Bizonyára tudja: cudar idôk elé néz a magyar magaskultúra. Immáron nem pusztán elôállítóinak életszínvonala, hanem intézményeinek léte forog veszélyben. A Soros Alapítvány költségvetése csökken, s bár a kultúra támogatására szánt pénzösszeg még mindig számottevô, lejáróban van az az évtizednyi haladék, amelyet Soros György a rendszerváltáskor a magaskultúrának vásárolt. A Nemzeti Kulturális Alap autonómiájának felszámolása bevallottan az „egyensúlyteremtés” jegyében határoztatott el, és aligha kétséges, hogy ez az egyensúlyteremtés a magaskultúra kárára, a politikailag kormánybarát (staatstragende), esztétikailag tömegesebb (kis)polgári igényeket kielégítô (middle-brow) kultúra javára történik. A magánmecenatúrának pedig se híre, se hamva. Vagyis sokkal kevesebb lesz a pénz, és nem arra, amire eddig.
Ennek implikációin borongva jutott eszünkbe Tolsztoj Leó 1899-es, mûvészetrôl írott esszéje, amelybôl levelünkhöz csatolunk egy rövid részletet. Tolsztojt olvasva az a nyugtalanító érzés kerített bennünket hatalmába, hogy nincsenek magabiztos válaszaink az általa egy évszázada felvetett kérdésekre. Lehet-e igazolni a mûvészetért hozott társadalmi áldozatokat? Jogot formálhat-e a magaskultúra arra, hogy költségvetési támogatásban részesüljön? Hiszen – írja Tolsztoj – „ezt a pénzt… a néptôl szedik össze, amelynek emiatt elárverezik a tehenét, és amely sohasem jut hozzá a mûvészet nyújtotta esztétikai gyönyörök élvezetéhez”. A tolsztoji választ pedig – az „igazi”, vagyis a vallásos mûvészetért érdemes társadalmi áldozatot hozni, másfajtáért viszont nem – nem tartjuk megnyugtatónak.
Úgy gondoljuk, a magyar magaskultúra nemcsak nehéz helyzetben van, hanem önigazolási kényszer alatt is áll. Minél kevesebb pénz van rá, elôállítóinak, terjesztôinek, kedvelôinek annál inkább képeseknek kellene lenniük megmondani, hogy miért kellene rá áldozni. Éppen ezért arra kérjük Önt, hogy írja meg nekünk: Ön szerint mivel lehet érvelni a magaskultúra közpénzekbôl való támogatása mellett, vagy ha nem lehet, miért nem? Mekkora köz- és magán-erôfeszítést kell és érdemes tenni ahhoz, hogy még mindig érdemes legyen a magaskultúrát mûvelni? Minél több írást szeretnénk közölni, ezért jó lenne, ha megpróbálná mondandóját 4-6 flekknél nem nagyobb terjedelemben összefoglalni.

Vegyék elô akármelyik mai újságot, s mindegyikben megtalálják a színházi és zenei rovatot; majdnem minden számban olvashatnak beszámolót egy-egy kiállításról vagy ismertetést valamilyen festményrôl, s a lapnak nincs olyan száma, amelybôl hiányozna a megjelent könyvújdonságok – szépirodalmi könyvek, verses-, elbeszéléskötetek és regények – jegyzéke.
Nyomban a bemutató után részletesen beszámolnak arról, hogy ez meg ez a színésznô vagy színész ilyen és ilyen drámában, vígjátékban vagy operában ilyen vagy olyan szerepet alakított, milyen erényeket csillogtatott meg, s mi a tartalma az új drámának, vígjátéknak vagy operának, melyek a gyengéi és az erényei. Ugyanilyen részletesen és ugyanilyen gonddal leírják, hogyan énekelte vagy játszotta zongorán vagy hegedûn ez meg ez a mûvész ezt meg ezt a darabot, s melyek a darab és a játék erényei és gyengéi. Minden nagy városban van mindig, ha nem is több, de minden bizonnyal legalább egy új képkiállítás, s a képek erényeit és gyengéit a kritikusok és a hozzáértôk rendkívül nagy elmélyedéssel boncolgatják. Szinte mindennap jelennek meg új regények, versek, külön kötetekben és folyóiratokban, s a napilapok kötelességüknek tartják, hogy olvasóiknak aprólékosan beszámoljanak ezekrôl a mûalkotásokról.
Oroszországban, ahol a népmûvelésre csak egy századrészét költik annak, ami elengedhetetlenül szükséges volna ahhoz, hogy az egész nép hozzájuthasson az iskoláztatás eszközeihez, a kormány a mûvészet támogatása végett milliós összegeket folyósít az akadémiáknak, a zenemûvészeti fôiskoláknak, a színházaknak. Franciaországban nyolcmilliót, Németországban és Angliában ugyanannyit szánnak a mûvészetre. Minden nagy városban óriási épületeket emelnek, hogy otthont adjanak a múzeumoknak, akadémiáknak, zene- és színmûvészeti fôiskoláknak, hogy elôadásokat és hangversenyeket rendezzenek bennük. Munkások százezrei – ácsok, kômûvesek, szobafestôk, asztalosok, kárpitosok, szabók, fodrászok, ékszerészek, bronzmûvesek, szedôk – egész életüket nehéz munkában töltik, hogy kielégítsék a mûvészet szükségleteit, így hát aligha van még egy emberi tevékenység – a katonai tevékenységen kívül –, amely annyi erôt emésztene fel, mint ez.
De nemcsak, hogy ilyen rengeteg munkát ölnek ebbe a tevékenységbe, akárcsak a háborúnak, ennek is valósággal emberi életeket áldoznak fel: sok százezer ember kora ifjúságától egész életét annak szenteli, hogy megtanulja nagyon gyorsan kapkodni a lábát (táncosok); mások (a zenészek) annak, hogy megtanulják nagyon gyorsan váltogatva megérinteni a billentyûket vagy a húrokat; megint mások (a festôk) annak, hogy tudjanak bánni az ecsettel, és le tudjanak festeni mindent, amit látnak; ismét mások annak, hogy mindenfajta mondatot át tudjanak tenni bármilyen ütemre, és minden szóhoz meg tudják találni a rímet. És ezek a gyakorta nagyon derék, okos emberek, akik képesek mindenféle hasznos munkára, elvadulnak ebben az egyoldalú, butító foglalatosságban, s érzéketlenné válnak az élet minden komoly jelenségével szemben, afféle egyoldalú és tökéletesen önelégült szakemberekké lesznek, akik csak ahhoz értenek, hogy a lábukat, a nyelvüket vagy az ujjaikat mozgassák.
[…]
Azt mondják, ez a mûvészetért van, a mûvészet pedig nagyon fontos dolog. De igaz-e, hogy ez a mûvészet, és hogy a mûvészet olyan fontos dolog, hogy ilyen áldozatokat hozhatnak érte? Ez a kérdés különösen fontos azért, mert a mûvészet, amelynek kedvéért feláldozzák milliók munkáját, sôt az emberi életeket, és ami a legfôbb: az emberek közti szeretetet is, ez a bizonyos mûvészet az emberek tudatában mind homályosabb és meghatározhatatlanabb fogalommá válik.
A kritika, amelyre a mûvészet kedvelôi régebben a mûvekrôl szóló ítéleteikben támaszkodhattak, az utóbbi idôben olyan ellentmondóvá vált, hogy ha a mûvészet körébôl kiiktatjuk mindazt, amit a különféle iskolák kritikusai nem tekintenek hozzá tartozónak, akkor a mûvészetbôl szinte semmi sem marad.
Miként a különbözô vallású teológusok, akként a különbözô irányzatú mûvészek is egymást kölcsönösen kirekesztik és semmivé teszik. Hallgassák meg a mai iskolák mûvészeit, mindegyik ágazatban olyan mûvészeket fognak találni, akik tagadják a többieket: a költészetben a régi romantikusokat, akik tagadják a parnasszistákat és a dekadenseket; a parnasszisták, akik tagadják a romantikusokat és a dekadenseket; a dekadenseket, akik tagadják az összes elôdöket és a szimbolistákat; a szimbolistákat, akik tagadják az összes elôdöket és a szómágusokat; a szómágusokat, akik tagadják összes elôdeiket; a regény területén a naturalistákat, a pszichológusokat, a természetutánzókat, akik egymást tagadják. S ugyanez látható a drámában, a festészetben és a zenében is. Úgyhogy a mûvészet, amely a nép oly sok munkáját és annyi emberi életet emészt fel, s megzavarja az emberek közti szeretetet, nemcsak hogy nem világos és szabatosan meghatározott valami, hanem még annyira különbözôképpen értelmezik is kedvelôik, hogy nehéz megmondani, egyáltalán mit értenek mûvészeten és kiváltképpen jó, hasznos mûvészeten, amely megérdemli az érte hozott áldozatokat.
[…]

(Lev Tolsztoj: Tanulmányok, cikkek, vallomások.  Ford. S. Nyírô József. Magyar Helikon, 1967. 412–580. o.)
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta