1990 ôszén Halász
Péter nem szándékozott Magyarországon játszani.
Csak valahogy úgy alakult. Úgy, hogy a rendszerváltás
utáni évben akkori társulatával, a Love Theatre-rel
hazalátogatott a letiltott, lakásszínházba
zárt, majd kiutasított színházcsináló,
és másfél ezer ember elôtt eljátszotta
a saját nagymamáját. Akit mellesleg ebbôl a
másfél ezerbôl egy-kétszázan egykor nagyon
is jól láthattak Halász színpadának
szélén. Valamikor a hetvenes évek közepén,
valahol a Dohány utcai lakás titokzatos zugában. Mert
a nagymama ott ült az elôadások alatt. Ô volt a
tanú.
Halász Péter
színházát e három szó jellemzi a legpontosabban:
„valahogy úgy alakult.” Elôször úgy, hogy az egyetem
alatt játszani kezdett. Jókor és jó helyen:
a Ruszt József vezette Universitas akkor, 1967 körül,
az egyik legmesszebb tekintô színházi mûhely
volt Magyarországon. Részben éppen Halász izgágasága
miatt. Mert ô is nyakig benne volt az újban; amikor Wroclawban
egy nemzetközi találkozón végignézték
Grotowski társulatának egyik elôadását,
rögtön tudták, mit kell tenni. Hazajöttek, kipróbálták.
Halász írt szöveget a „pszichofizikai etûdsor”
számára. Az alapanyag Pilinszky KZ-oratóriuma volt,
ebbôl csináltak Ruszték amolyan honi „kegyetlen színházat”,
kôcipeléssel, fabakancsokkal. Az elôadás óriási
siker lett itthon is, külföldön is; körbehordozták
egész Európában. 1968-at írtak ekkor, és
a színház az évezredes recept szerint követte
az eseményeket: Ruszték a találkozók ürügyén
végigjárták a forradalmak nagyobb gócpontjait,
Párizst, Prágát, ott voltak Pármában,
amikor az egyetemi diákság az elsô összecsapásokat
vívta a rendôrséggel. Itthon persze Aczél letiltotta
a darabot, amely túl sokat szívott be a baloldali mozgalmakból.
Egyszer azonban még a letiltás után is fel kellett
lépniük: a Magyar Partizánszövetség megvásárolta
az elôadást, kijárta, hogy a tiltást erre az
alkalomra felfüggesszék, és a színpadi szögesdrótok
mögött ziháló, tetovált auschwitzi foglyokat
játszó színészekkel szemközt a nézôtéren
egykori, tetovált auschwitzi foglyok is ültek.
Késôbb, a Ruszt-féle
társulat szétverése után, Halász kis
csapatával a zuglói Kassák Klubban kezdett játszani.
Már a legelsô elôadásukat betiltották.
Így kezdôdtek az 1970-es évek. Itt, a Kassák
Klubban formálódott az a közösség, amely
egyenlôségjelet tett az eszmények és a színház
közé, akik képesek voltak eljátszani saját
hétköznapjaikat, és hétköznappá tenni
a játékukat. Színházi nyelven kommunikáltak
egymással és a közönségükkel. A hatalommal
nem, azzal sehogyan sem, mert nem érdekelte ôket. Talán
csak mint valami furcsa állat. Aztán ez a furcsa állat
kiparancsolta ôket a Kassák Klubból, és meg
akarta fosztani ôket a színháztól, a színházat
tôlük.
Ez azonban nem olyan egyszerû.
A társulat beköltözött Halász Péter
Dohány utcai lakásába. Közönség még
most is volt, a barátok hívták az ismerôsöket,
az ismerôsök az ô ismerôseiket. Összeesküvésszag
volt a lépcsôházban. Ott nem kellett „másra
gondolni”, ott minden maga volt a másság. Néha elterjedt
a hír a lakásban, hogy az elôadás másfél
órával késôbb, egy másik lakásban
lesz megtartva. Ilyenkor mindenki tudta, hogy rendôrök ülnek
közöttük.
Ugyanakkor ez a Dohány
utcai lakás a hetvenes évek legfontosabb magyarországi
színházi mûhelye volt. Gettószínház
volt, melyet belsô és külsô szándék
zárt sorompók közé. Zárt közösség
játszott zárt közösségnek, de maga a játék
rendkívül nyitott volt. Éppen fordítva, mint
az akkori hivatásos színházban, amelyben gyenge kohéziójú
társulatok heterogén közönség elôtt
játszottak, nagyon is zárt rendszerben. A Dohány utcai
lakásszínház gyújtópontja lett a színházról,
mûvészetrôl, életrôl és fôleg
szabadságról való másképp-gondolkodásnak,
a másság szabadságának. Azt a bizonyos bezárt
színházat ma sokan tartják szellemi-mûvészi
kiindulópontjuknak. Olyanok is, akik még csak közel
sem álltak a szellemiségéhez. De hát ilyenek
a legendák: jó hozzájuk dörgölôzni.
Amikor elmentek – elküldték
vagy inkább eltanácsolták ôket –, még
a búcsú elôadására is sor került
Ferihegyen. A jelenet végén teátrális pózban
felvonultak a repülôgépre, és elindultak Nyugat
felé. A hírük sokszor járt itthon, tudni lehetett,
hogy Párizsban, Kölnben, New Yorkban, Amszterdamban mit, hogyan
játszanak, hallottunk a különbözô városokban
álló szín-házaikról és arról,
hogy szétvált a társulat, számon tartottuk
Halász újabb színházainak legalább a
nevét. Aztán 1990-ben „történetesen” hazavetôdött
Halász, s magával hozta a darabot, amivel ismét botrányt
kavart. Pedig ezúttal nem vetkôzött hosszában
félmeztelenre, nem volt érvágás, tejes vérivás
és hasonlók, a Petôfi Csarnokban összegyûlt
bennfentesek egy kopár szobabelsôt láttak, amelyben
Halász szôrös lábakkal ugrált, vádliját
fehér nagymama-hálóing verdeste, csoszogott és
elesett, várat épített a székekbôl, és
a tetején próbálta elolvasni az újságot.
Ô itt Róth Goldi volt, a nagymama, az öregség
és nevetségesség esszenciája, aki egykor a
sisakkészítô gyönyörû felesége
volt, 1990-ben azonban már csak egy groteszk emlék. Bár
Halásznál az image elengedhetetlen része az esetlegesség,
úgy tûnik, mégsem véletlen, hogy tizennégy
év és egy rendszerváltás után ezzel
a darabbal jött haza. A nagymama élete a család történetébe
ágyazódik, ezt Halász felesége és lánya,
Sántha Ágnes és Cora Fischer olvasta fel angolul,
miközben Halász a nagymama szerepében minden burleszk-klisén
túlmenô dolgokat mûvelt. Tragikomikus helyzetek kergették
egymást a színpadon. A nézôk egy része
zavartan toporgott, nem tudván, hol az a híres Halász
Péter-féle avantgárd, s hogy most sírni illene
vagy röhögni. Mit akar ez most ezzel az idétlenséggel?
Halász Péter éppen ezt a sírást-nevetést
akarta. Halász-Nagymama csökönyösen ugrándozott,
botlott ide-oda igazi bútorok között, puffant és
jajgatott, kilocsolta a tejet, tornyot épített a székekbôl
és felmászott rá, hogy a tetején, közelebb
kerülve a lámpa fényéhez, olvasni próbáljon.
Aztán lezuhant róla, csaknem a nyakát törte.
Végül kiszenvedett, majd visszajött hosszú fehér
hálóingében, gipszbe öntve, gyertyával
a kezében, és kaddist mondott saját lelkéért.
Közben persze elsütött néhány régi
zsidó viccet, lehagyva a poénokat. Mintha csak az 1974-es,
A zsidó viccel címû elôadást látnánk,
megnagymamásítva. A darab alapélménye nem is
a nagymama figurája volt, hanem Halász AIDS-beteg New York-i
barátja, akinek végignézte a haldoklását.
A fiatal férfi a halál elôtt valósággal
öregasszony lett, vagy legalábbis Halász szemében
felöltötte a szeretett néhai nagymama testének
jellegzetességeit. A „fájdalommal teljes harmóniában
élô” létezés ebben az alakításban
az élet totalitása lett.
A közönség,
talán éppen az ôszinteség e nálunk szokatlan
mértéke miatt, egy kissé zavarban volt. Pedig az elôadás
sokakat szíven ütött. Halász nem is annyira a nagymamát
idézte meg, mint inkább a magyar értelmiség
bûntudatát hasogatta. Egy olyan autentikus figurát
állított velük szembe, aki képes volt teljesen
azonosulni a maga egyszerû kis történetével, az
öregség gyötrelmeivel, a halál közelségében
egy-ügyûvé váló önmagával.
Éles kritika volt ez, nem pedig a realizmussal kacérkodó
extravagancia, mint ahogyan sokan vélték. A közönség
saját pendantjával ült szemközt, s ettôl
a skizofrén helyzettôl a magyar értelmiség színeváltozása,
történettelensége különös felhangot kapott.
Az elôadás nekünk szegezte a kérdést: tudunk-e
végletes helyzetben önmagunk maradni. Márpedig mi volt
a rendszerváltás a magyar társadalom számára,
ha nem vízválasztó, a szó etikai értelmében
is? A Pecsába való látványos értelmiségi
kivonulás jelentése megfordult. A jólértesültek
azt várták, hogy Halász a maga látványos
avantgárd módján törleszteni fog – ehelyett szinte
epikus szembenézést kínált. Az egyetlen szimbolikus
elem a színpadon a Mesélô, az Író alakja
volt, aki egy íróasztal mellett ülve felidézte
a Nagymama életét, elmondatta az asszonnyal és a kislánnyal,
eljátszatta a Nagymamával. Vagyis nagyszabású
múltbanézés helyett egy kisszerû élet
kisszerû dolgai adták a dráma anyagát. Az élô
legenda ismét kibújt az elvárások alól.
De ami Halász játékában benne volt, az tökéletesen
feloldotta az ideges várakozást, ami körülvette.
Angolul csinált egy amerikai darabot, mégis magyarul mutatta
meg benne, mi az igazi és mi nem. Ripacskodásai nagyon is
valódiak lettek egy végletes élethelyzet ábrázolásában,
míg a közönség izgalma kissé hamisnak tûnt.
Hiszen ôk nem is annyira Halász Péterre és a
Love Theatre-re voltak kíváncsiak, mint inkább egy
kulturális szenzációra. Ezzel Halász nem szolgálhatott:
ô nem botrányt csinál, hanem színházat.
Ha színháza sok helyzetben botránnyá lett,
az nem ôt jellemezte, hanem a befogadó közeget. 1990-ben
a magyar értelmiség jó leckét kapott – ha nem
is azt, amit várt.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta