Vágólap
 

Ön nagy mennyiségû szöveget helyezett el a vágólapon. Kívánja-e menteni?

Amikor dédapánk nõsülésre adta a fejét, a lányos házakban az anyákhoz intézett kötelezõ udvariassági formulák s az apákkal felhajtott néhány pohárka és rövid politizálás után kertelés nélkül a lányszobába sietett, ahol is a pironkodó legidõsebb lány s a kuncogó húgok szeme láttára férfias határozottsággal végighúzta jobb kezének mutatóujját a szekrény tetején. Aztán még ugyanazzal a mozdulattal az orra elé vitte a kezét, s amit ott látott, az megmásíthatatlanul döntött a közös háztartás, a közös gyermekek, egyszóval, a közös jövõ dolgában. Nem tudjuk, hány eladósorban lévõ leány bukott el a por-próbán, míg dédapánk végül rátalált dédanyánkra. Csak azt tudjuk, hogy õk derék fiak és leányok (unokák, majd dédunokák) egész rajával ajándékozták meg a hazát -- mely haza hosszú életük során egyszer-másszor kissé pazarlóan bánt az efféle ajándékokkal --, no meg, hogy pormentes házasságuk, mint egy erõs szívû, jól kiképzett honvéd, kitartott a végsõkig.

*

Akár a mi valóságból és képzeletbõl összegyúrt dédszüleinkkel is elõfordulhatott volna -- ki tudja, talán meg is történt --, hogy engedelmeskedve a kor szavának az elsõ világháború alatt felajánlották arany jegygyûrûiket a haza javára, amit a haza PRO PATRIA feliratú vasgyûrûvel hálált meg nekik. Egy ilyen gyûrû, s Lovas Rezsõ hozzá fûzött kommentárja, az egyik legsokatmondóbb darabja az utóbbi évek egyik legötletesebb tárlatának, a földalatti megállókban, illetve a Budapesti Történeti Múzeumban megtekinthetõ, A huszadik század ujjlenyomata címû kiállításnak.
 A rendezõk mintegy száz jeles személyiséget kértek fel név szerint, s mellettük az "egyszerû embereket" ((c) Schiffer János) is arra bíztatták felhívásukban, hogy jelöljenek meg egy tárgyat, melyhez személyes viszony fûzi õket, s mely ugyanakkor véleményük szerint különösen jól jellemzi a századot. A számos bonyolult és néhány egyszerû ember által felajánlott leletek és rövid magyarázatuk alkotják tehát e sokszemélyes személyes történelmi tárlatot. Szikár mementók, jól ismert mítoszok, túl ismerõs és sosem látott képek, meghökkentõ meglepetések, édes kis semmiségek és hatalmassá nõtt tárgyak között bolyongunk. (A kiállított tévék láttán megint eszünkbe jut dédanyánk, aki majd egy napot utazott valamikor az ötvenes évek vége felé, hogy szüleink lakásában megtekintse a legújabb csodát, a televíziót. Néhány perces tévézés is elég volt neki, hogy boldog mosollyal nyugtázza: volt értelme a sok nélkülözésnek és küzdelemnek, jó felé tart a világ, ha egyszer unokája, amúgy teherautósofõr, már azt is megengedheti magának, hogy a pihenés óráit kellemesebbé teendõ egy dobozra való apró emberkét szerzõdtessen.)
KZ-láger rabruha, sárga csillag, kenyér-, cukor- és lisztjegyek, rehabilitációs igazolás és szabadlábra helyezési igazolvány 56-ból -- ami megtörtént; magyar számítógép, az egész világot megelõzõ, ám a szocialista tudománypolitika útvesztõiben elemésztõdött kazettás floppy-meghajtó és floppylemez -- ami nem történt meg.
 A csendes meditáció mellett itt és most a bohóságnak is helye van: igen bensõséges viszonyt alakítunk ki a kiállítás két legbumfordibb darabjával, a feltételes reflexek szemléltetésére hivatott mûállattal, a jó félméteres katicabogárral, és a Panni robogóval. "17 éves voltam, amikor saját keresetembõl egy Panni robogót vásároltam. Nagyanyám 17 éves korában még az utcára sem léphetett egyedül, »gardedám« nélkül, mert a jó hírét veszélyeztette volna" -- magyarázza F. Dózsa Katalin paripája bizonyítványát. E már küllemét tekintve is csupa irónia jószág, a szabadság és az emancipáció Hrabal-regényekbe illõen jámbor és engedelmes szimbóluma, nem csak a mi tetszésünket nyeri el. Egy 5-6 éves kisfiú áll meg elõtte, egy ideje már figyeljük rajta az unalom és az eksztázis váltakozását, ahogy szülei tempójához alkalmazkodva halad a teremben. Pannit nézve a szemében gyönyörûséggel vegyes hitetlenség. Felnéz, és azt kérdezi: "A ti huszadik századotokban is volt ilyen?"
 Magunk, egyszerû emberek lévén, különben azon vesszük észre magunkat, hogy sokszor éppen az egyszerû emberek felajánlásainál idõzünk hosszacskán, a név szerint felkértek némelyike tudniillik csalódást okoz kiszámíthatóságával (csak nem egy focilabda?, csak nem egy gitár?, csak nem a stencilgép?), mások meg azzal a magától értetõdõséggel, ahogy a felhívás személyességre vonatkozó kitételét értelmezik. Õk azok, akik elgondolkodtak, vajon mi is volt a legfontosabb s az õket legszemélyesebben érintõ ebben az éppen hogy csak lezárult évszázadban, s akármerrõl közelítették meg a dolgot, végül mindig ugyanoda jutottak: Én. Az én könyvem, az én filmem, az én találmányom, az én festményem-típusú tárgyak hosszú sora tehát létrehoz egy külön kiállítást, tárlatot a tárlatban A huszadik század c'est moi címmel, ám végül ezzel is megbékélünk, mondván, hogy történelmi és személyes kapcsolatának ez az értelmezése maga is elmegy a huszadik század maszatos ujjlenyomataként.

*

Egy ágy vaslábazatának árnyéka vetül a fehér falra, percekig csak ennyi látszik, nem mozdul semmi. Egy fiú és egy lány hangját halljuk, tõmondatokban beszélgetnek. Azt mondják, most már minden más lesz. Nem hiszünk nekik. A Nyugaton a helyzet változatlan amerikai filmváltozatát nézzük, 1930-ból. Ebben a jelenetben, a filmtörténet egyik legszebb egypercesében ott az alig egyéves hangosfilm keltette izgalom: egy egész dráma játszódhat le úgy, hogy a filmvásznon a helyzet változatlan -- a frontról néhány édes órára elszökõ Paul Bäumer és az ennivalóért a testével fizetõ Suzanne szeretkezés után a szerelemrõl beszélgetnek. Egy percre megáll a kamera, megszakadnak a megdöbbentõen hiteles és extenzív 70 éves csatajelentek, csak egy artisztikus árnyék van és két megindult fiatal hang. De ahogy mondjuk, nem hiszünk nekik, mert eddigre már jól látjuk, hogy Lewis Milestone remekmûve, melynek németországi bemutatását Goebbels tûzzel-vassal akadályozta meg, nem a Bäumer közlegény megmentése.

*

Igor Stravinsky 1918-ban írt mûvét, A katona történetét igazán nem kell leporolni: a klarinétra, fagottra, kornettre, harsonára, hegedûre, nagybõgõre és ütõhangszerekre írt darab nem egészen félórás idõtartamú koncertszvit-változata a zeneszerzõ egyik legismertebb és legtöbbet játszott kompozíciója, nélkülözhetetlen tétel minden magára valamit is adó lemezkiadó katalógusából. Meglehetõsen más a helyzet, ha e koncertszvit eredetijét, a francia-svájci íróval, Charles-Ferdinand Ramuzzel közösen létrehozott mesejátékot, az "elbeszélésre, játékra és táncra" komponált, egy óránál kicsivel tovább tartó darabot nézzük. Az õsváltozat ugyanis nemcsak hét jól képzett hangszeres szólistát, hanem a szöveg megszólaltatására alkalmas beszélõ színészeket is igényel (legalább egyet, ahogy például az angolok oldották meg e feladatot), a dolog élvezhetõsége kedvéért pedig mindenekelõtt a szöveg fordítására van szükség. A katona története eredeti változatának ugyanis az az egyik haladványa és lehetséges értelmezése, hogy a zene az idõ elõrehaladásával átveszi az uralmat a szöveg fölött, az elsõ rész inkább közjáték-szerû jellegébõl a másodikban illusztratívabb lesz, a szöveg ellenére nyer teret, és a katona történetét -- végzetét -- épp e gesztus, a zene térnyerése teljesíti be.
 Ramuz és Stravinsky az elsõ világháború idején Svájcban ismerkedtek össze, a darabot megélhetési okokból írták, korjellemzõ témára, a katona archetípusára, szándék szerint kis elõadói apparátusra, és szándék szerint úgy, hogy szöveg és zene egymástól függetleníthetõ, együtt és külön is könnyen eladható-fogyasztható legyen. Noha a történet középpontjába Stravinsky ötlete nyomán az orosz népmesék világából származó figura került, a végsõ változatban -- alighanem az említett fogyaszthatósági szempontok jegyében -- a katona figurájából egy minden konkrétumtól eloldott, univerzálisabb, a lelkét az ördögnek eladó fõszereplõ lett, a cselekménybõl pedig amolyan népi Faust-történet, az eddig ismertetett arányoknak megfelelõen kicsiny terjedelemben, de igen-igen nagy jelentõsséggel.
 A Budapest Music Center Records kiadásában most megjelent magyar változat világpremiernek tekinthetõ, noha nem a szó szokványos értelmében az. A sokszor felbukkanó vitában egyértelmûen azon a párton vagyunk, hogy vokális komolyzenei mûvet feltétel nélkül azon a nyelven kell megszólaltatni, melyen eredetileg íródott. Vannak persze szabályt erõsítõ kivételek, nekünk hirtelenében Prokofjev elsõsorban gyermekeknek szóló zseniális mûve, a Péter és a farkas jut eszünkbe, Bulla Elma hatvanas évekbeli tolmácsolásában, angol gyerekek narrátorként többek között Stinget, Dudley Moore-t vagy David Attenborough-t hallgathatják, a hollandoknak Leoni Jansen, a franciáknak Charles Aznavour, a spanyoloknak José Carreras, az olaszoknak Roberto Benigni mesél, a német kiskorúaknak a Fassbinder-színésznõ, Barbara Sukowa jut -- bár ennek a mûnek, érthetõség ide vagy oda, a legautentikusabb elõadása kétségtelenül az az 1986-ban felvett, Neeme Järvi vezényelte változat, amelyen a zeneszerzõ spanyol származású, 1939-ben elhagyott és a szibériai lágerbõl csak az ötvenes évek második felében elõkerülõ elsõ felesége, Lina Prokofjeva kilencven évesen oroszul mondja el a történetet. A nyelvválasztás kérdésében képviselt szigorú álláspontunkat mindenesetre aláássa A katona történetének mostani magyar verziója, legelsõsorban Lackfi János egészen kiváló fordításának köszönhetõen.
  A fordításon kívül a sikerhez kell továbbá négy tökéletes színészhang: a Mesélõ Kulka János, a Katonát játszó Szarvas József, a legvariábilisabb szerepet birtokló Ördög, Helyey László, és a produkciót zenei vezetõként, illetve rendezõként jegyzõ páros, a Wilheim András--Ascher Tamás kettõs találmányaként itt -- a korábbi megjelenítésektõl eltérõen -- néhány szó erejéig megszólaló Királylány, Schell Judit. A hangszeres szólistákkal együttmûködve, Lackfi fordítására támaszkodva ez a kicsinyke társulat 61 percen át tulajdonképpen megfordítja az 1945 utáni magyar társadalom tudati fejlõdésének jószerével egyetlen üdítõ mozzanatát, mely szerint a felnõtt magyar lakosság szemében a katona és általában az egyenruhás ember végtelenül lenézett, szánalmas figuraként, a militáris karrier a legalja életpályaként jelenik meg, és azon kapjuk magunkat, hogy felnõtt életünkben elõször egy katonának drukkolunk. (Andersen ólomkatonája és Švejk nem számít, õk a gyerekkorunkra esnek.)
 De persze az ördöggel mi magunk se bírnánk.

*

"Herbert Winer, aki immár közel negyven éve nem kínozott meg senkit, ma a connecticuti New Havenben él, akárcsak a hatvanas évek elején." Ezzel az erõs felütéssel kezdõdik Ian Parker remek esszé-riportja a Granta 71. számában. A maga keltette kéjes várakozásra azonban Parker hamar rá is cáfol: Winer nem máig bujkáló háborús bûnös, nem is az Egyesült Államokban új identitást kapott kiugrott KGB-s, nem rendõr, nem katona és nem az amerikai igazságszolgáltatást kijátszó perverz gyilkos, hanem joviális nyugdíjas erdészmérnök, aki 1961-ben egy hirdetésre jelentkezve részese, s részben talán áldozata lett az egyik leghíresebb és legvitatottabb amerikai tudományos kutatásnak, a Stanley Milgram-féle Engedelmességi Kísérleteknek. A fiatal Winer négy és fél dollárért adta el a lelkét az ördögnek; drágán fizetett a könnyen jött zsebpénzért: felfedeztették vele a lelke mélyén megbúvó fasisztát. Milgram legalábbis így értelmezte kísérletének jelentését és jelentõségét. De vajon helytálló-e a társadalompszichológus magyarázata? Ki a kínzó és ki a megkínzott, ki a diktátor és ki az engedelmes alattvaló ebben a hajmeresztõ s valahogy mégis komikus szituációs játékban? S vajon mennyire messzemenõ következtetésekre jogosít fel az, ami az elszigetelt kísérleti szobában történt, tekintély és morális autonómia kapcsolatának kérdésében? S mindennek van-e bármi köze a nácizmushoz? Ezeket a kérdéseket járja körül Parker írása, miközben bemutatja Milgram kutatását, annak korabeli mentális környezetét, és késõbbi kritikáit, átértelmezéseit.
 1961-ben az akkor a Yale-en dolgozó Stanley Milgram önkénteseket toborzott egy pszichológiai kísérlethez. A gyanútlan jelentkezõket egy higgadt, köpenyes, felettébb tudományos légkört árasztó asszisztens úgy tájékoztatta, hogy a kutatás a tanulás és a büntetés összefüggését vizsgálja, s egy elszigetelt szobába vezette õket, ahol egy bonyolult elektromos berendezés állt. Egy fülkében székhez szíjazva ült a diák (látszólag õ is önkéntes, valójában beavatott szereplõ), mindenféle drótokkal felékesítve. A valóságos önkéntesnek kellett a tanár szerepét játszania. Egy vezérlõtábla mögött foglalt helyet, melyen a gombok megnyomásával növekvõ erõsségû elektrosokkot adhatott a diáknak, ha az elrontotta a választ. (A kísérletben résztvevõ diákoknak szópárokat kellett volna megjegyezniük és visszamondaniuk, és értelemszerûen igen lassú felfogóképességûnek mutatkoztak.) Az áramerõsség 15-tõl 450 voltig terjedt, az elsõ kapcsolók felett "Alacsony áramerõsség", az utolsókon "Vigyázat, veszélyes áramerõsség" felirat volt olvasható. A diákok az elsõ néhány áramütésre nevetgélve reagáltak, aztán sziszegni, majd üvölteni kezdtek, végül már szívpanaszaikra, halálfélelemre hivatkozva sírva könyörögtek, hogy engedjék ki õket, vagy éppen sokat sejtetõen elnémultak. A kísérlet felügyelõje mindvégig higgadt maradt, és azt hajtogatta: "a kísérlet körülményei azt kívánják meg, hogy folytassa". Ennyi a kísérlet, az eredmény pedig, hogy az önkéntesek kb. 60 százaléka akár az életveszélyes áramerõsséggel is megrázta diákját (abban az esetben, ha nem látta, csak hallotta tanítói munkája során), a tudomány tekintélyének engedelmeskedve. Ahogy Winer, egyike a bepalizott tanároknak, magyarázza Parkernek: "nem sok fogalmam volt a tudományos kutatásról, nem akartam elcseszni a dolgokat".
 Milgram eredményei szerint az engedelmességet a tanár--diák fizikai távolsága, a résztvevõ tanárok száma, az egyetemi helyszíntõl való távolság és az iskolázottság befolyásolja. (Az adatok azt mutatták például, hogy a magas iskolai végzettséggel rendelkezõk kevésbé hajlamosak az embertársaik megkínzására vonatkozó utasítás teljesítésére, de lassan a megkönnyebbüléssel! -- a felmérések elemzése során Milgram ugyanis arra jutott, hogy az egyetemi környezet viszont kifejezetten a morális autonómiánk feladására hajlamosító tényezõ.)
