Nem kétséges, hogy a Brancacci-kápolnában mûködött, fiatalon elhunyt festôrôl történik említés, aki ebben az összefüggésben nem mint az egyetlen már nem élô mester szerepel az élôk között, hanem mint a festészet egyik megújítója.

⁹ A firenzei Santa Maria del Fiore kupolájáról van szó, amelyet Brunelleschi 1420 és 1436 között épített. Firenzében az építészeti bravúr folytán tervezôjét hôsként tisztelték, és a mûvet egyenesen Isten mûvének tekintették („giudicando ogni uomo, che un solo al mondo era sofficiente, e questo era chi l'aveva fatta; donde si dinotava, che la fu propia (sic) operazione di Dio"). Vita del Filippo Brunellesco, in Opere istoriche edite ed inedite di Antonio Manetti, a cura di Gaetano Milanesi, Firenze, 1887, 132.).

¹⁰ Az olasz szöveg szerint: „quale a tuo nome feci in lingua toscana." Albertinak ez a kijelentése rendkívül lényeges a traktátus keletkezése, pontosabban a latin és az olasz változat viszonya szempontjából. Két dolgot hangsúlyoz, mégpedig azt, hogy Brunelleschinek készítette a mûvet, és azt, hogy toszkán nyelven, vagyis nem latinul. A mondat egyik értelme szerint Alberti eleve Brunelleschinek írta az értekezést, és a könnyebb megértés kedvéért olaszul. Lehetséges azonban a mondatot úgy is érteni, hogy éppen Brunelleschi kedvéért készítette olaszul, ebben az esetben viszont esetleg egy, már létezô mû olasz változatáról van szó. A párizsi kézirat (Bibl. Nat., MS Fond. Ital. 1692. f. 31) közlése ezt a második értelmezést látszik megerôsíteni, amennyiben maga Alberti fordította le az eredetileg latinul írt traktátust („Incomença uno tractato partito in tre parte facto per lo eruditissimo homo miser baptista degli alberti facto in latino e da lui medesimo reducto in vulgare perché se ne potesse havere più comodità per li non letterate che fosseno de larte o a quelli tirate per affectione o amore che habiano a larte"). Mindenesetre ez alapján nem lehet azt állítani, hogy az olasz verzió a latin szöveg egyszerû fordítása volna, inkább egy szabadon készített változatról lehet szó. Azt a kritika ma már elfogadottnak veszi, hogy a Della pittura szövege követi a De picturáét, és nem fordítva. (Vö. Grayson, 1968, 71-92; Maraschio, 1972, 265-273; L. B. A., Opere volgari, a cura di Cecil GRAYSON, III., Bari, 1973, 305.)