Sebõk Zoltán:
BRETON ÉS MARX
ÁLMA
1919-ben, tehát még mielõtt a szürrealizmus önálló mozgalomként létezett volna, André Breton azt írta barátainak, hogy a mûvészet rendeltetésének egy radikálisan új elképzelésén gondolkodik. A dolog lényege igen egyszerû, mégis meglepõ: azt javasolta, hogy a mûvészet legyen olyan mint a reklám. A kereszténységhez hasonlóan, mely az egeknek szentelt "jelentékeny publicitást" - fejtegette Breton -, a modern mûvészetben a hangsúlyt az alkotó egzisztenciájára, különleges életstílusára kell helyezni: arra a tiszta, céltalan, mégis felemelõ szemléletmódra, ami a bohémekre jellemzõ. A szürrealista mozgalom majdani vezetõje szerint a mûvészet így tehet szert kritikai töltésre, hiszen mintegy rákényszeríti a burzsoáziát, hogy szembesüljön a bohém mûvész csodálatos létmódjával, s ezáltal veszítse el lába alól a biztosnak hitt talajt.
Mai szemmel nézve ennél naivabb elképzelést nehéz lenne kieszelni, ugyanakkor bizsergetõ aktualitása is tagadhatatlan. Brian Wallis a mai New York-i szcéna kiváló ismerõje nemrégiben épp arra panaszkodott, hogy lépten-nyomon Breton egykori álmának megvalósulásával - igaz, mélységesen paradox megvalósulásával - kénytelen szembesülni: akárhova néz, egy jobb, szebb és alkotóbb életforma reklámja tekint rá vissza. A példák sokaságából emeljünk most ki egyetlen egyet. A híres Gordon Gin egyik óriásplakátjára gondolok, amivel a nyolcvanas évek közepe táján tapétázták ki úgyszólván az egész világot.
A plakáton tengerparti részlet fotója látható, rajta egy kifejezetten csinos párral. A nõ afféle horgász-széken üldögél. Hófehér ruhát visel, lenge nadrágot és kabátkát, a kabátka alatt testéhez szorosan hozzásimuló egyrészes fürdõruhát. A férfi farmernadrágban hever mögötte a homokban, és épp pajkosan megráncigálja kabátjának csücskét. Akár ha udvarolni akarna, ám mozdulatát többértelmûvé teszi a lábához montázsolt monumentális italosüveg és pohár képe, meg a tenger kékjébõl mintegy kiugró nagybetûs fölirat: "I could go for something Gordon's". A férfi manõvere így legalább háromféle értelemmel töltõdik fel: a hölgyet meg szeretné kínálni egy kis ginnel, el akarja csábítani, bennünket, nézõket pedig mintegy mellékesen kiválónak mondható nõi idomok alig burkolt látványával ajándékoz meg.
A leírásnak eddig a pontjáig az egészben semmi különöset, semmi váratlant nem találunk. A reklám készítõi csupa jól bevált retorikai eljárást alkalmaznak, nem is túlságosan eredeti módon. A kietlen, romantikus helyszín megválasztásával vágyat ébresztenek bennünk egy olyan környezet iránt, ahol még talán megtalálhatjuk elvesztett ártatlanságunkat, de legalábbis fiatalságunkat. A tenger képével bizonyára sokakban felébresztik egy új élet ígéretét, egy olyan életét, amelyben nem házsártos feleségünk rikácsolását és csintalan gyerekeink nyafogását kell szüntelenül hallgatnunk, hanem egy szépséges hölggyel duruzsolhatunk, aki - kedvünkért - épp a fodrászszalonból érkezett becses társaságunkba.
A képnek természetesen van nõi olvasata is, de ebbe én nem igazán tudom beleélni magam. Mindenesetre tudománytalan közvéleménykutatásom alapján feltételezem, hogy a hölgyeket sem hagyja hidegen a csinos férfi képzeletbeli társasága, különösen ezen az egzotikus-nosztalgikus vonzerõvel rendelkezõ mediterráni helyszínen nem. De akármelyik fél szemszögébõl nézzük is a képet, egy dolog legalábbis valószínû: a szituáció inkább vonzónak mint taszítónak mondható. (Az, hogy például Bergyajev a szerelmesek láttán rendszerint mélységesen elszomorodott, szempontunkból nem döntõ tényezõ.)
Ahhoz, hogy ebbe a többség számára oly vonzó szituációba akár optikailag, akár imagináriusan behatolhassunk, egy kedves "akadályt" kell legyõznünk, hiszen a kép elõterében óriási pohár gin kínálja magát. Igen kínálja, hiszen határozottan hûtöttnek mutatkozik (jég van benne, gyöngyözik a pohár oldala), az ilyesmirõl pedig az egyébként józan életû mûvészetfilozófus, Arthur C. Danto is arra szokott asszociálni, hogy de jó lenne meginni. Egy szó mint száz, a reklám azt sugallja nézõinek, hogy a képen mutatott kívánatos szituációba finom jéghideg gin fogyasztásán keresztül vezet a királyi út. Azt pedig, hogy milyen márkájú gint kell e célból választanunk, szépen leolvashatjuk a pohár mögött égig tornyosuló italosüveg hatalmas címkéjérõl.
Ha csak az elmondottakat tartanánk szem elõtt, máris levonhatnánk a végkövetkeztetést, hogy egy szokványos reklámmal van dolgunk, mely csupa jól ismert trükk segítségével igyekszik elérni a mûfaj hagyományos célját, a termék fogyasztásának serkentését. De a helyzet nem ilyen egyszerû. Az eddigi leírásból ugyanis szándékosan kimaradt a leglényegesebb, a reklámkép fókuszában látható hölgy viselkedésének jellemzése. Nézzük meg hát közelebbrõl, miként is reagál õ a körülötte kialakult - pontosabban, kialakított - szituációra. Az egészben az a legmeghatóbb, hogy sehogy, legalábbis minden elvárással ellenkezõen. Szemmel láthatólag nem érdekli sem a csinos férfi közeledése, sem holmiféle italcikkek fogyasztása, a mi sóvárgó tekintetünkrõl már nem is szólva.
Elõször is jegyezzük meg a legfontosabbat: ez a nõ nem iszik. Nemcsak itt a képen nem, hanem a valóságban sem. Nekem elhihetik, hiszen az ilyesmit messzirõl meg tudom állapítani. Az arcán semmi jele alkoholizálásnak, dohányfüstnek, késõ éjszakába nyúló duhajkodásnak. Ennek a nõnek ilyesmire nincs ideje. Naponta két órát a tornateremben tölt, újabb négy-ötöt a fodrásznál, a kozmetikusnál, a manikûrösnél, a pedikûrösnél és a szoláriumban. Már kora reggel jógázik, utána lovagol, majd úszik egy kicsit. Rendszeresen jár énekórára, transzcendentális meditációra és pszichoanalitikushoz (bár az utóbbira semmi szüksége, de mindegy). Divatbemutatókra csak olyankor jut el, amikor elmarad a nyelvlecke és rendes hangverseny sincs a városban. Ez pedig ritkán történik meg, így hát kénytelen tizennyolc divatlapot járatni. Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy van-e állása, és hogy egyáltalán mibõl él - hogy is lehetne ennyi teendõ mellett még dolgozni is? -, azt viszont biztos forrásból (ránézésbõl) tudom, hogy kizárólag salátát és különféle magvakat meg csírákat fogyaszt. Az effélékre pedig képtelenség alkoholt fogyasztani.
Talán a hölgy túlzott józanságával magyarázható az is, hogy nem fogadja el a mögötte heverõ férfi udvarlását, ami nemcsak önmagában érdekes, hanem - legalábbis ebben a kontextusban - szélesebb jelentõséggel bír. Két etimológiai tényezõre szeretném felhívni a figyelmet: egyfelõl a reklám szó a latin clamareból ered, ami annyit jelent, hogy felkiáltani, a mûfaj német megfelelõje, a die Werbung pedig egyaránt jelenthet hirdetést és szerelmi udvarlást is. Az elemzett reklámkép különös feszültsége részben erre vezethetõ vissza. Amint láttuk, az egésznek van egy erõsen konnotált, "kiabálós" retorikai struktúrája, aminek egyik döntõ mozzanata az udvarlás, a csábítás. Másfelõl viszont ott ül ez a szépséges nõ, arra ítéltetve, hogy a lármával szemben csöndet, a Werbunggal szemben - mindkét értelemben - a hûvös visszautasítást képviselje: habár, legalábbis számomra, õ az egész kompozíció legfigyelemreméltóbb eleme, udvarlójának és a hirdetett terméknek egyaránt tüntetõleg hátat fordít. Az italreklám fõhõse tehát nemcsak hogy antialkoholista, hanem bizonyos értelemben reklámellenes is.
Miközben környezetében tombol a csábítás, õ valami teljesen oda nem illõ dolgot mûvel: festi az elõtte föltárulkozó szép tengerparti tájat. Nézzük meg közelebbrõl, miként teszi ezt. Már elsõ pillantásra megállapítható, hogy nem hivatásos mûvészrõl van szó, hiszen ahhoz túl esetlenül tartja a palettát és az ecsetet. Szép hosszú combjait alig tudja a festõállvány lábai között kényelmesen elhelyezni. Épp a megfelelõ szín kikeverésével bíbelõdik. A készülõ képbõl annyi már látszik, hogy viszonylagos biztonsággal kijelenthessük: nem lesz ez nagy mû. És divatos sem lesz. A nõ sokak által idejétmúltnak tartott impresszionista stílusban dolgozik, abban is eléggé ügyetlenül. Ám nem is ez a lényeg. Elvégre nem eladásra szánja mûvét. Nem azért fest, hogy kiállítása legyen, hogy pénzt keressen vagy hogy hírnevet szerezzen magának, hanem csak úgy, kedvtelésbõl.
Vajon mi ennek a társadalmi-politikai értelme? Talán mindenekelõtt Karl Marx egykor oly hihetetlennek tetszõ utópiája kell hogy eszünkbe jusson, miszerint a kommunizmusban majd megszabadulunk a specializáció kötelékeitõl: az embereknek nem egy kizárólagos tevékenységi köre lesz, hanem bármely tevékenységi ágban kiképezhetik magukat. A társadalom lehetõvé teszi, hogy "ma ezt, holnap azt tegyem, reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja - anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék" - olvashatjuk a Német ideológiában. S ami szempontunkból talán még lényegesebb, a Gazdasági-filozófiai kéziratokban ez áll: "a kommunizmusban nem lesznek festõk, csak olyan emberek, akik esetleg festészettel is foglalkoznak".
A Gordon gin reklámplakátján látható nõ máris ilyesfajta ember benyomását kelti. Tornázik, úszik, énekel, jógázik, lovagol, stb., anélkül, hogy valaha tornásszá, úszóvá, énekessé, jógivá, zsokévá, esetleg huszárrá akarna válni. Igaz ugyan, hogy például este nem foglalkozik állattenyésztéssel, de ezért ne rójuk meg: a jószágok igen hálásak, mert így legalább nyugodtan alhatnak. Az is igaz, hogy nem vadászik és nem halászik, de - törékeny hölgyrõl lévén szó - ezt sem vethetjük a szemére. Már csak azért sem, mert a vadászat és a halászat - nem is szólva az állattenyésztésrõl - olyan foglalatosságok, melyek általában nem mentesek bizonyos haszonelvû szempontoktól. Aki valaha is belekóstolt a vadászat vagy a horgászat szenvedélyébe, bizony nehezen tud a természeti környezetre mint a tiszta esztétikai szemlélõdés tárgyára tekinteni. Az ilyen ember számára - mint azt Lukács György szépen kimutatta - nem létezik táj, csupán tevékenységi terep. A horgász például - s errõl tényleg sokat tudnék mesélni - megpillantva egy-egy komolyabb tócsát, a felszín alatt rögtön látni véli a halrajok vonulási irányát, képzeletben a botjáért nyúl, s máris a világ legnagyobb pontyának bravúros kiemelésérõl ábrándozik. Az efféle ember nem szemléli, hanem használja, kizsákmányolja a környezetet. Nem így az óriásplakáton látható hölgy. Az õ számára az elõtte föltárulkozó természeti környezet nem vadászterület, nem legelõ vagy halfogási lehetõség, hanem a szó legnemesebb értelmében vett táj: alkalom a "tiszta, céltalan szemlélõdésre" - ahogy André Breton fogalmazott.
Igen, épp ide akarok kilyukadni: ez a hölgy valódi megtestesülése annak a mûvésztípusnak, amelyet 1919-ben kelt levelében Breton megálmodott. Benne "a gondolat öncélúan mûködik" és "minden tettének önmagában van a létjogosultsága" - hogy egy késõbbi dokumentumból, az 1924-es elsõ szürrealista kiáltványból is idézzünk egy kulcskövetelményt. Nem csupán arról van tehát szó, hogy a hölgy "ebéd után kritizál" (Marx), hanem egész létmódja, egész magatartása egy nagy - bretoni értelemben vett - kritika: az "önelégült burzsoázia", a "haszonelvû tõkés, illetve fogyasztói társadalom" bírálata. "Mindössze" egy bökkenõ van az egészben, amit nehéz nem észrevenni: a Breton által kívánatosnak tartott létmódot immár nem valamely szubverzív mûvészet "reklámozza", hanem a bírálat tárgyaként (is) értelmezhetõ szisztéma - bárhogy nevezzük is azt. A hölgy magatartását reprezentáló kép ugyanis, mint említettük, egy késõújkori italhirdetményen jelent meg.
ÉLETRAJZ