AZ ÖLDÖKLÕ ANGYAL TÖVÉBEN

A halálraszántak magányosak. Gyalázat volna gyanúsítani õket, hogy össze esküsznek. Pedig ez a látszat. Mintha összesúgnának szélben, ködben, esõben: ma én, holnap te. Mert már annyi hamu-gyümölcse van a teremtésnek a közeli körökbõl is.

Barátom igazi halálraszánt volt, kivételesen nagyra-nõtt magányú. Fájt a szíve, és nem akart meggyógyulni. Csak nõtt s nõtt a szíve, akkorára mint két férfi-ököl. Nem akart meggyõgyulni, már nem tartotta érdemesnek. „Negy venkét éves vagyok, kilencvenet éltem, tehát túl sokáig éltem!” Ezt arcomba mondta világosan és nyugodtan. Nemsokára egy cicás könyvet olvasva rájött az álom, és csukott szemmel meghalt. Megharcolta, megérdemelte a szelíd halált. De a lábafejét, mintha az átszögezést várná: egymásra rakta, idézve a szimbólumot, a Szent Alakot, akit embernek annyiszor megfestett fölfeszítve.

Szombaton este szeretett volna nekünk muzsikálni. Minden hangszer, amit õ készített, ott volt kéznél: a különös hegedû, a keleti pengetõs, a töröksíp, a tambura. Megmutatták, hogy lelkük van, pendültek, ríttak kicsit, hamar abbahagy ták. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, benézett a mûterembõl a szobába.

Már túl vagyok a síráson; túl az önsajnálaton. Megszigorodva, mint a tél, ítéletet kellene fogalmaznom barátomért, korai haláláért. A legkisebb öldöklõ angyalt, az alkoholt könnyû elítélnem. És könnyû fölmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erõket, akik a legnagyobb formátumú magyar festõt magára hagyták? Akarva vagy aka ratlan, mindegy. Barátom ebben az évben kölcsönökbõl élt. Pedig dolgozott rendületlen. Egyetlen megrendelt szárszói tablójáért a tiszteletdíjat különös té vedés folytán május óta máig sem kapta meg. Falnak fordulva, egymás hátán sírhat a rengeteg kép. Legalább tíz életmû együtt a mûteremben. Az a nagy fehér angyal, szájában a késsel, csak õ néz szembe - immár a gyászolókkal.

Egy ritka csillag halála kényszerít gyászba. Ilyen nagy kométán ez a kancsal Európa is ámulhatna. Barátom bizonyára tiltakozna e szavak miatt. De barátaim, most együtt vagyunk a gyászban, most mirólunk is szó van. Ez a törhetetlen mû vész, ez a szeplõtlen tisztességû nehogy elforduljon tõlünk utálkozva. Legyünk hû ek az eszményhez, amit õ túl a halálon is szolgál. ' csak erre kényes. A gyá szolást fölöslegesnek tartja. Valahol talán mosolyog, szólván: „Nem puszulás a halál.”

(Megjelent az Élet és Irodalomban, 1972. december 16-án.)

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu