Sebõk Zoltán:

JACKSON POLLOCK VIZELÉSI
SZOKÁSAI


          A szimbolikus kifejezés és az én címû tanulmányának bevezetõjében Arthur C. Danto mintegy bemelegítésképpen említést tesz egy friss Pollock-monográfiáról, melynek megnevezetlen szerzõje külön hermeneutikai jelentõséget tulajdonít a festõ vizelési szokásainak. A kiváló mûvészetfilozófus sajnos csak annyit árul el belõle, hogy édesapja tanácsára a kis Jackson magas ívben pisilt, ami Danto szerint is frappáns párhuzama lehet Pollock módszerének, melynek lényege, hogy a mûvész nem ecset segítségével fogalmazta meg a formákat, hanem a földre terített vászonra rácsurgatta a festéket. Ez a híres-nevezetes drip painting, vagy egyszerûen dripping, ami lehetõvé teszi, hogy a festõi gesztusból kiiktatódjék a tudatkontroll, s a mûvész lelki- és hangulati állapota, valamint tudat alatti képzetei minden konvencionális áttétel nélkül, közvetlenül fejezõdjenek ki. Vajon lehetséges-e, hogy ez a széles gesztusú, drámai festésmód, amivel az amerikai absztrakt expresszionisták az ötvenes években egyenesen a képzõmûvészeti világ élvonalába kerültek, Jackson Pollock pisilési szokásaira vezethetõ vissza?
          Mivel említett tanulmányában Danto ezt a kérdést szkeptikusan bár, de nyitva hagyja, más forrásokra vagyunk utalva. Valamiféle fogódzóra számítva újraolvastam az összes Pollockkal készült interjút, de azokban - legalábbis kezdetben - holmiféle banális vizeletnek még a szaga sem érzõdött. A festõ minden kérdésre röviden, tömören, férfias határozottsággal válaszolt, mintegy megerõsítve azt a hõs-mítoszt, amit a korabeli sajtó alakított ki róla. Érdekes módon, egyetlen egyszer remegett meg a hangja, akkor viszont nagyon. Egy rádióriporter 1950 nyarán megkérdezte tõle, miért csurgatja a festéket, hozzátéve, hogy ha hagyományos módon ecsettel dolgozna, nyilván sokkal jobban tudná ellenõrizni a kialakuló formákat. A válasz szerencsére vágatlanul került adásba, így aztán a nyomtatott változatban is jelezni tudták a szüneteket: "Nem, én nem így gondolom - válaszolta Pollock. Én nem... valójában... tapasztalatom szerint... számomra úgy tûnik, hogy a festék csurgatását nagymértékben ellenõrizni tudom, s én nem használom... én nem alkalmazom a véletlent... mert... nem ismerem el a véletlen jelentõségét." Ezt nyilatkozta tehát Pollock 1950-ben, ellentmondva nemcsak a mûtörténészeknek, hanem korábbi önmagának is, amibõl arra a következtetésre jutottam, hogy bizonyára nem érdektelen ezt a vizelés-kérdést feszegetni. A tengernyi Pollock-szakirodalomban alámerülve azonban mindössze két értékelhetõ információt sikerült felszínre hoznom. A Naifeh-Smith szerzõpár készpénznek veszi, hogy Pollock huzamosabb ideig ágybavizelési problémákkal küszködött, ami tulajdonképpen eltörpül a másik adat mellett, miszerint impotens is volt. A szerzõpár egy számomra követhetetlen logika alapján arra az eredményre jut, hogy a csurgatásos technika lehetõvé tette Pollock számára az édesanyjával szembeni távolságtartást, ami azután az apával való azonosuláshoz vezetett. Néhány sorral odébb azonban máris arról olvashatunk, hogy a drippingben rejlõ aktív-passzív formálás tulajdonképpen az anyával való "eggyé válás" megfelelõje.
          Akárhogy van is, az anya emlegetése talán nem alaptalan. Fennmaradt ugyanis egy különös fotó, amely az ötvenes években képeslapként is forgalomba került: a tízéves Jackson látható rajta, amint édesanyja eteti. Az asszony hófehér konyhai kötényt visel, bal kezében egy spagettivel teli serpenyõt tart, jobbjával pedig megpróbál onnan átsegíteni egy jókora adagot a leendõ festõsztár tágra nyílt szájába. A fényképrõl világosan kiderül, hogy próbálkozása váltakozó sikerrel járt, hiszen a padlóra hullott ételt máris egy kutya ízlelgeti. De szempontunkból még lényegesebb, hogy a kötényre is jócskán jutott az ebédbõl, olyannyira, hogy ott - épp a fiú szemmagasságában - igazi absztrakt expresszionista mû rajzolódott ki. Nem olyan, amely valamelyest hasonlít Pollock jellegzetes stílusára, hanem - mint arról mindenki meggyõzõdhet - egy hamisítatlan pollocki dripping.
          Amikor a Pollock-kutatásban eddig eljutottam, megálljt parancsoltam magamnak. Hirtelen tudni véltem, mire is megy ki ez az egész új értelmezõsdi, s abban nem kívántam részt venni. Úgy éreztem, egy kétségtelenül nagy festõ ízléstelen trónfosztására tett kísérletrõl van szó: a vizelési szokások meg anyuka köténye igazából arra jó, hogy a banalitásokat ünneplõ pop-artos, illetve posztmodern szemlélet a nyugati mûvészet utolsó nagy drámai vonulatát visszamenõleg bekebelezze, felhígítsa és deszakralizálja.
          De valahogy nem hagyott nyugton ez az egész vizelési probléma. Szinte akaratom ellenére ismét elõvettem Hans Namuth Pollockról készült híres mûtermi fotóit, s egyszerûen nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez a pasas lehugyozta a képeit. Az egész õrületet elmeséltem egyik kolléganõmnek, s csodák csodájára azt vettem észre, hogy egyre inkább csillog a szeme. A nagyapja hóban hagyott húgy-konfigurációiról mint elsõ képzõmûvészeti élményérõl beszélt, majd ontológiai különbséget tett a nõk és a férfiak vizelése között. Este aztán telefonált és felolvasta Rimbaud Esti imádság címû versébõl azt a részt, ahol a költõ így énekel:

Kertjébe megyek át a kocsmának, hogy ott
szelíden mint az úr pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ívellõt, messze csorgót...
Helyeslést intenek a napraforgók.

          Azután más költõkre is hivatkozott még, majd Camille Paglia A szexualitás álarcai címû (mellesleg tõlem kölcsönzött) könyvében kezdett mazsolázni. Emlékeztetett, hogy a feminista bölcselõ képzeletvilágában a pisálás kritikai mûveletté magasztosul, s a szerzõ a kutyát, mely vizeletével minden fát-bokrot megjelöl, valóságos graffiti-mûvésznek tekinti. Igazából azonban akkor gyõzõdtem meg a téma rendkívüli, már-már szakrális voltáról, amikor a következõ gondolatot volt szerencsém lejegyezni: "A férfi vizelése - áll Paglia könyvében - ténylegesen egyfajta hõstett, a vizeletsugár íve pedig transzcendens jelenség".

ÉLETRAJZ