 A kísérletek felkavaró jelentõségét persze nem ezek a pszichológiai megfigyelések, s még csak nem is a tudomány tekintélyébe vetett feltétlen bizalom demonstrálása adta. Parker rámutat, hogy Adolf Eichman letartóztatása 1960-ban Buenos Airesben, majd tárgyalása, és Hannah Arendt cikkei a tárgyalásról magától értetõdõ kontextusként kínálkoztak az Engedelmességi Kísérletek számára. Milgram a kutatást finanszírozó alapítványnak írt levele is egyértelmûvé teszi, hogy szándékai szerint mit bizonyítanak kísérletei: "Nem is olyan régen egy naiv pillanatomban azon gondolkodtam el, hogy ha egy gonosz kormányzat erre szánná el magát, vajon találna-e az egész Egyesült Államok területén annyi morális idiótát, amennyi elegendõ volna egy olyan országos haláltábor-rendszer mûködtetéséhez, amilyet Németországban tartottak fenn. Ma már kezdem azt hinni, hogy csak New Havenben össze lehetne szedni az egész állományt."
Mivel a kataklizmák történeti-földrajzi kontextust figyelembe nem vevõ, pszichologizáló megközelítéseit a legjobb esetben is maximum mulatságosnak és naivnak véljük, csakúgy, mint az eszmerendszerek lefordítását lélektanra, Milgram következtetéseit afféle Veled is megtörténhet-üzenetû, hollywoodias ízû (ami itt most egyértelmûen rossz ízt jelent), kéretlen kollektív lelkiismeretvizsgálatként látjuk elsõ nekifutásra. Ha valaki rosszul kerül ki a buliból, az nyilván elsõsorban maga a tudós, aki megalomán, perverzióra hajlamos igazság bajnokaként tûnik fel (tervei között szerepelt különben házaspárok felhasználása a diák--tanár szerepekre, de ezt -- ismerve honfitársai kényességét ilyen kérdésekben -- végül elvetette), esetleg nagyszabású bohócnak. S bár Bettelheim véleményét, mely szerint Milgram kísérlete egy szinten van a nácik embereken végzett kísérleteivel, megint csak erõs túlzásnak gondoljuk, kétségtelen, magának a kísérletnek a morális dimenziói legalább olyan elgondolkodtatóak, mint eredményei.
 Ahogyan Parker elénk tálalja a Milgram-kísérletek történetét, végig finoman tologatja az áldozat szerepét. A "megkínzott" diák helyébe a megalázott önkéntes kerül, õt meg maga Milgram-diktátor helyettesíti. A fiatal kutató káprázatosan induló tudományos karrierjét kettétörték a kísérleteket övezõ erkölcsi és tudományos kételyek, másrészt pedig ahelyett, hogy beláttatta volna a világgal, mily törékeny lények alkotják az emberiség (vagy legalábbis az amerikaiak) több mint felét, egyetlenegy emberrel kapcsolatban sikerült megrendítenie a bizalmat, s ez õ maga volt. Parker elmondja, hogy amikor Milgram az egyetemen bement egy terembe, és félbeszakította az órát a hírrel, hogy Kennedyt lelõtték, felállt egy diák, és azt mondta, "Ne fárasszon minket, Milgram".
 Az Engedelmességi Kísérletek újra eszünkbe jutottak valamelyik nap, s egy kicsit más színezetet kaptak, miközben a Billy Wilderrel készült riportsorozatot néztük a tévében. Az elbûvölõen gonosz és szeretetreméltó, 80 éves Wilder (Milgramhez hasonlóan Amerikába emigrált zsidó) a térdét csapkodva meséli tört angolt tört némettel keverve, hogy amikor a II. világháború végén az amerikai hadsereg megbízásából Németországba utazott a koncentrációs táborokban forgató filmes stábbal, milyen remek tréfát rögtönzött Berlinben. Egy katonai dzsipben, amerikai egyenruhában száguldottak a szétbombázott városban, amikor majdnem elütöttek egy aktatáskás, hivatalába sietõ német férfit. Wilder -- elmondása szerint -- üvöltözni kezdett a szerencsétlennel, ráparancsolt, hogy maradjon ott, ahol van, õk meg majd küldenek egy járõrt, hogy letartóztassa. Ez reggel kilenckor történt -- mondja Wilder fuldokolva a röhögéstõl --, de ezek olyan engedelmesek, hogy mikor este hatkor jöttünk visszafelé, a nyomorult még mindig ott állt az út szélén. Billy Wilder játékos--önironikus, szabadságot sugalló egyénisége elbírja a sztorit, nem tagadjuk, mi is jól mulatunk. Elõadása mégis megsejtet valami abból a tréfát nem ismerõ, jóllakott erkölcsi magabiztosságból, melynek közegében bombaként robbanhatott Milgram kísérlete vagy akciója, gesztusa, polgárpukkasztása.
 A "mindnyájunkban ott lapuló gonosz" és az "azok az engedelmes németek" Szküllája és Kharübdisze között próbál elevickélni a Milgram-féle kísérletek Parker által is idézett újraértelmezése. Ross és Nisbett megközelítésében az Engedelmességi Kísérletek nem az engedelmességrõl, legalábbis nem az erkölcsi autonómiával szembeállított engedelmességrõl szólnak, hanem a helyzet hatalmáról. A szituáció kényszerítõ ereje -- vélekednek -- adott esetben elveinkkel ellentétes altruizmusra éppúgy rávehet minket, mint mondjuk embertársaink megkínzására. Ez szép, ezt mi is így szeretnénk gondolni, hiszen így már csak arra kell ügyelni, hogy jó helyre szülessünk, a megfelelõ idõben.

*

Kései gyermekek vagyunk, így dédapáinkat és dédanyáinkat nem ismertük, számon tartani is nehezen tudjuk õket, annyi felõl jöttek -- állítólag alföldi és elzászi ugyanúgy volt közöttük, mint burgenlandi és tõsgyökeres pesti --, csak azt tudjuk, hogy dédanyáink mind túlélték dédapáinkat. S ha e matrónák közül most is élne egy, nem tudnánk eldönteni, hogy a megözvegyülése után az arcára száradó mosoly a kín vagy a megkönnyebbülés jele-e. De úgy képzeljük, hogy õ, aki a Panni robogót sosem ülte meg, az ördöggel sosem kártyázott, kísérletekben nem vett részt, a nap jó részében egy karosszékbe süppedne, kis ráncos feje a válla között, göcsörtös kezével egy kényszeres mozdulatot ismételgetne, mintha a kopott karfáról próbálná letörölni a port. Nem nagyon beszélne. És úgy sejtjük, hogy amikor megjelenne a képernyõn az a fiatalember, aki mostanában valahogy ismerõs lenne neki, a lánykorára emlékeztetné, s akirõl annyit mondana néha, "meg kell adni, fess fiú", és ez az ember arról a megmásíthatatlannak vélt igazságról kezdene beszélni kellemetlenül fel-felcsukló hangon, hogy mégiscsak más ember a katonaviselt ember, akkor dédanyánk rejtélyes mosolyába egy cseppnyi leplezhetetlen szégyenkezés vegyülne.
 
 
 

A huszadik század ujjlenyomata. Budapesti Történeti Múzeum, Milleneumi Földalatti Vasút, 2001. január 10--december 31.

Nyugaton a helyzet változatlan -- feliratos fekete-fehér amerikai film, 1930. Rendezte: Lewis Milestone. Duna TV, 2001. március 22.

Igor Stravinsky--Charles-Ferdinand Ramuz: A katona története. Fordította Lackfi János. Kulka János, Szarvas József, Helyey László és Schell Judit, illetve Rozmán Lajos (klarinét), Benkócs Tamás (fagott), Velenczei Tamás (trombita), Kácsik Jenõ, Kócziás Ferenc (harsona), Rácz Zoltán (ütõhangszerek), Juniki Spartakus (hegedû), Buza Vilmos (nagybõgõ) közremûködésével. Rendezte Ascher Tamás, vezényel Wilheim András. BMC CD 041, Budapest, 2000.

Ian Parker: Obedience. Granta, 71.

Hogy csináltad, Billy? Billy Wilder-portréfilmsorozat. Kérdezõ Volker Schlöndorff. I. rész M1, 2001. április 18.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu