DISPUTA A TUDOMáNYOSSÁGRÓL,  MEG A PUBLICISZTIKÁRÓL

Körössényi András Tudomány vagy publicisztika? címû bírá latában, ( Beszélõ 1998 januári szám) melyben a hûvös tárgyilagosságot és a szaktudományos objektivitásra törekvést kéri számon Szalai Erzsébet társadalomkutatón a következõ fon tosabb megállapitásokat találhatjuk:

A.Szalai a rendszer frusztrált kritikusává vált

B.A bírált szerzõ identitásválságban szenved

C.Elitszociológiai írásai semmilyen szempontból nem te kinthetõk tudományos igényû munkáknak

D.Feltehetõ, hogy pusztán presztizs-,karrier-, vagy egzisztenciális okokból ad „tudományos csomagolást” publicisztikai irásainak.

K. A. elsõ két állitásához, valamint a negyedikhez pszichológiai, pszichiátriai ismereteim hiányában nem tudok „tárgyilagosan” és „szaktudományosan” hozzászólni. Ezek, mondjuk ki nyiltan: izléstelen személyeskedések, semmi közük a „to do mányosság” határairól szóló, egyébként üdvözlendõ vitá hoz. A birálat harmadik állitásával foglalkozom csupán az aláb biakban. Ugy vélem, Szalai elitszociológiai munkásságát lehet birálni több szempontból is de, s ez hozzászólásom köz ponti állitása, a hatalom szerkezetérõl, annak változásáról, valamint az elitek cirkulációjáról és/vagy reprodukciójáról szóló irásai tartalmilag koherens, fogalmilag jól behatárolható, a szaktudományos irodalomban elég nagy pontossággal elhelyezhetõ, empirikusan is tesztelhetõ/cáfolható hipoté zi seket fogalmaznak meg.Tanulmányiróként Szalai nemcsak ta gadja az értékmentes megközelités lehetõségét, hanem ki fe jezetten feladatának tartja az általa fontosnak tartott érté kek explicit megfogalmazását, illetve azok alapján lehetséges illetve már elszalasztott társadalomfejlõdési alternativák megfogalmazását. Ez a kutatói attitûd a társadalommal foglalkozó tudományokban nem újdonság. Ugyanarról a témáról - pl. kapitalizmus - lehet tu do mányosan releváns állitásokat megfogalmazni Weber hûvös tárgyilagosságával, Durkheim óva tos normativitásával és Po lányi indulatoktól sistergõ meg közelitésével.

K. A. birálhatta volna Szalait azért, mert elitszociológiai irásai az elitek által követett politikai irányvonalakat értékelõ publicisztikai - azaz tudományos szempontból nem vitat ha tó/értékelhetõ - elemeket tartalmaznak. K. A. azonban azt akarta bebizonyitani, hogy a kritikai megközelités az, ami tu dományos szempontból értékelhetetlen eredményekhez ve zet. Valami vagy tárgyilagos szaktudományos munka, vagy kritikus publicisztika - gondolom ezt a következtetést vonta le K.A. társadalomtudományi studiumaiból. Bár érdekes vitát le hetne folytatni errõl a kérdésrõl, K. A. irása erre nem ad lehetõséget, elsõdlegesen ugyanis azt próbálja meg bizonyitani, hogy Szalai leplezetlenül kritikus elitszociológiai mun kás ságán belül a szaktudományosnak tûnõ elemeknek való jában semmi közük a tudományossághoz. Bár, K. A.ezzel kap csolatos érvei nem meggyõzõek, mint azt majd bizonyitani igyekszem, értékelendõ megközelitésének vaskövetke ze tessége. Az elmult években szellemi energiáinak jelentõs ré szét forditotta annak az egyébként vaskosan normativ állitásnak a bizonyitására, hogy az értelmiségi és a politikai aktivitás keveredése valami nagyon rosszat jelent. Néhány éve megjelent publicisztikai irásaiban még csak azt fogalmazta meg, hogy az értelmiségiek részvétele a politikai játszmákban káros a demokrácia megszilárditása szempontjából - lendületesen egybemosva Csurka István demokrácia-ellenes fellépéseit a demokratikus intézményeket és játékszabályokat védõ Kon rád György tevékenységével. Mostani irásában fordit egyet az érvelésen, s Szalai elitszociológiai munkásságának birálatán keresztül azt próbálja meg bebizonyitani, hogy valaki vagy politizáló értelmiségi, vagy szaktudós. Vagy-vagy!

1. SZALAI, MINT AKTIVITáS ARCHETIPUS-KéPVISELõ”: ANTI-INSTITUCIONALIZMUS éS DEMOKRáCIAKRITIKA

Az elemzés egy percig nem hagyja bizonytalanságban az ol vasót arról, hogy a birálat nem csupán Szalai egyik könyvérõl szól (Az elitek átváltozása - Tanulmányok és publicisztikai irások 1994-96) , hanem Szalai elitszociológiai munkásságának egé szérõl (ebbõl a szempontból viszont érthetetlen, hogy K. A. miért nem vette be elemzésébe Szalainak a Szociológiai Szemle 1997/2 számában - azaz a birálat megirása elõtt publikált irását - de erre még visszatérek késõbb) ¹ sõt ezen keresztül a politizáló értelmiségrõl. ² Szalai egy „archetipust képvisel” fo galmazza meg K. A., részletesen is elemezve az ide tartozó egyedek legfõbb sajátosságait, nem kevesebbet sejtetve, mint hogy Szalai irásainak elemzésén keresztül egy egész értel mi ségi csoport tudományos teljesitményének megitéléséhez kap hatunk kulcsot (lásd még: „cseppben a tengert”). Még igaza is lehetne K.A.-nak, mondjuk ha Szalai egy tudományos iskolát képviselne, melynek képviselõi hasonló, vagy azonos fogalmakkal, elemzési keretekkel irnák le pl. a rendszervál tást. Ez esetben irásai alapján kijelentéseket lehetne tenni a megközelités egészérõl. Szalai azonban egy értelmiségi atti tûd képviselõje, az irásairól tett tartalmi kijelentések nem vihetõk át más szerzõk irásaira. K. A. itt ugy tûnik sokat akart egyszerre markolni, s Szalai elitszociológiai munkásságának „mûfaji, módszertani és fogalmi” elemzésén keresztül a tudo mányosság határán kivülre próbálta tolni mindazokat, akiket a „normativ politikafelfogás és -fogalmak, az értelmiségi és civiltársadalommitosz, az anti-institucionalizmus, a demokrácia szubsztantiv felfogása“ jellemez. (K. A., mint azt majd lát ni fogjuk, tobzódik a cimkézésben) , sõt nem csak ez, hanem mindezekkel együtt automatikusan a „fogalomhasználat ön kényessége és esztétizálása”

K. A. külön is kiemeli ezen csoport „anti-instituciona lizmusát” és „elitkritikáját”, mely szerinte Szalainál is „de mokráciakritikához vezet…” Itt álljunk meg egy percre! Mi az, hogy anti-institucionalizmus és hol bizonyitotta K. A., hogy Szalai anti-institucionalista? Most jó, vagy rossz az, hogy ez „demokráciakritikához vezet”. Elõször is Szalai több irásában is leirja, miért foglalkozik az elitekkel és miért hiányzik ujabb elitszociológiai irásaiból az institucionalista megközelités ³ Érvelésével lehet vitatkozni ⁴ , de abból anti-institucionalizmust levezetni aligha. Persze az is lehet, hogy K. A. magából az elitszociológiai megközelitésbõl vezeti le a demokráciakritikához vezetõ anti-institucionalizmust. Az elit szociológusok, s ez kétségtelen, sosem voltak oda koruk in tézményeiért. Pareto, Mosca, Ostrogorski, Michels és az elitszociológia többi klasszikusa az általános választójog, s ezzel a tömegdemokráciának nevezett korszak beköszönte után kezdi azt pedzegetni, hogy talán az uj demokratikus intéz ményi keretek között is változatlanul egy kisebbség kezében van a hatalom (minden hatalom, a pártokon belüli hatalom, a bürokráciákon belüli hatalom - ez már szerzõnként válto zik).Ebbõl az állitásból különbözõ politikai következtetéseket vontak le. Mig néhányan a tömegdemokrácia intézményeit felszámoló fasizmus lelkes támogatóivá váltak, mások éppen a demokratikus intézményrendszer jobbitásáért szálltak sikra. „Túl kevés a demokrácia és túlságosan kirekesztõek a meg levõ intézmények - több demokrácia, jobb intézmények kellenek” mondták mások (gondolom K. A. õket, illetve mai hiveiket hivja a „demokrácia szubsztantiv felfogása” köve tõinek). Mindezek alapján csak azt tudom feltételezni, hogy K. A. kritikája a „demokráciakritikával” szemben csak a meg ismétlése annak a nagyvonalu elemzésnek, melyben Csurka és Konrád egy táborba kerülhetett.

2 .A MûFAJ

K. A alapkérdése persze nem ez. Mint arra, már irásának cime is utal, a „tudomány, vagy publicisztika” égetõ kérdésére ke resi a választ (persze „és/vagy” is szerepelhetett volna a cimben, de errõl majd késõbb). Az irás elsõ része már sejteti a választ a cimben feltett kérdésre, s egyenlõre még bizonyitás nélkül megfogalmazza a fõ kritikai állitásokat is (laza fogalmi rend, hiányos teoretikus és teljesen hiányzó empirikus appa rátus, spekulativ, impresszionisztikus módszer és esztétizáló nyelvezet). Aztán K. A. megfogalmaz egy-két érdekes érvet a mûfaj elsõ, egyenlõre kisérleti jellegû meghatározására. „Meglehetõsen irodalmias cimek” (ez az érv tényleg mérföldekkel visz elõre a cimben feltett kérdés megválaszolása felé), aztán az elsõ megjelenés helye, a második publikálás helye - innen ugye az irások cimzettjeire (ballib. meg a libbal. értelmiség) lehet következtetni - nyilván nem szaktudomá nyos a célzott közönség, ujabb jó érv a mûfaji meghatározás pontositásához. A baj csupán az, hogy K. A., aki Szalai elitszociológiai munkásságának egészérõl készül értékelést irni, nem olvasta a szerzõnek a Szociológiai Szemlé ben megjelent, már emlitett irását. Ugyanis ha Szalai tanulmányainak megjelenési helyébõl készült következtetések levonására, érdekes adalékokat talált volna. Így például azt, hogy Szalai elitszociológiai írásai angolul megjelentek a Praxis International -ben (jó tudom ez egy ballib. lap), a Journal of Comparative Economics -ban (ez azért valamivel PC-bb lap), a Collegium Budapest Discussion Papers sorozatában, illetve olyan németül, illetve angolul megjelent tanulmánykötetekben melyeket a berlini Suhrkamp kiadó vagy a londoni Routledge kiadó adott ki, illetve amelyet a Columbia University Press terjesztett. Ha a mûfaji meghatározás szempontjából egyáltalán érdekes a megjelenés helye (szerintem egyébként nem az!), akkor Szalai igen ügyes volt, amikor „presztízs-, karrier-, vagy egzisztenciális okokból” képes volt „tudományos csomagolásban egy másfajta piacon is” eladni publicisztikai mûveit. „Tudós-e vagy értelmiségi a szerzõnk?” (Jó ég, micsoda kérdés ez???) „Köteteinek formai és mûfaji elemei az utóbbira vallanak, a választ azonban ne hamarkodjuk el.” (Ez az utóbbi mondatrész az elsõ amivel K. A. írásában egyet értettem).

SZALAI ELIT-TIPOLóGIáJA

K. A. ezt követõen - minden különösebb érvelés nélkül - egyenként cimkézi az Elitek átváltozása kötetben megjelent négy tanulmányt („polemikus hangvételû kritikai elemzés”, „szociografikus esszé, érzékletesen ábrázolt figurákkal”, „spekulatív makrószociológiai-nagypolitikai elemzés” „leginkább normatív jellegû és elitellenes írás” stb.). A szerzõ csak ezt követõen éri el bírálatának vol taképpeni tárgyát, azaz Szalai elitszociológiai írásainak elemzését, itt azonban teljes gõzre kapcsol, s röviden megfogalmazza munkájának eredményét: ezek az írások „semmilyen szempontból nem tekinthetõk tudományos munkáknak”. Az állí tást alátámasztó érvek most már sorra jönnek :

„Iásaiból nemcsak a világos: fogalmi rend, de még a téma világos meghatározása is hiányzik.” Lassítsunk itt egy kicsit:. K. A. itt három olyan, az elitek sorsát a rendszerváltás beindulásától a második szabad választásokig nyomon követõ irást elemez, melyek elõször azt elemzik, hogyan jönnek létre és jutnak politikai sze rephez a régi rendszeren belül ellen-elitcsoportok, mi a szerepük a rendszer vál tásban, hogyan változik meg a hatalom szerkezete, s végül maguk az elitek szövetségei. Nem biztos, hogy értem, mit nem ért a téma meghatározásában K. A. Szalai fogalmi rendje vitatható, K. A. késõbb vitatja is, de ha itt nem világos neki a fogalmi rend, akkor mit vitat késõbb? (Erre a kérdésre még visszatérünk)

„Hiányzik az elidefinició (K. A. kiemelése), és hiányoznak az elithez tartozás em pirikusan is tesztelhetõ kritériumai? ….Kik tartoznak e csoportokba? Mekkorák e csoportok? (…és mi az ide tartozók neve.? B. L. beszúrása) Miért ezt a hármat és nem más csoportokat tárgyal? Mi az elithez tartozás kritériuma? Pozíció? presztízs? jövedelem? szociológiai vagy kulturális háttér? - hogy csak a lehetséges, a szociológiában ismert kiindulópontot soroljak. Mindez nem derül ki a tanulmányokból.” Az elitdefiníció hiányolása elég meglepõ. Bírálatának 16. szám lábjegyzetében K. A. az elemzett írások alapján maga is ajánl egy definíciót Szalai elitjeire: „…olyan szubkulturális kötelékek által generált csoportok, melyek in formális hatalma és a köztük kialakult informális viszonyok hálózata, ereje szinte semlegesíti az intézményeket, intéz ményi változásokat.” K. A. jó munkát végzett, definíciója nem különbözik sokban Szalai C.W. Millsre hivatkozó saját elitdefiníciójától, bár Szalai az informalitás helyett/mellett az intézményes kapcsolatokat (is) hangsúlyozza: „…abban a helyzetben vannak, hogy országos jelentõségû (azaz a társa dalom egészét érintõ) döntéseket hozhatnak. A különbözõ elitcsoportok számos szállal kapcsolódhatnak egymáshoz, bel sõ kohéziójuk igen erõs. Ez részben pszichológiai sajátosság, a szocializációs folyamat hasonlóságából fakad. A ko hézió másik forrása az elitek mögött álló intézményes hierarchiák összefonódása”.

Kik tartoznak az elitekhez, mik az elitekhez tartozás em pi rikusan is tesztelhetõ kritériumai, mekkorák e csoportok, miért pont ezeket vette be elemzésébe és nem másokat? Jó kérdések, s Szalai elég pontosan választ is ad ezekre iásaiban. Koncepciójának megértéséhez érdemes két lépésben haladni, ugyanis Szalai elitszociológiai iásaiban általában is foglalkozik a különbözõ elitcsoportokkal (kulturális, gazdasági, politikai), s a K. A. által elemzett iásaiban pedig az általa „rendszerváltó eliteknek” nevezett csoportokkal. Szalai azt a történetet folytatja, melyet Konrád és Szelényi kezdett el Az értelmiség tuja az osztályhatalomhoz cimû írásában és melyet Szelényi tovább pontosított késõbbi elemzéseiben (Szalai 1994 p. 62). Szalai részben elõdeivel vitatkozva, részben velük egyetértve a kulturális tõke birtoklását illetve a hatalmi szerkezeten belüli po zíciót teszi meg a politikai elithez tartozás alapvetõ kritériumának ⁵ . Ezek a kritériumok, méginkább összefüggésük szociológiailag tesztelhetõk és egyes vetületei tesztelésre is ke rültek a Kovács-Örkény szerzõpárosnak a nomenklatúra ko rai differenciálódását feltáró kutatásában, Gazsó Ferencnek a nomenklatúrát elemzõ iásaiban , vagy például olyan esetta nulmányokban, mint Juhász Pálnak az agráriumon belüli elit váltást leró tanulmánya, illetve Kovács János Mátyásnak, valamint Voszka Évának a (reform)közgazdászok differenci álódását, politikai játékait bemutató írásai. A rendszerváltást követõen pedig Szelényi Iván vezetésével készült el az elsõ olyan nemzetközi összehasonlító elitkutatás, amely lehetõvé tette a gazdasági, kulturális és politikai elitek szerkezetével, reprodukciójával, illetve cirkulációjával kapcsolatos korábbi hipotézisek tesztelését, s ezek a vizsgálatok empirikusan is alátámasztották Szalainak az elithez tartozással, illetve az eli tek reprodukciójával/cirkulációjával kapcsolatban korábban megfogalmazott hipotéziseit ⁶ (Eléggé megdöbbentõ, hogy K.A., aki Szalai elitszociológiájának egészérõl készül állításokat megfogalmazni nem foglalkozik írásában Szalai mun kásságának legalább a hazai irodalmon belüli elhelyezésével) Szalai részben az itt említett elemzésekre építve, részben ve lük vitatkozva alakija saját elitszociológiai megközelítését. A különbözõ elitcsoportok meghatározásához õ is a különbözõ tõketípusokkal való rendelkezést veszi alapul, ezt köti össze a rendszeren belüli pozícióval (Szelényihez hasonlóan), ugyanakkor az elitcsoportok pontosítanál a hatalmi szerke zeten belüli pozíció mellett figyelembe veszi megkülönböztetõ tényezõként az adott csoporthoz tartozók diszpozícióit is, melyeket viszont a hasonló életutakból megérthetõ közös ethosz, értékrend, magatartás alapján jellemez Bourdieu ha bitus fogalmát felhasználva (Szalai 1997/2 pp.123-25) Ezen a fogalmi kereten belül Szalai a mélyinterjúzás és az esettanulmányok módszereit alkalmazza hipotéziseinek megfogalma zásához. Szemben a fentebb említett survey típusú vizsgáló dásokkal, Szalai alkalmazott szociológiai módszerei elsõsorban hipotézisek megfogalmazását teszik lehetõvé a nagyobb elitcsoportokba (pl. általában a gazdasági és kulturális elitek) kerüléssel, az elitek reprodukciójával és/vagy cirkulációjával kapcsolatban. (Jól megválasztott mintával ugyanakkor érvé nyes megállapításokat lehet tenni mélyinterjúzással olyan elit csoportokról, mint pl. a bankárok, vagy a nagyvállalati vezetõk) Ugyanakkor Szalai ezen kérdésekkel kapcsolatos hi po téziseit a fentebb említett vizsgálatok tesztelték, és érvé nyességüket bizonyították. Szalai mélyinterjús módszere, a kér dõíves vizsgálattal szemben ugyanakkor az eliteken belüli tagolódás jóval finomabb megértését teszi lehetõvé a habitus, az itt említett diszpozíciók különbözõségeit magyarázó mö göttes tényezõk feltárásával, s ez Szalai elitszociológiai mun kásságának a legfontosabb hozadéka. K. A. joggal kéri számon Szalaitól kutatásainak és azok eredményeinek bemutatását akár adatok, akár interjúrészletek bemutatásával - ez zel Szalai nagyrészt mind a mai napig adós maradt. Míg a Munkástanácsok történetével foglalkozó monográfiájában Szalai részletes adatokkal, interjúrészletek bemutatásával tá masztja alá álltásait, s még a bankárok elemzésénél is alkal mazza ezt a módszert, a politikai elitekkel foglalkozó iásaiban csak a Szociológiai Szemlében megjelent tanulmányában ad elõször bepillantást interjúiba. Feltehetõ, hogy ezen a tere pen Szalait kötik interjúalanyainak pozicionális korlátokból fakadó megkötései, magyarán az, hogy nem teszik számára lehetõvé, vagy korlátozzák a velük késztett interjúk (rés z le teinek) nyilvánosságra hozását. Szalai itt talán alkalmazhatná az interjúrészletek stilizált, anoninimizált közlésének technikáját de, s ebben a kérdésben álláspontom közel áll K. A.-hoz, ezek valamilyen formában való közlése nélkül álltásai (tesztelhetõ) hipotézisek maradnak.

RENDSZERVáLTó ELITEK

Mg Szalai az elitekhez való tartozást a birtokolt tõke fajtájá ból, a rendszeren belüli pozíció és a habitus sajátosságaiból vezeti le, a rendszerváltó elitcsoportok meghatározását Szalai C. W. Millshez közelálló elit-definiciójából érthetjük meg. Szalai azokat sorolja ez utóbbi csoportba, akik a rendszer váltás szempontjából alapvetõ folyamatokban az „országos jelentõségû (azaz a társadalom egészét érintõ) döntéseket” hozhattak. (Szalai, 1997/2 pg. 113) Míg az elitekhez való tartozás a fent említett szociológiai módszerekkel ellenõ riz hetõ/tesztelhetõ, a rendszerváltó elitek meghatározása függ attól, hogy a szerzõ mit értelmez „országos jelentõségû” döntéseknek a rendszerváltás során, s ezekben mely elitcsoportok részvételét tartja döntõ jellegûnek. Tények és értelmezések összekapcsolása itt is tudományosan vitatható, de nem a szociológiai, hanem vagy a történészi, vagy esetleg politológiai módszerek segítségével ⁷ . Azaz míg az elithez tartozás szociológiai kritériumokkal ellenõrizhetõ, a rendszerváltó elithez való tartozás történészivel. K. A. úgy tûnik összekeveri a fenti két kérdést és ezért oldalakon keresztül árnyékbokszolást folytat. Szociológiai magyarázatot követel Szalaitól a rendszer váltó elitek meghatározására (Körössényi, é.n. 28.o.) s mint hogy ez nem kaphatja meg K. A. azzal a megoldással rukkol elõ, hogy Szalai „elittipológiájának forrását leginkább saját személyes közege és ismeretségi köre alkotja”. Ami talán még mulatságosabb: K. A. egy oldallal korábban egy olyan (törté nelmi) kérdést tesz fel, amibõl az tûnik ki, hogy érti a fentebbi distinkciót. „Joggal állíthatja, hogy a kiválasztott három elitcsoportnak fontos szerepe volt a rendszerváltás beindítá sában. De hogy csak õk (kiemelés K. A. által elkövetve) játszottak döntõ szerepet, abban az olvasó joggal várhatja el a bizonyítást, amely nélkül a szóban forgó írások is csak a rendszerváltás mitológiáját gazdagítják” (Körössényi, é.n. 27.o.) Ezt követõen K. A. listája következik: hol vannak a re formkörösök, a reformpolitológusok, a médiaelit stb., s itt K. A. véglegesen elvész a módszertani dzsungelben, amikor az idézett csoportok kihagyását a „politikai rendszerváltás köz történetének általános ismeretei alapján” kéri számon Sza laitól. Elõször objektív és cáfolhatatlan tényeket követel („wie es eigentlich gewesen war”), mert különben csak a „rend szerváltás mitológiájának gazdagításáról” lehet szó, ellenérv ként a közvélekedésre hivatkozik, majd egy kicsit késõbb szociológiai magyarázatot követel. Szalainak a rendszerváltással kapcsolatos narrativája, értelmezéseinek és tényeinek össze rakása megtalálható A hatalom metamorfózisa cimû K. A. által is olvasott iásban (Szalai, 1994 61-115 o.) Állításai ugyanúgy vitathatók, mint bármilyen más történeti elemzéseké: té nyek kel és érvekkel alternatív értelmezések lehetõségérõl. A saját módszertani dzsungelében elkeveredõ K. A. - ehelyett Szalai ról mond ítéletet: „az empirikus hátterû elméletalkotás és a makrótársadalmi hatalomelmélet megalkotását célul tûzve idegen terepre téved…”

Ezt követõen már nem meglepõ, hogy K. A. szemében „az egyes elitcsoportok határai elmosódnak”. Elõször azt kéri számon Szalaitól, hogy a „szegény népiek” miért kerülnek az új reformer értelmiség egyik alcsoportjába, majd megállapítja, hogy „Szalai egyszerûen kiretusálja az elitbõl a népieket”, végül „politikai vagy és személyes elfogultságra” kezd gya nakodni. A nyertes a késõ kádári technokrácia, mely K. A.-nál nemcsak a „makrótársadalmi csoport” minõsítést kapja meg, de K .A. még azt is állítja (tévesen), hogy Szalainál ennek a csoportnak „harmad- sõt idõnként negyedvonala” is van. Eb ben a részben egyre fárasztóbbá válnak K. A. (félre)ér tel me zései. Nem veszi észre, hogy a rendszerváltó elitek közötti változó szövetségek és konfliktusok egy lehetséges történeti elemzésével /értelmezésével van dolga. A csoportok határai a szereplõk közötti interakciók során változ(hat)nak, ugyanazon elitcsoport egyes részei más és más csoportokkal léphetnek szövetségbe. Azzal az értelmezésel, amelyet Szalai kinál biztosan lehet vitatkozni, de megintcsak nem elittipológiai, szociológiai csoportképzési érvekkel.

FOGALMI KERET: REND ELIT KLIENTúRA - SZALAI HATALOMFOGALMA

K. A. írásának mélypontja ezután következik. Szalai elittipológiájának félreértelmezését követõen Weber olvasó-sze mináriumra hiv meg bennünket, hogy bebizonyítsa Szalai elitszociológiai írásai politikai manipulációk: „Weber hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni annak az általa alkalmazott publicisztikai módszernek, amely a számára - szubjektive vagy politikailag - közelebb állókat pozitív értéktartalmú fogalommal (elit), a tõle távol álló, számára ellenszenves szereplõket viszont pejoratív konnotációval rendelkezõ fogalommal (rend) jelöli”. Ez a fel fedezés azután annyira megtetszik K. A.-nak, hogy különbözõ helyeken még kétszer is megismétli ezt az érvet: Szalainál ha valaki „ballib.” ekkor elit, ha „jobb oldali” akkor rend - ez „nyelvi-fogalmi” valamint „politikai manipuláció” (é.n., 30. o.). Hát persze! Lehetne akár az is. De nem az., s erre K. A. is rájöhetne! Az idézett álltás után nem sokkal ugyanis megállapítja, hogy Szalai a rend fogalmát alkalmazza a „kormányzati hatalommal bíró csoport jelölésére, míg a többi csoport esetében - minden magyarázat nélkül - megmarad az elit-fogalom mellett ⁸ .” Magyarán, K. A. saját magát cáfolja meg , pontosan látja õ is, hogy a kifejezés használatának semmi köze Szalai politikai izlésvilágához (egyébként Szalai pontosan megmagyarázza a K. A. által is olvasott írásban, miért használja a státuszcsoport (rend) fogalmát a fõhatalmat birtokló elitre, szemben a weberi értelemben vett osztályhatalommal). Még késõbb, de még mindig K. A. saját cikkében hivatkozás található Szalai egy korábbi írására, melyben Szalai azt írja, hogy a „Kádár rendszerben egy közös értékrend és ethosz által összekötött uralkodó rend (K. A. általi kiemelés!!) van hatalmon…” .Most akkor mit gondol junk? Szalai jobboldalinak tartotta a Kádár rendszert is, s ezért beszélt ebben az esetben is rendrõl ? Vagy csak K. A. manipulálja a recenzált szöveget úgy, hogy tetszõleges állításait bizonyítsa? De ez még nem minden. Mint arra már többször utaltam, K. A. három Szalai írás „gondos” olvasata alapján tesz kijelentéseket Szalai elitszociológiai írásainak egészérõl. Ha elolvasta volna a Szociológiai Szem lé ben a recenzió írása elõtt megjelent, a jelenlegi kormányzati ciklussal is fog lalkozó Szalai írást (elkerülte volna K. A. figyelmét?, a Jogi Egyetem könyvtárába nem jár a Szociológiai Szemle ?) megdöbbenéssel tapasztalhatta volna, hogy bírált szerzõje az 1994 után kialakult hatalmi szerkezetet is „osztályvonásokkal rendelkezõ rendként” írja le (persze az is lehet, hogy K. A. ebbõl arra a kö vetkeztetésre jutott volna, hogy Szalai most már senkit sem szeret).

K. A. egy másik recenziós technikát is „újit”: Szalai szájába (ál)idézeteket kreál, majd azokkal vitatkozik bizonyítandó, hogy Szalai politikai manipulációval foglalkozik. Egy „gyöngyszem” következik K. A. írásából! K. A. a recenzió 31. oldalán felteszi, hogy „talán” azért is mizinpretálja Szalai Webert (hogy ki ki csodát mizinterpretál azt már láttuk), mert nála az elit fogalma „normatív értelmet is kap” (K. A. kiemelése). Ez idáig egy hipotetikus állítás. Ez azonban a következõ mondatban már kategorikus állítássá alakul át. Szalainál ezek szerint az elit a „vezetésre hivatottak, a (pozitív) mintaadók csoportja” „Nem a hata lommal bírókat, hanem a hatalomra éretteket, a hatalmat kiérdemlõket érti e fogalom alatt”. ár még meglepetés az olvasóra, de itt idézzük meg Szalait is, ha K. A. már ezt elmulasztotta: Tehát hogyan értelmezi Szalai az elitek „mintaadó” szerepét? „Paretotól és társaitól eltérõen azonban… a magatartásminták felmutatását és követését megfigyelhetõ társadalmi jelenségként (B. L. kiemelése) nem pedig az elitekkel támasztott normatív, erkölcsi követelményként értelmezem… Bonyolult áttételeken, gyakran tudattalan mechanizmusokon keresztül …a mindenkori elit által képviselt értékek és a hozzájuk tartozó érdekérvényesítési metódusok a társadalom többi szereplõje számára magatartásmintaként jelennek meg és hatnak” (Szalai 1997/2, 114. o.) Említésre se méltatnám K. A. recenziós játékait, ha nem éppen õ próbálná meg bizonyítani ezekkel, hogy Szalai célja a „politikai manipuláció” (egyébként nagy élmény a Beszélõ ben viszont látni a Szabad Nép szófordulatait!), ha K. A. nem a saját duális világlátását (vannak ugye a „mik” meg az „õk”) próbálná meg viszont látni Szalai iásaiban („elit - a jók, „rend” a „rosszak”). ⁹

VéGEZETüL: A KRITIKAI éRTELMISéG “KRITIKáJA”

K. A.-nak van egy felfogása arról mit jelent a tudományosság. Világában vagy tudomány valami, vagy publicisztika. Mások világában átmenetek igen gazdag változatossága is lehetséges, errõl a kérdésrõl mióta vannak értelmiségiek azóta vita is van. K. A. képviselhette volna álláspontját a szobatudóshoz illõ hûvös tárgyilagossággal, három lépésre eltávolodva a megbírált szerzõ személyiségétõl nagyító alatt elemezgetve hol tartalmaznak annak írásai csak politikailag (de tudományosan nem) vitatható állításokat, s ezek az állítások milyen viszonyban vannak a szerzõ szaktudományosnak szánt állításaival. Egy ilyen írásból még talán valami érdekes is kiderülhetett volna. K. A.azonban nem ezt tette. Sze mélyeskedõ, kioktató stílusban megirt cikkébõl igazából csak az derül ki, hogy K. A. a tudomány határain kívül szeretné már látni a kritikai elemeket tartalmazó elemzéseket., s halálosan unja a kritikai értelmiségnek nevezett csoportot, archetípusostól együtt. Nem vette magának a fáradtságot, hogy megismerkedjen az általa citált írásokkal, (annál inkább szerzõjük személyiségével), s azért állította sorrendbe szaktudományos recenziónak álcázott írásában érveit, hogy Szalai-elitszociológiai munkásságának kritikáján keresztül megadhassa a kritikai értel miségiek végsõ kritikáját. K. A. ezzel kapcsolatos megállapítása méltó befejezése írása egészének: „Nem veszi észre (mármint Szalai - B. L. beszúrása), hogy a „kritikai”, illetve a „független” értelmiség nem leíró vagy analitikus fogalom, hanem ideologikus: egy értelmiségi szerepfelfogás , önmeghatározás terminusa, célja az önlegitimáció”. De észreveszi! Szalai Útelágazás cimû kötetének beve zetõje többek között éppen azzal a dilemmával foglalkozik önironikus és (ön)kritikus módon, hogyan képzelhetõ el politizáló, kritikai értelmiségi alapállás a rendszerváltás után, mik a korlátai és mik a lehetõségei a kritikai magatartásnak, az értelmiségi függetlenségnek, nem tagadva, hogy az ilyen kérdésekre adott válasz nagyrészt értékválasztás és habitus kérdése. K. A. nem veszi észre Szalai gondolatait, bár írásában hivatkozik rájuk. Kár ezért a figyelmetlenségért, talán még vita is kialakulhatott volna.

JEGYZETEK

1 Szalai Erzsébet „A rendszerváltás és a hatalom konvertálása” Szociológiai Szemle 1997/2 pp. 113-135

2 „Szalai irásai azért is érdemesek birálatra, mert olyan, a magyarországi bölcsész-társadalomtudományi értelmiség körében népszerû mûfaj mûvelöje, amelyben elmosódnak a szaktudomány, az értelmiségi közbeszéd és a politikai publicisztika határai. (é.n., 25 o.)”

3 „Mig a Kádár rendszerröl szóló korábbi elemzéseimben lényegébenvéve intézményszociológiai gondolkodásmódot követtem, a most közölt tanulmányokban és esszékben már a különbözö társadalmi szereplõk (kiemelés B. L.) attitûdjeinek, értékrendszerének, gondolkodásmódjának bemutatására helyezem a fö hangsulyt. A váltás nem véletlen. Stabil, kialakult, megállapodott hatalmi és társadalmi viszonyok között az intézmények jórészt meghatározzák a bennük helyet foglalók gondolkodását, magatartását, érdekérvényesitésük módját. Átmeneti korszakokban azonban, amikor a régi intézmények legalábbis meginodgnak vagy felbomlanak, nagyrészt a társadalmi szereplök - elsösorban a hatalomra kerülök formálják meg a régi vagy uj intézmények arculatát” (Sz. E. 1994 p.IX.)

4 David Starkkal közösen irt könyvünkben például többek között éppen azt próbáltuk meg bizonyitani, hogy az öröklött és az ujonnan kreált intézményi keretek különbözösége mennyiben magyarázza az uj demokráciákban pl. a gazdasági átalakitás politikáinak különbözöségét (Stark, D., Bruszt, L. Pathways from State Socialism Cambridge, Cambridge University Press 1998)

5 Ez a megközelités elsö formájában még a hatvanas évek elsö empirikus elitvizsgálataiban jelent meg a „vörösök” versus szakértök” dichotomia formájában egy meglehetöeen differenciálatlan és durva képet adva az államszocialista rendszerek politikai dinamikájának forrásairól.

6 lásd pl. Szelényi Iván „The Rise of Managerism, The “New Class” after the Fall of Communism - Keznote address presented to the second European Sociological Association Conference, August 1995, Budapest, ill. Szelényi, Ivan-Ezal Gil-Townslez, Eleanor „Posztkommumista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a tárasadlmi szerkezet változás” in Politikatudományi Szemle, 1997/2

7 A tények és értelmezésük viszonyáról a történészek folytatnak érdekfeszitö és végtelen vitát. Lásd erröl pl. E. H. Carr Mi a történelem? cimû esszéjét. (Osiris Könyvtár Sorozat, Osiris Kiadó - Budapest 1995). A politikatudományon belül többen is nekifutottak a „fontos döntések” „döntö jellegû befolyásolása” operacionalizálásának több-kevesebb sikerrel. Lásd erröl pl. Robert Dahl „Power as the control of behaviour” 1968 International Encyclopedia of the Social Sciences Vol. XII.

8 K. A. irásából az is kiderül késöbb, hogy tudja: Szalai a hatalmi szerkezet leirásakor használja a rend fogalmát

9 Szalai rend-fogalma végül kap még egy végsö kritikát is. K. A. megállapitja, hogy a Kádár rendszer elemzése során Szalai nem a pártot, mint intézményt, hanem a társadalmi réteget, mint statuszcsoportot (rendet) állitja a hatalom megoszlását elemzö irásának a középpontjába. (Ekkor K. A. sajátos módon tisztában van azzal, hogy a rend fo galmát Szalai a hatalommegosztás formájával (s nem politikai értékité leteivel) kapcsolatban alkalmazza.) Érdekes kérdés, hogy az intéz ményböl, vagy a cselekvök sajátosságaiból érthetjük meg jobban a Kádár rendszer hatalmi szerkezetét. K. A. szerint az intézményböl, Szalai szerint a cselekvöknek a sajátosságaiból. K. A. szerint az in téz ményböl (a párt) érthetjük meg a státuszcsoport sajátosságait is, Szalai ezt forditva látja. .Én ugyan Szalaival értek ebben a kérdésben egyet (mert hát párt volt Romániában is, meg Észak-Koreában is, meg a nödökában is, de szerintem azok egészen más cselekvö csoportok ha talmához adtak egészen más intézményi bázist), de sajnos megint nem egy tartalmi kérdésröl szeretne K. A. vitázni, hanem azt szeretné bi zonyitani, hogy Szalai megint nem érti Webert, s ebböl levezetni Szalai „erös anti-institucionalizmusát” (honnan veszi K. A. ezt az an tizást?), s megállapitani, hogy Szalai Weber-hivatkozása “csak tekintélyi”.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu