Ugyancsak a Fractals címû folyóiratban jelent meg az a cikkünk (L. Nyikos, L. Balázs, and R. Schiller: Fractal Analysis of Artistic Images: from Cubism to Fractalism, Fractals, 2, 143-152 (1994)), amelyben Dürer, Rembrandt és Picasso néhány grafikáját fraktális elemzésnek vetettük alá. Kiindulópontunk a következô volt: ha a természetben gyakran találunk fraktális objektumokat (ilyenek a fák, a felhôk, a hegyek...), akkor szemünk ismeri a fraktális szimmetriát, még ha ennek nem is vagyunk tudatában. Vajon megtalálható a fraktális szimmetria grafikákon is?
A várakozás szerint egy vonalas rajz nem fraktál, hanem kis léptéken egydimenziós (a vonalakat látjuk), nagy léptéken pedig kétdimenziós (hiszen többé-kevésbé mindenütt van valami a lapon). Valóban találtunk ilyen rajzokat is: példa rá a két jobb oldali kép.
Fraktál azonban például a két bal oldali lap. Az arc rajzának fraktáldimenziója 1.58, az ülô nôé 1.81 (tehát tört szám) - méghozzá a kép teljes lépték-tartományában. Nemcsak Picassonál, de Rembrandtnál és Dürernél is találunk hasonlót. Világos, hogy a kép esztétikai minôségének nincs köze a képen meglévô - esetleg hiányzó - fraktális vagy másmilyen szimmetriaelemeknek. A fraktalitás talán a festô kezére, talán a választott technikára jellemzô; mindenképpen magas komplexitási szintet jelent.