John Perry Barlow

Az információ újratapasztalása

Nem szeretem az elektronikus médiát és magam sem kívánok közvetítõ közeg lenni. Ezért itt, most, beszélgetni szeretnék Önökkel. Elõször körvonalazom azokat a területeket, amelyekrõl beszélnünk kellene, aztán szabadon megvitathatjuk õket. Nem szeretnék valamiféle egyirányú információáramlás részese lenni: ha ezt akarnám, egyszerûbb lett volna, ha az Egyesült Államokban maradok és írok, Önök pedig itt olvasnák papírra vetett gondolataimat.
Eredetileg, amikor megkérdeztek, mirõl is akarok beszélni, a kiállítás természetét megismerve arra gondoltam, hogy kedvenc témámról, az információ és a tapasztalat közötti különbségrõl beszélek majd. Ugyanis azt gondolom, hogy ez a különbség nem igazán ismert, különösen nem az Egyesült Államokban, ahol a megismerõ tevékenység zömét nem a tapasztalat ösztönzi, például nem azok a jelenségek, amelyek egy adott pillanatban körülveszik az embert, hanem inkább a valamely médiumon átáramló információ. Az embereknek a világról alkotott képe is ebbõl az információból származik, és mint ilyen, természetes környezetétõl megfosztott és egyre inkább csak egy érzékcsalódásból származó. Minthogy részt vettem az elmúlt napok eseményein és figyeltem az elhangzottakat, azt gondolom, mindez veszélyesen közel áll a posztmodernizmushoz, amibõl mára talán elegük lett. Ezért valami egészen másról, a konferencia témájához közelebb álló dologról fogok beszélni.

Az egyik oka annak, hogy elhatároztam, eljövök ide és elõadást tartok, az volt, hogy egy kicsi, önfejlesztõ vallás tagja vagyok, amelynek van néhány alakuló elve, amely a káoszelmélettel kapcsolatos. Ha a világ bármely táján összefutok egy közénk tartozóval, a vallásom egy tagjával, azt szoktam mondani: ez az ember is ugyanabban a csészealjban érkezett, mint én. Mert nem tudom máshogy megmagyarázni, miért érzik és hiszik mindannyian ugyanazokat a kis furcsaságokat, amelyekben én magam is hiszek.

Az egyik ilyen furcsaság, amelyben mindannyian hinni igyekszünk, az, hogy gyakorlatilag minden, ami a földön végbemegy, természeti rendszert alkot; hogy a természeti rendszerek erõsen függnek kezdeti feltételeiktõl, és hogy ha egy pillangó megrebbenti a szárnyát Tokió felett, abból két nap múlva vihar keletkezhet Amerikában. Elsõsorban a kultúrával kapcsolatosan gondolkozom így, ami életforma és természeti rendszer is. Az emberi faj pillanatnyilag azoknak a nagy folytonossági hiányoknak az egyikét éli meg, amelyben a kultúra minden teremtménye rendkívül dinamikus változás elõtt áll, s új életformák robbanásszerû kialakulása várható, csakúgy, mint a Kambrium-kor elején. Ezek az életformák azonban nem szén-, hanem információ-alapúak lennének. És kulturálisak. Már kialakulóban is vannak, méghozzá olyan helyeken, mint Budapest, amely az ilyen új teremtmények létrejöttéhez különösen jó ökorendszer, mivel rengeteg energiamezõ és ökológia peremén van. Ez a hely hosszú ideig kulturális önkényuralom alatt élt és jól ismeri nemcsak a kulturális immunreakciót, illetve a kulturális szimbiózist, hanem azt is jól tudja, hogy a kultúrák között, a peremvidékeken történõ dolgokat hogyan kezelje és alakítsa mûvészi, filozófiai és mindenekelõtt gazdasági energiává.

Vallásom másik furcsa elve az a hit, hogy a világba kerülõ és a gazdaság alapját képezõ energia zöme nem a lebomló kémiai anyagokból származik. Nem entrópia terméke, hanem inkább „extrópiának" nevezhetnénk, amely az anyagcsere körforgásából adódó, az abból nyert és nem az elveszített energia.

Például, ha csak az információt vesszük: valamely információ, amely egyik pontból a másikba eljut, tulajdonképpen mindkét pontban megmarad és felértékelõdik a két pont közötti térben, azon egyszerû oknál fogva, hogy továbbra is megmarad mindkét pontban. Valójában a gazdaság legnagyobb része, a szellemi gazdaság és az ökológia is így mûködik. Ha az esõerdõt vagy a korallzátonyt vesszük, láthatjuk, hogy amit a külvilág elvesz és hozzátesz, nagyrészt minimális, de a rendszerben rejlõ energiát az átvitel folyamatának sûrûsége eredményezi, valamint az az idõtartam, ami alatt az energia körforgása végbemegy.

Budapest egyike azoknak a helyeknek, ahol a földi idegrendszer létesítésével, amin éppen munkálkodunk, ez a fajta energiaáramlás egyre sûrûbbé válik. Az Internet nem információs szupersztráda, és ha valaki ezt a kifejezést használja, biztosak lehetünk abban, hogy nem tudja, mit beszél, vagy valamelyik megsemmisülés elõtt álló szervezet (legyen az cég vagy kormányzat) alkalmazottja, amely abban a hitben ringatja magát, hogy a megszokott módon folyhat tovább az üzlet a meghosszabbított ipari korszak új termékeinek elõállításával. De az ipari korszaknak vége, és legtöbb intézménye vele együtt fog eltûnni, többek között a nemzetállam és a multinacionális vállalat is. (Jelenleg egy fabatkát sem adnék ezekért az intézményekért). A dolgok újra a városállam felé tartanak: számos nagy városállam lesz a földön, amelyek egyike Budapest lesz.

Jó okunk van azt gondolni, hogy Kelet-Európa egésze ígéretes jövõ elõtt áll, mert az elõzõ rendszer alatt nem igazán épült ki ipari infrastruktúra, így most azáltal, hogy az ipari infrastruktúra végét elhagyva egybõl az információs infrastruktúrába léphet, ugrásszerû a fejlõdés. Nem kell rengeteg pénzt és idõt áldozni azokra a hibákra, amelyeket mi elkövettünk és nincsenek olyan óriási intézmények, mint nálunk például az AT&T [az amerikai telefontársaság], vagy ami az eredeti Bell Operating Systems-bõl megmaradt, vagy az Európa más részein mûködõ PTT-k, amelyek súlyosan rátelepszenek az információs jövõre, hogy tõlük telhetõen hátráltassák. Ezért úgy gondolom, itt jók a kilátások.

A másik: miután az irodában jártam, indultam le az alagsorba, és közben, mivel még nem láttam, besétáltam a kiállításra, már záróra után. Hirtelen hatalmába kerített egy foucault-i élmény: amikor az ember egyedül sétálgat egy múzeumban, vezetõ nélkül s anélkül, hogy tudná, mirõl is van szó, s hogy milyen sorrendben is kellene a termeket végigjárnia. Mindenesetre a kiállítás nagyon szép, nekem nagyon tetszett, talán egy kicsit el is kápráztatott és összezavart az, hogy így, meglepetésszerûen kerültem oda. Rájöttem, hogy mindaz, amit láttam - a könyvek, a gépek, a képernyõk és a projektorok -, mirõl szóltak: arról, hogy kell lennie valamiféle gondolatátviteli útnak az egyik ember koponyaüregébõl a másikéba. Kell lennie valamilyen közvetítõeszköznek, és szinte az összes eddig megalkotott ilyen eszköz aszimmetrikus, legyen az könyv, rádió, televízió vagy videó, mind egyirányú közlés, egyik sem párbeszéd jellegû. Ezen kívül mindegyik közvetít; míg - és egyre inkább így gondolom - az Internet nem közvetítõközeg, hacsak például nem tekintjük az óceánt a hal közegének: az Internet környezet. Mûködése során nem két ember koponyaürege közötti gondolatátvitel megy végbe, hanem két koponyaüreg közötti távolság fokozatosan feltöltõdik az emberi idegrendszeren kívüli, a gondolatot támogató ökológiákkal.

