Mink András

A HÓNAP ÜZENETE


 
      Tisztességes ember történelmi eseményekrõl szólva igyekszik elkerülni az évfordulókat. Tisztában van azzal, hogy a historizálás veszélyei az évfordulók közeledtével megsokszorozódnak. Sõt, történelmi évfordulóról írni voltaképpen nem is lehet más, mint tudatos vagy óvatlan belehanyatlás a historizálás alattomos vermébe. Hiszen ilyenkor az ember azt próbálja kínos igyekezettel formába önteni, mit is jelent az adott esemény, amelyre emlékezni kíván. Mi az üzenete. Ezért kezdõdik a legtöbb hivatalos emlékbeszéd, szónoklat, és ünnepi cikk annak körmönfont taglalásával, hogy miként sajátították ki, értelmezték félre mások a nagy történelmi sorsfordulók üzenetét.
      Másfelõl a nagy történelmi sorsfordulók azért azok, mert úgy hisszük, hogy van jelentésük, üzenetük a számunkra. Különben, mint a történelem megannyi fontos és kevésbé fontos eseményét, a kutya sem tartaná számon õket. Ezért évforduló alkalmából megemlékezni róluk mégsem teljesen tisztességtelen dolog: voltaképpen annak töredelmes és õszinte beismerése, hogy amúgy sem nagyon megy másként. Hiába ravaszkodunk, és írunk-beszélünk márciusról mondjuk októberben. Kénytelenek vagyunk rostálni a múlt felmérhetetlen törmelékhalmazából, és amit választunk, az egyúttal óhatatlanul a jelen részévé válik.
      De legyen bármennyi igazság is abban a rafinált okfejtésben, amit a mindenkori szkeptikusok oly elõszeretettel dörgölnek a mindenkori pozitivisták orra alá, a tapasztalat azt mutatja, hogy mégsem választhatunk akármit. Errõl azok tanúskodhatnának a legékesszólóbban, akiket a múlt éppen akkor támadott hátba, amikor a legkevésbé akartak róla beszélni. A sorsfordító történelmi események másik sajátossága ugyanis az, hogy vannak pillanatok, amikor nemigen lehet róluk nem beszélni. A diktatúra apologétáinak kudarca 1989-ben, amikor kénytelenek voltak ama bizonyos márciusról, júliusról, októberrõl beszélni, noha szívesebben hallgattak volna, azt bizonyítja, hogy a választható lehetõségek száma mégsem végtelen.
       Nos, a historizálás különösebb veszélye nélkül annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy 1848 március havának üzenete nagyjából most lenne 150 éves. De úgy látszik, ennyi idõ után sem vehetünk mérget arra, hogy ez az üzenet ugyanúgy szól mindenki számára. Mindjárt itt van például a forradalom és a szabadságharc ügye. Az iskolában 1945 óta azt tanultuk, hogy ami történt, az az ?1848?49-es forradalom és szabadságharc" volt. Ám ez sosem volt evidens. Mint ahogy az sem, hogy mikor melyik volt: forradalom, szabadságharc, vagy egyszerre mindkettõ. 1867 után, nagyjából egészen 1945-ig hivatalos részrõl lényegében megoldhatatlan nehézséget jelentett a forradalomra emlékezni. A dualizmus országgyûlése óvatosan az áprilisi törvények emlékét örökítette meg, finoman elhatárolva magát a márciusi ifjaktól és az 1849-es trónfosztástól. Arra a változásra akart emlékezni, ami a legalitás és a folytonosság kereteibe még belefért. Kossuth ugyan megkapta az õt megilletõ szobrot Budapesten, (amit 1952-ben, nem utolsósorban Rákosi 60. életévének betöltése alkalmából lecseréltek a ma is megszemlélhetõ, forradalmi hangvételû ábrázolásra), a körülötte csoportosuló, lehorgasztott fejû, bánatos miniszterek ábrázata azonban híven tanúskodott a századelõ politikai elitjének 48-cal kapcsolatos zavarairól.
      1920 és 1945 között a magát ?ellenforradalminak", (l. még: rend, isten-haza-család) nevezõ rendszer még ennyit sem tudott kezdeni azzal, hogy itt Pesten az emberek az utcára mentek, és mindenféle ?törvénytelen" és ?istentelen" dolgokat mûveltek. Mint 1918-ban és ?19-ben. A kínos helyzetbõl a revíziós retorikába úgy-ahogy belegyömöszölhetõ ?nemzeti ébredés", majd a háború éveiben a ?muszka veszély" megidézése kínált süppeteg kiutat. Mintha Paszkievics seregei ugyanazok lettek volna, mint Malinovszkij és Tolbuchin hadosztályai.
       1945 után a feladat mintha éppen az ellenkezõjére változott volna: a centenáriumi évforduló, azaz 1948 elérkeztekor úgy látszott, hogy a forradalom a fõ ügy. 1848 az egyetemes osztályharc magyar megnyilvánulásaként az országban zajló ?népi demokratikus forradalom"-nak szolgált történelmi elõjátékul. De még így is csak valamiféle félfordulat történt. Az 1948-as ?népi demokratikus forradalom" mégsem lehetett ugyanaz a forralom, legfõképp azért, mert finoman szólva hiányzott belõle a spontánul feltörõ népakarat momentuma. A rendszer, amely önmagát forradalomként jelenítette meg, gyõzelme után természetesen hallani sem akart a forradalomról. Petõfi, Kossuth és Táncsics, az új kurzus történelmi szentháromsága villámgyorsan üres bálvánnyá merevedett, március 15-e pedig 1951-ben csendben munkanappá szelídült.
       A szovjet csapatok jelenlétében a ?szabadságharcot", a ?nemzeti függetlenség" eszméjét sem volt egyszerû újrafogalmazni: az új értelmezésben természetesen a ?németek" lettek a magyar nép évszázados szabadságvágyának ádáz eltiprói. Mintha Ferenc József és Haynau ugyanazok a ?németek" lettek volna, mint Otto Skorzeny különítményesei. Az oroszokról viszont ki kellett derülnie, hogy õk viszont éppenséggel nem ugyanazok: Paszkievics herceg hadai nagy hirtelenjében ?cári" hadsereggé minõsültek át, Vorosilov helytartó ünnepélyesen ismét visszaszolgáltatta a ?48-as zászlókat, az igazi orosz (szovjet) nép szerepét pedig az Illés Béla alezredes propaganda-irodalmi képzeletében megfogant Guszev kapitány és ?mártírtársai" vették át. A nyomaték kedvéért a hõsrõl még utcát is elneveztek a Belvárosban.
       1956 megmutatta, hogy sem a ?forradalom" felvonulási transzparenssé merevítése, sem a ?szabadságharc" átirányítása nem hozta meg a kívánt eredményt. Mindkettõ kicsúszott a hatalom ellenõrzése alól: a november 4-e utáni március 15-ék évrõl évre visszatérõ lidércnyomásként kísértettek. Az eltakarás kísérletei ? a Forradalmi Ifjúsági Napok, a ?mindennapok forradalmisága" és hasonlók ? gúnyba és közönybe fulladtak. Miközben a Nemzeti Múzeum kertjében, az ifjúgárdisták gyûrûjében kopaszodó ifjúsági vezetõk oltogatták a forradalom tüzét, és az ügyeletes sztárszínész a talapzatról, Petõfi hûlt helyérõl harsogta a semmibe a ?Talpra magyar"-t, a költõ szobránál a pléhkokárdás civilruhások gyûrûjében rendre feltört a forradalom botránya.
      1989 óta mintha minden rendben volna. Mintha a történések, hosszas kitérõk után, visszatértek volna abba a mederbe, amelyet a reformkor nagyjai a leginkább valószínûsíthetõen maguk elé álmodtak: az ország független, van felelõs parlamentje, szabad sajtója, liberális alkotmánya. Az õket gyötrõ ?nemzetiségi kérdés" is megoldódott, bár éppen azon az áron, amit elkerülni akartak.
        Persze vannak, akik az 1848-as forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára új MUK-ot (Márciusban újra kezdjük!) hirdetnek. Az erõre kapó ávéhás-belügyes gárda jól kitervelt 1957-es provokációjának vetése kikelni látszik, még ha feltehetõen nem is szökken szárba. A szélsõjobb 1998-ban, utólag visszaigazolva a ?szervek" 41 évvel ezelõtti ellenforradalom-fikcióját, ez alkalomból is nekiveselkedik a ?nemzet" megmentésének. Nem állom meg, hogy meg ne megjegyezzem: 1957-ben természetesen Csurka sem szervezett MUK-ot, (ehelyett, mint hírlik, és mint ezt lényegében el is ismerte, éppenséggel aláírt), csak most, amikor a liberális alkotmány, ami ellen úgy fenekedik (és ami magyar földön a reformkor és 1848 szellemi és politikai öröksége), erre neki jogot biztosít.
       Csurka és eszmetársai mindeközben úgy kerülik a ?forradalom" kifejezést, mint macska a forró kását. A lelkük mélyén érzik, hogy az õ szájukból ez azért mégiscsak furcsán hangzana. Csurka szabadságharcról szól, amit különbözõ külhoni és hazai csoportosulások ellen kell rövidesen a ?nemzetnek" megvívnia, ha életben kíván maradni., de ezenközben természetesen arról a ?forradalomról" beszél, amit 1989 után már szerencsére nem volt alkalma megvívni. 1848 szellemérõl persze éppúgy könnyû harmatként fognak leperegni Csurka sunyi sejtetései és hazugságai, mint ahogy leperegtek róla Gömbös, Révai, Komócsin, Aczél vagy Torgyán bornírt, szemforgató vagy éppen hõbörgõ szónoklatai.
      A jobbszélrõl, azaz az alkotmányos demokrácia békés vagy erõszakos aláásásán munkálkodók részérõl forradalomról beszélni azért nehéz, mert a forradalom mégiscsak annak a felvilágosodásnak a szülötte, amelyik a modern kor küszöbén a kritikai ész, a haladás, az egyenlõség, az ember általános politikai emancipációjának hívei és ellenfelei közé húzott ? olykor talán önkényes, de bizonyosan nem képzeletbeli ? határvonalat. A polgárháború ? írta R. Koselleck ? oly módon lényegült át forradalommá, hogy a ?régi rend" ellenfelei az egyenlõ emberi méltóság és a szabadság elveinek erkölcsi univerzalizmusát szegezték szembe a hagyománnyal és a puszta érdekekkel. A forradalom egyszeriben erkölcsi irányt szabott a történelem menetének. A forradalom mögöttes eszméi, a jogegyenlõség és a szabadság elvei nem cserélhetõk le tetszés szerint velük ellentétes eszmékkel: ha értelmesen akarunk beszélni róla, akkor az nem lehet pusztán az utcai erõszak szinonimája. Csurka ugyan a ?szabadságharc" alatt ?forradalmat" ért, de mégsem forradalomról beszél. Csak arról a reménytelen vágyáról, hogy õ legyen hatalmon.
      E század számtalan márciusának és októberének van azonban egy másik üzenete is: a forradalom mögöttes eszméi nem játszhatók ki egymás ellen. Az egyenlõség elve nem teheti zárójelbe a szabadság és a jogszerûség elvét anélkül, hogy a forradalom ne válna önmaga ellentétévé. Bár az alkotmányos demokráciák megszületését olykor forradalmak elõzték meg (jóllehet ezzel kapcsolatos hagyományos képzeteink valószínûleg alapos felülvizsgálatra szorulnak), az alkotmányos demokrácia kizárja a forradalmat a politikai közösség konfliktusainak lehetséges elintézési módjai közül. Lényege az, hogy a hatalmon lévõk eltávolításához nincs szükség erõszakra. Viszont szükség van a polgárok többségének szabadon kinyilvánított egyetértésére. A forradalom, az 1789-es, az 1848-as, az 1956-os (az 1989-es?), nem folytatható. Vannak, akik e felismeréstõl lelkesülten vagy kiábrándultan hajlamosak arra jutni, hogy most akkor a történelem ért véget.
      Az 1848-as forradalom 150. évfordulóján Nemcsók államtitkár elõreláthatóan szerzõdést köt szlovák barátaival ?Nagymaros" felépítésérõl. Ennek az eseménynek természetesen az égvilágon semmi köze nincs 1848-hoz. Mint ahogy annak sem lesz semmi köze a ?szakmai" és ?jogi" érvekhez ? amelyekkel kapcsolatban most csak annyit jegyzek meg, hogy hitem szerint a nagyobbik kormánypárt szemérmetlenül hazudik a magyar közvéleménynek (l. errõl Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, hágai szakértõ írását az ÉS január 23-i számában, és Kerényi György kitûnõ írásait a MANCS-ban) ?, amit errõl most írni fogok. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Horn Gyulának mindenekelõtt azért éri meg kidobni ezt a 300?600 milliárdot az ablakon, hogy ezzel jelképesen bebizonyítsa az 1989-es ?refolutio" (T. G. Ash leleménye a békés, mégis forradalmi átmenet meghatározására; l. még: Kis János: Reform és forradalom között, I?II. Kritika, 1997 6/7.) tökéletes értelmetlenségét. A vizes lobby és az MSZMP sértett vezetõi annak idején némi joggal emlegették, hogy a maga idején a Duna ügye politikai, és nem környezetvédelmi ügy volt: a vízlépcsõ a szocialista iparosítás jelképeként, a rendszer jelképeként vívta ki akkor a köz egyöntetû megvetését. Ma nincs ?rendszer", így ?politikai" ügy sincs. Csak ?szakmai". És van egy szocialista párt, amely egész 1990 utáni stratégiáját arra a láthatóan nagy sikerrel eladható fikcióra építi, hogy 1989, a kerekasztal, a népszavazás, meg a többi fityfene nékül már elõbbre tartanánk. Például ez a Nagymaros is már régen ontaná az áramot. Horn érzi: ha most sikerül felépítenie a mûvet, akkor évtizedes politikai mûvét teljesíti be. A visszaszerzett hegemónia mûvét.
      A liberálisoknak és demokratáknak ma sem kell magyarázkodniuk, hogy mi közük is van 1848-hoz. A liberális, demokratikus hagyomány Magyarország legrégebbi folyamatosan élõ politikai hagyománya. 1998 márciusában mégis a szocialista párt jelenlegi vezérkarának van, kiábrándítóan földhözragadt okokból, ünnepelnivalója: a ?refolutio" után, minden várakozásukat felülmúlva, bekövetkezett a ?revolutio", eredeti kepleri fényében ragyogva. A testek körforgása, a nagy visszatérés. A reformkori liberálisok és demokraták kései utódai törhetik a fejüket: vajon mit tenne most egy Petõfi?


 
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: BESZELO@mail.c3.hu
 
 
 
C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/