Sebõk Zoltán:

A MADARAK EMBERKÉPE


          "Az emberi méltóság még mindig megtalálja a maga elismerését a természetben; mert ha távol akarják tartani a madarakat a fáktól, akkor kitesznek valamit, ami egy emberhez hasonlít, és még az a távoli hasonlóság is, amely egy ember és egy madárijesztõ között fedezhetõ fel, elegendõ ahhoz, hogy tiszteletet keltsen..." Így elmélkedett fõmûvének bevezetõjében Sören Kierkegaard, a modern perszonalista-dialogikus gondolkodási stílus egyik legjelesebb elõfutára. De vajon kiben kelt tiszteletet ez a bizonyos hasonlóság? A tavaszra és a madárijesztõk újbóli megjelenésére várva, egyre élénkebben foglalkoztat a filozófus dilemmája: vajon mennyire tudja elhitetni az ember a madarakkal a maga fennkölt méltóságát, vajon érzékelik-e egyáltalán a madarak azt a hasonlóságot, ami a madárijesztõ és az ember között tényleg oly gyakran fennáll?
          A tapasztalat eléggé lehangoló. Láttam már olyan madárijesztõt, melynek fején rendõrsapka volt ugyan, de gyanítom, hogy jobban megijedtem tõle, mint a madarak: a sapka peremén díszelgõ kis gombócok arról gyõztek meg, hogy bizonyos szárnyasok nemcsak odamerészkedtek hozzá, hanem még ahhoz is volt lélekjelenlétük, hogy elvégezzék rajta a dolgukat. A puszta tapasztalat azonban korunkban köztudottan keveset nyom a latban. Ahhoz, hogy az ember valamit komolyan állíthasson - még ha adott esetben a kutyája hûségérõl is van szó -, ma már tudományos bizonyítékokra van szükség.
          Sajnos, a megfelelõ tudományág sem hízeleg az emberi hiúságnak. Az állati psziché szakavatott kutatói bebizonyították, hogy a madarak csak kivételes esetekben képesek összetett alakokat érzékelni. Jobbára csupán a megszokott környezet hirtelen megváltozását és egyes riasztó mozzanatokat - fényt, mozgást, szagokat - vesznek tudomásul. A bonyolultabb formákat kizárólag abban az esetben érzékelik, ha fajtabeli társaikról van szó, melyekhez ösztönösen programozott alakfelismerõ képességük folytán vonzódnak. Ezért kell például a csalimadarat valósághûem megformálni.
          A marxista esztétikában is ünnepelt realizmus a madarakat csak akkor tudja tehát becsapni, ha fajtatársuk az, ami úgymond valósághûen tükrözõdik. Ezzel magyarázható, hogy az antropomorf madárijesztõk vállán rendszerint rigók sokasága pihen. Az ember azonban a maga fennkölt méltóságával nehezen nyugszik bele a tényekbe. Évszázadok óta csökönyösen épp azzal kívánja elijeszteni a madarakat, amitõl a jelek szerint maga is a legjobban fél: önnön képmásával, vagyis tulajdonképpen saját magával.
          A szorgos néprajzkutatók például a madárijesztõkben felfedezték annak a családtagnak a személyes vonásait, akire készítõje tudatosan vagy öntudatlanul gondolt: a madárijesztõk prototípusa az esetek többségében maga a félelmetes gazda volt, de gyakori még az anyósról mintázott madárijesztõ is, egyik-másik tákolmány pedig az undok szomszéd alakjára emlékeztet. Más kutatók, például jeles mûvészettörténészek, a madárijesztõk kivitelezésének módjáról írtak tudós dolgozatokat, kimutatva, hogy már a múlt századi kertekben olyan ijesztõ mûvészeti irányzatok nyomaira lehet bukkanni, mint a dadaizmus és a szürrealizmus, vagy a pop art és az art brut. Mindez azonban mélységesen l'art pour l'art volt, hiszen az anonim madárijesztõ-készítõknek még akkora közönsége sem volt, mint a mai mûvészeti irányzatoknak. Természetesen az igazi közönségre, a madarakra gondolok, akik bármennyire költõi jelenségek is, mindenre, ami emberi, vakok.
          E tulajdonságuk azonban épp manapság nyer mind nagyobb jelentõséget a kortárs filozófiai irodalomban. A posztmodern elméletek ugyanis, melyek az antropocentrizmus válságát és a szubjektum eltûnését hirdetik, tulajdonképpen épp a madarak nézõpontját aktualizálják. Miközben a perszonisták szerint a madárijesztõk egész létezésükben arra törekszenek, hogy komolyan vegyék, ijesztõ rémnek nézzék õket, a madarak és a posztmodernisták szemében egyáltalán nem azok: az ember számukra semmiben sem különbözik a meglebbenõ szellõtõl, a felvillanó fénysugártól, vagy ahogy a magát anonimitásra ítélt posztmodern teoretikus fogalmazott, a homokban hagyott nyomoktól, melyeket a tenger hullámai bármely pillanatban elsöpörhetnek.
          Többek között komoly filozófiai okunk is van tehát arra, hogy - különösen szép tavaszi napokon - ne dohos múzeumokat és steril képtárakat látogassunk, hanem inkább madárijesztõkkel ékesített kerteket és parkokat. Ott fogunk rádöbbenni, hogy ha egy kicsit is komolyan vesszük a bölcs madarak nézõpontját, nem az lesz többé a fõ kérdés, hogy mely szerzõknek van igazuk, hanem hogy beszélhetünk-e még egyáltalán szerzõkrõl. Vagy ahogy egy divatos gondolkodó fogalmazott: van-e még tenyér, vagy a taps már csupán csattanás?
          Csupán csattanás - csicsergik a madarak.


ÉLETRAJZ