Nem lehetetlen, hogy a következõ ötszáz évben a földön minden emberi szinapszis folyamatosan össze fog kapcsolódni más emberi szinapszisokkal. Ennek a hatása, ami a kilétünket illeti, és azt, hogy mit jelent embernek lenni, olyan mélyreható lesz, mint a tûz megszerzése óta a technikai fejlõdés bármely vívmánya. Erre fel kell készülnünk, mert amit most csinálunk, gondolunk, az éppen ez a bizonyos kezdeti pillangó-szárnycsapás. Kulturális lépcsõfok.

Az Internet késõbb is az lesz, ami már a kezdetekben is volt. Ennek rengeteg bizonyítéka van, s érzésem szerint ennek a lehetõsége már 1988-ban fennállt, amikor is valószínûleg csak alig ötszázezer ember kapcsolódott rá a Hálóra. Úgy tûnt, annak az ötszázezer embernek sajátos kulturális ízlése van, sajátos politikai szemlélete, és mindenki kíváncsi volt, vajon mi lesz, ha az Internet ilyen mértékben növekszik. Aztán egyre több olyan ember is bekapcsolódott, aki nem volt számítógépbolond. Akiknek a kulturális ízlése 1970-ben nem a Massachusetts-i Technológiai Intézet [MIT] vasútmodellezõ társaságának ízléséhez igazodott, hiszen kezdetben az volt a meghatározó. Csodálatos, hogy azóta exponenciálisan a többszörösére nõtt, egészen pontosan minden kilencedik hónapra megduplázódott a mérete, és még mindig ugyanaz a kulturális ízlés és politikai szemlélet jellemzi, amely az ötszázezres tábor idején, annak ellenére, hogy felhasználói most a föld minden pontjáról valók.

Jó okunk van azt hinni, hogy amit a kezdet kezdetén ebbe a rendszerbe tápláltunk, még századok múlva is ott lesz és nagyon óvatosnak és megfontoltnak kell lennünk azt illetõen, mit és hogyan tegyünk fel rá és mit tesznek fel a nevünkben az ipari korszak hanyatló kormányai. Mert rettegnek tõle, félnek, hogy végez velük, ezért ahogy csak tudják, megpróbálják tönkretenni, annyi félelmet és ellenõrzõ-rendszert ültetnek belé, amennyit csak lehetséges. Az ilyen törekvéseket mindenképpen meg kell állítanunk, bármilyen jószándékúnak tûnnek is. Nehéz védekeznünk bizonyos fajta információk, pl. a neonácizmus, a skinhead-ek, vagy az olyan ábrázolások ellen, ahol gyerekek állatokkal közösülnek. De a teljesen szabad környezet azt jelenti, hogy az emberi elme bármely produktuma szabadon megnyilvánulhat, így az olyan is, ami esetleg egyesek számára megbotránkoztatónak tûnik. John Stuart Mill szavaival a szabadság annak az embernek a jogaiban nyugszik, akinek a nézetei számodra gyûlöletesek. Jó lesz emlékezni erre a következõ néhány évben, amikor a kormány majd azt kéri, engedjük az Internet ellenõrzését, épp az általunk ártalmasnak tartott dolgok miatt. Ha ez megtörténik, beavatkozunk a jövõnkbe, az emberiség jövõjébe, azzal a félelemmel és ellenõrzéssel, amely nem szeretnénk, ha a jövõ ízléséhez tartozna.

Körültekintõen kell gondolnunk arra, hogy jó õsök legyünk, ez ugyanis az emberi történelem döntõ pillanata. A pillangó lebegteti a szárnyait, de a háttérben mi állunk. Ez nagyon fontos. Valami szent dolgot kell tennünk itt és most.

Angolból fordította Cseicsner Otília