Sebõk Zoltán:
PÉLDÁUL AZ INTERNET
Apológia-kísérlet
Egy német árukatalógust lapozgatok már jó ideje. Anyósom küldte egykoron, mondván hogy sok praktikus dolog van benne. Eredetileg csak bele akartam pillantani, hogy aztán magam is igaz hittel kijelenthessem: hát tényleg, micsoda praktikus dolgok vannak ebben a pompás katalógusban! Ám minél tovább nézegettem, minél alaposabban tanulmányoztam, annál inkább kiderült, hogy ez valóban így is van. Engem legalábbis valósággal elbûvöl az a sok remek holmi, ami a szép színes fotográfiákon kínáltatja magát. S hadd jegyezzem meg rögtön, ennek az égvilágon semmi köze holmiféle bûnös haszonelvû megfontolásokhoz. Nem azért nézegetem én ezeket a kiváló dolgokat, mert vágyom rájuk, mert szeretném megvásárolni és birtokolni õket, hanem valami egészen másért.
Elõször is már eleve van abban valami rendkívül megnyugtató, hogy miközben úgy gondoljuk, új cipõn (mert a régi kilyukadt) és mûködõ öngyújtón kívül (kifogyott a gáz) legfeljebb némi nyugalomra lenne szükségünk, kezünkbe akad egy ilyen brosúra, s percek alatt kiderül belõle, hogy legalább háromszáz lényeges dolog hiányzik az életünkbõl. Ha nincs ez a príma katalógus, nekem például soha az életben nem jutott volna eszembe, hogy bárkinek is szüksége lehet kártyakeverõ masinára, felfújható söröskorsóra, vagy olyan gereblyére, amely egyúttal locsoló is. S ezek csupán önkényesen kiragadott példák, halvány reprezentánsai annak a bámulatos ötletarzenálnak, amely valósággal elkápráztatja az embert.
Nyugodalmas vasár- és ünnepnapokon azon szoktam töprengni, hogy vajon miféle agyi szerkezetre, a szürkeállomány miféle bravúrjára van szükség ahhoz, hogy ilyesmik pattanjanak ki az ember fejébõl. Mert gondoljuk csak meg, milyen ragyogó ünneplésben részesült és részesül még ma is a modern mûvész, aki kész kiragadni a mindennapi használati tárgyakat eredeti környezetükbõl, haszontalanná, következésképpen mûvészivé avatva azokat. Századunkban erre az egyetlen ideára fél tucat nemzetközi irányzat és több száz híres mûvész életmûve épült. Nos, ilyen szintû és rangú ötletbõl ebben a vékonyka katalógusban számtalan található. De nem ilyesmikkel akarok én itt most foglalkozni, hiszen régi jó ismerõseink azok a tárgyak, melyeket egyáltalán nem szükséges megfosztani funkciójuktól, mert azzal már eleve nem is rendelkeznek. Majdnem, de csak majdnem ilyen az említett kártyakeverõ gép is, hiszen úgy van megkonstruálva, hogy nehezebb beléhelyezni a kártyákat, mint kézi erõvel megkeverni azokat. Az efféle lelemények azonban önmagukban még nem érdemelnének megkülönböztetett figyelmet, hiszen getget néven már jó ideje biztos helyük van tárgykultúránkban.
Éppen ezért, engem sokkal inkább foglalkoztatnak az olyan eszközök, melyek funkciója annyira rafinált és váratlan, hogy megjelenésük valóságos földrengést idéz elõ az ember tudatszerkezetében. Itt van mindjárt a felfújható söröskorsó, ez a nejlonzacskóból kifejlesztett ivó alkalmatosság, mely tényleg annyira praktikus, hogy praktikusabb már nem is lehetne: könnyen tisztán tartható, szinte súlytalan, nem törékeny, s mivel összehajtható, kis helyen elfér. S képzeljük csak el, micsoda nagyszerû érzés lehet annak tudatában járni-kelni ebben a komisz világban, hogy az ember farzsebében állandóan ott lapul a nagy duhajkodás alapvetõ kelléke, mely kellék ráadásul bizonyos filozófiai konnotációktól sem mentes. Ha itt csupán Martin Heidegger Das Ding címû alapvetõ értekezésére hivatkoznunk, melyben nem kevesebbre, mint az égnek és a földnek, az életnek és a halálnak a korsóba történõ lokalizálására történik bravúros kísérlet, a mûvelt olvasóközönség bizonyára magától is könnyedén fel tudja mérni, micsoda forradalmi egzisztenciál-ontológiai elmozdulások várhatók e korszerû találmánynak az életvilágban való meghonosodásától.
Vagy vizsgáljuk csak meg a locsoló-gereblyét. Két olyan funkció egyesül benne, melyek találkozása igazán nem mondható mindennapinak a mezõgazdasági praxisban. Mert vajon ki látott már normális parasztembert esõben gereblyézni? A feltalálói lelemény azonban nem torpan meg az efféle apróságok elõtt, nem hagyja, hogy holmiféle avítt szokások gúzsba kössék az emberi invenciót. Ahelyett, hogy szükségszerûnek ismerné el a meglevõt, a feltaláló ügyesen lerántja róla a leplet. Esetünkben az oksági láncolat legérzékenyebb pontjára tapint rá, amikor felveti a célratörõ kérdést: vajon miért nem alakult ki földjeink népében az esõben történõ gereblyézés szokása? Bizonyára azért, hangzik az ésszerû válasz, mert az ember ilyen körülmények között évezredes tapasztalatok szerint mindig megázik. Adott tehát egy tényállás, s vele együtt a súlyos kérdés: mit lehet ilyen helyzetben tenni? A konzervatív-dogmatikus elme már eleve feladja a harcot, lemond az újítás kockázatos kalandjának édes gyümölcsérõl és szellemi impotenciáját a hagyományok kötelezõ erejére való hivatkozással próbálja palástolni; az újítani vágyó, ám kevéssé kreatív lelkület az esernyõ bevonásának lehetõségét latolgatja, nyilván mondanunk sem kell, eredménytelenül; az igazán inventív személyiség viszont - s ilyen a mi feltalálónk - váratlanul paradigmát vált. Merészen elrugaszkodik a zord természeti meghatározottságtól, mármint az idõjárás szeszélyeihez kötött csapadéktól és a hatására kialakult szokásoktól, s az egyszer már megzabolázott, humanizált és kulturalizált természetet hívja segítségül. És láss csodát, egy váratlan pillanatban egyszer s mindenkorra létrejön elméjében a locsolókannaság és a gereblyeség ideájának szent násza. A többi már csupán technikai kérdés, s mint ilyen manapság játszi könnyedséggel megoldható. Emberünk egy pompásan formatervezett, ám nem túl extravagáns gereblyére ráerõsít egy pehelykönnyû mûanyag locsolókannát - öt literesnél nem nagyobbat, de nem is kisebbet! -, s ettõl a pillanattól nincs az az erõ, ami megakadályozhatná az öntudatára ébredt emberiséget a - mondjuk így - locseblyézés kényelmes, hasznos és üdvös mûvelésében.
Ami a fanyalgókat, a hezitálókat, a kákán is csomót keresõket illeti, a haladás megállíthatatlan dinamikája õket egyszerûen lesodorja a történelem színpadáról. Mindenesetre máris nyilvánvaló, hogy az említett és a nem említett új praktikus dolgok - például az Internet - nélkül az élet durva túlzással sem mondható korszerûnek és értelmesnek.
ÉLETRAJZ