CHAGALL BUDAPESTEN

Bár a budapesti kiállítás teljes magyar és francia állami segédlettel zajlott, ide is csak elsõ házasságából való lányát, Ida Meyer-Chagall-t delegálta, valamint fiatal titkárát, Gé rard Bosio-t, aki egy kedves délvidéki szélhámos benyomását keltette (gátlástanaul osztogatta a Mester „Bonjour, Paris” cí mû festményérõl készült szitanyomatokat, melyet szerintem õ írt alá, a mûvészek ugyanis nem szokták mûveiket golyóstollal szignálni), és leginkább a régiségboltok és festett népi ülõkék felkutatásával volt elfoglalva.

Ezt az ironikus hangvételt nem az azóta eltelt negyedszázad magyarázza: történetesen éppen ezek a pitiáner rész letek maradtak meg bennem kristálytisztán. Nem én voltam az egyetlen, akinek éppen az a nagyszerû korai Chagall hiányzott, akit fõként reprodukciókról ismertünk. Ugyanakkor ez a tárlat hallatlanul fontos esemény volt abban a sorban, amelyet 1967-ben a nagy Henry Moore-tárlat nyitott meg, és amelyet a Kahnweiler-gyûjtemény nagyszerû Picasso-grafi kái, majd Léger, Vasarely, Amerigo Tot, Schöffer követett. A XX. század klasszikus modern mesterei, akik fájdalmasan hiányoztak és hiányoznak a közgyûjteményekbõl, és a világ hírû magyarok, akiknek hivatalos bemutatása után a magyar kultúrpolitika sem lehetett ugyanaz, mint annak elõtte. Ez a kérdés, az aczéli kézi vezérlés irracionális, „húzd meg-ereszd meg”-szcenáriójának szerves része, mely külön fejezetet ér demelne. Ekkor mutatták be a „Hegedûs a háztetõn” címû musicalt, mely tudvalevõleg egy szép, korai, Amszterdamban található Chagall-festménynek köszönheti a címét.

Ma már nehéz megmondani, hogy véletlenül vagy szán dékosan került sor éppen ekkor a valahai lázadóból szintén ko szorús, állami mesterré szelídült Bernáth Aurél nagysza bású tárlatára a Vármúzeumban. Ez az egyidejûség minden esetre alkalmat adott rá az újságírónak, hogy megtalálják a kö zös pontot a két mester életmûvében: Bernáth seccoja az Erkel Színházban látható, Chagall mennyezetfestménye a párizsi Operában.

Ugyanakkor feltûnik - legalábbis Bojár Ivánnak, az ak kori Magyar Hírlap kritikusának - egy Samu Géza nevû fiatal ember az újpesti Derkovits Klub kiállításán, aki a való világ tényeit emeli be képzeletének birodalmába, míg Chagall ál mait vetíti a világra. (1972. október 18.)

Emlékezetemet felfrissítendõ, megnéztem a kiállítás dos sziéját a Mûcsarnokban, hogy ezt az iróniával vegyes ho mályos érzést a tényekkel is alátámaszthassam.

A Chagall-kiállítást 1972. október 14-én nyitotta meg a Mûcsarnokban Dr. Rosta Endre, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének elnöke, Ilku Pál mûvelõdésügyi miniszter és Gérard Amanrich, a Francia Köztársaság budapesti nagykö vete jelenlétében. 8 festmény, akvarell és gouache, 73 rézkarc (közöttük a Bibliá hoz és Gogol Holt lelkek éhez készült lapok), 48 litográfia, 2 faliszõnyeg, 85 plakát, számos illusztrált könyv, valamint bõséges dokumentáció képviselte a mûvész alkotói pályájának hat évtizedét a párizsi Musée d’Art Moderne, a Bibliotheque Nationale és néhány magángyûj temény, mindenekelõtt Ida Chagall tulajdonából. Valószí nûleg ez volt az egyik elsõ „audiovizuális” kiállítás, hiszen a látogatók hangfelvételrõl hallgathatták a mesterrel készült beszélgetést, diavetítésen láthatták mindazt, ami hiányzott a Mûcsarnokból.

A színes litográfiákat bemutató terem sarkából egy öregember mély, francia nyelvû beszéde árad. Újabb csoda: hangszalagra vették Chagall beszélgetését egy mûvészeti íróval, elhozták, most állandóan hallható. Körbeüljük a virágokkal díszített hangszórót. Mellettünk Pécsi Sándor, odébb Barcsay Jenõ. (Vasas Ferenc: Impressziók, Egyetemi Élet , 1972. október 26.)

Aláfestésként Chagall kedvenc zenéi szóltak: Schubert A halál és a leányka dalciklusa, Vivalditól A négy évszak, Mozart Varázsfuvolá ja, Sztravinszkij Tûzmadár címû balett zenéje, vala mint Maurice Ravel Daphnis és Chloé -szvitje. Az egykorú sajtó ból kitûnik, hogy a kiállításnak százötezer látogatója volt a rövid három hét alatt, az emberek kettõs so rokban álltak a Dózsa György útig. Rangos mûvészettör ténészek, írók, újságírók ragadtak tollat és mikrofont, hogy Chagall ürügyén üzenjenek a magyar népnek. Németh Lajos a Mûvészet ben közölt remek cikke Chagall világképének, sajátos képépítési logikájának boncolgatásával jelölte ki helyét a modern mûvészeti mozgalomban. Ugyanitt volt olvasható a rendezõ, Frank János rövid, szellemes reflexiója - válasz a fanyalgóknak.

Passuth Krisztina a Magyarország ban ír szép elemzést Chagallról (Portré: Álmodó. 1972/41.). Saját akkori és mai érzéseimhez az õ megállapításait érzem érvényesnek: Chagall fõmûvei elsõdlegesen azok a képek, amelyek 1922 elõtt születtek - ezek, sajnos, hiányozni fognak elsõ pesti tárlatáról. A hiányt semmiképpen nem pótolják a nagy példányszámban elõállított, sokszo rosított grafikai lapok, amelyekben bõvelkedni fog Chagall küszö bön álló kiállítása Budapesten, a Mûcsarnokban… Chagall nem ezek nek a mûveknek a révén - hanem inkább ezek ellenére - a XX. század egyik legizgalmasabb és legeredetibb mestere. Termé sze tesen csak egy adott idõszakban… Késõbb azonban az idõ túlszaladt rajta… Kivételesen nagy tehetségével, látomásteremtõ fantáziájával még ma is alkot szép, hangulatos mûveket - de igazán maradandónak mégis azt érezzük, ami mûhelyében több évtizede született.

Ugyanakkor az is kiderül, hogy ez a mérsékelt modernség is heves viharokat válthatott ki egyes politikai körökben, és szükség volt az esetleges támadások kivédésére is, hiszen a Szovjetunióban még mindig a pincében, elzárt anyagként léteztek a század legfontosabb orosz mûvészei. Magyaror szágra elõször 1987-ben jött hivatalosan az orosz avantgárd, a Mûvészet és forradalom címû mûcsarnoki kiállításra, és akkor találkozhattunk az igazi Chagallal is. Ennek megfelelõen a Népszabadság ban maga Komlós János magyarázta a Chagall-jelenséget (1972. október 25.).

Ifjúkorában Párizsban lett világhírû festõvé. De a maga Vityebszkjét festette akkor is, ott is. A forradalom idején Luna csarszkij hívására hazatért, képzõmûvészeti iskolát alapított, megpróbált részt venni a helyi kulturális feladatok és gondok meg oldásában is. De a maga egyszer s mindenkorra változatlan belsõ világa a forradalmi kompozíciókba is beleszólt, belemesélt. Vagy megfordítva: megpróbálta kinyitni azt a zárt világot, és be szivárogtatni a forradalmi élményanyagot. Nem sikerült. Nem sikerülhetett. A forradalom ugyanis nem ismer eklektikát. Csak fel szabadítást. És a forradalom ezt a felszabadítást elvégezte Chagall Vityebszkjében és a szovjethatalom valamennyi népénél.

Majd hosszabb, Chagall pályáját, stílusváltásait, vala mint népe iránti szolidaritását és hazaszeretét érintõ elemzés után ezzel fejezi be:

Ezért tartom nevetségesnek azokat a próbálkozásokat, amelyek az õ mûvészetét sanda politikai spekulációkra próbálják felhasználni. És ezért ítélem eleve nevetségesnek azokat, akik majd az õ stílusában próbálnak epigonkodni. Akik tehát megpróbálnak „chagallkodni”, az õ kivételes alkata, õszintesége és természetes módon beszélt mûvészi anyanyelve nélkül. Ez nem pusztán kultúrpolitikai aggály. Sokkal inkább morális, etikai. Tehát mûvészi.

Ismét a régi nóta: a modernkedõnek, nyugatmajmolónak minõsített magyar neoavantgárdnak, az ún. iparterv-nemzedéknek szól az üzenet, nehogy félreértsék sokan az országból (Lakner, Tót, Konkoly, Szentjóby, Frey, Méhes és mások). Pedig a mûvészet ekkor már régen nem Chagallról szólt. Kasselben megnyílt az 5. documenta és a világ Beuys-ról beszélt. Megjelent John Berger könyve, a Ways of Seeing, Bertolucci bemutatta az Utolsó tangó Párizsban t, Nixont má sodszor is elnökké választották, az Apollo-16 legénysége leszállt a Holdon, és megjelent az elsõ zsebszámológép.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu