Szabad Györggyel beszélget Mink András és Neményi László

A reformkor politikai elitje mai szemmel egységes és nagyszerû szellemi és politikai teljesítményt felmutató generációnak tûnik. De vajon a kortársak is így látták-e ezt akkor önmagukról?

Paradoxon, de a reformellenzék ereje éppen összetettségében volt. Éppen abban, hogy különbözõ indíttatású, különbözõ szemléletû emberek jutottak el a legkisebb közös többszörös felismeréséhez. Eljutottak ahhoz, amit õk nemcsak az elit és a néptömegek vonatkozásában, hanem a közéleti szférán be lül is érdekegyesítõ politikának tekintettek. Az érdekegyesítés nem egyszerûen érdekegyeztetés volt. Az érdekegyesítésnek, ami szerencsés esetben minden politikai egyeztetés sajátja, az volt a lényege, hogy felismerték a közös vagy közössé tehetõ célokat, és azt, hogy politikájuk csak akkor lehet sikeres, ha ezekre összpontosítanak. Természetesen nem azon az áron, hogy belsõ vitáikat, eltérõ álláspontjaikat véglegesen feladják. A lényeg felismerése és a teendõk közös megállapítása volt a nagy történelmi teljesítmény, a siker kulcsa.

De beszélhetünk-e sikerrõl?

A leghatározottabban. A kiváltságrendszer összeomlott, a né pesség 80 százaléka megszabadult az úrbéri viszonyok kötött ségeitõl, megszületett a parlamentáris kormányzati rendszer, Magyarország visszakerült, ha leverten is, Európa térképére. Így is voltak olyanok, akik szerint 1848-49 csak vereség volt. A legkülönbözõbb oldalon állók könnyen juthattak arra, hogy ha az õ politikájuk érvényesül, akkor kedvezõbben alakult vol na a végkifejlet. A vita mindig akörül forgott, hogy a túlzott radikalizmus, vagy ellenkezõleg, a fölösleges kompromiszszumok vezettek-e vereséghez. Kossuth szerint 1849 csatavesztés volt Magyarország társadalmi átalakulásának és ön rendelkezéshez jutásának útján.

Ezek a viták a forradalom után szinte azonnal felszínre jöttek…

A Batthyány-kormány láttán nehéz volt elképzelni, hogy min denben konszenzuális politikát tud képviselni. Hihetetlen ellentétek szították a vitákat már ’48 tavaszán, de ezeket az ellentéteket meg lehet hosszabbítani idõben visszafelé. Nem az volt a csoda, hogy a szereplõk 1848-ban másképp látták a dolgokat. 'k másképp látták a negyvenes, sõt már a harmincas években is. A Széchenyi-Kossuth ellentét öröklött ellentét volt, eredetileg Széchenyi és Wesselényi, a két legjobb ba rát kezdte még ezt a vitát valamikor 1831 táján. Ettõl kezdve barátságuk politikai értelemben barátságtalansággá vált. Széche nyi szerint a belsõ reformokra kell korlátozódni, Wesse lényi viszont azt bizonygatta, hogy amíg a pénzügyek, a vám- és kereskedelempolitika Bécs kezében van, addig csak belsõ reformoktól nem várhatunk sokat. A negyvenes években még világosabbá vált: a függetlenség bizonyos mértékû megteremtése nélkül a belsõ reformok hozadéka jórészt a bi rodalom és Bécs számára hoz gyümölcsöt. Ez a felismerés, és az, hogy 1843-44-ben Bécs formálisan is megtagadta a ma gyar Országgyûlés jogát a beleszólásra az ország gazdaságpolitikájának alakításába, ihlette a Védegylet gondolatát: azt, hogy társadalmi mozgalom útján próbáljanak nyomást gya ko rolni a hatalomra. A megoldás a vámszövetség megte rem tése lehetett volna, és az osztrák nemzeti bank bankjegykibocsátási monopóliumának megszüntetése. De errõl az udvar persze hallani sem akart. Vagy itt van a jobbágyfelszabadítás kérdése. Abban sem egyszerûen arról van szó, hogy voltak radikálisok, akik elvi alapon politizáltak, és voltak a kompromisszumkész „opportunista” realisták. A harmincas évek vé gén minden reformer támogatta, hogy magánszerzõdések út ján mozdítsák elõ az úrbéri viszonyok felszámolását. A tör vény megszületik ’40-ben, és érvényben van ’48-ig, vagyis nyolc évig. És ez alatt az idõ alatt, mint azt Varga János kimutatta, a jobbágyok nem egész 1%-a tudja megváltani magát. Nem csoda, hogy hamarosan továbblépést sürget a reformellenzék, de ez nem egyesek magánradikalizmusa, hanem józan politikai megfontolás volt. Kossuth azzal is érvelt, hogy a nemzetiségeket csak akkor tudjuk magunk mellé állítani az abszolutizmus elleni küzdelemben, ha mi teremtjük meg számukra is a jobbágyfelszabadítást. Tehát szó sincs arról, hogy egyfelõl higgadt, bölcs politikusok, másfelõl szenvedélyes, fe le lõtlen szónokok álltak volna szemben egymással. Koncep cionális különbségek voltak.

Mit szól ahhoz az értelmezéshez, hogy Kossuth a „nem zeti bezárkózás”, Széchenyi meg a „kozmopolita” mo der nzáció híve lett volna…

Ez képtelen szembeállítás. Mindketten tudták, hogy a „mo dernizáció” a nemzet alapérdeke. Csakhogy a nemzetnek az is érdeke volt - vallották a Magyarország társadalmi átalaku lásáért és önkormányzatának biztosításáért küzdõ reformellenzékiek -, hogy ne a Habsburg-ház ambícióira a német egy ség megteremtésének vezetésében, ne vérpazarló hábo rúkra vagy az olasz tartományok megtartására áldozzák az or szág anyagi erejét. Az olasz háborúkban magyar ezredek vé reztek, hogy a Habsburg-unokaöcsök megtartsák ingatag trón jaikat. Vajon miért harcolt 1848-49-ben a Habsburg-ha talom a végsõkig, még a rettegett oroszokat is segítségül híva? Azért, hogy a hadügyek és pénzügyek ismét az udvar, vagy valamelyik birodalmi minisztérium irányítása alá kerül jön. Magyarországot nem azért kívánta szoros függésben tartani, hogy boldogíthassa a magyarságot, hanem azért, mert szüksége volt az ország erõforrásaira és embertartalékára.

És a Védegylet? Az sem tekinthetõ az elzárkózás kísérletének?

A Védegylet célszerûsége természetesen vitatható, de az nem volt más, mint egy - egyébként az önállósuló amerikai politikából kölcsönzött - „kényszerû” eszköz a beleszólás jogától is megfosztott Magyarország gazdaságpolitikai kiszolgálta tott ságának lazítására. Hiszen a Bécs által kiépített kettõs vám rendszer mind a gazdasági egyenjogúság birodalmon be lüli érvényesítésétõl, mind az európai esetleges szabadkeres kedelmi lehetõségektõl megfosztotta az osztrák és „cseh” tartományok monopolizált piacává tett Magyarországot. A kettõs vámrendszer egyik szerepe az volt, hogy kirekessze az ol csóbb és jobb minõségû angol és német árut a magyar piac ról. Az angol árut olcsóbban kapta meg a magyar kereskedõ, ha Bécsben vette meg. Másfelõl pedig a magyar áruk kivitelét próbálták e vámrendszer révén korlátozni. Így elõállt az az abszurd helyzet, hogy az angol kereskedõ viszont olcsóbban jutott hozzá a magyar gyapjúhoz a bécsi nagykereskedõnél, mintha a gyapjút egyenesen Magyarországon vette volna. A Véd egylet erre a helyzetre próbált reagálni. Az udvar vi szont azzal indokolta a vámrendszert, hogy Magyarországon a nemesség nem adózik, ami nagy jövedelemkiesés. Tessék ez zel kapcsolatban elolvasni Kossuth „Adó” címû 1847-es nagy tanulmányát. Abban leírja, hogy ezt az érvet viszont a közteherviselés megvalósításával lehet és kell ellensúlyozni, ami nem kis ellenállásba ütközött az udvar által felheccelt „bocskoros” nemesség részérõl.

Hogyan vizsgázott ön szerint a nyolcvanas évek végének rendszerváltó elitje?

Nem akarok felelõtlen párhuzamokat vonni. Tény, hogy az MSZMP ellenzékének 1989 utáni ellentétei is sokban „ho zott” ellentétek voltak. Az 1987 és ’89 közötti pártkez de mé nyek ezt már jelezték. Ezzel együtt, okkal hiszem úgy, hogy 1989 õszére sokban sikerült eljutni ahhoz a legkisebb közös többszöröshöz, amely megalapozta a demokratikus átala ku lást. Aki majd betekint az Ellenzéki Kerekasztal jegyzõköny veibe, azt hiszem, hogy indokoltnak látja majd ezt a kijelentésemet.

Egyelõre az Ellenzéki Kerekasztal dokumentumai sem igazán hozzáférhetõk. Valahogy mindig hiányzott egy-két aláírás.

Az enyém soha nem hiányzott. Annak valóban ellene voltam, hogy a Fekete Doboz által készített válogatást „Ellenzéki Ke rekasztal” címen mutassák be. Azt kértem, hogy írják oda, ez a Fekete Doboz válogatása a tárgyalásokon készített felvéte lekbõl. Láttam ezt az összeállítást. Bizony olykor a vitát ott vágták el, ahol az egyik fél már elmondta a fõ érveit, a másik fél viszont még nem. Miután megnéztem, jeleztem is esetrõl esetre, hogy hol látok ilyen, véleményem szerint az értel me zést torzító vágásokat, amelyeket azután - tudtommal - senki nem korrigált. Így, amikor az aláírásomat kérték, úgy nyilat koztam, hogy a Fekete Doboz igen értékes, de mégsem teljes felvétel-sorozatából készült összeállítás címében jelezni illik és kell, hogy az válogatás. Augusztus 3-tól, és ebben nekem is volt részem, viszont teljes magnó felvétel is készült, amelybõl minden párt kapott másolatot. Részemrõl egyébként semmi akadálya annak, hogy a videó- és magnófelvételeket bárki kutassa.

Milyen hagyományok és értékek motiválták 1989-ben a pártválasztását?

Aradon születtem. Trianon óta a szélesebb család kettészakítottan élt. Nagyapámnál nemcsak a falak õriztek ’48-as metszeteket, hanem ködös családi legendák is. Az általam felté telezettnél is indokoltabban, hiszen csak az édesanyám ágán hárman is részt vettek a szabadságharcban. Érthetõ, hogy a történelemlátásomban helyet kaptak 1848 „mitológiai” elemei. Nyitott szellemû hatások értek családi és baráti köröm révén is. Fiatalkorom a harmincas-negyvenes évekre esett. Szellemi táplálékomban meghatározóvá a hazai falukutatók és a nyugati politológusok írásai váltak. Ezért is a demok ratikus alkotmányos parlamenti rendszer vált számomra a mérv adóvá. A diktatúrák erõs ellenszenvet váltottak ki belõ lem - de mindkét irányban. Olvasmányaim alapján is sok ha sonlóságot ismertem fel a hitlerizmus és a sztálinizmus kö zött. Ilyen elõzményekkel kerültem a második világháború sod rába, súlyos helyzeteket éltem át. Leegyszerûsítve, de vég sõ soron valósághûen azt szoktam mondani, hogy Hitlernek is és Sztálinnak is foglya voltam, s mind a két fogságból, szó szerint is, képletesen is, megszöktem. Az egyikbõl 1944 októ berében, a másikból 1945 márciusában. Az új világba úgy lép tem, mint aki elutasítja a diktatúrába menetelést.

Errõl a két szökésrõl, ha hallhatnánk egy kicsivel többet.

1944-ben munkaszolgálatosként egy „légószázadba” kerültem. "zd környékérõl nyáron vezényeltek Budapestre. Rá kos rendezõn vetettek be bennünket. Budapest legbombázottabb területén várt ránk nehéz munka. Egy romos házban szállásoltak el bennünket a Reitter Ferenc utcában, emiatt nehéz is lett volna õrizni, s a tisztikarnak is már máshol járt az esze. Volt közöttük több becsületes ember, aki talán még féltett is bennünket az omladozó épületben. Elnézték tehát, hogy ki-be járunk, idõnként eltûnünk. Október 15-én a Pasa rétre mentem a családomhoz, és az úton tapasztaltam, hogy folyik a német és nyilas hatalom-visszavétel. Volt egy roko nom, aki fölajánlotta, hogy ne menjek vissza a századomhoz, hanem húzódjak meg nála. Így is történt.

Majd orosz fogságba került?

Igen. Miután a németek kiszorultak Budáról, az oroszok em bereket szedtek össze, és elvitték õket sáncásásra, a dunántúli német ellentámadás kivédésére. A telki apátságtól egé szen az érdi fennsíkig készültek a sáncok. Tizenegy napot dol goztunk e két helyen egy idõsebb társammal, aki igen ne hezen bírta a megpróbáltatásokat. Nem bántottak bennünket, csak nehéz volt a munka, a táplálkozás pedig finoman szólva hiányos. Rossz állapotba kerültünk. Tudtuk, hogy vagy sikerül még meg szöknünk, vagy rövidesen nem lesz hozzá erõnk. Munkába menet és jövet poj csitiri, azaz négyesével so rakoztattak bennünket. Százasával vittek munkára, mégpedig úgy, hogy minden száz ember elõtt és után ment egy-egy gép pisztolyos ka tona. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy amikor este haza felé tart a menetoszlop, és a faluba érve be for dul a menet - tehát éppen akkor, amikor az elsõ katona már elõrenéz, a há tulsó pedig még a sarkon túl van -, kiug runk a sorból, és be surranunk egy ház udvarára. Amikor elér kezett a pillanat, a ba rátomat szinte be löktem az udvarra. A sö tétben elibénk toppant egy fejkendõs néni. Kérdeztem, vannak-e oroszok beszállásolva. Igen, igen, jaj - mondta, és akkor a sötétben visszaug rottunk a sorba, mi közben egy a le vegõbe leadott géppisztoly sorozat jelezte, hogy az alkony ellenére észrevették a gyanús mozgolódást. Mentünk tovább a szállás felé. Az épület a földszintjén kiégett üzlethelyiségek voltak. A kerítéskapunál min dig torlódás volt, ahogy le számolták az érkezõket. Akkor se szó, se beszéd, belöktem a barátomat az egyik ilyen helyiség ajtaján, és mentem utána. Legurultunk valami rámpán, oda lenn vaksötét volt, és ször nyû szemét. Meglapultunk. "ránk per sze nem volt - ennek késõbb nagy jelentõsége lesz -, de tudtuk, hogy még az éjjel tovább kell jutnunk. Egy idõ után föl lopóztunk a bejáratig, hogy majd ki lesünk. Zuhogó esõ volt, hideg, havas esõ. A ki járatnál egy orosz tiszt jelent meg, sze rencsére kifelé nézett, az alakulatára, amely éppen akkor vonult el. Kivert a hideg veríték. Ha ez megfordul a nyakában lógó zseblámpájával, végünk van. Hál’ istennek néhány kurjantás után odébbállt. Amikor az épület õre is a másik irányba nézett, kisurrantunk. Balra mentünk az elsõ sarokig, remegve. Had mûveleti terü leten voltunk, kijárási tila lom súlyosbította a szö kést, az úton marasztaló sár, a bakancsomat alaposan elhasználtam a mun ka szolgálatban. Így caplattunk elõre néhány száz mé tert. Egy szerre csak észreveszem, hogy az utca végén, szemben velünk jön egy orosz õrjárat. És ekkor szinte kapóra jött, hogy nem volt óránk.

Hogyhogy?

A negyvenes évek elején a zsidótörvények sok színészt letiltottak a színpadról. Mibõl éltek? Jómódú emberekhez, elsõsorban zsidó polgárokhoz, értelmiségiekhez jártak, nem kéregetni, hanem köny vet árulni. Hozzánk is. Szüleim melegszívû emberek voltak, mindig vettek is. Egyik alkalommal a híres komikus, Peti Sándor jött könyvet árulni. Két könyvet vettünk. Az egyikre nem emlékszem, a másikat holtomig nem felejtem el. James Hilton Messzi Oroszországban címû könyve volt. Arról szólt, hogyan próbált valaki szökött fogolyként kijutni a polgárháborús Oroszországból. A történet szerint a fõhõs szökés közben szembetalálkozik egy járõrrel. A szituáció esetünkben szin te azonos volt a kalandregénybelivel. Pontosan lejátszottam azt a jelenetet, amellyel James Hilton hõse kivágta magát. Tehát: jött a járõr, lámpással. Átvágtam a katonák elõtt az úton, és eléjük mentem. Nem menekültem, hanem oda léptem hozzájuk. Néhány hetes orosz „tudásom” alapján rájuk köszöntem, és megkérdeztem, mutatva, hogy nincs órám, hány óra van. Oroszul. Erre rám néz tek, és egyikük reflexszerûen, mert neki volt „szerzett” órája, megmondta, hogy hány óra van. És akkor James Hilton nyomán tovább kérdeztem: „moszkvai idõ szerint”? Ez volt a forgatókönyvemben. Peti Sándor és James Hilton jóvoltából. Rám néz, és azt mondja: „Da.” Akkor illõen megköszöntem, kicsit hátbavágtam a társamat, és elindultunk. És ezek, éppen úgy, mint James Hilton regényében, meg voltak ugyan hökkenve, de a dolgot valahogy rendben lévõnek látták. To vább mentünk, akkor már a falu szélén jártunk. Az egyik helyre bekopogtattam, segítettek. Enni adtak, ott aludtunk, és kora hajnalban indultunk tovább Buda pestre. Hazagyalogoltunk. A barátom ugyan rosszabb állapotban volt, mint én, de az utolsó kétszáz vagy háromszáz métert õ bírta jobban. Én már csak a villák kerítésébe fogódzkodva tudtam menni. Ez volt a második szökésem.

És képletesen mit ért kettõs szökés alatt?

Fiatalkoromban nagy hatással voltak rám a falukutató irodalom könyvei. Egyik nagybátyám jóvoltából figyeltem fel rájuk, aki Hódmezõvásárhelyen élt, a ma gyar agrárvilág kellõs közepében. Mindig érdekelt a múlt és az ember kapcsolata a növényvilággal. Izgattak annak a kérdésnek a biológiai és társadalmi vonat kozásai, és olvasmányaim arra is rádöbbentettek, hogy a világ éhezik. Mindez elvitt a történelempolitikai érdeklõdés világába. Szellemi értelemben tehát ebbõl az irányból indultam. 1945-ben a Kisgazdapártba léptem be. Ennek az volt a köz vetlen elõzménye, hogy egy véletlen folytán személyesen megismertem Baj csy-Zsilinszky Endrét. Futó találkozás volt, de rám nagy hatást gyakorolt. Sokan kérdezték akkor gúnyosan, hogy hát kinek is az útját járom. Megtisztelõ módon Sárközi György neve merült fel, akit munkaszolgálatosként láttam, ahogy ott állt egy sorban Szerb Antallal és Halász Gáborral. Közülük személyesen csak Szerb Antalt ismertem. Én is úgy ítéltem meg, azok felé kell fordulnom, akiket nyo morúságuk nem tudott megóvni a kaszás-keresztes, meg az ahhoz hasonló pusz tító politikai befolyásoktól. Éveket töltöttem paraszti környezetben, személyes jó viszonyban voltam parasztcsaládokkal, köztük éltem, hiszen két éven át tanyán laktam. Okom volt tehát, hogy ott keressek kapcsolódást. A Kisgazdapártban találtam olyan személyiségekre, akik szimpátiát ébresztettek bennem, és akiknek a harcait a párton belül nagy figyelemmel kísértem. Annál is inkább, hiszen a Kisgazdapártot ott támadták, ahol gerinc volt és jellem. Su lyok Dezsõ pályáját igen pozitívan ítéltem meg, a nyilasok el leni fellépésében nagy emberi bátorságot láttam. Voltak má sok, kisebb nevûek, akiket ugyancsak személyesen ismertem. Nem véletlen, hogy a hatalom velük számolt le elõször. Amikor láttam, hogy rossz irányba mennek a dolgok, mert a meghunyászkodók kerekednek felül, egy rövid levélben kö zöltem, hogy kilépek. Akkoriban nem kevesen tettek így.

Mi volt az apropó?

Sulyok Dezsõ és társai kizárása a parlamenti frakcióból, 1946 tavaszán.

És ezután?

Az 1947-es választások botránya volt az utolsó csepp a pohárban. Egy olyan községben éltem meg, ahol verekedés volt a kékcédulásokkal. Ez nem volt egyedi eset, a parasztság jelentõs része felismerte, hogy mirõl van szó. Ez is hiányzik a kor szak történetébõl. Én akkor elhatároztam, hogy a kiépülõ diktatúrában nem politizálok, hanem a szakmámmal fog lal kozom, az agrárkérdés történeti vonatkozásaival. Témám nem véletlenül volt agrárkötöttségû. Nem apolitikus volta miatt, hanem mert láttam az összefüggéseket. Értem el eredményeket, lassan kibontakozott kutatói pályám. Megjelentek elsõ munkáim, 1954 prilisában egyetemi adjunktusként az ELTE-re kerültem.

A diktatúrában egyáltalán nem politizált?

A diktatúra éveiben nyilvánosan valóban nem politizáltam. 1956-ban, ahogy késõbb mondták, „kimutattam a fogam fe hérét”. Megválasztottak két forradalmi bizottságba, ahol tettem a magamét, és tisztességgel igyekeztem képviselni a nem zeti függetlenségi demokrácia eszméit, de nem tettem olyat, ami miatt késõbb jónak látták volna ellenem eljárást indítani. Erõs zaklatásokban volt ugyan részem, és értek egyes „mun kahelyi” retorziók, de más nem. Voltak, akik megvédtek min dig „szakmai értékeimre” való hivatkozással. 1969-ben, jelentõs késleltetéssel lettem a tudományok doktora, 1970-ben egyetemi tanári címet kaptam, de tanszékvezetõ sosem lettem. Bizottságokba is beválasztottak, de több esetben én lettem az elsõ, akit a „demokratikus” rotáció elvére hivatkozva hamarosan ki is rekesztettek. Erõs „szakmai” bírálatokat is kaptam. Abból, hogy történészként nem tettem meg a fordulatot 1848-49-tõl a kiegyezéshez, sokan azt a következtetést vonták le, hogy tulajdonképpen képletesen ’56-ot védem. Én 1848-49-et védtem. Ha voltak 1956-ban olyan célok, amelyek 1848-49-cel azonosíthatóak, akkor valóban örültem, hogy azonosultak. Nagyszabású könyvem, a „Forradalom és kiegyezés válaszútján” egy latin mondással végzõdött: „A gyõz tes ügy az isteneknek tetszett, a legyõzött Catónak”. Mivel a kötet ’67-ben jelent meg, voltak, akik ezt nem csak a klasszikus Lucanus módján értelmezték.

És hogyan került ismét a politika közelébe?

A hetvenes-nyolcvanas években „korszakaim” egyre érdekesebbek lettek: a reformkor, 1848-49, az önkényuralom. Az óráimra sokan jártak. De nem lehetett nem észrevenni, hogy az egyetemrõl egyesek éppenséggel kifelé igyekeztek szorítani. Már korábban is fölajánlották, hogy menjek el Ni gé riába, majd Chilébe az Unesco megbízott professzoraként. Mindig közöltem, hogy látogatóba szívesen, de tanítani soha. Baráti körben természetesen sok mindenrõl esett szó, még hozzá, ahogyan haladtak elõre a nyolcvanas évek, egyre in kább abban a reményben, hogy már nemcsak magunk között elmélkedünk, hanem valami érdemi dolgot is tehetünk. Eb ben az idõben keresett fel elõbb egy barátom, majd kettõ, hogy vegyek részt a lakitelki találkozón.

Antall Józsefet ismerte korábban?

Ismertem, de a felkéréshez neki nem volt semmi köze. Annak idején járt óráimra, és én voltam a bölcsésdoktori érteke zé sének egyik bírálója is. (Ennek kapcsán l. Az ismeretlen Antall József [szerk.: Rózsa Marianna-László László] Budapest, 1996. címû kötetben közölt írásomat.) Amikor a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár és Múzeum igazgatója lett, alakított egy tanácsadó testületet, amelybe engem is meghívott. Tehát volt kapcsolatunk. De a felkérés agrár-, illetve egyetemi körbõl jött. Elmentem, s felszólaltam. Felszólalásom ma is olvas ható a kiadott jegyzõkönyvben, és ma sincs mit szégyellnem vagy mó dosítanom rajta. Egyike voltam azoknak - más, ná lam érdem dúsabb történészek között -, akiket a Magyar Nem zetben ké sõbb Pozsgay megemlített. Így az érdeklõdés középpontjába kerültem. Hirtelen nagyon sok barátom lett, de akadt olyan is, aki az egyetem folyosóján elfordult, ha szembe jött velem. A lényeg, hogy én úgy éreztem, politikamentességi fogadalmamat már nem indokolt fenntartanom, és a mozgalmi keretbõl lassan csontosodó Demokrata Fórum köréhez kapcsolódtam. Megkerestek más pártoktól is, és min dig õszintén válaszoltam, hogy sok szimpátiát érzek ilyen meg olyan megnyilatkozásuk iránt, de már el vagyok köte lezõdve. Hozzá kell tennem, hogy már csak koromnál fogva is, abban a közegben, amelyhez kapcsolódom, nem kritikátlanul vettem és veszek részt. Bízom ben ne, hogy a szerepem nem volt hatástalan.

Milyen értelemben?

Már az Országgyûlés elnöke voltam, amikor meglátogatott egy idõs francia politikus. Azt mondta: önrõl sok jót hallottam, de bírálatot is. Hogy ön olyan társaságban van, ahol nem csak demokraták vannak. Azt feleltem: uram, önnek igaza van. Olyan társaságban vagyok, ahol nem csak demokraták vannak. De két dolgot szeretnék mondani: hogy hol mennyi a de mok rata, az nem attól függ, hogy mi van az ajtóra írva, hanem azon, hogy mit csinálnak. De hát éppen ez a baj - vá gott közbe -, és itt mondott néhány nevet. Ez kétségtelenül így van - feleltem. De kérdem én: mennyi ideig volt Fran ciaország német meg szállás alatt? Nem egészen négy évig, s máig folyik a vita, kinek hogyan minõsíthetõ a magatartása. Most képzelje el ugyanezt negyven évig egy olyan országban, ahol ’48 veresége folytán is, a demokrácia korábban sem állt azon a szinten, mint az ön hazájában. Ilyen elõzmények után itt nagyon rövid idõ óta folyik a demokratizálódás. Nem vár hattuk, hogy ilyen rövid idõ alatt az emberek többsége õszintén elkötelezettjévé váljék a demokráciának. Az országnak egy kis hányada a színtiszta de mokrata, és az is több pártban oszlik meg. De a feladatuk nem az, hogy a másik párt de mokratáit azzal támadjuk, hogy ott bizony még nem mindenki az. Mindig azt mondtam, hogy a tényleges demokratáknak hinniük kell abban, hogy a maga helyén mindenki õszintén a demokratikus jogállam megte rem tésén fáradozik. Azt is eredménynek gondolom, ha sok 1/4 de mokratából 1/2 demok ratát, sok 1/2 demokratából 3/4 demok ratát, néhány 3/4 de mokratából egész demokratát segítünk formálódni. A francia politikus vállamra tette a kezét: „Most értettem meg önöket, és tisztelem erõfeszítéseiket.” Ha szétnéztem az ülésteremben, bizony a diktatúrának nem egy sze kér tolóját láttam, s nem egyetlen pártban. De nem szóltam. A Magyar Demok rata Fórum hirtelen összeállt konglomerátum volt. Elég kö zel álltam Antallhoz, hogy tudjam, õ legalább olyan nehezen viseli az antidemokratikus megnyilvánulásokat, mint nagyon sokan, akik ezt a szemére vetették. Antall úgy akarta a de mokratákat erõsíteni, hogy a demagógok ne vigyék ki mögü lük a pártot. Tessék nekem mutatni még egy olyan ve ze tõt, aki képes volt arra, hogy azokat, akikrõl úgy ítélte, nem párt jába valók, még mûködés közben eltávolítsa. Antall ezt jó részt elérte. Tehát volt értelme az ezért folytatott küzdelmének is.

A hivatali szobája falán ott függ egy régi fénykép az idõs Kossuthról. Hogyan élte meg azt, hogy a Kossuth-cí merre 1990-ben korona került?

A parlamenti vitában szakmai és politikai érvekkel is az ún. Kossuth-címer mellett foglaltam állást. A lehetséges heral dikai, történeti és politikai érveket felsorakoztattam. De de mokrataként tudomásul vettem, hogy leszavaztak. Engem több ször is leszavaztak. A Magyar Demokrata Fórumból sem azért léptem ki, mert leszavazták azokat, akiket én támogattam, hanem azért, mert egyes partnerek nem tartották be azokat a szabályokat, amelyekben elõzetesen megállapodtunk. A megállapodás az volt, hogy elõbb politikai vitát tartunk, és csak utána választást. Ezt felborították, amit az adott körülmények között nem tudtam elfogadni. Most olyan el len zéki szektorában ülök a parlamentnek, ahol ritkaság, hogy nem szavaznak le bennünket. Mégis volt néhány eset, amikor szerényen hozzá tudtam járulni egy másik álláspont sikeré hez. Azért nem hagytam még el a politika mezejét, mert gyor san leszavaznak. Engem a vereség a folytatásra ösztökél, és ezt Kossuthtól tanultam. ' világosan felismerte, hogy 1949 csak a csatavesztés volt. Tudta, hogy a magyar fejlõdésnek vissza kell térni arra a fõútjára, amit õ nemzeti és demok ratikus fõútként határozott meg. De minél késõbb tér vissza, annál nagyobb árat kell érte fizetni. Ezért nem szabad föladni. Hiszem, hogy a magyar fejlõdésben újra össze fog kap csolódni a nemzeti és a demokratikus elv. És Magyarország szabad polgárainak szabad hazája lesz. De nehéz a pillanatot a nagy igényekkel egyeztetni. De egyeztetni lehet. ha nem sza vaznak le bennünket. De Kossuthtól tudjuk, aki - a maügyar történelmi fejlõdés ismeretében mondhatjuk, indo kol tan - 1849-et csak csatavesztésnek tekintette, a demokrata és patrióta politikus nem mond le az általa helyesnek tartott politika képviseletérõl, támogatásáról. Ha mást nem érne el, azt tudnia kell, hogy legalább „magot vet a jövõnek”.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu