A CÁPA ÉVE

1.

Az 1972-es év legfontosabb izraeli eseményeinek listája a következõ.

Április 8. Uganda kiutasít minden izraelit, és bezárja az izraeli követséget. (Romániát kivéve ekkor már nincs kapcsolat a kommunista tábor egyetlen országával sem. A következõ évben további 26 ország szakítja meg kapcsolatait Izraellel, amelynek már semmi kapcsolata sincs azokkal a kontinen sekkel, melyeknek a találkozásánál fekszik.)

Április 16-17. Meggyalázzák a bergen-belseni haláltábor emlékmûvét: horogkereszteket és zsidógyûlölõ jelsza va kat mázolnak a falra, elégetik az emlékkoszorúkat.

Május 9. (A gyõzelem napja): arab terroristák Bécsen keresztül Izrael lodi repülõterére térítenek egy Sabena-gépet. Technikusoknak álcázott kommandónak sikerül feljutnia a gépre és kiszabadítani a túszokat.

Május 30. A japán Vörös Csillag Szervezet három tagja - a Palesztín Felszabadítási Szervezet megbízásából - vérfür dõt rendez a lodi repülõtér várótermében. 25 halott, 60-nál több sebesült. (Hasonló együttmûködés terméke pl. az 1976-os Air France-gép - Entebbébe torkolló - eltérítése: ezt az ak ciót a német Baader-Meinhof csoport hajtja végre.)

Június 19. A pilóták nemzetközi szervezetének elsõ - hiá bavaló - sztrájkja, tiltakozásul az ENSZ Biztonsági Taná csának passzivitása ellen a légikalózkodással szemben.

Június 21. Izraeli rajtaütés a libanoni „Fatah-föld” ellen: szíriai felderítõtisztek esnek fogságba.

Augusztus 3. A szovjet hatóságok rendeletet hoznak az Izraelbe kivándorolni szándékozók fejadójáról.

Augusztus 16. Lemezjátszóba rejtett pokolgép robban az El Al izraeli légitársaság Rómából felszálló gépén. A szer kezetet két angol lány kapta ajándékba arab barátaitól. A gép visszafordul, és sikeres kényszerleszállást hajt végre.

Szeptember 6. Arab terroristák meggyilkolják a mün cheni olimpiai játékokon részt vevõ izraeli csapat 11 tagját.

Szeptember 8. Izraeli légitámadások szíriai és libanoni terroristabázisok ellen.

Szeptember 10. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa határo zat ban ítéli el az izraeli légitámadást, nem téve említést az izraeli sportolók lemészárlásáról. Az USA erre való hivat ko zással megvétózza a határozatot.

Szetptember 19. A londoni izraeli követség mezõgazda sági tanácsadóját terroristák által feladott levélbomba öli meg.

Október 29. Nyugat-Németország szabadon bocsátja a müncheni olimpiai tömeggyilkosság három fogságba esett tet tesét, váltságdíjként a Bejrútban eltérített Lufthansa-gép ért. (Ennek az eseménynek a kapcsán kap parancsot a Mo szad, hogy vegye üldözõbe a merénylet tetteseit valamint ki tervelõit, és számoljon le velük.)

November 21. Súlyos összecsapások a szír-izraeli hatá ron, komoly szír veszteségekkel.

November 25. Csád megszakítja diplomáciai kapcsola tait Izraellel.

December 28. Négy arab terrorista elfoglalja a thaiföldi izraeli követséget, de a túszok késõbb kiszabadulnak.

December 31. Kongó-Brazzaville megszakítja diplomáciai kapcsolatait Izraellel.

2.

Az újkori zsidó állam életében az 1972-es év átlagos évnek tekinthetõ. Nem ért véres támadás szerte a világban zsidó kö zösségi épületeket, imaházakat, éttermeket. Akár békésnek is nevezhetnõk, hiszen az áldozatok száma, még ha hozzászámítanánk is a fenti listán nem szereplõ sok tucat egyéni, pl. késsel, baltával vagy karddal elkövetett merényletet, még mindig jócskán alatta marad a következõ év októberében kirobbanó Jom-Kippur háború áldozataiénak. A nyugati - és nem csak nyu gati - világközvélemény ezekben az években szokja meg, hogy egy megoldatlan „politikai” konfliktus következmé nye képpen Izrael lakosságát - eltérõen más országokétól - nem csu pán a rák, a közlekedési balesetek és a köztörvényes bû nözés tizedeli, hanem a szisztematikusan ismétlõdõ tö meg gyilkos ságok is. Az igen nagy mértékben a Szovjetunió által is formált modern, nyugati nemzetközi térbe ezekben az esz ten dõkben érkezik meg végérvényesen az iszlám világ. Nyel vi-világnézeti modernizációja így indul meg azon az úton, amely összekapcsolja a 732-es poitiers-i vereség miatt érzett ressentiment-t az „igazságos harccal”, amelyet az arab népek vívnak a „nemzetközi imperializmus” ellen. Egyidejüleg teszi a ma gá é vá az ekkor még csak Nyugaton jelentkezõ ún. re vizionizmust (a holocaust realitásának tagadását), ugyanakkor a nem zetközi élet szovjet képviselõinek példáját követve elõ szere tettel bélyegzi Izraelt náci államnak. Ezekrõl az eszmei formációkról idõközben bebizonyosodott, hogy tartósabbak a szovjet birodalomnál: a jelenlegi palesztin politikai vezetés több képviselõje is annak idején Moszkvában szerezte - ma vi lágszerte elismert - történészdiplomáját pl. a „cionizmus törté netébõl”. Az iszlám világ sokáig hanyagolt modernizációja Izraellel és az általában vett Nyugattal szembeszegezve öles léptekkel indult meg: ahogyan a hulladékukat a vízbe ürítõ nagy tengerjáró hajók mögött cápauszonyokkal telik meg a tenger, az iszlám világ ma válogatás nélkül ömleszti magába mindazt a megemészthetetlen történelmi bomlásterméket, amitõl a Nyugat csak reméli, hogy megszabadult.

Érdemes még odafigyelni a fenti lista egy mozzanatára. Ebbõl kiderül, hogy azoknak a köre, akik elõszeretettel gyil kolnak le izraeli polgárokat - a legkülönfélébb szervezetek közvetítésével - többé nem korlátozódik az arab-iszlám világ ra, sõt a hagyomámyos jobboldalra sem. Ugyanabban a mér tékben, ahogyan az izraeli polgárgyilkolás - a világ legkülönbözõbb szervezeteinek belépésével - túllép az arab-iszlám körön, túllép a hagyományos politikai jobboldal körén is. A 70-es évek második felében Jean Améry és nem csak õ már számos nemzetközi fórumon fellép az ellen a jól kirajzolódó jelenség ellen, hogy a nyugati politikai baloldal az „antici onizmus”, úgy tûnik, végre rálelt a zsidógyûlölet egyetlen, a baloldal számára is emészthetõ formájára. Ez a jelenség azóta is része a nemzetközi életnek: a nemzetközi fórumok Iz ra elhez való viszonyát éppoly kevéssé lehet értelmezni a jobb oldal és baloldal hagyományos kategoriáinak, mint a de mok rácia és diktatúra fogalmainak segítségével. Az egykori nyugati újbaloldalnak szél lengette zászlaján sikerült egyetlen mi tikus képben egyesítenie a nemzetközi repülõterek szüntelen úton lévõ tömeggyilkos utasát, és a forradalmi machoizmus tábortûz melletti gitároktól körülsóvárgott hõsét: Che Guevarát. Nyugaton talán már ezt a fölöslegessé vált poggyászt is átlódították hulladékként a fedélzet korlátján: de a Hamasz ramallai karneváljain felvonulók mindmáig Che Guevara képei alatt vonulnak véres bárdjaikkal.

A cionizmus eredeti célkitûzése az volt, hogy a népet, amely „nem úgy nép, akár a többi”, átváltoztassa állammá, még pedig olyan álammá, akár a többi. Úgy rémlik, ez a törekvés visszafelé sült el: a világ leggyûlöltebb népét sikerült a világ leggyûlöltebb államává váltotzatni.

3.

Az olimpiai játékok modern kori felújítása sok tekintetben ugyanazoktól a sebektõl vérzik, mint utolérhetetlen ókori elõdje: helyrehozhatatlanul elszakadt egymástól a sportoló és az ember, a hivatásos bératléta és az istenekhez hasonló polgár, aki ezt a hasonlóságát nekik maguknak kívánja áldozatul bemutatni. Mindehhez azonban a mi korunkban még egy olyan további elem is járul, amit az ókori görögség - tör té netének nagyobbik felében - el tudott kerülni. A kiterjesztett európai világ nem tart fenn központi szentélyt az olimposzi Zeusz számára. A modern térfelfogástól alapvetõen idegen a politikai térbõl kihasított szent liget képe, amelynek láthatatlan határai pontosan azt jelentenék, amit a határ jelent: nem a politika tagadását, hanem határát. A periodikus fegyver nyug vás szentélye pontosan annyira valóságos, amennyire a politikai háborúságtól szabdalt városállamok világa. Minden ki tudatában van annak, hogy ha városok egyébként termé szetes harcát átvinnék a szentélykörzet területére, az már nem politikai konfliktus volna, hanem az egész szóban forgó világnak a vége.

Nyilvánvaló, hogy a görög városállamok is felhasználták már gyõztes versenyzõik hírnevét saját - politikai - hírnevük ékesítésére, de a politika legpregnánsabb megnyilvánulá sá ban, azaz „más eszközökkel való folytatását”, az olimpiát szinte soha nem keverték bele. A politika háborús világának határát nem az ugyanezen a világon belüli - szintén gyakori - békeszerzõdések jelentették, hiszen ezek szintén a politika folytatásai más eszközökkel. Az istentiszteleti versenyjátékok színhelye és tartama a valóság nem politikai arcát jelenítette meg. Az, hogy a valóságnak van ilyen - mindenki számára jól látható - nyilvános arca, lehetõvé tette a különbségtételt el lenség és ellenfél között. A hellén világon túli világok viszont melyek nem ismerték ezt a kétarcúságot, nem léphettek be ebbe az általuk nem ismert valóságba.

Egy történelmi jelenség tényleges tartalmánál végtele nül jelentõsebb és fontosabb az milyen összefüggésben, mi lyen módon fogadja be és sajátítja el a történelmi közösség az illetõ eseményt. A tizenegy izraeli atléta életét kioltó mün cheni merénylet mozzanatai közül sem maga a tömegmészárlás gyakorolt hosszútávú hatást a nyugati világ életére, hanem az a tény, hogy némi huzavona után az olimpiai játékokat folytatták. A folytatás mellett felhozott legfõbb érv úgy hangzott, hogy éppen a játékok félbehagyása jelentené a terroris ták gyõzelmét, akik gyilkos tettükkel magára az olimpiai esz mére emeltek kezet. Ha ennek az érvnek a logikáját humoros oldaláról ragadjuk meg, leginkább arra emlékeztet, mintha valaki aki éppen vacsoránál ül, amikor kigyullad a háza, úgy döntene, hogy õt holmi közönséges gyájtogatók nem akadályozhatják meg vacsorája befejezésében. A döntéshozók - leg alábbis ha jóhiszemûek vagyunk velük - valószínûleg a követ kezõképpen okoskodhattak: mi harcban állunk azokkal, akik harcba szálltak. Ki az az õrült, aki, ha csata közben elesik egy zászlóalj, abbahagyja az ütközetet, hogy õ így nem játszik? Az olimpiáért folyó harcot folytatni kell, egészen a - nos, nem tudom, pontosan meddig, de nagy valószínûséggel egy, az olimpiai játékok szempontjából politikailag jelentõsebb állam csapatának a lemészárlásáig. Ez azonban nem reális ve szély, amit a folytatás érdekében tett óvintézkedések is igazolnak: a továbbiakban fokozták ugyan valamennyi olimpiai csapat zsidó sportolóinak védelmét, de csakis az övékét.

4.

A liberális politikafogalom legsúlyosabb fogyatékossága, hogy nem tud mit kezdeni az ellenség, közelebbrõl: a halálos ellenség fogalmával. Nem is az itt a fõ probléma, hogy ki határozza meg, ki is a halálos ellenség. Erre nincs is szükség: ha valaki halálos ellenségünk, akkor nem rejti véka alá. A problémát az okozza, hogy nem tudjuk felmérni, hogy milyen hosszú út vezet a szótól a tettig. Vagyis, hogy nem láthatjuk elõre, csakugyan eljut-e elllenségünk a gyilkos szótól út a gyilkos tettig. A liberális gondolatmenet ebben az esetben egy szigo rúan idõtlenített jelen politikai terébe helyezkedik, és azt a - pl. a filológia területén teljesen jogos - módszert választja, hogy úgy vizsgálja az elhangzó szót, mintha elõször hallaná. Persze tudja, hogy nem így van, de szemlélete tisztára jogi természetû, márpedig a bíró csakugyan nem rivallhat rá a delikvensre, hogy: „megálljunk barátocskám, nem láttam én már magát valahol? Akkor is nagyon gyanúsan viselkedett!” A tévedés lényege abban rejlik, hogy hibásan fogja fel a tér szerkezetét: a liberális gondolatmenet Zénón terét választja kiindulópontjául. A szó kilõtt nyílvesszejét bármely kimere vített pillanatban veszi is szemügyre, úgy fogja találni, hogy az nincs mozgásban. Lehet, hogy a tett elérése volna a célja, de mivel az egymástól elszigetelt pillanatokban soha sincs moz gásban, soha nem is fog célba érni. Szótól a tettig nincs - legalábbis bizonyítható - út. A baj csupán az, hogy ha a tér nem Zénón tere, akkor a szó nem a semmi idõtlen kristály szerkezetében bukkan fel elõször, eleve mozdulatlanul, ha nem folytonosan halad elõre a maga repúlõútján, amelynek és ez a legfontosabb nem õ maga az elsõ állomása. A szó nyila ugyanis tettõl tettig repül, nem szóként kezdi útját. Két tett között pedig a tér szerkezete folytonos.

A külpolitikai valóságban, ha a liberális politikai gondol kodás szembetalálkozik ezzel a fajta ellenséggel, minden erejével azon lesz, hogy egyszerû politikai ellenfélként tüntesse fel önmaga számára. Megkísérli megtalálni - és mindig meg is találja - azt a politikai természetû konfliktust, amely sze rinte az ellenségeskedést kiváltja, és mindig találni fog vala kit, akit hibáztathat azért, mert nem képes az ellentétet politikai úton rendezni. Itt lappang a legsúlyosabb következ mé nye a holocaust politikai-filozófiai feldolgozatlanságának.

Mint ismeretes, akad olyan kutatás, amelyik elmerész kedett odáig , hogy kimutatta: hogy a zsidók egész Európára kiterjedõ, tervszerû megsemmisítése akkor vette kezdetét, ami kor már a gazdasági erõ vagy politikai hatalom utolsó atomjától is meg volt fosztva. Ráadásul, a pusztítógépezet mû ködtetése jelentõs erõket vont el az egyre nehezebb hely zetben lévõ frontoktól. Mivel a liberális demokrácia a náci univerzumot politikai mozgalomként definiálja - még ha olyan politikia mozgalomként is, amely az õ felfogásától a lehetõ legtávolabbra esik -, nem marad más választása, mint hogy létrehozza a politikai irracionalizmus fogalmát. Nincs válaszunk azonban arra a kérdésre, hogy ha egy ember, vagy egy mozgalom radikálisan elszakad az érdekorientált politikai racionalizmustól, azaz kivonja magát az ész kontrollja alól, miért a gyilkosság, és miért nem az öngyilkosságig menõ, esztelen szeretetet irányába mozdul el?

Válasszunk megvilágító példát saját kulturális világunkból. Emlékezzünk csak vissza A fehér cápa címû filmre! A tengerparti üdülõhely nyaraló szállodavilága - a cápa megjelenésének pillanatáig - érdekorientált, racionális világ. Köz vetlen reakciója a fellépõ veszedelemre egyértelmûen politikai reakció: mindent elkövet, hogy nyugalmát ne engedje megzavarni. Egyfelõl vaklármának minõsíti az elsõ áldozatok halálát követõen lábrakapó gyanút, hogy ti. különleges és ál landó ellenség jelentkezett. Minden szünetet a háború végé nek tekint, és minden újabb támadásnál kétségbe vonja, hogy ugyanarról a támadóról van szó. Másfelõl körömszakadtáig bizonygatja, hogy az esetet hagyományos eszközökkel is ke zelni lehet. Végtére is csupán egy „halról” van szó, s csak elvétve szokott emberre támadni. Idõvel vagy elmegy, vagy majd a hatóságok gondoskodnak a rend helyreállításáról.

Magyarul: a cápa ugyan egy rendkívül szokatlan „politikai” esemény, de végül is csupán egyike azoknak a rend zavaró tényezõknek, melyek bármely rend történetében saj nos felmerülnek olykor. S mivel nem különbözik alapvetõen azoktól az egyéb tapasztalatoktól, melyeket az emberiség halmozott fel a természet leigázása során, a természeti világ ré szeként kezelendõ. Márpedig a természet az ember nemes vagy kevésbé nemes ellenfele, de nem halálos ellensége.

A szállóvendégek tengerpartja az a peremsáv, ahol a ren dezett társadalom és a rendezett természet érintkezik. A vízimentõ feladata a két szféra esetleges konfliktusainak ren dezése. A fürdõzõk ugyan idõrõl idõre megpróbálják elhi tetni magukkal, hogy a veszély csak a vízimentõk képze leté ben létezik, a cápa azonban mindig gondoskodik ezeknek a téveseszméknek az eloszlatásáról. A liberális szemlélet legmélyebb elõfeltevésének megfelelõen, mindig válogatás nélkül támad, és ez az, ami végül megpecsételi a sorsát. A tengerpart univerzuma felõl tekintve ugyanis a cápa minden egyes alkalommal az egész emeberiség elleni bûntettet követ el. Nincs olyan elkülöníthetõ embercsoport, amelyet a szállóvendégek jogos felháborodásukban kirekeszthetnének maguk közül, ar ra hivatkozva, hogy bár a cápával egyedül nekik van feloldha tatlan konfliktusuk, azáltal, hogy befurakodtak a többi - a konfliktusban érintetlen - nyaraló közé, valójában õk hozzák a cápa veszedelmét az emberiségre.

A film alkotóinak primitív igazságérzete ugyanakkor gon doskodik arról, hogy a cápa szép sorjában mindenkivel leszámoljon, aki azt hirdeti, hogy a cápa csupán egy hal szélsõséges esete, vagyis, hogy a cápa a hal folytatása más esz közökkel. A film mitológiájában a cápa sohasem éhes, tehát nem a jóllakás a célja, bár - mellékesen persze - azért jóllakik. Soha senki nem bántotta, ha leszámítjuk, hogy a tengert nyilván a magáénak tartja. És fõképp nincs semmi racionális oka annak az esztelen - a szó etimológiai értelmében vett - terrornak, amit létesít: a rettegés mindent elöntõ, állandósult lég körében is képes rá, hogy mindig tökéletesen váratlanul támadjon. Különösen fogékony a gyermekek vagy szépen for mált nõi testek víz alatti magányára és rugdalódzó gyanútlanságára: gondoskodik róla, hogy többé ne is hasonlítsanak arra a világra, ahonnan elragadta õket.

Természetesen a liberális politikai filozófia is bûn cse lek ménynek tekinti a cápa rémtetteit, de mivel a halálos el len ségnek csak a tényével rendelkezik, és nem a fogalmával, megpróbálja a szörnyeteget motívumai felõl megközelíteni. Az, hogy az ellenség tetteinek legfõbb mozgatórugója éppen az, hogy ellenségesen érez õiránta, lehetséges értelmezési ho rizontján ugyanúgy kívül fekszik, mint maga a cápa. Ezért saját motívumait kénytelen belevetíteni: például hogy a cápa él ré gebben a tengerben, ezért a birtokháborítás iránti ellenszenve részben érthetõ. Hosszú távú nevelõ ráhatással talán meggyõzhetõ, hogy a fürdõzõk csupán egy jelentéktelen part menti sávot kívánnak elvenni tõle. Ezenkívül talán majd egy szer azt is megértetjük vele, hogy a vízbe kerülõ rengeteg hulladék miatt jelenlétünk az õ számára is elõnyös. Ez a gondol kodás a cápa eszközeit ítéli el. Nem is igen tehet egyebet, hi szen ha a cápának sikerül olyan indítékokat tulajdonítani, amelyek a mi világunkban is érthetõnek és elfogadhatónak számítanak, akkor a cápa cápaságából nem marad egyéb, mint az eszközök.

A filmbeli cápa - folytatásról folytatásra ismétlõdõ - vég sõ vereségének titka: a szövetségesek hiánya. A film - va lószínûleg mindenekelõtt tudatlanságból - kikerüli ugyanis azt a megoldást, amit pedig mind a klasszikus mitológia, mind a politikai valóság felkínál: azt, hogy rituális okoból, vagy racionális megfontolásokból az emberek maguk etetik a cápát saját embertársaik közül kiszemelt áldozatokkal.

5.

Az olimpiai játékok folytatása - Izrael tiltakozásának ellené -re -, hasonlatunk értelmében ontológiai döntés volt. A politikai világ azt a végérvényes döntést hozta, hogy a fehér cápát ezennel felveszi Brehm Az állatok világa címû mûvébe. A cápa ettõl fogva rossz szemmel nézett, de reális hellyel rendelkezik a politikai állatvilág atlaszában. A film világához hasonlóan, nem azt deklarálták, hogy nincs tengerparti üdülés, amíg a cápa kint köröz a mélyben, hanem úgy döntöttek, hogy ez a cápa is csak olyan ragadozó, akár a többi, azaz az olimpiai falut ezentúl cápahálóval kell körülvenni. A politikai állatvilág ragadozóinak sorát bõvítették egy újabb csoporttal, amely speciális élõhellyel rendelkezik, fõleg a Közel-Keleten, de zsákmányát felkutatja Argentínától Thaiföldig.

A politikai konfliktusok skálája a jelentéktelen érdekellentétektõl egészen a szükségállapotig terjed. Ez utóbbi ra az a jellemzõ, hogy az állam olyan helyzetbe kerül, amikor már esetleg törvényeinek érvényét is fel kell függesztenie, hogy a törvényhozó által az erre a helyzetre fenntartott különleges törvényeket léptesse életbe: mindeközben azonban nem változott meg a sem a törvényhozó, sem magának a jogi normának a fogalma. Átmeneti szükséghelyzetrõl van szó, amely legitimitását az elvesztett - és helyreállítandó - normális hely zetbõl meríti. A szükségállapot politikai állapot.

Ezzel szemben a kivételes állapotot nem politikai konf liktus idézi elõ. Ez az állapot akkor áll elõ, amikor olyan felek közt támad feloldhatatlan konfliktus, akiknek a számára a má sik normafogalma nem norma. Ha egyikük számára a jog azt jelenti, hogy joga van a másikat eltüntetni, nem tudnak tárgyalni egymással, s még háborújuk sem a politika folytatása lesz más eszközökkel. Klasszikus értelemben ilyen konfliktus a varsói gettófelkelés, és minden politikai filozófia hazudo zásra van ítélve, amíg nem képes megfelelõ fogalmakat alkal mazni erre a helyzetre. A szükségállapot fogalmának alkal mazása a kivételes állapotra, azaz a halálos ellenség ellenféllé nemesítése, olyan létezõket enged szabadjára a politikai térben, amelyek - éppen azáltal, hogy sikerült bejutniuk egy olyan közegbe, ahol a normák még érvényben vannak- ma gukat a normákat õrlik fel.

Izrael végtelen politikai elszigeteltsége nem utolsósorban abból a ténybõl táplálkozik, hogy bár maradéktalanul rá van utalva egyetlen szövetségesének - az Egyesült Államoknak - a támogatására, nem osztja annak felfogását az állatvi lág ra vonatkozóan. Nem hiszi, hogy a jól tartott cápában sze retet támad a fürdõzõk iránt. Nem hiszi, hogy az ellenség csu pán az az ellenfél, akivel még nem tárgyaltunk eleget. S ennek a tökéletes kirekesztettségnek a normális, vagyis a csak szükségállapotot ismerõ nemzetek politikai körébõl a sötét jelképe az a nap, amikor a nemzeti gyászba némult ország re pülõterére begördült a tizenegy koporsót szállító repülõgép, miközben az esti hiradó beszámolt az olimpiai játékok aznapi eseményeirõl, a népek nagy versengésének színhelyérõl.

6.

Valamikor az ’‘50-es években Karl Jaspers azt írta, hogy ha a Nyugat magára hagyja Izraelt, azaz ha a fennmaradásáért magányosan küzdõ zsidó néppel való kapcsolatának fölébe helyezi az olajdiktátorokhoz és sivatagi haramiákhoz fûzõdõ politikai-gazdasági érdekeit, végérvényesen el fogja veszíteni önamgát. Azonban ennek az éremnek is két oldala van: ugyan is a Nyugat éppen ebben az önelvesztésben marad hû önmagához. Esetünkben Európa beltengereinek õsi raga do zója találkozott össze a modern Nyugat óceánjának cápájával.

A modern Nyugatot történelemtudatának súlyos belsõ ellentmondásával szembesíti Izrael létezése. Elõször is, az új állam az õ jogi-politikai egyetértésével nyerte el politikai legiti mitását, miközben ennek az államnak az önképe - be le értve államterületéhez és fõvárosához fûzõdõ legitim jogát - egy olyan forrásból származik, amely a Nyugat önképe szá mára is meghatározó jelentõségû, ha nem is éppen politikai téren.

Amikor a Palesztin Felszabadítási Szervezet a ’60-as években megformulázta - mindmáig nem módosított - alap okmányát, annak Izrael állam megsemmisítésére irányuló pontjait azzal támasztotta alá, hogy leszögezte: osztja, az európai felvilágosodásnak azt az álláspontját, amely az emancipációt egyáltalán lehetõvé tette, vagyis hogy: a zsidóság nem nép, hanem vallás. Mint ilyen, természetesen részesíthet vallási tiszteletben bizonyos palesztin helységeket, de Izrael politikai létezése magának a politika szférájának a sérelme.

A világ népei végsõ soron csupán egyetlen olyan kérlelhetelen ellenséget ismernek, amely létezésük legitimását kétségbe vonja: az idõt. Az ahogy ezzel az ellenséggel szemben vívnak, az- legalábbis elméletileg - közös. A zsidó nép azonban változatlanul magányos. Legitimitása a többiek világát körülmosó tengerhez kötõdik.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu