„A „Kelet” és „Nyugat” politikai elnevezések sorsa is megpecsételôdik: egyik sem éri meg a 2017-es évet” – olvasható 1967-ben a Novosztyi Press által kiadott angol nyelvû szovjet propagandakiadványból, amely a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából ugyanezen esemény 100. évfordulóját vetítette elôre. A szovjet prognoszták természetesen arra gondoltak, hogy 2017-re mindenekelôtt a „Nyugat” tûnik tova, és a „Kelet” egésszé növekszik. Az eszükbe sem jutott, hogy ennek „Keletnek” nemhogy 50, de már 25 éve sincs hátra.
„2017. november 7-én, a kubányi Novo-Titarovszkaja faluban, a régi iskola kétemeletes épülete elôtt összegyûlnek mindazok leszármazottai, akik 1967 októberében, elsô megnyitásakor iratkoztak be az iskolába. A XXI. században született kisiskolások óvatosan leemelik majd a fehér márványtáblát, melyre arany betûkkel a következôket írták: „Felnyitandó a 2017-es évben, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 100. évfordulójának napján.” A tábla mögötti fülkében egy falba betonozott urnát találnak majd, mely ôseik üzenetét tartalmazza… Ugyanazon a napon az Omszki körzet, Novo-Varsavszkij járásában a Pobeda (Gyôzelem) Állami Gazdaság fiatal munkásai egy hasonló levelet tartalmazó urnára bukkannak majd, melyet egy szokatlan emlékmû betonalapzatába helyeztek. Az emlékmû azt a traktort ábrázolja, mely az elsô barázdákat hasította az Irtisz folyó menti szûzföldbe. A levél végén ez olvasható: „Az úttörôk hôsies munkája lelkesítse az eljövendô generációkat!”
A fent vázolt ünnepi eseményekre már nem fog sor kerülni: a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” nem érte meg századik évfordulóját. Abban viszont már kevésbé lehetünk biztosak, hogy nem valósul-e meg egy másik nagyralátó terv, a meleg Északi-sark terve: „Az Északi-sarkot fel lehetne melegíteni, ha az orosz mérnök, Pjotr Boriszov elképzelt terveit megvalósítanánk. Boriszov szerint nincs szükség hatalmas termonukleáris robbantásra az Északi-tengeren úszó majd 10 millió négyzetkilométernyi jégtábla felolvasztásához, ahogy azt az amerikai mérnökök javasolják. Az orosz mérnök azt sem támogatja, hogy repülôk ezrei szórjanak le szénport a végeláthatatlan fehérségre. Állítólag ily módon a fekete szénpor odavonzaná a napsugarakat, s így felolvasztaná a jeget. Ámbár a világ éves széntermelése sem volna elegendô e célra. Boriszov javaslata az Amerikát és Ázsiát elválasztó Bering-szoros áthidalásán alapszik. Az elképzelés lényege egy óriási gát szivattyúkkal felszerelve, amelyek aztán az Északi-tenger hideg víztömegét átnyomnák a Csendes-óceánba. A Bering-szoros csak 75 kilométer széles, és legfeljebb 60 méter mély… A szivattyúk… évente 140 000 köbkilométer vizet szállítanának át a Csukcs-tengerbôl a Bering-tengerbe… De vajon hogyan befolyásolná ez a gát, illetve a szivattyúk mûködése az északi sarkkör éghajlatát? A Golf-áramlat, miután megtette útját az Északi-tengeren, lehûlve visszatér az Atlanti-óceánba. Mi ily módon egy ellenáramlást hoznánk létre, amellyel megakadályoznánk a hatalmas meleg víztömeg beáramlását… Az Északi-sark felmelegítése számottevôen megemelné Szibéria, a Távol-Kelet, a Csukcs-félsziget, Alaszka, Kanada (az Alberta tartomány, a Viktória-sziget, Baffin-sziget és Labrador), valamint az Egyesült Államok északi területeinek hômérsékletét. Az északi sarkkör éghajlata nemcsak melegebb, de nedvesebb is lenne… Az Északi-tenger jegének a felolvasztása a leghatásosabb és legésszerûbb módszer a Föld éghajlatának a megváltoztatására. A jelenlegi technológiával és tudományos fejlettséggel egy ilyen vállalkozás nem tûnik lehetetlennek.”
Olyannyira nem, hogy ma már azt is tudjuk, hogy ehhez még csak gátat sem kell építeni. A jövô látnokai mindössze azt a hibát követték el, hogy az okot fölcserélték az okozattal: nem az Északi-sark felmelegítése változtatja meg a Föld éghajlatát, hanem a Föld éghajlatának megváltozása melegítheti fel – legnagyobb rémületünkre – az Északi-sarkot. Az orrunk elôtt folytatólagosan végbemenô nagyszabású projektum egyik marginális effektusaként ma alföldi és tiszántúli falvakban reményvesztett emberek meregetik bádogvödörrel a bokáig érô vizet a hálószobájukból.
Annak ellenére, hogy a 2017 címû könyv szerkesztôi öntudatosan elhatárolódtak a burzsoá számmisztikától, és fittyet hánytak 2000-nek, a szovjet világ mérnökeit ugyanúgy megigézte a 2000. év, mint a polgári riválisaikat. A 60-as évek végén, 70-es évek elején, abban a történelmi pillanatban, amikor a múlt, azaz a kapitalizmus gyaníthatóan végleges és visszavonhatatlan, ámbár szinte észrevehetetlen gyôzelmet aratott a jövô, vagyis a szocializmus fölött, a szovjet tervezôk a 2000. év bûvöletében szövögették ábrándjaikat. Egyre-másra születtek a hosszú távú tervek, a 2000-ig szóló „komplex programok”. 1980-ra a Szovjetunióban felépül a kommunizmus. A KGST a 90-es évekre termelésben utoléri a fejlett Nyugatot, az ezredfordulóra pedig a kommunizmust építô országok polgárai fogyasztásban is messze túlszárnyalják a még mindig kapitalizmusban sínylôdô társaikat.
Harminc évvel ezelôtt, vagyis nagyjából tíz évvel a kommunizmus tervezett felépülése elôtt keveseknek volt kétségük afelôl, hogy hol építik a jövôt. Annál is inkább, mert magát a jövôt is itt fedezték föl. A jövô megszelídítése ugyanis csak akkor lehetséges, ha a jövô már nem is jövô, hanem maga a jelen. Negyed évszázaddal ezelôtt úgy látszott, hogy a jövô már itt is van. „A gyorsuló ütemû bôvített újratermeléssel a kapitalizmusban a minôségileg új megjelenése, mint a fennálló tagadása a rendszer mûködésének alapvetô mozzanatává válik, vagyis objektíve, ontológiailag fellép a jövô mint a jelenbe egyre sebesebben beletorkolló folyamat, és egyben mint a rajta túllépô folyamatok iránya… A strukturális és történeti vizsgálat egyesítése az ökonómiában Marx munkásságában történt meg, ô volt az, aki a tôkés társadalom dinamikáját dinamikus struktúraként, totális rendszerként ábrázolta, és ezen ontológiai és gnoszeológiai bázison állva áttörte a polgári horizontot, végrehajtotta a jövô felfedezését… – írta eme nagy jelentôségû aktusról, vagyis a jövô fölfedezésérôl Ágh Attila tanszékvezetô egyetemi tanár A jövô mint történelem a marxizmus klasszikusainak munkásságában címû 1976-os klasszikusában. Dr. Simai Mihály akadémikus pedig így dorgálta Harmadik évezred felé címû monográfiájában a szûk látókörû polgári futurológusokat, szintén a boldog emlékezetû 70-es években: „Dr. Bell enyhén szólva megfeledkezik a két rendszer létérôl a Földön, és arról, hogy a változások, amiket a horizonton látni vél, a mai kapitalizmusban egy olyan társadalom felé mutatnak, amelynek kialakulása több mint öt évtizeddel ezelôtt megkezdôdött.”
Ennek a jövônek azonban elôbb utol kellett volna érnie a múltat – és persze önmagát. A kapitalizmus volt a múlt örököse, és egyben haszonélvezôje. A rabszolgák, jobbágyok, gyarmati népek verejtékének hozadékát ez idáig a kizsákmányolók, végsô soron tehát a kapitalizmus fölözte le. Ennek köszönhette nemtelen elônyét a két rendszer közötti gazdasági versenyben. A kommunizmus, amelynek ehhez a múlthoz nem lehetett köze, amely éppen e múltat volt hivatott eltörölni, mindebbôl kimaradt, és most egyetlen huszáros rohammal kellett behoznia fölhalmozódott történelmi hátrányát. „Történelmi paradoxon alakult ki – írta Simai akadémikus ugyanott –: a haladóbb társadalmi rendszernek – a szocializmusnak – gyors ütemben kellett fejlesztenie gazdaságát, hogy utolérje a legfejlettebb tôkésországokat a termelôerôk fejlettsége terén, amelyek a történelmileg túlhaladott kapitalizmus rendszerében élnek.”
Ám ne gondoljuk, hogy csak az innensô oldalon hirdették azt, hogy a szocializmusé a jövô. Minden jel arra utal, hogy az ellentábor elemzôi ugyanettôl féltek: „Ahogyan némely országokban a szegény paraszt büszke lehet a gyönyörû katedrálisokra, ugyanígy a mosógép-, hûtôszekrény- vagy autókiutalását váró oroszokat is büszkeséggel és elégedettséggel tölthetik el a szupergyors közlekedési rendszerek, a május 1-jei parádék a Vörös téren, vagy a Pravda és Izvesztyija szalagcímes, diadalittas beszámolói, a szemkápráztató bélyegsorozatok, amelyek arról adnak hírt, hogyan hódítja meg a Szovjetunió a kozmoszt. Ha igaz az, hogy a szovjet ember valóban képes az önmegtartóztatásra a késôbbi kommunista mennyország eljövetele érdekében, az ûrprogram mint hosszú távú befektetés a Szovjetunióban sikeresebb lehet, mint a nyugati társadalomban, ahol az emberek elvárják a fogyasztási igényeik azonnali kielégítését, és ahol a közgazdászok legalább 10 százalékos megtérülést várnak az ûrkutatásra fordított befektetésekbôl, amelynek következtében objektíve illogikussá válik ûrrendszerekre pazarolni a pénzt, mivel a befektetés várhatóan csak nagyon lassan térül meg, vagy a haszna inkább csak képletes” – írták fogvacogva az amerikai szenátus ûrhajózási és ûrkutatási bizottságának szakértôi, szintén úgy negyed évszázaddal ezelôtt. Ez akkor volt, amikor Nyugaton tombolt az olajválság, összeomlott az acélipar és a bányászat, és amikor az elzászi és észak-angliai tüntetések képeit nézegetve a tévéhíradók kommentátorai az Elbától keletre elégedetten jósolgatták nap mint nap a kapitalizmus végvonaglását. Amikor olybá tûnt, hogy hosszú távon a központosított tervgazdaság mégiscsak kiszámíthatóbb és stabilabb és fejlôdôképesebb rendszer. Vagyis pontosan akkor, amikor a központosított tervgazdaság végleg elvesztette az esélyét arra, hogy feloldja Simai akadémikus történelmi paradoxonát.
A kommunizmus utópiája a politikamentesség utópiája, és egyben a munkanélküliség utópiája is volt. Ismeretes Marx látomása a jövô emberérôl, aki reggel halász, délben vadász, estefelé pedig kritikai kritikus, anélkül, hogy valójában halász, vadász vagy kritikai kritikus lenne. Az ember fölszabadul a munka kényszere alól. A korlátlan lehetôségek kápráztató utópiája azonban valójában nem más, mint a korlátlan felelôtlenség utópiája is. A munkától való megszabadulás programja mindenekelôtt a munka aszketikus – és persze hazug – kultuszára épült. Sztálin/Rákosi/Satöbbi elvtárs dolgozószobájában még hajnali kettôkor is pislákolt a felelôsség és az áldozatkészség asztali lámpása. Szorgos kezek milliói hónapok alatt a semmibôl emeltek azóta semmivé lett városokat. Nem kevésbé érdekes, hogy tíz évvel az utópia vége után a nyugati baloldali közgazdasági elemzôk, Marx nyomdokain, bár tôle már jócskán elszakadva, és talán kissé elhamarkodottan, a munkanélküliség perspektívájától, vagyis lényegében a kommunizmustól rettegnek. Attól, hogy rövidesen létrejön a technicizált és automatizált civilizáció, ahol az emberek túlnyomó többségének, pesszimista becslések szerint 70-80 százalékának a munkájára egyáltalán nem lesz szükség. Mindenki azt csinál tehát, amit akar. Lehet vadász, madarász, kritikai kritikus, ahogy neki tetszik. Tök mindegy, mert úgy sincs rá szükség. Az emberi történelem során elôször olyan társadalomban kell majd élnünk, ahol az emberek túlnyomó többségének nem lesz feladata. Ám aki nem dolgozik, nem is fog enni. Aki kimarad a modern munkamegosztásból, az kimarad a javak elosztásából. Ha nem vigyázunk, így mégis beköszönthet a kommunizmus, elképzelhetetlen bajokat és káoszt zúdítva a sokat szenvedett emberiségre.
Ám a kommunista jövôt fürkészô tekintetek mintha ezt is látták volna elôre. Az Országos Tervhivatal 1980-ig szóló húszéves terve szerint a termelés fejlôdése „nemcsak teljesen mentesíteni fogja népünket a létfenntartási gondoktól, hanem olyan fogyasztási célkitûzések megvalósítását teszi lehetôvé, amelyek a tudomány álláspontja szerint elégségesek az ember harmonikus testi és szellemi szükségleteinek kielégítéséhez… A javasolt fogyasztási szintek mai ismereteink szerint társadalmi mértékben a telítettség színvonala körül mozognak…” Nehéz azonban eldönteni utólag, hogy ezt valójában akarták-e, vagy inkább maguk is féltek tôle: „Mit tehetünk, hogy a … kommunizmus pihentetô, derûs partjaira lépô emberek ne a kényelemben szuszogva terüljenek el az anyagi jólét lagyos homokpartjain?” – tette fel a valóban költôi kérdést Váci Mihály költô negyven éve. Simai akadémikust, a hivatásos jövôbelátót ugyanez a kérdés foglalkoztatta tíz évvel késôbb: „A szocialista országok is eljutnak abba a helyzetbe, amikor ugyanazok a kérdések hangzanak majd el, amelyeket a polgári civilizáció, a »jóléti állam« bírálói tesznek fel: mi következik a jólét után? Hogyan alakul ebben a jólétben az emberek mindennapi élete? Milyen igényeik lesznek, hogyan alakul majd az ízlésük? Milyen törekvéseik lesznek? Minek örülnek, milyen szórakozási formát választanak, nem fognak-e unatkozni a jövôben stb.?
Ezek a kérdések a szocialista civilizációnak is szólnak. Nincs nyomor és munkanélküliség… Igaz, nagy vagyon szerzésére sincs lehetôség, de az átlagos jómód viszonylag könnyen elérhetô. A szocialista társadalom tehát megszünteti az élet nagy »hiányhelyzeteit«, amelyek rendkívüli erôpróbák elé állították az érvényesülésre vágyókat.
Mit ad majd a szocialista civilizáció? Milyen ösztönzôk érvényesülése várható? Mi készteti majd az embereket nagyobb erôfeszítésekre?”
Bár láthatóan a jövô építômérnökeinek halvány sejtelmük sem volt, hogy mihez kezdenek majd, ha beteljesül az álom, a 2000. év tervezése szakadatlanul folyt tovább. 1981-ben beruházási stratégiai-tanulmány készült, amelynek különbözô opcióit a „jobbmost-jobbmajd”, „maximost-maximajd” ellentétpárokban fogalmazták meg, attól függôen, hogy a választott megoldásnak rövid távon vagy hosszú távon nagyobb a hozadéka. Azt nem tudni, mikortól sejtették, hogy vége, bár voltak azért árulkodó jelek. A Távlati Tervezési Fôosztály Az 1981–2000. évekre szóló hosszú távú tervezés munkaprogramja címû, 1979-ben készült tervezetében ez olvasható: „A terv súlypontját, lényegét kifejezô fejlesztési területek, témák valóban hosszú távú elôretekintést igényelnek. A népesedés, az energiatermelés, a közlekedési hálózat, a településstruktúra fejlesztése tekintetében a tervezômunka idôszakában 18-20 évnél, tehát a 2000. évnél rövidebb idôhorizont nem jelölhetô meg. Ennek megfelelôen a hosszú távú tervezés új munkaszakasza idôhorizontjául a 2000. évet javasoljuk megjelölni. A terv jellegérôl vallott felfogásunknak megfelelôen azonban a 2000. évet nem mechanikus határpontnak tekintjük.”
A Távlati Tervezési Fôosztály Az 1981–2000. évekre szóló hosszú távú tervezés munkaprogramja címû, 1986-ban, azaz éppen hét évvel késôbbi tervezetében viszont már ez olvasható: „A terv súlypontját, lényegét kifejezô fejlesztési területek, témák valóban hosszú távú elôretekintést igényelnek. A népesedés, az energiatermelés, a közlekedési hálózat, a településstruktúra fejlesztése tekintetében a tervezômunka idôszakában 18-20 évnél, tehát a 2000. évnél rövidebb idôhorizont nem jelölhetô meg. Ennek megfelelôen a hosszú távú tervezés új munkaszakasza idôhorizontjául a 2000. évet javasoljuk megjelölni. A terv jellegérôl vallott felfogásunknak megfelelôen azonban a 2000. évet nem mechanikus határpontnak tekintjük.” Hét év alatt nem sokat fejlôdött a 2000-ig szóló koncepció. Vagy lehet, hogy a Távlati Tervezési Fôosztályon már 1986-ban tudták, hogy arra a három évre már nem érdemes? Elvégre ez volt a foglalkozásuk…
Eddig a jövôrôl volt szó. Viszont megesik, hogy a jövôt elôrevetítô vízió utóbb képes reménytelenül összecserélni önmagát a múltról szóló látomással. „Amikor a német nép leteszi a fegyvert, és a szovjetek Kelet- és Délkelet-Európa legnagyobb részét elfoglalják, a szovjetek által elfoglalt óriási területek elôtt azután lehúzzák a vasfüggönyt, amely mögött a londoni és New York-i zsidó sajtó helyeslése közepette megkezdôdik a népek tömeges kiirtása. Csak nyersanyagnak maradna ember, proletarizált, kétségbeesetten robotoló barmok sötét, erjedô masszája, melynek a másik világból csak annyi jutna a tudomására, amennyit a Kreml a saját célja szempontjából hasznosnak ítél. Saját vezetés híján ki lennének szolgáltatva a véres szovjet diktatúra kényének-kedvének. A megmaradó töredék Európára kaotikus politikai és társadalmi széthullás várna, mely csupán az utána következô bolsevizálódás elôkészítô stádiumát jelentené. Az élet és a létezés ezekben az országokban pokollá válna, de hiszen éppen ez lenne a cél…” A fenti eszmefuttatás nem valamely jobboldali revizionista történész értelmezése a második világháború következményeirôl, hanem dr. Goebbels birodalmi miniszter rémlátomása a 2000. évrôl a Das Reich címû hetilap 1945. február 25-i számából. A szovjet történészek egykoron magát Churchillt is hírbe hozták, mondván, hogy az 1946-os híres fultoni beszédében említett „vasfüggöny” kifejezést magától Goebbelstôl kölcsönözte, tehát maga is Goebbels követôje, azaz fasiszta, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Szovjetunió ellen uszít. Goebbels ugyanabban tévedett, amiben a szovjetek titkon reménykedtek, és amit a jobboldali revizionisták, akik ma a kommunizmus rémével mentegetik a nácik rémtetteit, általában továbbra is gondolnak: a liberális demokrácia, vagyis a kapitalizmus az elpuhult, rothadó múlt, amelyet rövidesen el fog söpörni az új civilizáció. A két sarlatán, ahogy Goebbels Churchillt és Rooseveltet nevezte, nem vette észre, mire megy ki a játék Jaltában. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg nem vették észre. Talán hiányzott belôlük a jövôbelátás képessége, ezért kénytelenek voltak a jelenre összpontosítani. A korhadt liberális demokráciákat lefitymáló és lerombolni akaró ideológiáknak viszont 2000-re befellegzett. Az általuk fölvázolt jövô szerencsére már a múlté. Jó, jó, de akkor mi lesz ezután?
Lehet, hogy azoknak van igazuk, például a budapesti „Idôkerék” kitalálóinak, akik szerint a jövônek nem képet, hanem feladatot kell adni. Az „Idôkerék” 2000. december 31-én indulna útjára a Városligetben, és minden évben egyszer, az év utolsó napján éjfélkor fordulna meg a beleépített gigantikus, üvegkristályokat pergetô homokórával. A kerék így ötven év alatt tenné meg a számára kijelölt utat. Ennél derûlátóbb programot nem tudok elképzelni. Hiszen a kerék azt feltételezi, hogy ötven éven keresztül minden évben, az adott pillanatban rendelkezésre fog állni akarat és szakértelem a kényes mûvelet elvégzésére. Vagyis fennmarad az a kultúra és civilizáció, amely képes a kereket mûködtetni, és amelynek változatlanul fontos lesz a kerék mûködtetése, azaz önmaga életben tartása. Úgy legyen!
 

„Expedíció a jövôbe” címmel a 2000. évre vonatkozó víziókról látható kiállítás 2000. február 6-ig a Centrális Galériában, Budapest, Nádor u. 11. A Herner János által kitalált, Janáky István által megtervezett „Idôkerék” felállításán a Khronosz Alapítvány – Karácsony Gábor, Krasznahorkai László és mások fáradoznak.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta