SZAKMAI KRITIKA VAGY POLITIKAI ELLENSZENV?

A Beszélõ januári számában Körösényi András Tudomány vagy publicisztika? címû írásában Szalai Erzsébet Az elitek átváltozása címû kötetének - és ennek kapcsán a szerzõ elitkutatásainak - értékelésére vállalkozik. Minthogy magam nem fog lal kozom elitkutatással válaszomban elsõsorban nem azokra a kritikai megjegyzésekre szeretnék reagálni, amelyek Szalai ku tatási eredményeit teszik bírálat tárgyává, hanem a recen zió mögött kitapintható szándékot és a módszert kifogásolom.

Körösényi András recenziója híján van azoknak az eré nyeknek, amelyek egy bírálat hitelét adják, hiszen kritikai megjegyzéseinek sarokkövét nem Szalai elitkutatásai jelentik, hanem maga a szerzõ; ideológiai beállítottsága, vélt politikai kötõdései, társadalmi kapcsolatai. A recenzens tollát nyilvánvalóan az indulat vezette, írásának hangneme bántóan fölé nyes és kioktató, kritikainak szánt megjegyzései néhol moso lyogtatóan tudálékosak és kicsinyesek - a szerzõ írásainak tudományhoz méltatlan mivoltát egyebek között írásainak „irodalmiaskodó” címválasztásával, az írások tudományhoz méltatlan megjelenési helyeivel, avagy túlságosan olvasmá nyos stílusával bizonyítja; másutt bicskanyitogatóan sértõek - Szalai „elitszociológiai ismeretei… nem haladják meg az álta lános értelmiségi mûveltség szintjét”; nem egy esetben pedig átlépik a szakmai inszinuáció határát - annak megkérdõje lezése, hogy Szalai valóban elkészítette-e az elemzéseinek alapját képezõ interjúkat, avagy az állítás, mely szerint Szalai Weber-hivatkozása révén kíván tudományos látszatot adni az általa alkalmazott „nyelvi-fogalmi manipulációnak”. Az a „meg oldás” pedig, hogy a recenzens a végjegyzetekben - mon danivalójának pontosítása helyett - mérgezett nyilakat helyez el, és ezt találja a legmegfelelõbb helynek Szalai Erzsé bet általa diagnosztizált identitásválságának bizonyítására, nemcsak hogy nem elegáns, hanem egyértelmûen a jó ízlés hiányáról árulkodik. Ráadásul maga a bírálat szerzõje követi el rendre azokat a vétségeket, amelyeket Szalai szemére vet; recenziójában egymást követik a bizonyítatlan állítások, ki nyilatkoztatások, az empirikus megalapozottságot nélkülözõ kijelentések. Ezt legplasztikusabban ott érzékelhetjük, ahol a Szalai által függetlennek és kritikainak nevezett értelmiségi csoport - a demokratikus ellenzék - függetlenségének és kritikai mivoltának rövid, ám érthetetlen cáfolatára vállalkozik a recenzió írója. Körösényi minden különösebb teketória nélkül leszögezi, hogy „a bírált értelmiségiek (a demokratikus ellenzék tagjai -V. M.) ugyanis sosem voltak függetlenek”. S, hogy miért is nem? Mert „a csoporttagság önmagában is korlátja a függetlenségnek”, és a demokratikus ellenzék „a múltban sem volt autonóm, tagjai nem annyira belülrõl, mint inkább kívülrõl vezéreltek; a kritikánál is fontosabb a csoport szolidaritás, a csoportlojalitás kifejezése…” Még az is lehet, hogy így igaz, ezt azonban mégiscsak bizonyítni illene. Ha sonlóan hiányzik az empirikus háttér az elit terjedelmérõl és tipológiájáról, az elitkutatás lehetséges dimenzióiról, a Ká dár-rendszer uralkodó elitjének rekrutációjáról, értékrendjérõl Szalaiéval ellentétes állításainak bizonyításához. Azt pe dig Körösényi András sem gondolhatja komolyan, hogy az általa hiányolt elittípusok - az MSZMP reformkörösei, a médiaelit, avagy az „MDF-ben elõtérbe került középosztályi elit” nem férnek bele a Szalai által alkalmazott tipológiába.

Természetesen nem kívánom elvitatni a bírálat írójának abbéli jogát, hogy minden elolvasott sort megkérdõjelezzen, és minden leírt állítást kétségbe vonjon. Ám hitelesen mindezt csak akkor teheti, ha kétségeit körültekintõen dokumentálja, hiányérzeteinek forrását pontosan megjelöli, súlyos vád jait tényekkel bástyázza körül. Mindezen elvárásokon azon ban a recenzió szerzõje nem egy esetben nagyvonalúan túllép, hiszen írásának címzettje nyilvánvalóan nem Szalai Erzsébet, hanem a baloldali szociálliberális értelmiség - mû bírálatba öltöztetve nekik üzen Körösényi András. S bár sorai hibátlanul illeszkednek a hazai értelmiségi közéletnek és kö zbeszédnek egy ijesztõen divatossá váló vonulatába, mégis sajnálatosnak tartom, hogy az általam egyébként becsült kolléga ezt a nemcsak tudományosnak, hanem etikusnak sem nevezhetõ megoldást választotta annak érdekében, hogy elmondja véleményét az értelmiségen belül kétségkívül túlsúlyos áramlatról. Sajnálatos ez egyrészt azért, mert az indulatok sûrûjében hitelüket vesztik a téma szempontjából rele váns kritikai megjegyzései is, és azért is, mert úgy gondolom, hogy valóban érdemes és fontos volna arról vitatkozni, hogy vajon miért is lett ilyenné a hazai politikai és tudományos közélet, miért nem alakult ki a társadalmi, politikai kérdések megközelítésének egy ideológiailag kiegyensúlyozottabb, színesebb világa, miért nem tudnak másfajta iskolák is gyökeret ereszteni a hazai politikában és társadalomkutatásban. Mind ez ugyanis nemcsak Körösényi Andrásnak hiányzik, hanem legalább ennyire szüksége lenne erre a baloldali, szociálli berális értelmiségnek is.

Annak azonban, hogy bármilyen érdemi párbeszéd, vita elinduljon, a legfontosabb feltételei az egyenes és nyílt be széd, egymás és a tények tiszteletben, valamint az indulatok és elõítéletek kordában tartása.

Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu