1848 ÉS 1988
-Te egyáltalán nem változtál meg - mondta az egyéves önkéntes.
-Nem - felelte Švejk -, nem értem rá.
Jaroslav Hašek: Švejk, Réz Ádám ford.
(Szeretnék Pákozd, Isaszeg után
a Honvédmenhelyen
egy poloskamentes vaságyat,
egy karbolszagú folyosót,
ahol büszkén mélázva pöfékelem
a hálás haza csikkadományait.
Vagy - álmok netovábbja - gondolok
adókedvezményes
dohánytõzsde-bérletre.)
Petri György: Ha az ember
Egy nap majd ébredünk mindent feledve,
Szívünkben nem lelünk az éltetõ gyûlöletre.
A nap, amikor elvész mindenünk.
Ha jõne is, elkésett már a Hír:
zsugorodunk, mint az égõ papír.
Petri György: Két töredék a Brezsnyev-érából, 2
Forradalmaknak nem lehet hagyományuk. Amint a forrada lomból hagyomány lesz, nem pusztán megszûnik forradalomnak lenni, hanem egyszeriben megszûnik érthetõnek lenni.
A hagyomány az, amit elfogadunk, mert van.
A hagyományt nem azért becsüljük, mert jó, hanem azért, mert megvan és a miénk. A miénk, de nem mi alkottuk. A miénk, mert ránk hagyták azok, akik fölött nincs hatalmunk: a halottak. Tisztelni szoktuk azokat, akik fölött nincs hatalmunk, de akiknek hatalmuk van fölöttünk. - Ilyenek a halottak, ilyen az Isten. A szüleinknek hatalmukban állt, hogy ne hozzanak bennünket a világra, vagy más házastársakkal más gyerekeket hozzanak a világra: efölött, azaz saját szü le tésünk, létrejöttünk fölött nincs hatalmunk. Saját létünk lé tével vagy nemlétével szemben tehetetlenek vagyunk, tehát tiszteljük a szüleinket, és ha nem tudjuk tisztelni és szeretni a szüleinket, akkor pszichoanalitikussal kezeltetjük magunkat.
Mivel a holtak, a szüleink, az Isten elõbb voltak, mint mi. Mivel az, hogy vagyunk, vagy az, amilyenek vagyunk. Vagy az, hogy miféle világban élünk, tõlük függ, mert mi min dig, mindig, mindig késõbb születünk náluk, ezért tisz tel jük azt, ami régi, és a dolgok eredetét kutatjuk ahelyett, hogy a lényegét, a mivoltát vagy a formáját vizsgálnánk.
Ám a forradalom nem ilyen. A forradalomban is van áhítat, de ez nem az eredet, hanem a jó iránti áhítat. Mi több, a forradalom eszméjérõl nem idegen a régiek iránti áhítat sem, a revolutio elvégre visszaforgást, újra-hátragörgést jelent, de azért kell visszagördülni, mert ami az eredet és közöttünk terül el, az rossz, tehát a forradalom áhítata elmarasztaló ítéleten nyugszik, nem belenyugvó pietás, nem annak a kultusza, ami van, hanem megfosztása annak, ami van, annak a dicsfényétõl, ami volt. A forradalom kereke visszafelé gurul az eredethez, át a történelmen, s a keréknyom taposta út szürke, eltakarja a hagyomány esztelen-eleven tarkaságát: ez a tarka virágos rét épp azért illatozott oly csábítón, mert gonosz volt. 1
A forradalom, tudatik, akkor az, ami, ha célja a szabadság. De nem pusztán a forradalomnak a célja a szabadság. A tizenhetedik században, akárcsak ma megint, a szabadságnak két fókuszát látták: az egyik a gondolatszabadság volt, kö zelebbrõl a filozofálás büntetlensége, a másik a magántulajdon biztonsága. Bár e kettõ, ha logikusan összekapcsoljuk és kiterjesztjük, kiküszöböli a legkirívóbb önkényt, de a politika legfontosabb kérdésébe - az autoritás igazolásába - nem szól bele: arisztokratikus és demokratikus államrendben egyaránt lehetséges joguralom.
Annak a szabadsága, ami én vagyok és ami az enyém - illetve aki az enyém: a családom -, megköveteli a társadalmi-társias együttmûködést, uni- és konformitást, amelyet kikényszerít olyan autoritás, amelynek természete számunkra voltaképp közömbös, látták be a tizenhetedik században. Az autoritás igazoltsága tekintetében fölfüggesztem kritikámat; ám az, hogy aminek a függetlenségét cserébe elnyertem, magánügy-e, attól függ, hogyan vélekedem annak a belsõ nek-gondolatinak a státuszáról, ami épp szabaddá lõn. Amennyiben ez olyan, amilyennek Spinoza látta, akkor persze a szabaddá tett ész politikailag is re le váns, mert ítélhet az igazságosságról, amint épp fölszabadult a szenvedélyek uralma alól. De ha olyannak látszik, mint manapság - a vágyakozó én, a kívánós én, a szenvedélyes én, az id dé regrediáló ego, a személyes mint csecsszopói toporzék -, akkor a magánszférának nincs univerzális funkciója. Akkor a gondolatszabadság, a magántulajdon, lévén pusztán személyes, nem forradalmi, hanem „a szellemi állatvilág” része; épp úgy védheti a közügyi igazságtalanság, mint a közügyi igazságosság, a méltóság épp annyira, mint a dekadencia.
A pluralisztikus multi-ez és multi-az megpróbálja egyetemesíteni a szen vedélyes ének (nem „dal”, egyesszám, hanem „Én”, többesszám) rossz végtelenjének kázusát, a közügy, la chose commune, elhal, amennyiben mindezek elismerve „vannak” mint adottak; lehet, hogy ez szükségszerû.
Mindenesetre: ellenforradalmi.
A forradalom - az olyan liberális forradalom is, mint az 1848-i - nem elsõsorban azt célozza, hogy a személyeset, a bensõt megvédje, erre a fölvilágosult abszolutizmus vagy a whig arisztokratizmus is képes.
Nem.
A forradalom sajátos szabadságcélzata abban áll, hogy megkísérli a politikai rendet összhangba hozni az erkölccsel.
A „magánszféra” - érzület, filozófia, tulajdon - viszonylag szabad lehet akkor is, ha a társadalom igazságtalan, Versailles züllött, és az adóbérlõk sikkasztanak. A Dunát szabályozhatták volna, a vasutat megépíthették volna, az úrbéri terheket enyhíthették volna, Petõfi és Vasvári talán lapengedélyt kaphatott volna forradalom nélkül is. Az aulikus mágnásoknak is voltak reformterveik, nem is rosszak. Kant állítja föl azt az éles kontrasztot, amely szembeállítja „az urukul egyedül Istent elismerõ nomád pásztornépeket” az „urukként egy embert (fölsõbbséget) tisztelõ városlakókkal és földmûvesekkel (1. Móz. 6, 4)” 2 - a nomád vadászok és pásztorok, ingatlanvagyon híján, szabadok lehetnek, ha a „társa dalom” nem tetszik, elvonulhatnak, 3 nem kell igazságosságfogalmukat, auto nó miaképzetüket általánosítaniuk, mert nem nehezedik rájuk a társadalmi együtt mûködés kényszere; de a földmûvelõk és a városlakók, akiknek az ingatlanvagyo nát akkor is meg kell hogy védje az intézményes-személytelen autoritás, ha el mennek hazulról , mert õk többé nem vándorlegények („hátán háza, kebelén kenyere”). A megtelepedett, helybenlakó civilizáltaknak fölsõbbségre van szükségük, függõségbe kerülnek épp civilizáltságuk miatt.
A különös az, hogy az autoritástól függõ civilizáltak is szabadok akarnak lenni. Az õ szabadságuk azonban nem lehet többé a pusztába vándorló nomád karavánok függetlensége (az ószövetségi próféták betyáros beduin teokráciája), hanem csak az intézményes rendben inherens autoritás szigorú azonossága az erkölccsel.
Épp ezért a komplex civilizációkban a szenvedélyes én el szigeteltségének a forradalom az egyetlen alternatívája, amely a szubsztantív jót próbálja az intézményes rend alap elveinek helyére belopni (igazságosság). Ez csak akkor lehetséges, ha az az individuum, akit szabadsággal védünk, észlény. A huszadik század végén senki nem akarja már fölszabadítani a lelket a szenvedélyek uralma alól, a ma ünnepelt magánszemély az, amire épp történetesen, most vágyik. A fölszaba dulással kecsegtetõ Ész - ami az egyedi lélekben univerzális - az uralom, dominancia, hegemónia, technika, „ideológiai ap pa rátusok” (Althusser) szinonímája, nem a szabadságé.
A rendszerváltás épp ezért egyszerre forradalmi és el len forradalmi. Százötven évvel ezelõtt forradalom volt, tíz esztendõvel ezelõtt a forradalom emléknapján kiálltam az Országház elé egy „bömbi”-vel szabadságot követelni.
A forradalomnak nem lehet tradíciója, mondtam, de a rendszerváltás nálunk éppen erre a tradícióra próbált tá maszkodni. Tüntetés március 15-én, június 16-án, október 23-án. Aztán meg: újratemetések Nagy Imrétõl Horthy Miklósig. Vagy: tüntetések valami külsõért: Erdély, Prága, Peking. Semmi, ami saját.
És még ezt a kis pislákoló csillagocskát is lehazudják az égrõl.
Amikor elveinket vitára fölajánlottuk demokratikus esz me- és vetélytársainknak, õk nem avval replikáztak, hogy el veink helytelenek, csak ennyit mondtak:
- Zsidó.
Aztán még ezt is elfelejtették.
Mindenki azt mondta, a szabadság szubjektuma az em pirikus, szenvedélyes én: ez-az. Ki-ki. Ki így, ki úgy. Az igaz ság: bolsevista trükk. Az igazságosság: alkotmány- és köz jogászati szakkérdés. A forradalmi indíték: több pénz. Az el len állás: szubkultúra.
A forradalom fogalomkészletét ellopta a diktatúra. A vá ros lakók úgy tettek, mintha ridegpásztorkodó nomádok len nének: a jelképes exodus a szenvedélyek sivatagába („csak semmi politika”), ahol még Isten sincs, parodisztikussá tette a rendszerváltás forradalmi elemeit és mozzanatait. Azoknak is igazuk van, akik azt mondják: „minden megváltozott, és azok nak is, akik azt: „nem történt semmi”.
Egy régi, kompromittált, de még nem feledett rémes forradalmár írta:
„K. úr a következõ kérdéseket tette föl:
- Szomszédom minden reggel zenét hallgat a gramofonján. Miért tesz föl zenét? Úgy hallom, mert erõre van szük sége. Miért van szüksége erõre? Hogy legyõzhesse ellenségeit a városban, mondja. Miért kell ellenségeit legyõznie? Úgy hallom, azért, mert enni akar.
Miután K. úr hallotta, hogy szomszédja zenél, hogy tor nászhassék, tornászik, meg megerõsödjék, erõs akar lenni, hogy leverje ellenségeit, leveri ellenségeit, hogy egyék, meg kérdezte:
- Miért eszik?” 4
JEGYZETEK
1 Ha ez hasonlít kicsit W. B. híres tételére, az azért van, mert itt ugyanarra gondolok, amire õ, de mást.
2 „Az emberi történelem föltehetõ kezdete”, ford. Vidrányi Katalin, in: Kant: Történetfilozófiai írások , s. a. r. Mesterházi Miklós, h. n. [Szeged]: Ictus, é. n. [1997], p. 100. A magyar kiadásból hiányzik a beduinokra vonatkozó érdekes jegyzet (vö. A 20/21), a sejk mondja: „…ist keinesweges Herr über sie, und kann macht seinem Kopfe keine bewalt an ihnen ausüben.”
3 Az Albert O. Hirschman-féle exodus (exit).
4 Bert Brecht: „Der Zweckdiener”, in: Bertolt Brecht, 4: Geschichten, Berlin Weimar: Aufbau-Verlag, 1975, p. 255. Brecht Keuner úr-történeteirõl lásd: Hannah Arendt: „Bertolt Brecht”, Men in Dark Times, San Diego/New York/London: Harcourt Brace, 1983, pp. 213sqq.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu