ELLENREFORM(ÁCIÓ)

1972 egyebek közt a ’68-as reform leállításának, a reformellenes erõk felemás gyõzelmének az éve.

Persze, a reform a kezdet kezdetétõl csak puhult. Már 1963-64 körül, amikor óvatosan elõvették a fiókokból az 1957-ben eldugott elképzeléseket, világos volt: még a gazda sági szervezetek remélt átalakításához minimálisan igazodó politikai reformocskáról sem lehet szó. Az is kitûnt: a politikai vezetés szerint úgy helyes, és ezt a reformerek túlnyomó része praktikus megfontolásból, a majdani új mechanizmus minél teljesebb elfogadtatása érdekében tudomásul vette, ha a reformot egyszerûen a gazdaság jobb mûködését elõsegítõ változásként kezelik, vagyis a gazdaságpolitika felülvizsgálata fel sem merül. Még mielõtt az MSZMP Központi Bizottsága 1965. november 18-20-án elfogadta a reform úgynevezett ki nduló irányelveit, mindez már eldõlt.

Amikor a reform, illetve a reformkoncepció felpuhulá sáról, a logikájával ellentétes lépésekrõl, sõt, az egész folyamat leállításáról beszélünk, érdemes röviden felidézni, miben is állt a változtatási elképzelés. A kiindulás az a tapasztalat volt, hogy a gazdasági folyamatokat nemigen lehet kényünk-kedvünk szerint befolyásolni, mert azokat jelentõs részben úgy nevezett objektív tényezõk, az áru- és pénzmozgás hatá rozzák meg. A reformgondolat arra a feltételezésre épült, hogy létrehozható egy olyan gazdasági mechanizmus, amely megõrizve a szocialista rendszer elõnyeit, képes átvenni a piac gazdaság rugalmasságát is. Ha a vállalatok tevékenysé gének szabályozását a bürokratikus tervezés helyett a piac lát ja el, akkor az képes lesz jobban igazodni a hazai és nemzet közi kereslethez, és az addigi extenzív, mennyiségi szempontú fejlesztés helyett a minõségi, hatékonysági, intenzifikációs szempontok érvényesülnek. Úgy vélték tehát: anélkül, hogy visszaállítanák - egykori kifejezéssel élve - a kizsákmányolásra alkalmas magántulajdont, és lemondanának a termelõ esz közök társadalminak hívott állami tulajdonlásáról és a köz ponti újraelosztás ebbõl eredõ lehetõségérõl, érvényesíthetõ az áru- és pénzmozgások megahtározó közgazdasági szerepe, miközben az állam továbbra is tulajdonosként, rendelkezéseivel szolgálja a közjót.

Az igazán következetes reformkoncepció egy önmaga farkába harapó kígyó, hiszen ha az elképzelést végigviszik, ez a párt állampárti szerepének felszámolását, tulajdonosként vi selkedõ vállalati vezetõk megjelenését, a központi újraelosz tás pozícióinak radikális korlátozását, vagyis a rendszer rész leges felszámolását jelentette volna. A reformerek tudták, hogy minderre nincs esély, de a hatvanas években döntõ több ségük még komoly illúziókat dédelgetett a rendszer alapstruktúráját nem sértõ, úgynevezett szocialista piacgazdaság lehetõségeit illetõen. A reformelképzelés visszaszorítását te hát nem érdemes a fentebbi tételekbõl levezethetõ, kohe ren sen végiggondolt, egykor nem létezõ, utólag felállítható koncepcióval magyarázni. De az félrevezetõ lenne, ha az 1968-ban bevezetett intézményeket, módszereket tekintenénk ki in dulási pontnak, hiszen az elképzelés már ekkorra is jelentõsen felpuhult. A reformkoncepcióval szembeni lépések ere de tét tehát csak a ’60-as évek közepére kialakult elképzelésé ben érdemes keresni.

Ha a reform felpuhításáról és az ezzel közel sem azonos reformellenességrõl van szó, érdemes különválasztani az is me retek hiányából adódó illúziókat, a reformerek tudatos tak tikázását, a politikai óvatosságot, illetve a reformmal szem beni ellenérzéséket. Anélkül, hogy mindezeket részletesen számba vennénk, ne,m feledkeyhetünk meg arról a lehe tõségrõl sem, hogy a reformellenesség származhatott egy szerû ellenérdekeltségbõl is, vagyis abból, hogy egyes személyek, csoportok átlátták: a tervezett, majd a már bevezetett döntések pozíciójukat, addigi súlyukat veszélyeztetik. Külö nösen az állam alapintézményeként mûködõ, nem egyszer (egyebek közt az ellátásért való felelõsségrükre hivatkozva) ha tóságként is fellépõ, piaci alkalmazkodásra képtelen nagy vállalatok, a tervutasításos rendszerhez adaptálódott szak szervezetek vezetõi közül kerültek ki azok, akik ilyen indí té kok alapján ellenezték a reformot. De a változásokkal való szembenállás származhatott ideológiai merevségbõl is, vagyis abból, hogy a rögzült, a tanfolyamokon elsajátított szocializmusképbe egyszerûen nem illett bele a reform sok tétele. Ha feladjuk a párt (a munkásosztály) hatalmi pozícióit, spontán folyamatoknak engedünk teret, veszélybe kerülhet a szocialis ta rendszer - vélték nem kevesen õszintén is, nem pusztán személyes pozíciójuk védelmének „ideológiájaként”. A ter mé kek ilyen meg ilyen hányada (egyébként a reform beve zetésekor még mindenki úgy gondolta, hogy csak egy jelentéktelen része) szabad áras lesz!? Egyáltalán nem lesznek terv utasítások!? A vállalati teljesítményt a nyereség, illetve a vesz teség, és nem a tervteljesítés méri!? Hová vezet mindez!? El szabadulnak az árak, a vállalati, helyi érdek maga alá gyûri a népgazdaságit, társadalmit! Ha mindenki azt gyárt, azzal ke reskedik, ami nyereséges, ki lesz felelõs az ellátásért? Ha nincs tervutasítás, hogyan teljesíti az ország nemzetközi (KGST) kötelezettségeit? Egyáltalán, hogyan egyeztethetõ össze a piacgazdaság, még ha szervezettnek és szocialistának nevezik is, a tervgazdasággal? Ilyen és ehhez hasonló aggo dalmak fogalmazódtak meg, ha nem is a sajtónyilvánosságban, de a politikai döntések szempontjából fontos hazai és nemzetközi fórumokon, megbeszéléseken.

Az óvatosságnak is sok fajtája létezett. Sokakat az a politi kai megfontolás vezérelt, hogy nem szabad a reform érdemi ré szét veszélyeztetni az ellenerõket, a dogmatikusokat irritáló lé pésekkel. Késõbb, 1968-tól, a csehszlovákiai változásoktól kez dõdõen, különösen pedig az augusztusi invázió után a „szov jet elvtársak” és a revizionizmustól rettegõ többi „baráti ország” vezetõi jelentettek elsõsorban ilyen igazodási pontot. Voltak, akik - nevezzük így - közgazdasági értelemben voltak óvato sak, nem ideológiai merevség, hanem praktikus aggo dal mak miatt tartottak a kipróbálatlan módszerek radikális alkalmazásától.

A reformkoncepció „kezelésében” természetesen az játszotta a döntõ szerepet, hogy a kádári vezetés csak azért volt hajlandó elfogadni azokat a gazdasági elképzeléseket, amelyek az „új gazdasági mechanizmusra” álltak össze, mert ke zel nie kellett valahogyan az éppen idõszerû gazdasági gondokat, rá adásul a többi szocialista országban is ekkor indult meg a gazdaságirányítási szervezetek retorziója. Nem túlzás azt ál lítani, hogy a politikai vezetés nagyobb része úgy sodródott bele a reformok elfogadásába, hogy a döntések léptékét, jellegét iga zán nem is látta világosan. Valószínûleg csak foko zatosan tárult fel számukra, hogy a változási tervek mit is jelentenek.

A politikai vezetés - a hagyományos szocializmusképnek megfelelõen - arról kívánta meggyõzni a lakosságot, hogy a reform az egész társadalom érdeke, és ez azt is jelenti, hogy egybeesik minden dolgozó személyes érdekével. A reform kon cepció viszont nem tudta elrejteni, hogy következetes megvalósítás esetén az egyéni és vállalati jövedelmek diffe ren ciálódnak, a költségarányos árak fogyasztói áremeléssel is járhatnak, a hatékony foglalkoztatás munkanélküliséget is teremthet. Már pedig az ilyen természetû gondok nem fértek bele a rendszer önképébe.

A kádári politikának az felelt meg, ha a változások nem ingerelnek senkit, politikai kockázatuk minimális. Így, mi közben a pártállásfoglalások általános érvényû megállapításai többnyire hitet tettek a reformok mellett, a konkrétumok többnyire a változás korlátozásának szándékáról tanuskodtak. Már az említett 1965-ös úgynevezett kiinduló irányelvekben is jóval szûkebbre fogták a vállalati önállóságot, mint az a nor matív kívánalmak alapján várható lett volna. A dogma ugyanis, hogy a szocialista állam, a központi irányítás felismeri és ennek megfelelõen képviseli is a népgazdasági optimumot, érvényben maradt. Ennek megfelelõen foglalták egye bek közt határozatba, hogy a vállalatok kötelezõ utasítást általában nem kapnak, csak olyankor, ha szembekerül egy mással a vállalati és a közérdek, ami természetesen mindenre jogalapot teremtett.

A beruházások a központi irányítás kezében maradtak, a vállalati szuverenitást, az eredményektõl függõ lehetõségeket e tekintetben a minimálisra korlátozták. Ugyancsak óvatos ságból nem nyúltak az államigazgatás gazdaságirányító szer ve zetéhez és a vállalati szervezeti rendszerhez, vagyis a válla latok megmaradtak a hierarchikus gazdaságirányítási rend szer legalsó láncszemének. Ez egyebek közt azt jelentette, hogy vezetõik kinevezése, jutalmazása és büntetése olyan államigazgatási szervek feladata maradt, amelyek nem visel ték a vállalati döntések következményeit.

Ami az árrendszert illeti, a reformelképzelés eredetileg abból indult ki, hogy átfogó ár-, adó- és bérreform szükséges. A közgazdák tudták, hogy az árak akkor töltik be közgazdasági szerepüket, ha jelzik a termelés költségeit, a piaci érték ítéletet és (hatósági áraknál) a gazdaságpolitika szándékait. Az árak alakulásában tioábbra is elsõsorban az a politikai kö vetelmény játszotta a szerepet, hogy a fogyasztói árszínvonal maradjon stabil, és ha emelkedik is valamelyest, ez az emel kedés mindenképpen érzékelhetõen alacsonyabb legyen, mint általában a jövedelmeké, azon belül is a béreké. Így, bár merész újításnak számított a hatósági, a limitált és a szabad árak differenciálása, a rendszer merev maradt.

Az a gondolat, hogy valami módon a pártnak és a szakszervezeteknek is alkalmazkodniuk kellene a mechanizmus hoz, még formálisan is hiányzott a reforkoncepcióból. Szere pükrõl kizárólag a gazdaság mûködését taglaló tézisektõl szer kezetileg is mindig elkülönítve esett csak szó. A pártszervek - hangzott a tétel - nem vehetik át a gazdasági szer ve ze tek közvetlen vezetését, de a munkamegosztás nem azt jelenti, hogy a párt ezentúl egyáltalán nem szól bele a gazdaság mû ködésébe., hiszen a párt hatásköre tulajdonképpen mindenre kiterjed. A pártszervek lépjenek fel az ellen, ha egy vállalat mások rovására próbál jobb eredményeket elérni, ha a szo cialista anyagi érdekeltségek egyesek anyagiassággá tor zítják - fogalmazta meg a reformkoncepció, amivel további formális lehetõséget teremtett a helyi reformellenes fellépésre.

A reform 1968-as bevezetésekor tehát a kádári szempont dominált: „Azt hiszem, körülraktuk ezt a reformot mindazokkal a biztosítékokkal, amelyekre kötelezve vagyunk és amelyek lehetségesek, addig a határig, hogy mégis reform legyen” - mondta 1967 novemberében.

Ami azt illeti, a stabilitás, óvatosság, biztonság jegyében az 1968-ban bevezetett változtatásokat valóban alaposan kö rül bástyázták úgynevezett fékezõ intézkedésekkel. Ez gya kor latilag azt jelentette, hogy a reform egyik döntõ elemét, a piaci versenyt lényegében kiiktatták a rendszerbõl.

A hivatalos megnyilatkozások úgy fogalmaztak, hogy 1968-69 lesz a reform kibontakozásának idõszaka, valójában azonban még az optimistábbak is azzal számoltak, hogy 1971-tõl várható az úgynevezett fékek eltávolítása, és igazán csak ezután válik lehetõvé, hogy a változások öngerjesztõ folyamatként hassanak.

Az 1968-as csehszlovákiai beavatkozás, az úgynevezett Brezsnyev-doktrína alkalmazása látványosan rontotta a ma gyar reform politikai környezetét. A különbözõ indítékú re formellenes tényezõk figyelmét természetesen nem kerülték el.. Világosan látták, hogy a külsõ politikai viszonyok megváltozása nyomán már a belsõ erõviszonyok is egyre egyértel mûb ben a reform „visszacsinálásának” irányába tolódtak el. Ha viszont ezt a fordulatot az egyik napról a másikra végre hajtják, ez a stabilitás lényegének, a folytonosság igényének, az „úgy változzanak a dolgok, hogy ne változzon semmi” paradoxonnal jellemezhetõ politikai felfogásnak.

Így továbbra is az addigi technikák mûködtek: a hagyo mányos szocializmusképhez igazodó, a reformkoncepciótól (a bevezetett változásoktól) idegen, azok hatását fékezõ döntéseket alkalmi intézkedésként tüntették ki, az új mechanizmus érvényben maradt. De szigorúan korlátozták a tsz-melléküzemágak tevékenységét, újra szabályozták a részesedési alap felosztását, korlátozták az „egészségtelen munkaerõ-ván dorlást” és a törzsgárda megbecsülését elõíró rendel ke zé sekkel is világossá tették, hogy a vállaltok közötti differenciálódás nem fér bele az elképzelésekbe.

1971 júniusában, a beruházások hatékonyságával fog lal kozva például a Politikai Bizottság már tételesen is kimondta: erõsíteni szükséges a központi adminisztratív intézkedéseket, a területi pártszervek ennek megfelelõen teremtsék meg a népgazdasági érdek érvényesítéséhez szükséges közhangulatot, amelynek alapján felléphetnek a rosszul értelmezett helyi érdekekkel, indokolatlan jövedelemszerzéssel szemben. Ami kor 1972 májusában az ipari kapacitások jobb kihasználásáról fogadott el határozatot a PB, már a gazdaság egészére ér vényes alapelvként rögzítette: tegyen a kormány intézke dé seket az állami irányító munka színvonalának emelésére, amin - mint azt világosan meg is mondták - egyebek között azt értették, hogy az ágazati minisztériumok határozzanak meg konkrét követelményeket a vállalatok számára.

1971-1972-ben elemezték az új mechanizmus addigi ta pasztalatait jórészt szakmai szempontokat képviselõ bizottságokban. Ezek a bizottságok úgy látták, hogy a gazdasági gondok jórészt a reform következetlenségeibõl és az öröklött gondokból erednek. Mikor azonban 1972 szeptemberében e jelentések a PB elé kerültek, már egyre inkább olyan döntések születtek, amelyek a vállalati versenyt szolgálták és a piaci viszonyokat amúgyis jórészt csak imitáló megoldásokat igyekeztek addiginál is szûkebbre szorítani.

1972 júniusában a PB, a gazdasági propaganda ügyével foglalkozva, már egyértelmûen a puha fordulat jegyében, si kertelennek ítélte az új mechanizmus bevezetését kísérõ propagandát, mondván, hogy az túlhangsúlyozta a változásokat. Korábban, a ’60-as évek közepétõl még úgy értelmezték a re formot, hogy az a szocializmus adott fejlõdési szintjén idõ szerûvé vált változást hivatott elõsegíteni. Ezzel a propaganda azt a nézetet igyekezett cáfolni, hogy a bürokratikus és a piaci szabályozás alternatív modellek. Ugyanakkor elõsze re tettel hivatkozott arra, hogy szinte valamennyi szocialista or szágban elkezdõdött az irányítási rendszer felülvizsgálata. Ek kor, 1972-ben viszont azzal kellett szembenéznie, és a PB döntései is ehhez alkalmazkodtak, hogy csak Magyarországon változott érdemben a gazdasági mechanizmus. A kádári politikának ebben a helyzetben jobban megfelelt, ha nemzeti sa játosságként és ilyen alapon alternatívaként mutatja fel a re formot, mint ha formálisan visszavonja és elfogadja a reform ellenes politikai erõk teljes gyõzelmét, akiktõl még Kádár sem érezhette magát teljes biztonságban. A gazdaságpolitikai tájékoztatás, az agitáció és propaganda ezért azt a feladatot kapta, hogy bizonyítsa be: a gazdaságirányítási rendszer a ma gyar viszonyok között bevált, a tervgazdasági rendszer haté konyabbá tételének eszköze, segíti céljaink megvalósítását.

A KB 1972. novemberi ülésén, amely hivatalosan azért ült össze, hogy megtárgyalja a X. pártkongresszus határoza tainak végrehajtását és a jövõ évi tervet,olyan döntések születtek, amelyek tulajdonképpen az elõzõ évek módszerét követték: az általánosságok szintjén a reform folytonosságát hir dették, a konkrét intézkedéseknél viszont éppen ellenkezõ irányba tettek az addigiaknál is határozottabb lépéseket. Az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási rendszer alkalmas és hatékony eszköz a szocialista tervgazdálkodáshoz - állapították meg -, azonban szem elõtt kell tartani a változó felté teleket. Utasították a kormányzati szerveket, hogy a tapasztalatok ismeretében dolgozzák ki a népgazdaság tervszerû fej lõ dését biztosító közgazdasági szabályozók módosítását. Egyik oldalon úgy fogalmaztak, hogy itt a reform eredeti kon cepciójának megvalósítása, az egyes szabályozó eszközök kiigazítása és tökéletesítése, az irányítási rendszer stabilizá lá sa a cél. Másutt viszont elõírták, hogy fokozni kell a tervek végrehajtásának ellenõrzését, növelni kell az Országos Terv hivatal hatáskörét, létre kell hozni az Állami Tervbizottságot.

Az ország ipari termelésének jelentõs részét elõállító legnagyobb 40-50 állami vállalat tevékenységét a gazdaság irányítás - írták elõ - külön is figyelje, külön intézkedésekkel is biztosítsák munkájuk feltételeit. Ez azt jelentette, hogy a hazai ipari termelés értékének, exportjának több mint felét kitevõ 50 nagyvállalat még az igencsak korlátozott piaci hatásoktól is mentesült, a tervutasítások formális visszaállítása nél kül gyakorlatilag közvetlen államigazgatási irányítás alá került. Kimondták, ezzel hivatalos rangra emelve reformelle nes ér veket: a nagyvállalatoknál biztosítani kell a szükséges munka erõt, mert ennek hiányában kihasználatlan marad a rendel ke zésre álló termelõeszköz. A szénbányászatban és a villamosenergia-iparban - szólt a verdikt - meg kell szüntetni a vállalati nyereség és a bérek alakulásának szoros kapcsolatát.

Szemben a reform egyik fontos újításával, egy ideje már újra az állami tulajdonhoz képest „fejletlenebb” formációként kezelték a szövetkezeti tulajdont. Ezúttal, felzárkózva a tsz- melléküzemágak elõrehaladt elsorvasztásához, az ipari szö vetkezetekrõl mondták ki: e szektor csupán kiegészítõje az állami nagyiparnak, feladata pedig elsõsorban a szolgáltatás, lakosság közvetlen kiszolgálgálása feladatokkal.

A reformellenes erõk már 1968 elõtt is sokszor hivat koztak a munkásosztálynak, azon belül is a nagyipari mun kásságnak a rendszer szempontjából kiemelkedõ szerepére, arra, hogy a változások éppen a szocializmus e bázisát érintik hátrányosan. A KB ülésén az állami iparban rendkívüli bér emelést rendeltek el, mondván, hogy az alapvetõ dolgozó osztályok és rétegek közül általában a munkások és különösen a nagyipariak keresete a megelõzõ idõszak viszonylag kis mér tékben emelkedett. E döntés természetesen szimbolikus jelentést is hordozott és, törekedett is erre. Egyrészt világossá kívánták tenni a kedvezményezettek számára, hogy semmi féle új mechanizmus nem veszélyeztetheti érdekeiket, másrészt tudtára adták a reformereknek, hogy új idõszak kez dõdik, visszatérünk a hagyományos megoldásokhoz.

Kádár János e KB-ülés záróbeszédében, a tõle meg szokott megfogalmazásban adta elõ a reform átértékelését: az új mechanizmus Magyarországon jobb, hatékonyabb eszköz, mint a régi volt, de nélküle sem pusztultunk volna el, amit az is bizonyít, hogy más szocialista országok más irányítási rendszerrel is egészen jól boldogulnak.

1972 novemberében tehát a reform ügyében a párt vezetésen belül évek óta tartó, kifelé is alig leplezhetõ ellentét eldõlni látszott: a KB-ülés az addigiaknál világosabban demonstrálta a kádári technikával végrehajtott fordulatot. For mális döntés a reformok leállításáról természetesen nem született, mondhatnánk, csak mennyiségi különbség volt az ekkori és az elõzõ években hozott, az új mechanizmus törek véseit gyengítõ határozatok között. Természetesen a bennfentesek, az ügyeket közelrõl figyelõk így is világosan látták, hogy mit jelent az úgynevezett nagyvállalati kiemelés, a re formba beépített fékek korábban tervezett kiengedése helyett újabbak behúzása, Nyers Rezsõ és Fehér Lajos háttérbe szo rí tása - már a formális leváltás elõtt is.

Ugyanakkor a reformellenes tábor korántsem aratott tel jes gyõzelmet. Az ország azért mindennel együtt is vég legesen maga mögött hagyta az úgynevezett közvetlen terv utasításos rendszert. A központi beavatkozás újra erõsödött, de eszközei indirektebbek lettek. A verseny, a piaci mechanizmus - ha igen korlátozottan is -, de polgárjogot nyert. Bár néhány kulcspozícióba a reformerség bélyegét viselõk helyett szürke pártbürokraták kerültek, a változások eszméje kiirtha tatlan maradt. A reformgondolat hívei, nem elõszõr és nem utoljára, politikai döntésnek tekintették nézeteik visszaszorí tását, csakhogy - szemben mondjuk 1957-tel -, ezúttal nem tiltották be tételeiket, sõt azok hivatalosan is érvényesek maradtak. És persze maradt Kádár, mint a folytonosság megjelenítõje, akinek személye garanciát jelentett a reformellenes erõk kordában tartására.

A folytonosság jegyében a kádári politika különös fi gyelmet fordított a vezetés belsõ megosztottságának, a refor mer, illetve reformellenes tábor létének cáfolatára. A ’68-as változásokhoz kötõdõ, nyilvános szerepet is játszó vezetõ sze mélyek pozíciója ekkor még formálisan nem változott, ezzel is bizonyítandó, hogy a bukásokról, felemelkedésekrõl, irányváltásról elterjedt vélekedések megalapozatlanok. Nyers Rezsõt csak másfél évvel késõbb, 1974 márciusában mentették fel KB gazdaságpolitikai titkári posztjáról és nevezték ki az Akadémia Közgazdaságtudományi Intézetének igazga tó jává (helyére Németh Károly került), PB- tagsága is megmaradt a következõ, 1975-ös pártkongresszusig. Ugyancsak több lépcsõben távolították el Fehér Lajost, aki a mezõgazdaságért is felelõs miniszterelnök-helyettesként döntõ szerepet játszott az agrárágazat reformszemléletû átalakításában. 1974 márciusában, 57 éves korában nyugdíjazták (utóda Borbándi János lett, de a mezõgazdaság nem tartozott hozzá), majd a következõ évben õ is kimaradt a PB-bõl.

1972-ben tehát, és ez is része volt a kádári technikának, nem sok látható jele volt a kurzusváltásnak. 1975-ben az aktuális pártkongresszussal és az országgyûlési „választás” után alakuló új kormánnyal lezárultak ugyan a ’72-es fordulathoz kötõdõ személycserék, de tulajdonképpen ezután sem maradt semmivel sem kevesebb az új mechanizmus mellett elkötelezett ember a vezetõ posztokon, mint addig (persze a gazdaságpolitikai KB- titkár posztja kulcsfontosságú volt): Faluvégi Lajos maradt pénzügyminiszter (1971-1980); e posz ton elõdjét, az 1971-tõl miniszterelnök-helyettes Vályi Pétert, aki 1973-ban üzemi baleset áldozata lett, Huszár István váltotta fel (és maradt miniszterelnök-helyettes 1980-ig); a mezõgazdasággal foglalkozó minisztérium élén az 1967 óta hivatalban lévõ Dimény Imrét 1975-ben Romány Pál követte, aki addig a pártközpont agrárosztályát vezette, és a sor folytatható lenne. Természetesen mûködött a politikusok tevékenységét oly sokszor meghatározó szemlélet: jobb, ha én csinálom, mint ha … Nem lehet egyszerû önáltatásnak nevezni ezt a vélekedést.utólag sem. Hiszen a reform maradványaiból is volt mit és volt kivel szemben megvédeni, naponta lehetett apparátusi csatákat vívni a reformkonformnak tekinthetõ döntésekért.

A fordulat hivatalosan nem létezett, nem csak a maga idejében, de - a hetvenes évek végéig - visszatekintve sem. „Tovább haladunk céljaink megvalósításának útján” - szerette mondani Kádár János nyilvánosan. De azért a reform, sõt még a gazdasági mechanizmus kifejezés is kikopott a politikai nyelvbõl, helyettük a sokkal semlegesebb tartalmú gazdaságirányítási rendszer használata vált uralkodóvá; látszólag mint az elõbbiek szinonimája, valójában azonban az operatív beavatkozást, a bürokratikus szabályozórendszert értették rajta.

Az agitáció és propaganda, a káderpolitika, a nyelvi esz közök, a szóhasználat egyaránt szerepet játszottak a fordulat elleplezésében. Ennek legmélyebben fekvõ oka az volt, hogy az 1972-re beérõ változásokat ugyanaz az apparátus, ugyanazokkal a technikákkal kivitelezte, mint a korábbi, ellenkezõ irányúakat, s a politika is változatlan volt: a lakosság számára minél kevésbé látszódjon, hogy történt valami. Azt se felejtsük el, hogy a közönség számára a gazdaságból leginkább látható elem, a gazdaságpolitika sem ’68-ban, sem ’72-ben nem változott érdemben. Tulajdonképpen igaz volt a sokat hangoztatott tétel: a módszerek, eszközök módosulnak, a célok, feladatok nem.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu