Dénes Iván Zoltán barátom Eltorzult magyar alkat címû könyve számomra deheroizáló mû. Bibó Németh László mélymagyarság-teóriájával kapcsolatos véleményeinek filológiai részletességû adatfeltárásával megingatta Bibó Istvánt azon a piedesztálon, amelyen lelkemben állt. Megingatta, de végül mégsem döntötte le.
Bibó a szememben három teóriával tette magát a legnagyobb magyar politikai gondolkodóvá. Az elsô a „hamis realizmus” teóriája. A magyar politikai kultúrában a hamis realizmus illúzióvilágában termett ideológiák a valóság kényszereit semmibe vevô álomvilágot, holmi magyar donquijotteriát ostoroznak. Bibó leplezte le, hogy a „magyar realizmus” valójában ’67-es illuzionizmus, amely fetisizálja a kényszerpályát, és erényt kovácsol a kényszerhez való szolgalelkû alkalmazkodásból. Bibó valóban a legmélyéig érti a magyar politikai vezetô réteg politikai realitás iránti érzéketlenségének fô jellegzetességét: „az összeegyeztethetetlenek egyeztetésére vállalkozó, toldozó-foltozó realizmust bélyegezte meg” – írja DIZ, a lényeget ragadva meg (110. o.). Ma is inspiráló számomra Bibó útmutatásait követve végiggondolni, hogy a ’67-es kapituláció fetisizálásából vezethetô le az, hogy népünk szervilis meghunyászkodással tûrte a Tisza-világot, a Horthy-világot, a Kádár-világot. Bibó mutatott rá arra, hogy nemcsak a valóság kényszereit feszegetô „nagy ábránd” lehet nemzeti fétis (lengyel donquijotteria), hanem a kényszerpálya is fetisizálható. A politikai gondolkodók sokat foglalkoztak a politikai illúziónak azzal a típusával, amelyik túlbecsüli a lehetôségeket. Bibó István gondolkodói eredetisége abban rejlik, hogy felismerte: a lehetôségek szimptomatikus alábecsülése ugyancsak lehet egyfajta társadalmi illúzió. Másik fontos tétele az, hogy a forradalom az emberi méltóság forradalma. A forradalom ébreszti rá az alattvalót, hogy az elnyomás nem a világ öröktôl fogva való, és ezért örökké tartó természetes rendje, hanem természetes emberi voltunk meggyalázása. Az 1945-ös fordulat esetében megértette, hogy a nem forradalomként lezajlott, de forradalmi tartalmú folyamat létrehozta ezt az átalakulást. Bibó ebben az értelemben – vagyis, hogy az úri világtól való megszabadulás az emberi méltóság magyar forradalma volt – tekintette 1945-öt felszabadulásnak. Hiba lenne a nézeteiben és a koalíciós idôszakban tanúsított magatartásában a kommunista elôretöréssel szembeni kapitulációt látni. A napi politika fölött húzódó elméleti szféra szintjén A magyar demokrácia válsága volt az egyetlen fellépés a kommunista párt félhegemón helyzetével szemben. Az érintettek „fel is kapták a vizet” és a legnagyobb nagyágyúkat, elsôsorban Lukácsot vetették be ellene. Bibó valóban nem azonosult a kisgazdapártnak a kommunista elôrenyomulás elleni harcával, mert a Horthy-rendszer utóvédharcát (is) látta benne, és ez számára az „emberi méltóság forradalma” elleni ellenforradalom volt. Az kétségtelen, hogy a Horthy-rendszer „kiugrásos” vezérkara, a német vereség utáni berendezkedéssel számolva, elszánta magát a nagybirtokrendszer feladására, a kisgazdapárt demokratikus vezérkara (Tildy, Nagy Ferenc, Kovács Béla) pedig meggyôzôdéses híve volt a földreformnak. A bázis – a kisgazdapárt 1945-ös szavazótábora – azonban nem egészen azonosult ezzel. Ez a tömeg, azok, akiket Bibó reakciósoknak nevezett, igenis fenn akarták tartani a csendôrséget és az „urambátyám” világot. Nem akartak olyan országot, ahol tüntetnek és sztrájkolnak, ahol az alávetettek „visszapofáznak”. Ebbôl a szempontból irreleváns, hogy a kommunisták sem ilyen országot akartak és valósítottak meg. A lényeg az, hogy ezek a „reakciós tömegek” valóban nem nyugati arculatú demokráciát akartak.
A parasztgazda társadalom végül a földreformmal is így volt. Számukra az, hogy a nincstelenek földhöz jutottak, presztízsfölényük csökkenését, egyfajta viszonylagos és pszichikai deklasszálódást jelentett. A kommunista párt súlyosan csalódott, amikor azt hitte, hogy a földreform, mozgósítva a feltételezett úrgyûlöletet, majd semlegesíti a velük szemben álló parasztgazda réteget. Épp ellenkezôleg: a földreform az MKP ellen mozgósította ôket. A kommunista párt a koalíciós idôszakban részt vett az emberi méltóság forradalmában, de az emberi méltóság ellene fordult, amikor a lelkileg emancipálódott nép a sztálinista diktatúrát elnyomásként élte meg, és nem a világ természetes rendjeként, ahogyan ez az 1945 elôtti elnyomás esetében történt. Bibó harmadik tétele a „nemzeti hisztériára” vonatkozó teória. Ez a koncepció a demokratikus konszenzus problémáját veti fel egy olyan társadalom talaján, amely eladdig még sosem élt demokráciában.

A demokratikus konszenzus

A demokratikus konszenzus azt jelenti, hogy a demokráciában a meghatározó politikai erôk viszonyát a piac analógiájára térképezhetjük fel: az eladó és a vevô egymás rovására akarnak nyerészkedni, de a két fél feltételezi egymást, nem gondolhatnak egymás kiiktatására. Bibó felismeri, hogy a problematikus kelet-európai térségben – átmeneti demokráciák esetében is (weimari köztársaság) – a szemben álló potenciális erôk úgy élik meg a politikai harcot, hogy az ellenfél megsemmisítésükre tör, és ezért a politikai harc valójában az államközi háború logikáját követi (Carl Schmitt), azaz minden félnek a politikai ellenfél felszámolására kell törekednie. Bibó ezt a hiszterizált szembenállást észlelte az 1945-ös választás után a kommunisták és a kisgazdák viszonyában is, és erre válaszul hirdette meg a demokratikus konszenzus kialakítását A magyar demokrácia válságában. Nehéz eldönteni, hogy valóban naiv volt-e, amikor szemet hunyt a polgárháborús helyzet felismerése elôtt, vagy pedig mindent értett, és „nemzetnevelôi” elhivatottsággal oktatta a nemzetet a helyes magatartásra – amíg még tehette. A demokratikus konszenzus problémájának felismerése alapvetô politikaelméleti felismerés. Akkor is az, ha valóságos vagy imitált naivság volt részérôl az a feltételezés, hogy a diktatúrát építô kommunista párt és a Horthy-rendszer átmentésén spekuláló kisgazdapárt között a látens polgárháborús helyzeten kívül bármi más kialakulhatott. Mindhárom tézisnek akkora jelentôséget tulajdonítok, hogy Bibó megáll elôttem azon a piedesztálon, amelyre korábban helyeztem.
Nézzük ezután, hogyan deheroizálta Dénes Iván Zoltán Bibót. Az általa ismertetett három vitatkozó szerzônek egyaránt tézise, hogy a magyar nemzeti fejlôdés a XIX. században rossz útra tért. Bibó – a hamis realizmus tétele alapján – a kiegyezésben látja a nemzet bûnbeesését. A kiegyezéskor a magyarság feladta az elveit, és ez lelkileg kiszolgáltatottá tette az idegen uralommal szemben – a Monarchia-csatlósságtól egyenes út vezetett a Hitler-csatlóssághoz. A vitapartner Szekfû ezen a gondolati vonalon éppen ellenkezô irányban lát hanyatlást. Számára a szatmári békét követô XVIII. század, a „magyar barokk kor” annak az eszményi kompromisszumnak a megvalósulása, amelynek keretében a magyar nemesség lemondott a nemzeti függetlenségrôl, viszont Bécs is lemondott arról, hogy érvényesítse abszolutizmusát a magyar nemesség rendi privilégiumaival szemben. Ez a helyzet megvédte Magyarországot a nemzeti függetlenségtôl – amely megvalósulása esetén balkáni kisállamot csinált volna belôle –, megvédte a polgári világnál még mindig értékesebb rendi szabályozottságot a helyébe lépô kapitalizmustól, a rendiség önkormányzati rendjét anarchiára váltó demokráciától és a nemzetiségek paternalista föderalizmusát felváltó etnocentrikus nemzeti államtól. A tizenkilencedik század Szekfû szerint mindezen rossz törekvések felülkerekedésének idôszaka. Németh László szerint a tizenkilencedik század hanyatlása az elôzô századhoz képest abban rejlik, hogy a magyar kultúra német, szláv és fôleg zsidó asszimilánsok kezébe kerül.
A hanyatlás Bibó számára a nemzeti függetlenség, Szekfû számára pedig a nagyállam–kisállam problémája. Minden más ennek a függvénye. Németh László a kulturális elitek kérdését tekinti a hanyatlásprobléma lényegének.

A magyar polgárosodás

A valóságos kérdés, amelyet mind a hárman feszegetnek, a magyar polgárosodás problémája. A polgárosodás kérdésének közvetett értelmezésekor nem merül fel az a lényegbe vágó nemzeti probléma, hogy Magyarország nyugati vagy keleti fejlôdésû ország-e. A DIZ által érintett szerzôk közül ez a probléma csak Szabó Dezsônél szerepel. A nagy nemzetébresztô a magyar nemzetet keletinek tekinti, és igenli ezt a helyzetet. Bibó a kálvinista magyarság nyugati voltát nem tekinti problémának. Szekfû A magyar állam életrajzában, az elsô változatában németül megjelent, német közönség számára írt könyvében – amely tágabb értelemben a német háborús publicisztika (legfontosabb kulcsmû Scheler: Die Ursachen des Deutschenhasses) egy darabjának tekinthetô – azt írja, hogy a magyarság az államalapítással a „keresztény-germán” kultúrkörhöz csatlakozott. Ezt alapjában véve nyugati fejlôdésnek tekinti, hangsúlyozza, hogy Magyarország átment a nyugati államfejlôdés szakaszain, a „keresztény-germán” ugyanakkor jelenthetett bizonyos elhatárolódást az angol-francia nyugati fejlôdéssel szemben. Úgy is lehetett érteni, hogy a magyar fejlôdés a szláv világgal szemben nyugati, de a Nyugattal szemben „közép-európai”. Németh László ebben a kérdésben tiszta harmadikutas. A húszas-harmincas évek fordulóján, a náci hatalomátvételt megelôzô válság éveiben a nem náci német jobboldalon jelentôs szellemi mûhely szerepét betöltô Tat folyóirat alkotógárdája erôsen hatott Németh László „minôségszocializmus” elképzelésére (DIZ jelentôségének megfelelôen foglalkozik a kérdéssel). Az egyik fontos Tat-szerzô, Gieselher Wirsing koncepcióját követve Magyarországot a Szovjetunió és Németország közé szorult Zwischeneuropa részének tekinti. A Bartha Miklós Társaság „magyar eszer” harmadikutasainak (Fábián Dániel, Szabó Bertalan, József Attila, Olt Károly) besorolása szerinti „turáni-szláv parasztállamok”, a „nyomorúságos kelet-európai kisállamok” (Bibó) egyikének. Igaz, Németh Lászlót nem ezek paraszti jellege, hanem a technikaicivilizáció-ellenes, romantikus módon civilizációkritikus minôségszocializmus iránti vélt fogékonysága befolyásolja. A magyar polgári fejlôdés kérdése Szekfûnél nem centrális, de fontos, Németh Lászlónál viszont központi helyet kap. Bibónál ez csak 1945 után merül fel, egyetlen sajátos vetületben, a „zsidókérdés” összefüggésében. A nyugati–keleti vagy köztes fejlôdési út kérdése nélkülözhetetlen gondolati keret a magyar polgárosodás problémakörének értelmezéséhez, mert csak ebben a keretben válik világossá, hogy az egyes szerzôk polgárosodást akarnak-e, vagy valamiféle szocializmust, és ha polgárosodást, akkor nyugati polgárosodást akarnak-e, vagy valamiféle magyar, illetve térségi sajátosságokból kisarjadó, a nyugatitól eltérô polgárosodást.
Szekfû a Három nemzedékben azt a fejlôdést kívánja megrajzolni, amely a két forradalomhoz és Trianonhoz vezetett. A tévútra jutott fejlôdés a magyar kisnemesi rend sérelmi magatartásának a következménye. A „gravaminális” politika folytatódik a reformkorban Kossuth állami függetlenségért harcoló politikájában, majd 1848–49-ben. Ez a kisnemesi gravaminalizmus fajul liberalizmussá és nyit utat egy torz polgári fejlôdésnek. A röpiratszerzô a korszak lezárultával összegzi a „nagy ugrás”-szerûen kialakult magyar kapitalizmusra reagáló századfordulós újkonzervativizmus romantikus antikapitalista kritikáját és a megoldási javaslatot.  Igazi „Minerva röpte” ez, a kifejezés hegeli értelmében. Összefoglalja azt, amit addig csak agrárius folyóiratok publicisztikus tanulmányaiban és néppárti röpiratokban lehetett olvasni.
A lezárult kor bírálatában fogalmazza meg egy új, konzervatív rezsim eszmei alapvetését, hasonlóan ahhoz, ahogy a vereség utáni pillanatban Kemény Zsigmond a „kossuthizmus” 1849-es békepárti bírálatában fogalmazza meg egy majdani kiegyezés koncepcióját. Szekfûnél a magyar polgári fejlôdés bírálata abból indul ki, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás elsietett volt. Hogy ezt hogyan kell érteni, annak megértéséhez a t. olvasó idézze fel az Isaura címû szappanoperát. Brazíliában a múlt század kilencvenes éveiben (!) még nem szabadították fel a fekete rabszolgákat, mert a brazil császári rezsim (vajh milyen koronája lehetett a brazil császárnak, és ma miféle brazilok rajongják körül ezt a koronát?) úgy gondolta, hogy az ültetvényes réteg tönkremegy, ha megfosztják az ingyen munkaerôtôl. Magyarországon is tönkrement a földbirtokos osztály törzsöke (belôle lett a dzsentri), miután egyik napról a másikra elvesztette az ingyen robotmunkát és a jobbágyszolgáltatásokból származó jövedelmet. Ilyetén módon a nemzetfenntartó osztályból nem alakulhatott ki a magyar polgárság. Nem járt jobban azonban a felszabadítással a jobbágyság sem. Induló tôke révén kezdett gazdálkodni volt jobbágytelkén (már az, akinek telke volt), és a liberális rendszer paternalista gyámolítás nélkül dobta be a szabad verseny zavaros mélyvizébe, ahol természetesen tönkrement. Az ily módon keletkezett vákuumban a zsidó kereskedô réteg gyáraival és bankjaival létrehozta a modern kapitalizmust, közepén a metropolisz Budapesttel. Ez megbontotta a fejlôdés szervességét, és a magyar valóságtól (agrár-Magyarország) idegen kapitalizmust hozott létre. Úgy tûnhet, ez csupán a sajátos magyar polgárosodás konzervatív bírálata. Valójában Szekfûnek nem egyszerûen a magyar kapitalizmussal van baja, hanem a nyugati típusú kapitalizmus egészével is. A magyar fejlôdés bírálata annak a romantikus antikapitalista kritikának magyar viszonyokra alkalmazott változata, amely a német nyelvterületen és a német fennhatóság alatt állott területeken (Csehország, Galícia) bontakozott ki. Németországban a magyar agrárizmusnak is modelljéül szolgáló Bund der Landwirte, Ausztriában Lueger keresztényszocialista pártja, Németországban az agrárizmus mellett Stoecker udvari lelkész antiszemita pártként ismert lutheránus keresztényszocialista pártja elméleti tevékenységében a „gyakorlatba is átvitte” ezt a kritikát. A szabad versenyben vesztesek ideológiája volt ez. Helyzetüket nem tudták elméletileg értelmezni. Nem lehettek szocialisták, mivel tulajdonosok voltak, és nem helyezkedhettek a kapitalizmus talajára, mivel versenyképtelenek lévén áldozatai voltak annak a szabad versenynek, amelynek elméleti alapja a haszonelv volt. Az elv, amely minden morális megfontolást félretéve azt állította, hogy a gazdálkodás kizárólag az elérhetô haszonért történik. A munkát nem a hozzá szükséges képzettség teszi értékessé, mint a céhek világában (iparszabadság liberális elve), és hiányzik a céhek világában még érvényesült méltányosság. Ezt karikatúra formában úgy lehet érteni, hogy a tisztességes hitelezô nem követeli vissza a határidô lejártával a tartozást, ha a visszafizetés az adóst tönkretenné, a hitelezôt viszont a visszafizetés elmaradása nem. Bibó ezt a helyzetet példaszerûen írja le antiszemitizmus-esszéjében: az adós sértett, mert úgy éli meg helyzetét, hogy a hitelezô visszakéri a pénzt, noha tudja, hogy ô milyen rosszul áll; a hitelezô pedig úgy, hogy az adós azt hiszi, mivel jóban vannak, nem kell fizetnie. A romantikus antikapitalizmus antropomorfizálja a problémát,  amelyet nem tud megoldani: a haszonelv nem a kapitalizmus szervezô elve, hanem a zsidók faji tulajdonsága. Amennyiben a zsidókat kiiktatják a kapitalizmusból, a kapitalizmus „tisztességes” lesz. Ez a századfordulói újkonzervativizmus antiszemita végkonklúziója.

Antikolonializmus, -szemitizmus, -globalizmus

Ezt Szekfû, Németh László és mindkettôjüknél világosabban Szabó Dezsô a magyar nemzeti probléma összefüggésébe illeszti. A magyar kapitalizmus „zsidó volta” következtében új idegenuralom alakul ki. Bécs után és mellett megjelenik egy másik gyarmatosító. Király István jutott el élete végén Szabó Dezsô tanulmányában arra a nem egészen nyíltan kimondott, de félreérthetetlenül sejtetett következtetésre, hogy az antiszemitizmus az antikolonializmus egy sajátos változata. Ezt azután tovább lehet fejleszteni „antiglobalista” irányban.
A Három nemzedékben körvonalazódik a megoldás is. Negatív leképzésben: 1848-ban úgy kellett volna felszabadítani a jobbágyokat, hogy a versennyel szemben paternalista védelemben részesüljenek. A magyar újkonzervativizmus nyelvén: a parasztságot a felszabadítással „magára hagyták”. A szabad piaccal szemben az újkonzervatív alternatíva a „magyar társadalom megszervezése” lett volna. Az összefüggô modell hiányzik s ilyet a Három nemzedék sem ad, de a kép összeállítható. A társadalom megszervezése elsôsorban azt jelentette volna, hogy a kapitalista gazdálkodás forgalmi szektorát, a hitelügyeket, a kereskedelmet és a tôzsdét piacidegen és nem haszonelv szerint mûködô intézményekkel helyettesítették volna. Itt újra az antiszemitizmusba ütközünk: a zsidó mint ellenségkép a kapitalizmus forgalmi szektorát jeleníti meg antropomorfizált formában. A társadalomszervezô ellenintézmény a szövetkezet. A bankokat hitelszövetkezeti hálózattal kell felváltani, ez megvalósítja az antikolonialista modell szerint elképzelt felszabadulást a bankokrácia kvázi gyarmatosító uralma alól, és felszabadítja a parasztokat a falusi korcsmárosok és szatócsok uzsora-rabszolgasága alól. A szövetkezet természetesen nem üzleti, hanem segélyezési kamatra ad kölcsönt. Az olvasónak valószínûleg nem kell ma bizonygatni, hogy ez a hitel önsegély nehezen biztosítana olyan tôkét, amelybôl fejlesztô beruházásokra telne. Még problémásabb „kiút” a kereskedelmet felváltani hivatott fogyasztási, illetve beszerzési szövetkezethálózat. Ez a program szintén csak antiszemita formában „operacionalizálható”, csak akkor, ha kizárólag a zsidó boltosok ellen irányul, mert ha a nem zsidó származású boltosoknak is hadat üzen, akkor a konzervatív tábor bázisa jelentôs részétôl fosztja meg magát, hiszen a kiskereskedôk zöme is versenyképtelen. A szövetkezetek hálózatára épülô „megszervezett” társadalom azáltal integrálódik modellé, hogy végsô fokon összeáll egy redisztributív rendszerré, amely nem a haszonelv, hanem a szanálási elv szerint mûködik. A konzervatív-paternalista állam adóval, vámszabályokkal, vasútitarifa-kedvezményekkel elvonja a prosperáló nagytôke hasznát, és újraosztja a versenyben alulmaradt rétegek javára. Ennek árnyéka vetül elôre az újkonzervatív beütésû szabadelvû Széll-kormány idején az uzsora- és az összeférhetetlenségi törvényben. Az újkonzervatív modell Othmar Spann „rendi állam” elképzelésében ölt legkifejlettebb formát, és eredeti „szociálprotekcionista” tartalmától megfosztva, puszta „prolifogássá” silányulva az olasz fasizmus „Carta del Lavoro”-jában „valósul” meg, karikatúraként. Az újkonzervatív romantikus antikapitalista utópia megvalósulását az uralomra jutott fasizmusban szemléltetôen példázza a náci pártprogram. A 25 pontos program 16. pontja kimondja, hogy a „nagy áruházakat” községi tulajdonba kell venni, s alacsony bérleti díjért (afféle bazárrá alakítva) kiskereskedôknek kell bérbe adni. (Nem a zsidó tulajdonban levô áruházakról van szó, hanem általában az áruházakról.) 1933 után természetesen nem lett belôle semmi. Mint ahogyan a Bethlen-kormány sem próbálta megvalósítani a „magyar társadalom megszervezését”, hanem az agrárérdekekkel szemben a fejlôdôképes nagytôke oldalára állt, ha ezt nyíltan nem is mondta ki.

Körkörös katasztrófa

DIZ könyve utal a Három nemzedéknek egy polgári álláspontról történt kritikájára: Braun Róbertnek az Aurorában megjelent írására. Felhívnám a figyelmet egy talán fontosabbra: A Nyugat Szekfû röpiratáról két bírálatot is hozott. Móriczé – amelybôl DIZ egy kritikus mondatot emelt ki – jóindulatú bírálat volt. Móricz igyekezett szót érteni a kurzusnak azokkal a szellemi autoritásaival, akiben partnerképes ellenfelet látott. Ilyen módon bírálta szôrmentén Zsilinszky Endre Nemzeti újjászületés és sajtó címû kurzusröpiratát is.
A Nyugat polgári álláspontról bíráló kritikájának írója az emigrációból szavát felemelô Ignotus. Kifogásának lényege megragadható abban a bírálatban, amellyel a könyv alcímét illeti. Hogyhogy „hanyatló korszak”, hol volt a magyar történelemben még egy olyan virágkor, mint amelyet a századforduló magyar polgárosodása teremtett? – kérdezi Ignotus. A romantikus-reakciós kapitalizmusbírálat fölött kimondja azt az ítéletet, amelyet ma is vállalhatunk. A történelemnek mely szemétdombjára vessük azt az ítéletet, amely nemzeti katasztrófaként élte meg talán legnagyobb nemzeti sikerünket: a nyugati mértékkel mérve is élenjáró, versenyképes, világszínvonalú magyar kapitalizmus kialakulását. Ez a kapitalizmus a huszadik században vagy húsz világnagyságot adott az emberiségnek. Bartók, Kozma Sándor, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede, a Hollywoodot gründoló Czukor Adolf, a világ elsô filmesztétája, Balázs Béla és a huszadik század marxista klasszikusa, Lukács György. Közülük csak Bartók nem zsidó (de ô is ugyanaz elôl a fehér Magyarország elôl menekült külföldre, ami elôl a zsidók). Ezek az elüldözött zsidók életük végéig tudtak magyarul, és nem változtatták vissza németre magyarosított nevüket. Talán ez a magyar hazafiság és nem... a mondatot fejezze be az olvasó ízlése szerint.
Szekfû nem folytatta a Három nemzedék kapitalizmusbírálatát. A magyar szélsôjobboldaliságot a Bethlen-kormány újólag normává emelt álláspontjáról ítélte el. Gömbös kormányalakításától kezdve eluralkodott az egykori „gravaminális” handabandázásból továbbzüllött lumpen középosztályiság. Ez vezetett Imrédyhez, a nyilasokhoz és 1944-hez.
Németh László romantikus antikapitalizmusából DIZ csak az értelmiségiesedési tendenciát emeli ki és méltatja. Azt az utópiát, amely szerint az értelmiség az egész társadalmat értelmiségiesítve megteremti az osztálynélküli társadalmat. Németh László kapitalizmuskritikája a gépi termelés, a nagyüzem elutasítása. A mennyiségi termeléssel szemben a kisüzem a kreativitás és a nagyüzemi munkamegosztás elidegenedett munkarendjétôl való mentesség világa, a minôségtermelés szektora. Az egyik negatív utópia az amerikai nagyüzem (ezt honosította meg hazánkban a zsidó kapitalizmus), a másik a szovjet nagyüzem. Nem az a döntô, hogy az üzemek állami vagy magántulajdonban vannak-e, hanem az üzemforma. Ezek a fantomok politikai fenyegetésként jelennek meg a Szárszói beszédben. DIZ helyesen interpretálja, hogy a konferencia a közeli német vereség feltételezése alapján nem a vesztes táborból való kiugrás és a még harcoló Birodalom elleni ellenállás útját kereste, hanem a jövô perspektívájával foglalkozott. Németh László minden lehetôségben katasztrófát látott. A nem említett német gyôzelem nyilván az ország elnémetesítését jelentette volna számára is, a szovjet uralom alá kerülés természetesen az ország bolsevizálását, az angolszász érdekszférába kerülés pedig a zsidó kapitalizmus uralmát. A próféta a felszín alá húzódást, az erôtartalékolást és az áttelelést javasolja. Nincs meg bennem az empátia azzal az engedékenységgel szemben, amelyet ezt a magatartást tekintve Bibó – és Bibóhoz csatlakozva DIZ is – tanúsít iránta. Németh Lászlót a magyar kapitalizmus feltételezett zsidó voltában az irritálta, hogy a modern polgári kultúra is zsidó lett. DIZ az 1934-es Egy különítményes vallomásáról azt mondja, hogy nem volt antiszemita írás. (90. o.) Majd idézi: „A harmadik típus (Hatvany Lajosék arra emlékeznek), amikor még a mûveltség zsidó privilégium volt Magyarországon, s a változott viszonyokon azt az idôt követelik, amikor ôk voltak itt az egyetlen »új nemesség«, mely egyenkint és külön hûségnyilatkozatok ellenében fogadta be a magyarság menekült legkiválóbbjait. Ennek a rétegnek egyszer már kezében volt az ország, s most a fogát csikorgatja, hogy kiszalajtotta.” (DIZ 91. o.). Ha ez nem antiszemitizmus, akkor ennek a fogalomnak nincsen értelme.
A kapitalizmus Németh Lászlónál a harmadikutas szocializmus antipódusa, de saját koncepciója is van a magyar polgárosodásról. A Kisebbségben a szervesség olyan araszoló tempóját állítja fel eszményként, amelynek a szerves polgárosodás példájának tekintett angol fejlôdés sem felel meg, s amely követelményt nem lehet teljesíteni. Németh László vágyálmában az alföldi cívisvárosokból kellett volna kinônie a magyar polgárosodásnak (Debrecen cívis polgáriságáról ld. Adyt). Ez lett volna a magyar polgárosodás mélymagyar útja. Ezt a szerves fejlôdést az etnikai asszimiláció felhígította, ami Németh Lászlónál felszínes felgyorsítást jelentett. A zsidó asszimiláció mellett (Hatvany) ott van a német (Rákosi Jenô) és a szláv Petôfi és Kossuth is. A mélyek Széchenyi és Kemény Zsigmond (à la Szekfû).
Az antiasszimilációs röpiratban és még inkább a Szárszói beszédben körvonalazódik a Németh László által igenelt huszadik századi polgárosodás. „Hivatalukba belécsömörlött értelmiségiek, szabadidejükben ojtogató hivatalszolgák, gyári munkások, a magasabb földmûvelésre rákapott gazdaifjak törekednek abba a Kertmagyarországba” (DIZ 94. o.). A zömmel mellékfoglalkozásként zajló polgárosodásban felsejlik a majdani Kádár-kori „második gazdaság” képe. Bírálata ennek bírálata. A „második gazdaság” nem bizonyult a „keleti despotizmus méhében felnövô kapitalizmus embriójának”, hanem a szocialista gazdaság kiegészítô második szektoraként leplezôdött le, s mint ilyen esett áldozatul a mostani rendszerváltás deklasszáló folyamatának. Ez a polgárosodáskép villan fel utoljára az ’56-os forradalom napjaiban az Emelkedô nemzet címû cikkben, de egészen más politikai kontextusban. Számomra Németh László ’56-os cikkei jelentik politikai gondolkodói pályájának csúcsát. Hatalmas felvillanás, amely szánalmasan hunyt ki a Szovjetunióba tett Utazással.

Lendületlenül

A magyar polgárosodás kulcskérdése az antiszemitizmus. Mindhárom tárgyalt szerzô számára az ún. zsidókérdés asszimilációkérdés. Mindhárom nagy alkotó úgy véli, hogy a magyar zsidóság asszimilációja nem kielégítô mértékû. Nehéz elgondolni, hogy a nemzeti asszimiláció mely kritériumának nem felelt meg az asszimilált zsidóság. Magyar anyanyelvû volt. Polgárosult része ugyanúgy szekularizálódott saját hagyományos vallási kultúrájától, ahogyan a polgárosodó keresztények szekularizálódtak öröklött keresztény vallási kultúrájuktól. A zsidó vicc a modernizációs nyomás alá került hagyományos zsidó felekezeti kultúra empatikus kifigurázása. A zsidó gazdasági és szellemi élet jelentôs része kikeresztelkedett. Sokan magyarosították nevüket. Mégis mindhárom szerzô nem kielégítô mértékû asszimiláltságról beszél. Félreérthetetlen, hogy amit idegennek éreznek, az nem a tradicionális zsidó magatartás „csökevénye”, hanem a polgáriság. Az asszimiláció kérdésérôl Bibó megállapítása fontos és tartalmas. „Asszimilálódni ugyanis csak olyan nemzethez lehet, amely lendületben van, megoldja feladatait, és van olyan ügye, amelyhez hasonulni lehet” – foglalja össze DIZ saját szavaival Bibó egy 1948-as elôadásának mondandóját. (123. o.). Bibó ezzel magyarázatot ad a franciák XIX. századi fantasztikus asszimilációs képességére. Breton és okcitán ezért akart francia lenni, és a korzikai olasz és az elzászi német ezért érezte rangosabb státusnak a franciaságot, mint az olaszságot vagy a németséget. Megmagyarázza azt is, hogy az angolok miért nem tudták asszimilálni az íreket. A polgárosodást tekintve Anglia nagyobb lendületben volt, mint Franciaország, és feladatait is meg tudta oldani, viszont nem kínált olyan ügyet az írek számára – akik katolikus vallásában pária kaszt helyzetük fejezôdött ki –, amivel azonosulhattak volna. Az USA Bibó kritériumai szerint a népek kohója volt, és a Monarchia ugyanezért nem volt az. Magyarországon a magyar kapitalizmus lendülete asszimilált Budapesten és a perem ipari centrumaiban (Arad, Temesvár) zsidót, németet, Budapesten szlovákot is. A magyar vidékbôl azonban hiányzott ez a bizonyos asszimilációhoz szükséges lendület.
A szász és a szepességi német városok rendi privilégiumaikat akarták megôrizni, és nem asszimilálódtak. Ha a lendület szempontját figyelembe vesszük, akkor megértjük, hogy Németh László a zsidóság asszimilációját nem egyszerûen felszínes, hanem fordított asszimilációként élte meg. A magyar kapitalizmus viharos lendületû polgárosodásának hordozói, miközben látszólag asszimilálódtak, a valóságban a lendületükkel ôk asszimilálták a lendület nélküli, látszólag befogadó közeget. Természetesen nem abban az értelemben, hogy kóser étkezésre szoktatták, hanem abban az értelemben, hogy polgárosították ôket. A kiút tehát nem a kényszerasszimiláció a lendület nélküli ôsközeghez, hanem annak a lendületbe hozása. Különben eljutunk a lenini megoldáshoz: a kereskedônépet mezôgazdasági munkával kell kigyógyítani árutermelôparazitaságából (vö. Otto Heller: Untergang des Judentums. Berlin, 1931 – a könyv német kommunista pártkiadvány).
Végezetül kérem az olvasót, hogy DIZ kitûnô munkájának olvasásakor az én dohogásom ne befolyásolja.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta