Richard Kriesche RESPIRITUALIZÁLÓDÁS (Az információs környezet metafizikája)   1. AZ INDIVIDUUM VÉGE Az individualizmus szorosan összefügg a technológiával, szinkronban van az anyag apró részekre esésével, aminek során az egyén elveszíti minden felelõsségét a társadalmi test 1 iránt. A végsõ stádiumban az individuum bármely más individuummá átalakulhat, csakúgy, mint a legkisebb entitás, a képernyõn lévõ pixel, amely bármely pillanatban bármilyen információt hordozhat. A pixelhez hasonlóan az egyénnek sincs többé egyénisége. "A kor szelleme nem a TERROR, nem is a FORRADALMI MESSIANIZMUS, hanem inkább, amint oly gyakran elhangzik, a pillanat élvezete után sóvárgó békés hedonizmus és mohó individualizmus szelleme a gazdasági és politikai liberalizmus háttere elõtt." (Francoise Gaillard: Technical Performance: Postmodernism, Angst or Agony of Modernism?) Az individualizmus a történelmi tájékozódás tudatos elvesztéséhez vezetett, az információs társadalom egészének depolitizálódását, valamint általános közönyt eredményezett, ami a TÁRSADALMI TEST ANÉMIÁS állapotában nyilvánul meg. A társadalmi test jelen állapotát egyrészt a JÖVÕ BIZTOSÍTÁSÁNAK ELMULASZTÁSA (disinvestment of the future), másrészt a MÚLT DEVALVÁLÓDÁSA jellemzi. Léha nyugalomban lebegve, nosztalgiától és nihilizmustól mentesen, egyszerûen "COOL". Az egyén végével a mûvészet maga is zsákutcába került. A posztmodern korban a mûvészet egy önmaga egyediségébe zárt individuumot teremt, amely – a romantikától és az avantgardtól eltérõen – már nem kapcsolódik DIALEKTIKUSAN valamely transzcendenciához, hanem az egyéni stílus, más szóval az egyedi "külsõ" örökös hajszolásában merül ki. Úgy is mondhatnánk, hogy az egyéni stílusért folytatott hajsza "formázza" a társadalom kollektív enkephalogrammját. Minden jel arra mutat, hogy a DEMOKRATIKUS társadalmak történetének új korszakába léptünk, ami valószínûleg a logikus végkifejletéhez elérkezett individualizmus eredménye. Még ha teljes mértékben tudatában vagyunk is ennek a társadalmi diagnózisnak, a lényeg még hiányzik: azaz hogy az "individualizmus kultúrája" összhangban van a technológiából adódó súlyponteltolódással. Mind a társadalom, mind a technológiai-információs környezet legkisebb elemeire esett szét: az egyénre az egyik oldalon, a bitre a másikon. A jelen globalizáció az "egyén kultúrája" és a "bit kultúrája" közötti közvetlen kapcsolaton alapul. A posztmodern individuum tükrözõdik a bitben és fordítva, s ahelyett, hogy formát " – személyiséget " – öltene, puszta információvá bomlik le és képessé válik bármilyen körülményhez alkalmazkodni a bithez hasonlóan, ami sem nem minõség, sem nem anyag, ám képes arra, hogy úgyszólván bármivé váljon. Ez a technológián alapuló kapcsolat a végsõ stádiuma egy olyan kultúrának, amely szélsõségesen nárcisztikus és amelynek eredménye a posztmodern "cool" kultúrája az "elszigetelõdés", "egoizmus", "monadizáció", "szolipszizmus", "mono-orientáció" felé mutató teleologikus vektorral összhangban egy "tömeges mono-közegben". Ironikus módon az egyén elszigetelõdése és a társadalmi lét között feszülõ ellentmondás a hagyományos értelemben vett individuum megszûnéséhez és egy kísérteties valóság létrejöttéhez vezetett. Az elektronikus egyén szabadsága korlátlan: mindenütt ottlehet, mégis egyre inkább tudatára ébred annak, hogy a valóságban sehol sincs – olyan kiváltság ez, amely mindeddig csak Istennek vagy a kísérteteknek adatott meg.   2. A JELENTÉS VÉGE A társadalom egyénekre hullása és szétesése a társadalmi test kommunikációs összeomlásához vezetett. Ebben a tekintetben Paul Feierabend kijelentése: "anything goes" (bármi elmegy), a posztmodern kijelentés per se, értelmet nyer – az értelem nélküliségbõl (out of nonesense). A technológián alapuló ‘bitesedés’ tükrében a fenti kijelentést meg kell fordítani: "rien ne va plus", azaz semmi nem megy többé – túl. Az új elképzelések, célok és irányok hiánya, illetve az ebbõl eredõ örömtelenség a posztmodern társadalmat önmagában véve "jelentés nélkülivé" tette. Az alternatívák hiánya a modernizmus idejétmúlt céljainak megõrzését kényszerítette rá: az autonómiát és az individualizmust, a társadalomkritikát vagy épp a felforgatást. A forradalmi "hot"-modern társadalom "posztmodern átalakulásának" egyetlen eredménye a konszenzuson alapuló, "cool" posztmodern társadalom. Az értékek ezen válsága, ami nem tévesztendõ össze azok elértéktelenedésével, nyilvánvalóan hatással van a társadalmi mezõ egészére. A tolerancia KÖZÖMBÖSSÉGBE fordult, a kifejezés szabadsága SEMLEGES és KÖZHELYSZERÛ üzenetekbe, a közmegegyezés keresése ELLAPOSODÁSBA és HOMOGENIZÁLÓDÁSBA. A "COOL" – a társadalmi liberalizmus erénye, jelentõs esés a hõmérsékleti skálán – azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a TÁRSADALMI TESTET visszafordíthatatlanul KÓMÁBA taszítja.   3. AZ ELSZAKADÓ MÛVÉSZET (divorce art) ÉS A MINDENNAPI ÉRTÉKEK VÉGE A jelentés mellõzésével, még inkább a jelentés jelentésének mellõzésével, lehet-e a mûvészeti tevékenységnek – hogy most csak a mûvészetet említsük – bármilyen jelentése? "A jelentés és a lényeg posztmodern kori elvesztését követõen a mûvészet az IGENLÉS és a SZUBLIMÁCIÓ, a mûvészet és az élet, a mûvészi értékek és a hétköznapi értékek közötti ûr felszámolásával határozta meg magát, a mûvészet felszámolta önmagát. (...)". (Megjegyzés: a duchamp-i gesztussal összhangban). A konszenzuson alapuló liberális társadalom logikája szerint a poszt-avantgardnak olyan IGENLÉSBE kellett torkollnia, melyben mindenekelõtt a digitális-elektronikus mûvészeti formák vették át a fõszerepet, melyek a banalizálódás és a giccsé válás felé tartanak. (Lásd például a Siggraph mûvészeti bemutatókat, a linzi Ars Electronica, az Imagina Monaco, stb. kiállításokat). A (modernista) súlypont-eltolódás a banalitás esztétizálása felé valójában az esztétika (posztmodern – elektronikus-digitális) banalizálódásához vezetett. Mindezt Citron már az ötvenes években megjósolta az esztétikában: "ennek az ellentmondásnak a hiánya a szabadság áraként vákuumhoz vezetett. A liberális társadalom a "misztérium", "az abszolútum", a "rend" felszámolásával, valódi metafizika és politika hiányában önmagára utalja az egyént, s eközben elszakítja saját valójától, saját mélységeitõl". Következésképp az individuum egy rejtélyes, kísérteties környezet abszolút rendjében keresi önazonosságát. I. De mindezt az információs síkon kell megítélnünk. Az új dialektika a "kísérteties" individuum és "kísérteties" környezete között jelentkezik. Igaz, hogy ezen az újonnan létrejött információs síkon a hagyományos individuum elveszettnek érzi magát, a valóságban gyökértelen, evolúciós örökségétõl elszakadt, érzékei cserbenhagyták. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy egy meta-individuum már keresi információs horgonyzóhelyét, hogy a digitális környezetben és a virtuális/valós háló szövetében elmerülve megtalálja önnön mélységeit. (1995-ben havonta 150 000 új felhasználója van az Internetnek.) II. Mindeddig a minket körülvevõ, a gépi környezet megteremtésének voltunk szemtanúi. Most azonban az immár önmagunkban lakozó információs környezettel kell szembesülnünk, egy olyan "én" megteremtésével, amely összekapcsolja (interfacing) saját belsõ világunkat a külsõ világgal, egy kibernetikus organizmus (Donna Haraway-t idézve egy "cyborg") létrehozásával. Az "örök meta-individuum" keresése ez, erre törekedtek a szíriai sivatagban élõ remeték, a kolostorokba visszavonult keresztény szerzetesek: az egység és a teljesség egyesítéséért vívott küzdelem volt ez. A társadalomból kivonulva, szellemileg egyként, a technológia szempontjából mindenütt jelenvalóként: ez a valódi információs mûvészetért folytatott dialektikus cselekvés legújabb terepe. III. A mûvészet egyedüli, elsõ és egyetlen szerepe önmagunk inFORMÁLÁSA lesz, azaz olyan formalenyomatok létrehozása önmagunkon és önmagunkban, amik valójában/virtuálisan vagyunk, a felszínen és a mélyben, a képernyõn és a valóságban. Ezt a feladatot megintcsak egyedül a mindannyiunkban jelen lévõ információs mûvész tudja megvalósítani. És ez az, amirõl beszélnünk kellene a mûvészeti iskolákban diákjainknak, amikor a mûvészet egyedülálló feladatáról, az információs környezet etikájának esztétikájáról kérdeznek. Az információs korszakban felnövõ diákok sokkal inkább tudatában vannak mûvész voltuknak, mint az elõttük járó generációk. Az ún. információs mûvészt a technológia összekapcsolja az emberiséggel. A mûvész az, aki ennek a kapcsolatnak tudatában lehet. Egy példával erõsíteném ezt meg. Az következõ cikk, amelynek a tartalmát ismertetem, a Der Standard címû osztrák magazin 1995 szeptember 6-i számában jelent meg. Így szól: "Fizetség helyett adomány a bérletért – Bécs". Mindezzel szorosan összefügg a… 4. A RESPIRITUALIZÁCIÓ KEZDETE Bécs, Szent István dóm, a Windows 95 hivatalos bemutatójának ünnepe. Egy marketing fogás, amely a Microsoft Ausztriának félmillió schillingjébe (kb. 50 000 US$) került. Azt mondják, hogy a bérletért fizetett összeget sem az egyház, sem a Microsoft nem tekintette bérleti díjnak, hanem úgy vették, mint a dóm megmentésére létrehozott szervezetnek nyújtott adományt. A Microsoft ausztriai vezérigazgatója, Egon Salmutter Bécs püspökének, Christof Schönborn-nak kijelentette, hogy a Szent István dómot úgy tekinti, mint "a hit, munka és kreativitás szimbólumát... olyan osztrák értékek ezek, melyekkel a Microsoft azonosul". Hogy megértsük a valós és a virtuális új dialektikáját, látnunk kell az alapvetõ váltást az anyagtól a szellem felé. Fel kell ismernünk, hogy a "képernyõ felszíne" (sur-face) alatt a világ új "arca" (face) in-formálódik. Az évezred legvégén, az emberiség racionalizmusának csúcsán valami váratlan dolog készülõdik: a világ DESZAKRALIZÁCIÓJA a végéhez közeledik. Szemtanúi lehetünk a vallások újjáéledésének! Az értelem elvesztésére posztmodern kultúránkban a vallás válaszol. Gilles Keppel orientalista szerint "csak azok a vallások lehetnek az identitás és a szenvedély alapjai, (...) melyek nem csupán összekötik az embereket, de minden nemzeti határt áthágnak a kultúrák egyesítése érdekében". Nem akarom tovább fejtegetni ezt az állítást, inkább vallásos-fundamentalista alapjairól kiindulva értelmezném a meglepõ tényt. A mi nyugati kultúránk nyelvén megfogalmazva: szembe akarom állítani a vallásos-fundamentalista felfedezéseket a mélyebben fekvõ információs-fundamentalista tényekkel, melyekbõl e globális tudatosság fakad. A rendkívül racionális technológia, mely a keleti-keresztény tudat következménye, az emberiség mitikus örökségét tárja fel és aknázza ki. Megfordítva: a legracionálisabb informatizálódás a globális evangelizáció. A vallások tudatában vannak annak, hogy az informatika szerint a nyugati kultúra lesz az az "operációs rendszer", amelyben a hagyományos vallások és kultúrák mint alprogramok futnak majd. Ez a jelentése a kultúra "vallássá" válásának. Az a kultúra/vallás fogja meghatározni a világ sorsát, amelyik elsõként és legmélyebben érti ezt meg. Az informatizálódás akkor már nemcsak, hogy "minden" küszöböt át fog lépni, hanem mint "METAVALLÁS", minden kultúra fölé fog emelkedni. Ez az oka annak, hogy minden hagyományos kultúra és vallás szembeszegezi saját fundamentalista tudatát ezzel az "információs-fundamentalista üzenettel", hatalommal ruházva fel saját Istenét. Még a keresztény fundamentalisták újjáéledésének is ez az oka. Az információn alapuló high-tech környezetnek köszönhetõen a nyugati világ hatalma csúcsán van; a nyugati posztmodern keltette ûrnek köszönhetõen dialektikusan a "gyökerekhez visszatérés" globális jelenségének vagyunk szemtanúi: a horgonyvetésnek a kultúrán túliban, a múlt "valóságaiban" és letûnt "vallásaiban", sõt, a technológiai, de átszellemített "meta-realitásban"! A globális kultúra miatt csak az individuális-információs-bit-alapú valóságra épülõ mûvészetek tárják fel és adnak képet a máris zajló társadalmi folyamatok, a RESZAKRALIZÁCIÓ, a RESPIRITUALIZÁCIÓ, a RE-EVANGELIZÁCIÓ mögött rejlõ jelenségekrõl. "Valóságunk" átalakulását nem spiritualisták, vallási fundamentalisták, fekete mágusok, sámánok vagy varázslók fogják elõidézni: mindez az elképzelhetõ legracionálisabb gépi-alapon zajlik majd. A gép által, ami maga is a re-evangelizáció felé tart – amint képzeletünket foglalkoztatja. Michael Heimet idézve, "a valóság elvesztette jelentését. A jövõbeli Virtuális Valóság szerkezetek változást idézhetnek elõ a gondolkodásban, új fényben tüntethetik fel a klasszikus METAFIZIKÁT. A következõ évszázadnak talán újra fel kell majd fedeznie a metafizika õsi területét, melyet a komputer-szimulációs virtuális valóság szerkezetek, a PAR EXCELLENCE METAFIZIKUS GÉP fog feltárni" (Virtual Reality Check, Oxford Univ. Press, 1993). Ebben a metafizikus gépi környezetben nem csupán a mûvészet léte forog kockán, hanem az alkotás egésze, a mûvészettõl a politikáig. Ezt hangsúlyozandó hadd idézzek végül egy közép-európai szemtanú, Vaclav Havel philadelphiai beszédébõl: "csak az képes tartósan értékelni önmagát és szomszédait, az képes tiszteletben tartani mások jogait, aki elismeri az alkotás tekintélyét, aki értékeli az alkotásban való részesedés és részvétel jogát. Ebbõl logikusan következik, hogy a mai multikulturális világban az együttélés, a békés együttélés és a kreatív együttmûködés egyetlen járható útjának a minden kultúra gyökereinél fekvõ konszenzusból (self-consensus) kell kiindulnia, ami az emberi szívben és tudatban a politikai állásfoglalásnál, a meggyõzõdésnél, a technológiánál, az antipátiánál és szimpátiánál is sokkalta mélyebben található. A transzcendencia a kéz, amit a hozzánk közel állók felé nyújtunk, az idegenek, az emberi közösség, minden élõ teremtés, a természet, az univerzum felé. A transzcendencia mélyrõl fakadó, elemi szükséglet. Harmóniában élni mindennel, azzal is, ami más, mint mi vagyunk, amit nem értünk, ami számunkra térben és idõben távolinak tûnik, ám amivel titokzatos módon össze vagyunk kapcsolva: hiszen mindez együtt alkotja ezt a világot. A transzcendencia a pusztulás egyetlen alternatívája." Richard Kriesche Graz/Offenbach/Párizs 1995 Angolból fordította Serfõzõ Szabolcs 1. A test, mint a társadalom biológiai metaforája (social body) a társadalmat mint organizmust, struktúrákkal és funkciókkal rendelkezõ rendszert értelmezi (a ford.) Vissza "A felfedezés elõtti pillanat"-hoz