Tartozom magának, és
nemcsak e verssel – vagy huszonegy éve
az Egyetem presszóban „Csaljunk
meg mindenkit!” javasoltam egy kávé
fölé hajolva, mire
maga bólintott döbbent örömömre,
felállt és megindult
mint kinek nincs oka tûnõdni, tétovázni,
szobámban matracot löktem
a földre, azon örültünk egymásnak sokáig,
álmomból ismertem
régrõl, különféle falakon is láttam,
egyszer a fejem fölött
nyöszörgött míg mással heverésztem,
hosszúdad, kemény
formáit albumba kötve csodáltam,
a fedõlapon olasz név,
Amadeo Modigliani,
attól a perctõl kezdve
nem halt ki a csodálkozás belõlem,
hogy otthont lelhettem magában
tisztáson, erdei fák közt,
ágyban, autóban,
tóban, s láthattam ezerszer, miképpen
törik szépsége
cserepekre s miképpen tükrözõdik
minden szilánkban teljes
személye, és benne én is,
és most, miközben ezt
írom egy umbriai mûteremben
2000 októberében,
azt sem tudom, mit írok,
búcsúverset
vagy okmányt háláról, ámulatról,
mert akkor is mással éltem,
mint hittem, szerelemben,
s azóta is meg most is másokkal
éltem meg élek,
és persze fõként
magammal, de soha-soha magával,
és mégis kinek köszönjem,
ha nem magának a leginkább,
hogy kormányok, kartársak,
barátok buzgalma ellenére
derûsen kiteleltem, pedig
nem álltam be a sorba,
különc se lettem, se
önmagam szobra, se mások
szobrának árnyékában
seftelõ szellemóriás,
se bearanyozott tökfej – elõbb
a körém parancsolt
csönd falát döntötte
porba lehelete, s a rám hányt
sokfajta gyûlölet mocskát
is leszárította, aztán
megerõsített abban,
hogy jobb úton nem járhatnék
mint a magamén, és
csak rajtam áll, ezen meddig
jutok el – puszta léte létfontosságú
érv volt
a hûség mellett, mely
fõként magunkhoz kell, hogy kössön.
Ezért aztán magához
sohasem lehettem hû,
mert megcsaltam volna magam, ha
magát nem csalom meg,
asszonyok jöttek-mentek, jönnek
és mennek folyvást,
sõt, egyikük maradt
is, mint tudja – róla egy szót se,
csak azt, hogy ezt most kell megírnom,
mielõtt még befutna
e tágas mûterembe
– perdöntõ, halaszthatatlan
mondandóm van, de sajnos
még nem tudom, mit is mondjak,
maga csak csöndet kért
tõlem, ahányszor zavartam a csöndjét,
csönddel párnázta
körül a sebeket, miket ütöttem
(volt köztük olyan is,
melynek fájdalma radioaktív
sugárként áttört
fészkén), csönddel a három évet,
míg idegen országban
éltem számkivetve magából,
nincs bennem önvád,
csak jelzem, hogy kettõnk kapcsolatában
maga az adakozó volt, én
pedig fosztogattam,
ha szabadságra biztattam,
büszkén kikérte magának,
a saját feje szerint élt,
engem meg beillesztett
túl feszes életébe,
örömek s gyötrelmek közt
osztott szét, mint gyanítom,
váltakozó arányban,
mert érezte, ha ágáltam
akármilyen közügyben,
hogy mint síliften a szélben,
szédülök, ahányszor
nem azt teszem, amit elvár
– helyeslése viszont mint
kötéltáncos
kezében a biztonságot adó rúd –
a gyötrõen egyenlõtlen
terhelés ellenére
köztünk is helyre állt
ettõl a kibillent egyensúly,
de ha mint meglékelt hajó
elsüllyedne az ágyunk –
már rázza fejét,
és kérlel, könyörög: ne beszéljek,
most már bármirõl
szólnék, ezt kérné, összeszorított
ajakkal, némán, miközben
sötét pupillája kitágul,
vagy olyan hangon, amelytõl
könnyek szöknének szemembe,
mert tudok még sírni,
bár ritkán gyakorlom tudományom,
vagy félrefordított
fejjel egyszerûen felállna,
így hát halaszthatatlan
közlésem elhalasztom,
tartozásomat majd Szent
Sohanapján adom meg.
Ma felhívtam magát,
mint ez külhonban járva szokásom,
az umbriai kert fürdött
az õszi fényben,
láttam a telefonnál,
tárgyai közt, melyek mind
magából következnek,
és vallanak is magáról,
kifejezve személyét,
ahogy én sohase tudnám,
és beszélni kezdtem,
hogy elmondjam, amit nem sikerül e versben,
de csak magamról locsogtam,
azután letettem a kagylót.
Civitella Ranieri, 2000. október 3–4.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu