Magyarország közvetlenül a rendszerváltó parlamenti választások táján a fizetésképtelenség határára sodródott. Az ország nettó külföldi adósságállománya megközelítette a 16 milliárd dollárt – miközben a Magyar Nemzeti Bank valutatartalékai mélypontra süllyedtek. A tartalékok csökkenésének alapvetô oka a nagymértékû, hirtelen betétkivonás volt – ami sokakat meglepett.
Nem egészen egy évtizeddel ezelôtt, 1981–82-ben, a Brazíliában és Mexikóban kirobbant nemzetközi adósságválsággal egy idôben, de attól függetlenül egyszer már csaknem fizetésképtelenné vált az ország. Annak ellenére, hogy 1981-ben számottevôen javult a kereskedelmi mérleg, és pozitív (!) volt a fizetési mérleg egyenlege. Csakhogy a deklarált kubai és a tényleges romániai fizetésképtelenség bizalmatlanná tette a nemzetközi pénzvilágot. Addig abban a hitben éltek, hogy a Szovjetunió nem hagyja fizetésképtelenné válni egyetlen szövetségesét sem (és különösen nem Kubát!) – legfeljebb aranyeladásokból finanszírozza a pénzügyi segítséget. (Ezt hívták Rockefeller-doktrínának.) 1981-ben azonban a Szovjetunió semmit sem tett említett szövetségesei pénzügyi megsegítésére. Ezután zajlott le – 1981. december 13-án –
a Jaruzelski-puccs, ami a Varsói Szerzôdés tagországaival szembeni hitelembargóhoz vezetett.
Emellett tetemes betétkivonás is nehezítette az MNB adósságmenedzselését: a Szovjetunió – a Moscow Narodny Bank – 600 millió dolláros betétjét szüntette meg, hogy támogathassa Lengyelországot. Néhány – akkoriban „haladónak” titulált – arab ország (például Líbia, Algéria és Irak) pedig azért vont ki jelentôs dollárbetéteket az MNB-bôl, mert elégedetlenek voltak a Szovjetunió Libanon melletti kiállásával az Izrael és Libanon (vagy valójában Szíria?) közötti háborúban.
Hiába volt 1981-ben szufficites a folyó fizetési mérleg, hiába mutatott jelentôs többletet mind a dollár, mind a transzferábilis rubel elszámolású külkereskedelem mérlege. A magyar gazdaság, a magyar külkereskedelem számára 1981 nagyon biztató év volt: a felszínen úgy tûnt, jelentkeznek az 1977-tôl folytatott struktúrapolitika eredményei.
Magyarország tehát gyakorlatilag kizárólag külsô okokból sodródott a fizetésképtelenség határára. A helyzet mindenesetre nyugtalanító volt: drámai erôvel mutatott rá az ország külsô függésének erôsségére és a magyar gazdaság sebezhetôségére.
Némileg hasonló volt a helyzet 1990-ben is. Az ország nem elsôsorban belsô okok miatt került veszélyes helyzetbe. Igaz, hogy a külsô adósságállomány önmagában is veszélyes mértéket ért el, de az alapvetô gondot ekkor is az MNB-bôl történt betétkivonások miatt leapadt tartalékszint jelentette.
A rendszerváltás nyilvánvaló elkerülhetetlensége sokakat – a rendszerváltás iránt leginkább elkötelezetteket – megdöbbentô módon nem erôsítette az ország iránti pénzügyi bizalmat, éppen ellenkezôleg.
Ennek alighanem két fô oka volt: egyrészt Németh Miklós januári parlamenti bejelentése adósságállományunk valódi nagyságáról, másrészt a rendszerváltásból eredô bizonytalanságok. Magyarország hitelezôi – s teljesen természetesen ebbe a csoportba sorolhatók a Magyar Nemzeti Bankban akkoriban, illetve korábban betéteket elhelyezôk is – nem tudták, nem tudhatták, hogy a rendszerváltó kormány vállalja-e a korábban felhalmozott adósságokat, kész-e azok pontos és hiánytalan teljesítésére.
A rendszerváltás idôszakában – de már az azt közvetlenül megelôzô idôszakban is – fölmerült, hogy Magyarországnak kérnie kellene adósságai vagy adósságai egy részének elengedését: a gondolatnak itthon és külföldön egyaránt voltak hívei. A rendszerváltás ebben az értelemben valóban „kegyelmi pillanat” volt. A rendszerváltás elsô kormánya ugyanis joggal hivatkozhatott volna arra, hogy az ország adósságait egy korábbi rendszer halmozta föl, amellyel a demokratikus Magyarország semmiben sem vállal közösséget, amelynek semmilyen tekintetben nem tartja örökösének, jogutódjának magát. Lehet, mi több: valószínû, hogy ennek a kérésnek lett volna erkölcsi jogosultsága – a nemzetközi pénzvilág azonban ennél sokkal racionálisabban, ha lehet, földhözragadtabban gondolkodik. Miközben a politika habozott, a nemzetközi pénzügyi körök álláspontja teljesen egyértelmû volt: büntette már a gondolatot, pontosabban a lehetôséget is.
Látni kell, hogy az adósságelengedés kezdeményezése nem volt reális, nem volt racionális gondolat sem 1990 elôtt, sem pedig 1990 után – 1990-ben azonban elméletileg nem volt teljesen elvethetô lehetôség. A nemzetközi és a hazai pénzügyi körök azonban ellenezték. Arra hivatkoztak elsôsorban, hogy Magyarország számára nagy erkölcsi és közvetve pénzügyi tôkét jelentett az, hogy az MNB mindig minden adósságot hajszálpontosan törlesztett. Emlékeztettek arra is, hogy 1981-ben, a libanoni háború idején „körbejárt” az összehasonlítás a „Közel-Kelet Svájcát” sirató szakcikkekben és publicisztikákban: „Bezzeg Fekete János a Magyar Nemzeti Bank adósságait 1956-ban, a forradalom alatt Bécsbôl (a Credit und Wechselbankból) napra pontosan törlesztette!”
A rendszerváltó – de a nemzetközi pénzügyekhez, a világgazdasági folyamatokhoz nem túl sokat értô – értelmiségnek a demokratikus átalakulás külsô, gazdasági-pénzügyi támogatásával kapcsolatos illúzióit az MNB-bôl kivont több száz millió dollár rendítette meg elôször. A születô demokrácia esetleges kezdeti zûrzavara jobban riasztotta a külföldi betéteseket, mint korábban a demokrácia hiánya. Pedig tudhattuk volna: a nemzetközi pénzvilág eddig még minden diktatúrát finanszírozott, ha az elég szilárdnak látszott a hitelek visszafizetéséhez…
A Németh-kormány úgy gondolta – teljesen természetesen és helyeselhetôen –, nem adhat át egy fizetésképtelennek nyilvánított, adósságszolgálatainak fizetésére képtelen országot az elsô demokratikusan választott kormánynak. Az Antall-kormány pedig végül – meglehetôsen rövid habozás után – elvetett mindenféle átütemezési, adósságelengedési kérelmet – nem kizárólag a fenti, elméleti és morális, a hitelesség megôrzésével kapcsolatos megfontolások következtében. Magyarországra ugyanis már 1988-tól áradt a mûködô tôke. 1988-ban 400, 1989-ben 600, 1990-ben 900 millió dollárnyi – 1991–92-ben pedig már 1,6–1,6 milliárd dollárnyi közvetlen külföldi befektetés érkezett. (Szlovákiába manapság sem áramlik évi 250–300 millió dollárnál több. Az 1989. évi magyar tôkevonzási teljesítményt az – akkor – az átalakulás éllovasának kikiáltott Csehország még 1994–95-ben sem közelítette meg!) 1989-ben megjelent a külföldi banktôke is – egyre-másra nyíltak a külföldi és vegyesbankok, akkoriban már külföldi társtulajdonosa volt a két legnagyobb magyar biztosító társaságnak, napirenden volt a Budapesti Értéktôzsde újranyitása. A legkiválóbb szakértôk magánemberként adott tanácsaival szemben az üzleti szféra, a nemzetközi pénzvilág kimondott és ki nem mondott igényei az adósságszolgálatok pontos teljesítésére szorították a rendszerváltás elsô kormányát – bármekkora áldozatot követelt is ez a gazdaságtól, végsô soron az adófizetôktôl, a lakosság egészétôl.
A súlyos külsô adósságteher nyomasztóan nehezedett a továbbiakban is – egészen 1997–98-ig – a magyar gazdaságra. Nyilvánvalóan hozzájárult a privatizáció gyorsaságához – így a gyorsaságból (gyakran kapkodásból) eredô meggondolatlanságokhoz és bevételkiesésekhez is. Ugyancsak az adósságteher magyarázhatta a magyar gazdaság páratlanul gyors és páratlanul átfogó liberalizálását – voltaképpen 1989 és 1992 között! Szerepe volt ugyanakkor a magyar külgazdasági kapcsolatok gyors földrajzi átrendezôdésében, a vállalati reorganizációt kikényszerítô szabályozórendszer (számviteli törvény, csôd- és felszámolási törvény stb.) korai kialakításában is.
Nem mondhatjuk ugyanakkor, hogy hiábavaló lett volna az áldozat: ma már Magyarország vitathatatlanul a régió éllovasa a tôkevonzásban, a vállalati reorganizációban, a pénzügyi rendszer reformjában – minden számottevô nemzetközi gazdasági szervezet (IMF, Világbank, EBRD, OECD) így értékeli a közép-európai átalakulást. Lengyelországnak 4-5 évet kellett várnia ahhoz, hogy lezáruljon az átütemezési hercehurca, s meginduljon a mûködô tôke beáramlása a felé az átalakuló gazdaság felé, amelynek csaknem 40 milliós belsô piaca, kvalifikált munkaereje és nem utolsósorban geostratégiai pozíciója egyébként a lehetô legvonzóbb lehetett volna a potenciális külföldi befektetôk számára.
Magyarország 1990-ben – éppen úgy, mint 1982-ben – a szükségbôl csinált erényt, amikor a nehezebb, de közép- és hosszú távon sokkal nagyobb eredménnyel kecsegtetô utat választotta. Magyarország kinôtte adósságait! Az Orbán-kormány kevesebb mint 9 milliárd dolláros nettó adósságállományt s ennél nagyobb jegybanki devizatartalékokat, valamint évi 25 milliárd dolláros exportpotenciált örökölt elôdjétôl, elôdeitôl. Ez az eredmény igazolja a Németh- és az Antall-kormány 1990-es döntéseit.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta