Sebõk Zoltán:

BAUDRILLARD MACSKÁJA


          Megdöglött Baudrillard macskája. Többek között ezt jegyeztem fel magamnak néhány évvel ezelõtt, amikor a francia szociológus-filozófus Cool memories címû aforisztikus naplójának elsõ részét olvastam. S noha Jean Baudrillard ilyen parlagi egyszerûséggel természetesen soha nem fogalmazta meg a szomorú tényállást, utólag visszatekintve is azt kell mondanom, hogy feltevésem nem volt alaptalan. Már a kezdet kezdetén felfigyeltem rá, hogy a szabálytalan napló nyolcvanas évek elejérõl származó feljegyzéseiben milyen konok gyakorisággal fordulnak elõ különféle macska-hasonlatok. Nem kevesebb mint hét ilyen tartalmút számoltam össze, melyekbõl összességükben egy eléggé ambivalens kép rajzolódik ki a kedves háziállatról. A macska Baudrillard számára - akárcsak a legtöbb nép hitvilágában - a kacér hízelkedés démonikus és alvilági aspektusoktól sem mentes megtestesülése. De ez a kép nála olyan életszerûen és részletgazdagon van megjelenítve, hogy az olvasó kénytelen hús-vér inspirációs forrásra, az íróasztal körül helytelenkedõ valóságos cirmosra következtetni. S amikor a részletek épp kezdenének egésszé összeállni, amikor az analízis során önállósult funkciók végre élõ organizmussá állnának össze, az ember hirtelen azt veszi észre, hogy volt macska, nincs macska. Vajon hová a fenébe tûnhetett?
          Hadd jegyezzük meg gyorsan, hogy a kérdés bizonyos teoretikus konzekvenciáktól sem mentes. Mint tudjuk, Baudrillard épp a nyolcvanas évek elején dolgozta ki híres-nevezetes csábításelméletét, melyben a valóság- és az örömelv felett egy fõként játékból, párharcból, elbûvölésbõl és szertartásosságból álló "sötét erõ" diadalmaskodik. Ez az elmélet mindenképpen valóságos paradigmaváltást jelentett Baudrillard munkásságában, hiszen korábbi hûvös pesszimizmusát játékos elméleti radikalizmus váltotta fel, maga a csábítás fogalma azonban mindvégig meglehetõsen homályos maradt. S ebben talán nem is a szerzõ a ludas - két remek könyvet írt a csábításról -, hanem a rejtélyesség inkább a téma természetébõl adódik. A csábítás helye a tiszta látszat birodalma, hangsúlyozza több helyen is Baudrillard; nem tartozik a hagyományos értelemben vett jelek birodalmába, tehát már eleve független az értelem és a mély megalapozottság követelményétõl. A csábítás egyfajta provokáció: titokzatos duális és reverzibilis kapcsolat, melynek talán vannak bizonyos szabályai, de azok kimondatlanok maradnak, s Baudrillard szerint épp azért csábítóak, mert tudattalanok, tehát kimondhatatlanok. Ellenkezõ esetben az a veszély fenyeget, figyelmeztet a szerzõ, hogy az egész játék banalitásba süllyed.
          Baudrillard azonban túlbiztosította magát a banalitás veszélyével szemben, mondják egyes kritikusai, hiszen a csábítás szót leginkább valami eredendõen és végérvényesen sötét animális erõ szinonimájaként használja, mely erõ ráadásul bizonyos elszólásai szerint ideálisan a nõben, az értelem, az igazság és a valóság ballasztjától független nõiségben testesülhet meg. A feministák reakcióját nem nehéz kitalálni: ama ballasztot, amitõl Baudrillard jótékonyan megszabadította õket, természetesen kórusban követelték vissza maguknak, sok-sok átkot szórva a csábításelméletre is és annak megalkotójára is. De vajon jogos volt-e a felháborodásuk? Egyáltalán, kit tekint Baudrillard ideális csábítónak?
          Ha a válasz érdekében az elmélet geneziséhez nyúlunk vissza, tehát a napló mûhelyforgácsait hívjuk segítségül, bizony meglepõ eredményre jutunk. A Cool memories elején máris a következõ impresszióba ütközünk: "Csodálatos, elbûvölõ hajlékonyság, könnyed pillanatnyiság: a macska. Minden csábítás macskaszerû. Akár ha a jelenségek hirtelen maguktól funkcionálnának és minden nehézség nélkül fûzõdnének egybe. A jelenségek macskaszerûsége: semmi sem bocsátódik szabadon, minden egybekapcsolódik. A macskaszerûség nem más, mint a test és a mozgás szuverén láncolata." A példákat sokáig lehetne sorolni, hiszen a macska Baudrillard naplójában szinte mindig a hízelgéssel, a kacérsággal, a csábítással összefüggésben jelenik meg. De természetesen csak addig, amíg az a bizonyos esemény, aminek ismételt megnevezésérõl ezúttal inkább eltekintenék, be nem következik. De nehogy téveszméket terjesszünk! Nem azt akarom én állítani, hogy Baudrillard-nál kizárólag a macska lehet ideális csábító, hanem csupán azt, hogy a napló elején még fennáll egy - hogy úgy mondjam - egészséges koegzisztencia a macska és a nõ között. Ez az egyensúly azonban egyszer csak megbillen, s a terepet a napló további részében is és a csábításelmélet kifejlettebb formáiban is olyannyira a nõk uralják el, hogy mintegy kénytelenek magukra venni azokat az attribútumokat, amelyek eredetileg csakis és kizárólag a macskát, azt a drága cirmost illették meg. Persze jól tudom, mindez a feministák szemében nemcsak hogy nem korrekt kifogás, de még lélektani mentõ körülménynek is kevéske. S bizonyára igazuk van. A baudrillard-i behelyettesítés tényleg annyira megbotránkoztató, hogy már a puszta felidézése is nehezünkre esik: Csodálatos elbûvölõ hajlékonyság, könnyed pillanatnyiság: a nõ. Minden csábítás nõszerû...

ÉLETRAJZ