VÁLTOZÓ TÁRSADALOM 1848-1849-BEN

(1.RÉSZ)

Ami 1848-1849-ben Magyarországon történt, az a nemzeti mitológia legismertebb fejezetei közé tartozik. A forradalom és szabadságharc említésére szinte mindenki elõtt megjelenik néhány kép: Petõfi a Nemzeti dalt szavalja a Nemzeti Mú zeumnál, Kossuth toborzókörúton az Alföldön, csataképek, végül akasztófák és sortüzek Aradon és a pesti Újépületben. A fényes vagy drámai jelenetek mellett általában csak a tör ténelmi tudat egy félreesõ zugában kap helyet az a tény, hogy 1848 az újkori Magyarország talán legnagyobb jelentõségû társadalomtörténeti fordulópontja is egyben.

A márciusi forradalom vívmányait hagyományosan két csoportra szokás osztani: a társadalmat, illetve a politikai in téz ményrendszert átalakítókra. A forradalom a liberális re form mozgalom programját valósította meg, amely a feudalizmus válságából kivezetõ utat a polgári szabadságjogokon alapuló társadalomban, a termelõerõk fejlõdését leghatékonyabban biztosító kapitalista gazdasági rendben és a polgári alkotmányos államrendszerben jelölte meg. A nemesi liberálisok az átalakulást fokozatosan, törvényes eszközökkel akarták vég hezvinni. A fokozatosság elvét különösen fontosnak tartották a társadalmi viszonyok szövetébe való beavatkozás ese tében. A politikai intézményrendszert megrendítõ európai forradalmi hullám azonban elsodorta a feudális társadalmi rend kereteit is.

Független, felelõs kormányt lehetett napok alatt alakítani, népképviseleti országgyûlést hetek alatt választani; polgári társadalmat azonban nem lehetett egyik napról a másikra teremteni. Még a polgári társadalmi rend intézményes kereteinek kialakításához is évekre volt szükség. A következõkben azokat a lépéseket tekintjük át, amelyeket a feudális társadalom építményének lebontása, a polgári szabadságjogokon alapuló társadalom megteremtése felé tett Magyarország 1848-49-ben. Elõbb azonban vessünk egy pillantást az átalakítani kívánt régi társadalomra.

A TáRSADALOM A FORRADALOM ELõESTéJéN

A 19. század derekának Magyarországán a feudális rend válságának és bomlásának jelei mellett a polgári társadalom elemeinek megjelenését, az anyagi erõk lassú gyarapodását re gisztrálhatjuk.

A magyar korona országainak népessége Erdéllyel együtt csaknem 13 millió fõt számlált - ezzel közepes nagy ságú európai államnak számított az ország. A Habsburg-mo narchia lakosságának 45 %-a élt itt, a birodalom területének 55 %-án. A népesedési mutatók tipikus preindusztriális társadalmat állítanak elénk. A népesség - magas születési és ha lálozási arány mellett - lassan növekedett. A magas ha lan dó ság legfõbb oka a nagy csecsemõ- és gyermekhalandóság volt: a tízéves kort a gyerekek fele sem érte meg. A kormegoszlást széles piramissal ábrázolhatnánk: a népesség 40-50 %-át tették ki a 15 éven aluli gyermekek. A várható élettartam az 1840-es években 38-39 év volt (ez alig maradt el a nyugat-európaitól). Az átlagos háztartásban hatan éltek, az átlag család 3 gyermeket nevelt.

Magyarország a 19. század közepén még mindig a Habsburg-birodalom legritkábban lakott területei közé tartozott, 43 fõ/km2-es népsûrûségével. Ennél ritkábban lakott or-szágokat csak Európa északi és keleti peremén találha-tunk. A lakosság területi megoszlása a 18. században végbement kiegyenlítõdés ellenére egyenetlen: míg Máramaros-ban 16-an éltek egy km2-en, addig a nyugati határ mentén 55-57-en.

A lakosság túlnyomó többsége a tizennégyezer falu vala melyikében élt, mezõgazdasági termelésbõl. A 126 városban lakott a népesség egytizede (a 783 mezõvárossal együtt egynegyede), valódi városi funkciót azonban csak töredékük látott el: a városlakók többsége, legalább részben, szintén a mezõ gazdaságból élt. A legtöbb város egyáltalán nem mutatott városias külsõt.

„Magyarországot... lakosaira nézve kicsinyben Európá nak nevezhetjük; mert itt 18 különféle nép lakik, kik egy más tól nem csak nyelvre, hanem szokásokra, öltözetre is kü lön böznek” - írta Fényes Elek 1842-ben megjelent Statis tiká já ban. A történelmi Magyarország etnikai szempontból való ban Európa legtarkább népességû országa volt - ez az adott ság ekkor kezdett különös jelentõséget kapni. A korszak ugya nis a nemzeti öntudatra ébredés kora Magyarország nem zetiségeinél: a nemzeti identititástudat kezdett felülmúlni minden más (vallási, rendi, foglalkozási) kötõdést.

A hét nagyobb népcsoport közül a legnépesebb magyar etnikum az összlakosságnak kb. 38 %-át alkotta, azaz csak relatív többséggel rendelkezett. A második legnépesebb ro mán nemzetiség a lakosság 17 %-át tette ki (Erdélyben vi szont 60 %-os arányukkal õk alkották a többséget). Lélek szá mukat tekintve harmadik helyen a szlovákok álltak, az össz lakosság 13 %-ával, õket a németek követték 9,8 %-kal. Alig maradt el mögöttük számban a szerb etnikum (9.7%). A ma gyar mellett a lakosság 7%-át kitevõ horvátok rendi társa dalmát szokás „teljesnek” nevezni, mivel csak õk rendelkeztek saját nemességgel. (A szerb, román és szlovák anyanyelvû nemes a magyar nemesség részének számított.) A hét „fõ nem zetiség” között a rutén volt a legkisebb (3,5%), és mind anyagi, mind kulturális tekintetben a legszegényebb.

A történelmi Magyarország etnikai tarkaságát a vallási megoszlás tovább fokozta. A hét nagyobb nemzetiség hét egy házhoz tartozott. A hat keresztény felekezet között talál juk a két katolikus (római, illetve görög rítusú), a három pro testáns (református, evangélikus, illetve unitárius), valamint az ortodox egyházat. Az egyetlen nem keresztény felekezet az izraelita volt. Nemzetiség és vallás számos variációs lehe tõ séget kínálva párosult.

Az egyes ember helyzetét, személyi megítélését a 19. század közepéig rendi hovatartozása alapvetõen meghatározta. A rendiség olyan mély szakadékokkal szabdalta a társadal-mat, amelyet ma, a világméretekben uniformizált szellemi és tárgyi kultúra korában elképzelni is nehéz. Az alapvetõ választóvonal nemesek és nem nemesek között húzódott, de a társadalom struktúrája ennél sokkal tagoltabb volt.

A piramis csúcsán álló kb. 500 mágnáscsalád szinte kü lön világot alkotott a szigorúan tekintélyelvû társadalomban. Az õ kezükben koncentrálódott a nemesi földbirtok nagyobb fele, közülük kerültek ki a legnagyobb birtokosok. Társa dal mi presztízsük változatlan: a magukat komolyan vevõ új gazdasági és kulturális egyesületek, sõt, az Ellenzéki Párt sem nélkülözhette a fõrangú elnököt.

A nemesség létszáma a polgári forradalom elõtt kb. 550 ezer fõ volt (minden 24. lakos, ami európai összehasonlításban igen magas aránynak számított). Jogi egyenlõségük fikciója mögött az életviszonyok sokfélesége bújt meg. A leg élesebb választóvonal a nemesi birtokkal rendelkezõ és a birtoktalan nemesek között húzódott, de a birtokosokon belül is több kategóriát különböztethetünk meg. Felsõ rétegét a né hány száz családból álló bene possessionatus (jómódú birtokos) nemesség alkotta. A nemesség mintegy ötödét tette ki a közép-, illetve kisbirtokos ok csoportja. A kiváltságosok zöme egyáltalán nem rendelkezett jobbágyokkal. Jobb esetben birtokolt egy telket, amelyet saját maga mûvelt ( egytelkes vagy kurialista nemes ), de jó részük ennyivel sem rendelkezett, õket armalisták nak (címerleveles) hívták. Az armalisták közül so kan földesúri szolgálatba szegõdtek, jobbágytelket vállaltak, mesterséget tanulva városi polgárságot szereztek, katonai vagy értelmiségi pályára léptek. A jogilag egységes ne messég fikcióján a nagy sebet 1836-ban az a törvény ejtette, amely a jobbágytelken élõ nemeseket a közterhek viselésére kötelezte.

A negyedik, a polgári rend - a városi jogviszonyok helyi sokfélesége mellett - társadalmilag is erõsen differenciálódott. A városi társadalmon belül éles választóvonal húzódott a polgárjoggal rendelkezõk és a város ügyeinek intézésébõl ki zárt egyszerû városlakók között. A hagyományos városi polgárság mellett megjelentek az elsõ tõkés vállalkozók (akik általában a terménykereskedelemben szerezték tõkéjüket). A számban és anyagiakban gyarapodó új típusú polgárságnak az önérzete is erõsödött.

A társadalom legnépesebb csoportját a nem nemes ag rár népesség alkotta. A lakosság négyötöde tartozott ide: az úrbéres jobbágyok és zsellérek mellett a majorságok cselédsége, a mezõvárosok lakói és a szabad paraszti elemek (jászok, kunok, hajdúk, székelyek). A jobbágyság viselte az állami és megyei terhek zömét, az egyháznak fizette a tizedet, kato náskodott, csinálta közmunkában az utakat, a hivatalos utazónak ingyen adott elõfogatot.

A korszakot, a terhek ellenére, általában a parasztság lassú anyagi gyarapodása jellemezte. A századeleji háborús konjunktúra a parasztok nagy tömegeit is kapcsolatba hozta a ke res kedelemmel. A házalók, majd a sûrûsödõ falusi boltok helybe hozták az olcsó gyári árukat, megvásárolták a parasztok alkalmi terményfeleslegét. Ez a folyamat mozdította ki a parasztot, alig érzékelhetõ lassúsággal hagyományos életformájából. A pa raszti emelkedés tetõpontján egyes helységek önerõbõl, örökre megváltották magukat feudális kötött sé geik tõl, mint pl. Kecskemét, Nagykõrös, Szentes és Nyíregyháza.

A feudalizmus utolsó korszakának magyar társadalma szá mos feszültséget hordozott: jogállás és vagyon, társadalmi presztízs és gazdasági súly vagy a mûveltség gyakran nem állt arányban egymással. A feudalizmus bomlásával egyre szélesebb tömegek kerültek ki az úrbéres keretek kötelékébõl, köztük nemritkán magas mûveltség vagy tekintélyes vagyon birtokosai is. Egyre nagyobb számban jelentek meg a hagyományos rendi keretekbe nem illeszthetõ elemek: tõkés vállalkozó polgárok, nem nemesi származású értelmiségiek (ho noráciorok) és ipari bérmunkások.

A bomló rendi társadalomban fellelhetõ számos köztes helyzetû réteg okán beszélhetünk a 19. század közepén Ma gyarországon folytonos társadalomszerkezetrõl . Az átme ne tek min tákat nyújtottak az alattuk állók számára, törekvéseik el sõ sorban ezek helyzetének elérésére irányultak - és nem az egész struktúra lerombolására. Létük és növekvõ súlyuk bizo nyította, hogy lehetséges egy fokozatos és békés társadalmi transzformáció. Az átmeneti rétegek kulcsszerepet játszottak a kulturális értékek, információk és viselkedésmódok szélesebb körbeni elterjedésében. A feudális viszonyrendszeren kí vül állók számaránya és súlya, a feudalizmus bomlási tüne te ként, jelentõsen nõtt korszakunkban (már az 1787-es nép szám lálás idején kb. minden hetedik összeírt ilyennek tekint hetõ).

A JOBBáGY-FöLDESúRI VISZONY LEBONTáSA

A polgári forradalom gyõzelmét megtestesítõ áprilisi tör vények egy része a társadalmi átalakulást és az egyéni politikai jogokat biztosította. A társadalmi modernizáció szempont jából a legnagyobb jelentõséggel a jobbágyrendszer felszámo lása bírt. Ez Közép- és Kelet-Európában a leghaladóbb formában ment végbe: a feudális szolgáltatásokat azonnali ha tállyal és kötelezõ jelleggel eltörölték, miként a katolikus egyháznak addig fizetett tizedet is; a volt jobbágyok, akik a társadalom 80 %-át alkották, az általuk mûvelt föld szabad tulajdonosaivá váltak; a földesúri bíróságok eltörlésével megszûnt személyes alávetettségük is; a földesurak kárpótlását az állam vállalta magára.

Megszûnt a nemesség adómentessége, a közterhek vise lése mindenki számára kötelezõvé vált. A polgári jogegyenlõség megvalósítása során a nemesi, fõnemesi címeket nem törölték el, de a törvény elõtt mindenki egyenlõ lett: a ne messég számára eddig is érvényesülõ gyülekezési és szólás szabadságot most már általánosan érvényesnek tekintették. Kimondták a keresztény felekezetek egyenjogúságát, meg szün tetve a katolikus vallás államegyház jellegét.

Az áprilisi törvények bevallottan keretjellegûek voltak. Számos, az ideiglenes jellegre utaló kifejezés szerepelt bennük, több esetben pedig a következõ, népképviseleti országgyûlésre hagyták a részletes szabályozást. Ez volt a helyzet a jobbágyfelszabadítás esetében is. A IX. törvénycikk egyetlen mondattal eltörölte ugyan a jobbágyság úrbéri szolgáltatásait, de vitás kérdések tömegét hagyta rendezetlenül.

A feudális birtokjog élesen megkülönböztette a föl des urak saját kezelésben tartott allodiális vagy majorsági birtokait a jobbágyok és zsellérek által, feudális szolgáltatások ellené ben bírt úrbéres földektõl. Ez utóbbiakat általában a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezéskor (vagy késõbbi birtokfelmérés alkalmával) készült tabellákban tartották számon. Az áprilisi törvények az ezekben összeírt telkeket adták azonnal, a földesurak állami kárpótlása mellett, mûvelõik tény leges tulajdonába. A földmûvelõ nép által használt földnek azonban csak egy része (kb. háromnegyede) tartozott az úr béres kategóriába. A többi földet más jogcímeken birtokolták a jobbágyok, gyakran nemzedékek óta. Ide tartoztak a maradványföldek (már az összeíráskor is jobbágykézen levõ, de az elõírt telekmennyiségen felül levõ terület) és az irtások (álta lában erdõtõl, bozóttól elhódított szántóföldek). Nem volt je lentéktelen az a terület sem, amelyet a majorsági birtokokból használtak, gyakran hosszú idõ óta. A földesurak ugyanis, tõ ke vagy vállalkozókedv híján, nem minden allodiális birtokon folytattak üzemszerû gazdálkodást. Ezeket gyakran adták bér be egyes jobbágyoknak vagy közösségeknek. A fejletlen pénzforgalom mellett a földhasználatért többnyire nem (vagy nem csak) pénzzel, hanem munka- és terményjáradékkal tartozott a jobbágy. Mindennapjai tehát nem sokban különböztek úrbéres földet mûvelõ társáétól. A különbség fõleg abban állt, hogy az õ szolgáltatásait nem maximálta, és az általa mûvelt földhöz való jogát nem védte törvény, mint az úrbéresekét. A földesurak e földek adómentessége miatt nem engedték feledésbe merülni e területek allodiális jellegét.

Az országos átlag mögött ráadásul jelentõs helyi különbségek húzódtak meg. A Felvidéken az irtások, a borvidékeken a szõlõk gyakran nagyobb értéket képviseltek, mint az úrbéres földek. Százezres nagyságrendû volt a majorsági jobbágyok és zsellérek rétege is. E földek esetében nyitva maradt a kérdés: a polgári földtulajdon bevezetésével kit illetnek ezek a földek? Ami ezekbõl a volt jobbágyok tulajdonába kerül, azok után ki fizessen kárpótlást a földesúrnak: az új tulajdonos vagy az állam? A kérdések súlyos szociális feszültségeket keltettek már 1848 tavaszán is. A népképviseleti országgyûlést elárasztották a petíciók, egyes vidékeken pedig fenyegetõ parasztmozgalmak jelentkeztek.

Az országgyûlés radikális képviselõi állami kármentesítéssel paraszti tulajdonba kívánták adni a vitás területeket. A képviselõház szeptemberben kezdett el foglalkozni a kérdéssel, Deák Ferenc igazságügyminiszter törvényjavaslata alap ján. A szabályozás sürgõsségét nyomatékosította a szüret közeledte, amikor a szõlõdézsma esedékessé válik, de még inkább Jelaèiæ betörése: minden eszközt fel kellett használni, ami a népet megnyerheti az önvédelmi harc ügyének.

Deák 77 paragrafusból álló javaslata konkrét szabályozással töltötte meg az áprilisi kerettörvényt. Meghatározta, mi tartozik „az úrbér és azt pótló szer zõdések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok” körébe. Az állami meg váltást kiterjesztette a maradványföldekre és az irtások egy részére. A többi vitás földekre és földesúri haszonvételekre a javaslat önmegváltást engedélyezett.

Mivel a javaslat tárgyalása elõreláthatóan hosszabb idõt vett igénybe, a kormány javasolta, hogy legalább a nép legszegényebbjeinek jelentõs része kapjon valamilyen azonnali segítséget. Ezért szeptember 15-én a képviselõház határozatilag kinyilatkoztatta, hogy „a szõlõ után járó úri dézsma, vám és másnemû adó zások a törvény által meghatározandó méltányos kárpótlás mellett teljesen meg szüntetni rendeltetett.”

Az iparosodás elõtti Magyarországon a bor alapvetõ élelmiszernek számított, a szõlõtermelés pedig a mezõgazdaság egyik legfontosabb (egyben legjö vedelmezõbb) ágazata volt, a nagy borvidékeken egyenesen a megélhetés alapja. A szõlõhegyek, ahol a parasztok által bírt szõlõk túlnyomó része feküdt, nem tartoztak az úrbéres telekhez, így rájuk nem vonatkoztak az áprilisi törvények rendelkezései. A szõlõbirtokos jobbágyok viszont természetesen a szõlõket is felsza badultnak tekintették a dézsmaadás alól, ami az õszre konfliktusok tömegét ígérte. Ezért emelték ki ezt az egy kérdést az általános rendezésbõl. A törvényjavaslat szeptember 19-én kezdõdött vitájában a határozatot azzal pontosították, hogy a negyed teleknél több földdel nem rendelkezõk esetében a megváltást az állam fizeti, a többi szõlõbirtokos pedig saját maga.

Mivel az állam által fizetendõ kárpótlás valahol a bizonytalan jövõben létezett csak, a liberális nemesi többség természetesen nem lelkesedett az ily módon felszabaduló földek körének szélesítéséért. A tárgyalás a 14. [[section]]-nál tartott, amikor a horvát seregek közeledésének hírére, Deák javaslatára a vita folytatását elnapolták. Ezzel a jobbágyfelszabadítás szabályozása végleg lekerült a törvényhozás napirendjérõl, csak a szõlõdézsmát eltörlõ határozat emelkedett jogerõre. Bár a radikális sajtó (elsõsorban Táncsics lapja, a Munkások Újsága), valamint a községek kérvényeinek sokasága nem engedte elfelejteni a rendezés hiányos voltát, az országgyûlés az önvédelmi harc körülményeit nem találta alkalmasnak a törvényalkotásra. Nyilvánvaló volt, hogy a függõben maradt kérdések eldöntése során vagy a volt jobbágyok, vagy a nemesség érdekeit sérelem éri. A szabadságharc sikere érdekében azonban egyik fél támogatásáról sem mondhatott le a kormányzat.

1849 tavaszán a majorsági földet birtokló jobbágyok és zsellérek hely zetének rendezésére történt kísérlet. Több tízezer háztartásról volt szó, csak a dél-magyarországi megyékben kb. 150 ezren laktak ún. telepítvényes falvakban. Gazdasági jelentõségük sem volt elhanyagolható: falvaik gyakran valamilyen spe ciális szakértelmet igénylõ növény (dohány, zöldség, dinnye, sõt sáfrány) termesztésére szakosodtak. A jobbágyfelszabadítás híre természetesen õket is lázba hozta. Bár többnyire tudatában voltak, hogy az rájuk nem vonatkozik, de bíztak benne, hogy a népképviseleti országgyûlés meghozza „megváltásuk és szabaddá-teremtetésük nagy napját”, kiterjeszti rájuk is a szabad földtulajdon jótéte ményét. Községeik kérvényekkel árasztották el az országgyûlést, hogy állami kárpótlással õk is tulajdonosává válhassanak földjeiknek.

Deák 1848 szeptemberi törvényjavaslata azonban csak az általuk mûvelt földek birtoklását igyekezett biztosítani. Tulajdonukba nem adta azt, viszont megnyitotta az önmegváltás lehetõségét számukra. A képviselõház azonban állást foglalt az állami kárpótlással történõ felszabadításuk mellett. Mivel a javaslat vitáját elnapolták, ez az állásfoglalás nem emelkedett törvényerõre.

1849 elején még mindig sûrûn érkeztek panaszok robotoltató földesurak ellen. A helyzet rendezésére az igazságügy-minisztériumban egy rendeletterve zet készült, amelyet Kossuth kormányzóelnöki rendelet formájában emelt jog erõre a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetésének napján. Ez kimondta, hogy vitás esetekben mindig a földesúr lesz köteles bizonyítani a vitatott föld majorsági voltát. Míg ez meg nem történik, a telek úrbéresnek, azaz állami kárpótlással felszabadultnak tekintendõ. Ezzel a jogelvvel a gyakorlatban tovább tágította a jobbágyfelszabadítás körét, de végleges megoldást nem hozott. A törvényi szabályozásra azonban már nem kerülhetetett sor. Vukovics Sebõ igazságügyminiszter elkészített ugyan júniusban egy törvénytervezetet, amely a majorsági jobbágyokra is kiterjesztette az állami kármentesítést, de a hadi események már nem adtak idõt ennek országgyûlési tárgyalására.

A nyílt szakítás után egyébként a császári kormányzat is igyekezett megnyugtatni és megnyerni a parasztságot. 1848 õszén-telén három kiáltványban is elismerte és megerõsítette a jobbágyfelszabadítás érvényességét. A birtokosok megnyugtatására viszont közhírré tették, hogy csak az áprilisi törvényeket is merik el, de pl. a szõlõdézsma eltörlésérõl szóló országgyûlési határozatot nem. A császári seregek által megszállt területen pedig határozott fellépéssel a gyakorlatban adták tudtára a fennmaradt szolgáltatásokat megtagadóknak, hogy nincs szándékukban az úrbéri viszonyok felszámolását a parasztság érdekeinek megfelelõen lezárni.

Az úrbéri viszonyok felszámolásának befejezése az ön kényuralom feladata lett. A végleges szabályozást az 1853. már cius 2-án kelt úrbéri pátens tartalmazta. A pátenssel az 1848-49-es rendeletekhez képest a parasztság hátrányosabb helyzetbe került. A majorsági földeken élõk sorsát gyakorlatilag a földesurak kezébe adta, még az önmegváltás lehetõségét sem biztosította nekik. Az irtásföldek jelentõs részét a föl desurak által visszaválthatónak minõsítette, a maradvány föl dek és a szõlõk megváltását pedig a volt jobbágyságra hárította át. Az úrbéri pátens következtében a parasztok el veszí tették az általuk bírt föld 3-4 %-át, 20 %-át pedig önerõbõl kellett megváltani. A kincstári érdekek védelme mellett ezzel egyben az összbirodalmi szabályozáshoz közelítették az úr béri viszonyok felszámolásának módját.

A NEMESSéG KáRPóTLáSA

A földesúr-jobbágy viszony felszámolása magától értetõdõen a birtokos nemességet is közvetlenül érintette. A jobbágyfelszabadítás nem volt váratlan esemény, az a liberális reformmozgalom programjának központi eleme volt. Mivel e mozgalom vezetõ ereje a birtokos köznemesség volt, és mert a megteremteni kívánt polgári társadalomnak is alapeszméje a magántulajdon szentsége, magától értetõdõ volt, hogy a földesurakat elvesztett úrbéri tulajdonukért kárpótolni kell. Enél kül aligha lehetett volna megnyerni a nemesség támogatását a polgári átalakuláshoz.

A reformkorban azonban nem sikerült megoldást találni a megváltáshoz szükséges összeg elõteremtésére. 1848 már ciusa kiváltképp alkalmatlan volt idõigényes tervek kidolgozására. Március 18-án az országgyûlés elfogadta az úrbéri viszonyok azonnali megszüntetésérõl szóló IX. tc-t. Az 1. [[section]] deklarálta, hogy „a magán földesurak kármentesítését a nem zeti közbecsület védpajzsa alá helyezik”. A végrehajtás pontos szabályozását a törvény a népképviseleti országgyûlésre bízta, csak néhány általános elvet mondott ki. Meghatározta, hogy a kárpótlásnak teljesnek kell lennie, összegét az éves tiszta jövedelem hússzoro-sában szabta meg. A kárpótlás fedezetéül a kincstári birtokokat jelölte ki: vagy el kell adni azokat vagy hitelfedezetként használni. A kármentesítés megtörténtéig adósságtörlesztési moratóriumot adott a birtokosoknak.

Az 1848 nyarán összeült népképviseleti országgyûlés szeptember közepén, válságos idõszakban tûzte napirendre a kárpótlás kérdését. A nem is titkolt cél a nemességnek a ki bon takozó szabadságharc táborában való megtartása volt. A Kos suth által elõterjesztett törvényjavaslat az áprilisi törvények elveit konkretizálta. A kármentesítés 5%-os kamatozású kötvé nyekkel történne, amelyeket vagy az állam pénz ügyi hely ze tének konszolidálódása után egy összegben, vagy folyamato san, kis részletekben váltanának készpénzre. A ki sebb járan dó ságokat eleve készpénzben fizetnék ki. A kármentesítést össze kötötte egy nagyszabású földtehermen tesítéssel: a kötvényeket egyenesen az eladósodott birtokosok hitelezõi kapnák meg. Tervezték a kincstári és közalapítványi birtokok privatizációját: a kötvények felhasználhatók lenné nek ezek megvásárlására. A képviselõház határozata ehhez hoz záfûzte, hogy az eladás nyilvános árverésen és lehetõleg kis részletekben történjen.

A fõrendek egy pontot kifogásoltak a javaslatban. A kármentesítés alapjául szolgáló haszon megállapítását ugyanis országszerte végrehajtandó becsléssel kellett volna megál la pí tani, ami a kárpótlást beláthatalan messzeségbe tolta volna ki. Célszerûbb módot azonban nem kereshettek, mert a csá szári seregek ekkor már Pesthez közeledtek. December 30-án a képviselõház a törvényjavaslat vitáját félbeszakította, azt boldogabb idõkre halasztotta. „Pirulnunk kell a jövendõ elõtt, ha az idõt most ilyenekkel töltjük. ...ne piszkoljuk be a história lapját az által, hogy most olyan tárgyat veszünk elõ, mely a képviselõket különösen érdekli” (azaz érinti) - fi gyel meztette a Házat Deák Ferenc. Ezután a kármentesítés ügyét többé érdemben nem tárgyalta az országgyûlés.

A kárpótlás mielõbbi méltányos rendezését a császári kormányzat is több ízben megígérte, végrehajtására az 1850-es években került sor. 1850-tõl kezdték meg a kárpótlási elõ legek folyósítását, a végleges szabályozást az 1853. március 2-án kelt császári pátens adta meg. A rendelet részben átvette az 1848-as törvényjavaslat elveit. 1856-tól folyósították az évi 5%-os kamatozású, a birodalom által garantált földteher men tesítési kötvényeket. 1857-tõl negyven éven át évente kétszer sorsolták ki a szerencséseket, akik készpénzre válthatták köt vényeiket. Az 1848-as tervezethez képest a leglényegesebb el té rés az volt, hogy a kárpótlás fedezetét adóemelés, az ún. földtehermen tesítési pótlék révén teremtette elõ (ez az egye nes adó 30-40 %-át tette ki). Ezt fizették maguk a kárpótoltak is, és azok is, akik semmilyen kapcsolatban nem álltak a földdel.

A kifizetett kárpótlási tõke és kamatai óriási összegek voltak, súlyos terhet jelentettek az adózóknak. A kármente sítés fõ kárvallottjának azonban a birtokos osztály érezte ma ügát, fõleg a közép- és kisbirtokosok. Feudális jövedelmeiket egy csapásra elvesztették, a gazdálkodás átalakításához szükséges tõkéhez viszont csak évek, sõt évtizedek múlva jutottak hozzá. Az adósságfizetési moratóriumot 1856-ban feloldották, így a kötvények jelentõs része egyenesen a hitelezõkhöz került, más része pedig a szorító pénz- és hitelhiány miatt a pénzpiacra, ahol azokat 16-40 %-os, sõt idõnként még nagyobb veszteséggel lehetett pénzzé tenni.

A KöZTEHERVISELéS BEVEZETéSE

A magyar rendi szisztéma sajátos vonása volt, hogy éppen a legtehetõsebbek voltak mentesek a közterhek viselésétõl. A for ra dalom fontos társadalmi jellegû vívmányai közé tartozott a közteherviselés bevezetése. Az 1848:VIII. tc. kimondta, hogy az ország lakosai „minden közterheket különbség nélkül egyen lõen és aránylagosan viselik”. A közteherviselést november 1-tõl, az új pénzügyi év kezdetétõl rendelte el. Megbízta a pénzügyminisztériumot az ideiglenes adózási rend szer kidolgozásával és a népképviseleti országgyûlésre hagyta annak törvénybe iktatását.

A minisztérium már május elején megkezdte az adó-ki vetéshez szükséges adatok gyûjtését. A munkálatok azonban lassan haladtak, ezért nem lehetett szó egyenlõre végleges szabályozásról. Kossuth egyébként is úgy vélte, hogy az átalakulás körülményei közepette, az országot fenyegetõ veszély árnyékában egyenes adóztatás útján megközelítõleg sem le hetne fedezni a költségvetés hiányát. Ezért kezdettõl más irányban (közadakozás, hitelfelvétel, kötvények és bankjegyek kibocsátása útján) próbált a szorító pénzhiányon segíteni.

Az 1848 nyarán benyújtott adótörvény-javaslat a köz ve tett adók eszközével csak a nem alapvetõ közszükségleti javak esetén élt. Az egyenes adók alapjául a föld- és háztulajdon, illetve a kereset szolgált, ehhez mintegy pótlékul a sze mély adó járult. A külföldön élõk kétszeresen kötelesek minden adót fizetni. A földadó a becsült tiszta jövedelem 6 %-át tette ki. A házadót a települések jellegétõl és a helyiségek számától függõen határozta meg a javaslat. A kereseti adó a jövedelem 6 %-át tette ki. A kivetést a lehetõ legegyszerûbben akarta megoldani: a helységeket a föld minõségétõl és a piaci viszo nyoktól függõen osztályba sorolta, és átalányadókat állapított meg mind a föld- és háztulajdonosok, mind a keresetükbõl élõk számára. Az adók beszedésében meghagyta a javaslat a megyei, illetve a községi önkormányzatok szerepét, a köz ponti adószerveknek inkább csak ellenõri szerepet szánt. A községek és a megyék saját szükségleteik fedezésére továbbra is vethetnek ki adókat, ezeket az országos adó kivetési kulcsa szerint kellett felosztani.

Az adótörvény javaslatát augusztus 29-én, a költség ve tési vita részeként kezdte tárgyalni az országgyûlés, de 4 nap múlva már félbe is kellett szakítani azt. Az õsz folyamán a képviselõház ún. központi bizottsága elkészítette módosított adóügyi törvényjavaslatait, november végén tárgyalta is a par lament, de a hadi események következtében az adótörvény csak Debrecenben született meg 1849. május végén. Az adó törvény vitájában igen modern adózási elveket próbáltak be hozni egyes képviselõk: a progresszív adózást, az adómentes jövedelmi minimumot, illetve a nõtlenségi adó formájában a családi jövedelemadózást.

A végrehajtási utasítás ugyan hamar elkészült, de az önálló magyar állam összeomlásáig hátralévõ idõben az ösz sze írásoknak csak csekély része készülhetett el, a ténylegesen befolyt adók pedig jelentéktelenek voltak. (Az adófizetési hajlandóság már 1848-ban is erõsen visszaesett, a hátrálékok je lentõsen megnõttek. Költségvetésében Kossuth nem is számolt ezek beszedhetõségével.)

A közteherviselés alapjára helyezett új adórendszer be vezetése szintén az önkényuralom kormányzatára maradt. Az államgépezet a legerõteljesebb tevékenységet (a megtorlás mel lett) éppen az adóügy területén fejtette ki. Már október 20-án megjelent az a császári nyílt parancs, amely az egyenlõ teherviselés megvalósítását a birodalom örökös tarto má nyainak mintájára rendelte el Magyarországon. Az abszolutizmus másfél évtizede alatt Magyarország egyenes adói (föld-, ház-, kereseti adó) háromszorosára emelkedtek. A köz vetett adók esetében az emelkedés még nagyobb, közel négy szeres volt. Ugyanakkor a kormányzat alig tett valamit annak érdekében, hogy az ország a gazdasági fejlõdés révén képessé váljon a megnövekedett terhek viselésére.

A társadalmi struktúrát alapjaiban megváltoztató nagy átalakulás, illetve a politikai rendszer megrázkódtatásokkal járó változása természetesen a mindennapi életet sem hagyta érintetlenül a „csodáknak évében”. A „nagy történelmi folyamatoknak” a „kis életvilágokra” gyakorolt hatásáról, 1848 hét köz napjairól cikkünk második részében szólunk majd.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu