EGY HALÁLHÍR

KERÉNYI KÁROLY, SZÜLETETT TEMESVÁRON 1897-BEN, MEGHALT ZÜRICHBEN 1973-BAN

A hazai nyilvánosság elõtt 1973-ban nem keltett különösebb feltûnést Kerényi Károly halála. Úgy tûnik, csak a kevesektõl olvasott és a hivatalos mûvelõdéspolitikától szándékosan tá vol tartott Magyar Hírlap ban közölték a hírt. De egy évnek az is a történései közé tartozik, amirõl hallgattak akkor, pedig beszélni kellett volna róla. Egy negyedszázad korszaknyi idõ egy tudomány történetében, amelynek módszerei és forrásai olyan mennyiségben és extenzitással gazdagodnak, mint az ókortudományéi. Régi írások vagy akár életmûvek feledésbe merülése itt nem szokatlan, inkább természetes jelenség. Kerényinek, a magyar ókorkutatás egyik legkiemelkedõbb és talán valamennyi között a legnagyobb hatású képviselõjének negyedszázaddal a halála után, születése századik évfordu ló ján mégis ellenkezõ sors jutott. A munkásságának szentelt öt konferencia közül kettõt Magyarországon, egy harmadikat a római Magyar Akadémián tartottak. A konferenciákon, ahogy ez komolyságukhoz illett, tudományos nézeteinek kö vetõi és kritikusai egyaránt szót kaptak, ami azt jelenti, hogy érdemes volt beszélni róluk. Néhány elõadás Kerényi pályá járól szólt: ezek közül talán a legérdekesebb, mindenképpen a legtöbb új forrásanyagot feltáró Natale Spineto itt közölt munkája volt. Életútját egy számára igen lényeges ponton, Itáliához fûzõdõ négy évtizedes, elszakíthatatlan kapcsolatának feltárásával világította meg. Természetesen Olasz or szág ból nézve. De talán ez az olvasat teljesebb értelmet kap, ha kiegészül a történet magyarországi és svájci olvasatával.

Kerényi pályája emigrációjáig elég jól ismert a halála alkal mából írt hosszabb megemlékezésbõl, és az azt követõ évrõl évre gazdagabb irodalomból, elsõsorban Lackó Miklós tanulmányaiból. Egyetlen szerzõ és a százados évforduló egyetlen elõadója sem tért ki azonban bõvebben arra a korszakára, amely 1943-as önkéntes emigrációjától kényszerû és végleges emigrációjáig, kicsengésében pedig jóval tovább, szinte ha láláig tartott. Mint ismeretes, Kerényi egyáltalán nem a vég leges távozás szándékával hagyta el Magyarországot. Fõ oka a mind elviselhetetlenebbnek érzett hazai légkörbõl való kisza badulás vágya, és, Pécsrõl Szegedre való áthelyezése után, a tudományos kutatás elemi feltételeinek hiánya volt. Ter ve zett rövid tanulmányútjából a magyar külügyminisztérium fel kérésére lett hosszabb, egy évre tervezett svájci tartóz ko dás, félhivatalos diplomáciai jelleggel, de pusztán azzal a fel adattal, hogy a már a háborús vereség következményeire fel készülõ Magyarországról igyekezzék maga körül tudományos szereplésével a hivatalosnál kedvezõbb képet kialakítani. Mi kor a németek 1944. március 19-én bevonultak Magyar or szágra, Kerényi helyzete magától értetõdõen menekültstátussá alakult át, amelyet azonban mind õ, mind a két érdekelt ország átmenetinek, a háború végével lezáródónak tekintett, úgyhogy Kerényi sem állampolgárságát, sem szegedi kated ráját nem adta fel. A háború kimenetelét illetõen nem volt semmi kétsége, úgy gondolta, csak a végét kell kivárnia.

Magyarországon ekkor politikai és ehhez fûzõdõ személyi okokból félreállított, de a nemzetközi ókortudományban széltében jól ismert és nagyra értékelt - bár természetesen nem mindenki által egyformán megítélt - tudósnak számított. Elismertségét már 1927-ben az ókori regényrõl közzé tett monográfiája megalapozta, és fejlõdése új szakaszát be mutató, 1937-ben megjelent könyve - Apollon. Studien über antike Religion und Humanität - széles körû visszhangra talált világszerte: amerikai, angol, francia, német olasz, spanyol szak folyóiratokban több mint húsz ismertetés jelent meg ró la. Ezekben az években szabadon és kötetlenül válogatta meg tudományos és személyi kapcsolatait mint az ókorkutatás res publica virorum doctorum ának teljes jogú tagja, nemzetközi konferenciák és egyetemi vendégelõadások szívesen látott sze replõje. A legszorosabb szálak eleinte a német tudományhoz kötötték, amelynek iskolájában fiatal éveiben nevelkedett - mint egyébként ekkor szinte mindenki a világ ókorkuta tásában. Tudományos érdeklõdése mindinkább a vallástör té netre koncentrálódott; ez fûzte szorosra kapcsolatát Walter F. Otto frankfurti iskolájával, és ösztönözte arra az 1930-as évek elején, hogy felvegye a kapcsolatot az olasz tudomány õt leginkább érintõ két centrumával: a Pettazzoni vezette római vallástörténeti iskolával és annak folyóiratával, másfelõl a fi renzei Istituto di Studi Etruschival, mert az etruszk kultú rában találta meg egyfelõl az ellensúlyát Otto túlságosan is a német klasszicizmuson épülõ, valójában újromantikus szemléletének, másfelõl azt a pontot, amelyen - még anélkül, hogy a szaktudomány keretei közül való kilépést feltétlenül szükségesnek érezte volna - letérhet arról az útról, amely az ókor tudomány terén elsõsorban Wilamowitz nevéhez fûzõdik, és amelyet akkor már a legjobbak közül sokan járhatatlannak éreztek („Wilamowitz filológiájától a veji Apolló térített el” - mondta errõl késõbb egy régész barátjának). Tudományos kap csolatainak irányváltozását az Apollon-kötet megjelenése idején több tényezõ ösztönözte. Az 1937-es oxfordi nem zet közi papirológiai kongresszuson, amelyen az újonnan elõke rült görög regénytöredékekrõl tartott elõadást, rádöbbent ar ra, hogy az ókorkutatás humanisztikus tartalmának már nem a német tudomány az õrzõje. Rövidesen a történeti ese mé nyek is nyilvánvalóvá tették, hogy - személyes barátságainak fenntartása mellett - sem a német, sem az olasz tudománnyal nem folytathat semmiféle intézményes együttmûködést. En nek lehetõségét maga zárta ki az Apollon-kötet 1941-es 2. ki adásának az uralkodó német ideológiát élesen támadó elõszavával. Mûvei egyre inkább csak Magyarországon kívüli ol vasóknak szánt kiadását 1940-tõl kényszerû megszûnéséig, 1942-ig az amsterdami Pantheon-kiadó vállalta. Egy nagy múltú és nagy tekintélyû holland orgánumban közölte a há ború elõtti utolsó, szakfolyóiratnak szánt cikkét is (Die Geburt der Helena, Mnemosyne, 1939).

Volt azonban valami, ami még a külsõ körülményeknél is erõsebben ösztönözte arra, hogy megnyilvánulásainak új színhelyet és központot keressen, a modern lélektani kutatások iránti érdeklõdésének erõsödése. Saját visszaemlékezései szerint Szerb Antal volt az elsõ, aki 1936. táján felhívta fi gyelmét Jung munkásságára. A közvetlen kapcsolatra és az együttmûködés lehetõségeinek felismerésére azonban késõbb került sor. Jacobi Jolán, Jung munkatársa egy hazalátogatása alkalmával megismerkedett Kerényivel, aki éppen Az isteni gyermek címû tanulmánya német kiadásának kéziratán dolgozott. Jacobi, felismerve a két tudós addig egymástól füg getlen gondolatainak rokonságát, elkérte és megmutatta Jung nak a kéziratot, amely azután könyvalakban Jung kommentárjával jelent meg 1940-ben, mint együttmûködésük elsõ olvasható eredménye. Jung volt az, aki az Asconában évenként egy-egy témának szentelt Eranos-konferenciákra 1941-ben bevezette Kerényit. Az ekkor Mitológia és gnózis címen tartott elõadásának sikere nemcsak egy közel két év tizedes együttmûködés kezdete volt, hanem az emigráció felé tett elsõ lépése is: a következõ évi konferenciára való meg hívás volt az alkalom svájci kiutazására, és annak a helynek a megválasztására a Lago Maggiore partján, félig-meddig már Itáliában, amelytõl haláláig nem szakadt el.

A Svájcba érkezését követõ évtõl két zürichi kiadó is akadt mûveinek rendszeres megjelentetésére, a Rhein-Verlag és a Rascher Verlag. Arra irányuló kísérlete azonban, hogy az akadémikus klasszika-filológia életébe bekapcsolódjék, már 1944 elején sikertelennek bizonyult, és végig az is maradt. Jellemzõ arra, mennyi ellenérzés élt vele szemben ezekben a körökben, elsõsorban pszichológiai érdeklõdése miatt, hogy az 1944/45-ös tanév elsõ felében azzal a megszorítással ka pott magyar nyelvi lektori alkalmazást Baselban, hogy egye te mi tevékenysége semmilyen formában nem terjedhet túl a megbízatásban megjelölt feladaton. Ezt az állását félévrõl félévre meghosszabbították, de a „hivatalos” filológus-körök kel való ellentéteinek kiélezõdésével (egyedül Karl Meulival, a svájci etnológia és ókortudomány akkor alighanem leg ki emelkedõbb alakjával maradt 1945 után jó viszonyban) ez mind bizonytalanabbá vált. Ez a helyzet egyre élesebben ve tette fel Kerényi további egzisztenciájának problémáját. Anél kül, hogy a hazatérés tervét feladta volna, 1945 végén, 1946 elején kezdett mind komolyabban a külföldi megélhetését biztosító lehetõségek után nézni. Itália-vágya és a Rómában adódó ideális munkalehetõségek ígérete ösztö nöz te arra, hogy a római egyetem magyar tanszékét próbálja meg szerez ni. Így került sor tanítványának, az ajánlásával a római egye temre került és munkássága olaszországi megismertetésében lelkesen szerepet vállaló Brelich Angelónak a közvetítésével a Pettazzonihoz fûzõdõ kapcsolatok újra fel vételére, tudo má nyos nézeteik eltérõ voltának fenntartásával. Nyilván ilyen irányú tapogatózására válaszolt Brelich 1946. áprilisi levele, amely biztosította Pettazzoni készsé gé rõl római egyetemi al kalmazásának támogatására.

A római egyetem magyar tanszékét Kardos Tiborral töl tötték be, aki egyben a római Magyar Akadémia igazgatója is lett. Kerényi azonban egyelõre megelégedett azzal, hogy római látogatásain mindig rendelkezésére állt az Akadémia vendégszobája. Közben ugyanis Magyarországon élénkülni kez dett a tudományos élet, és ennek egyik jeleként Kerényit 1946 tavaszán a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Minthogy korábban látványos módon tagadták meg tõle ezt a rangot, joggal gondolhatta, hogy újra aktuálissá vált a hazatérés kérdése. Jól ismerte a hazai viszonyokat, és tudta, hogy saját könyvtárának elpusztulása után a szegedi egyetemen, amelynek 1941-ben Kolozsvárra áttelepített könyvanyaga nem került vissza onnan, nem tudna érdemleges kutatómunkát folytatni, de méltányossági okokból is úgy gon dolta, hogy számára csak a budapesti kinevezés volna elfogadható megoldás. A háború elõttihez képest teljesen át rendezõdött tudományos életben az erre érzékeny gondol kodó fõk átlátták, hogy mind fenyegetõbb közelségbe került a szélsõbaloldali „Machtergreifung” veszélye, annak politikai és kulturális következményeivel együtt. Ez sokakkal elfe ledtette a háború elõtti személyes sérelmeket és elvi ellenté teket, sõt kezdetben azok, akik a kommunista párttal jó hi sze mûen vállaltak közösséget, szintén inkább a közös szándékot tartották fontosnak, mint az eltérõ nézeteket. Jól mutatja ezt azoknak a listája, akik az Alföldi által már 1945. május 2-án létrehozott Corona Archaeologicá nak, az eredetileg Alföldi és Kerényi tanítványait összefogó Stemma-kör utódának havi ülé sein elõadtak mûködése elsõ két évében (csak néhány ne vet emelve ki): Szemerényi Oszvald, Telegdi Zsigmond, Trencsényi-Waldapfel Imre, másfelõl Gyõrffy György, Vargyas Lajos, B. Oberschall Magda. Ebben a légkörben ért hetõ, hogy mikor a Förster Aurél nyugalomba vonulása után, 1946 nyarán megüresedõ budapesti ókortörténeti tanszék betöltésének kérdése felmerült, az a két ember, aki a leg hatá rozottabban kiállt Kerényi kinevezése mellett, a vele ko ráb ban a „magyarcélú ókortudomány” vitájában élesen szembe kerülõ Huszti József, valamint a Kerényi kutatásainak 1934 utáni irányait elutasító Alföldi András volt. A görög és latin filológiai tanszék be volt töltve (Moravcsik, illetve Huszti által), így csak az ókori történeti tanszéken kínálkozott hely számára. Ennek reményérõl Alföldi már 1946 elején tá jékoztatta, egyúttal figyelmeztetve õt, hogy „forráskritikai és kronológiai történelem” tanítását várják tõle. Kerényi ezt kész séggel vállalta, csak - Alföldihez írt, egész mun kás ságát jól meg világító - válaszlevelében azt kérte, hogy emellett továbbra is taníthasson vallástörténetet is, továbbá baseli megbízatását is megtarthassa. (Mindkét professzor-támogatója hálásan re gisztrálta, hogy a Kerényi által Svájcban szer vezett akció eredményeképpen az egyetemre szeretetcso magok érkeztek.) Az ügy a Kerényi által javasolt meg hívással (pályázat helyett) simán megoldhatónak látszott. Így látták itthon maradt tanít ványai, Devecseri Gábor és Trencsényi-Waldapfel is; az utóbbi élénk levelezésük egy 1946. aug. 19-én kelt darabját „a régi hûséggel köszönt” aláírással zárta.

A tanszékre azonban más pályázó is akadt, és minden jel szerint a titokban már uralomra készülõ kommunista pártban is Kerényi ellen döntöttek. Úgy tûnik, mindkét motívum egye sült abban az alpári támadásban, amely a Köztársaság címû, Bölöni Györgytõl szerkesztett rövid életû lap 1946. szeptember 4-i számában Irracionalizmus és fasizmus címen Gábor Lõrinc névvel szignálva megjelent. A cikk közvetlenül Devecseri egy rádió-elõadására válaszolt, amelyben Kerényit „mint nagy demokratát ünnepelte”. A szerzõ csak a „fasiszta ellenesség színezetét” engedélyezte Kerényinek, és nemcsak azt kérdõjelezte meg, hogy irracionalista irányzata egyáltalán tudománynak nevezhetõ-e, hanem felvetette: „lehet-e egy irra cionalista elmélkedõ egyáltalán demokratikus érzelmû”, továbbá hogy nem kell-e annak, „akinek gondolkodása az irracionalizmus alapján áll, … szükségképpen beletorkolni a fasizmusba”. Kerényi - folytatja az írás - a „szorongó polgári értelmiség bálványa volt”, de „hogy a kerényizmus nem le hetett túl messze a horogkeresztes gondolatvilágtól, azt már a háború elõtt és alatt is észrevehette az, aki nem hunyta be szántszándékkal a szemét”, márpedig „következményeiben a tudomány elárulása nemkevésbbé veszélyes, mint ha mindjárt tankkal és páncélököllel a tudós hódító tanítványai jelennek meg”. A Kerényi demokratizmusát cáfoló legsúlyosabb bi zonyíték azonban a szerzõ szerint „az a levél, amely hogy-hogynem [sic! Sz. J. Gy.] mostanában került nyilvánosságra”. A levelet Franz Altheim hallei ókortörténész-professzor írta Kerényinek 1941-ben, és a közölt részletben arról értesítette, hogy a Deutsches Ahnenerbe megbízásából szegedi intéze tének 544 pengõt utaltak át. A cikk arra való utalással zárul, hogy a „Deutsches Ahnenerbe az SS Himmler által irányított kiadványsorozata volt”.

A lap október 23-i számában közölte Kerényi hely reigazító nyilatkozatát arról, hogy a kérdéses pénz az utóbb munkaszolgálatban meghalt ethnológus tanítványa, Honti Já nos kényszerûségbõl név nélkül végzett munkájáért járó ho no rá riuma volt. „G. L.” ehhez fûzött kínos magyaráz ko dá sában, amelyre az akkor még élõ sajtótörvény kötelezte, kö zölte, hogy a lapot „szellemi életünk több általunk igen tisztelt alakja kereste fel írásban és szóban”, a Kerényit ért támadás ellen tiltakozva. Mint írta: „szóval sem állítottuk, hogy a Sicher heitsdienst pénze Kerényi professzor magánháztartását gaz dagította volna”, továbbá „kijelentjük, hogy jól tudjuk, mennyire ellentétben állt Kerényi már elõzõleg is a fasiszta néze tekkel... Nem is mondottuk mi, hogy õ maga fasiszta, hanem azt, és ezt most is fenntartjuk, hogy az a tudományos magatartás, amelyet õ képvisel, még az õ szándéka ellenére is szálláscsinálója a fasizmusnak”.

A történetnek két része van, amelyeket, bár aligha teljesen függetlenek egymástól, visszatekintve szét kell választani. Az egyik - egyelõre Kerényi ezen háborodott fel a legjobban - lényegében a bíróságra tartozik: Kerényi emig rálásakor könyveit és iratait, minthogy távollétét csak ideiglenesnek szánta, Zalai úti lakásán hagyta, annak õrzését tanítványára, az egyiptológus Dobrovitsra bízva. Dobrovits azonban katona, majd hadifogoly lett, és felesége, Dömötör Tekla nem mert egyedül a lakásban maradni, úgyhogy beköltözött régi lakásukba, és csak néha járt ki ellenõrizni a Kerényi-házat. Az õrzetlenül hagyott és szétszórt iratok közül valaki, aki beavatott lehetett a hazai és nemzetközi klasszika-filológia kulisszatitkaiba, ellopta a cikkben idézett levelet; az közvetve vagy köz vetlenül eljutott a cikk szerzõjéhez, aki írójának és kézhezvevõjének hozzájá rulása nélkül nyilvánosságra hozta egy részletét, tendenciózus és tájékozatlan kommentár kíséretében. Kerényi joggal fogalmazta így egy levelében jogi állás pontját: „lopásnak, magántulajdonommal és levéltitkommal való visszaélésnek te kintem” (Devecseri Gáborhoz, 1946. 10. 4.). Az ügy, írta, „a legsötétebb sejtel mekkel tölt el Magyarország jövõjét illetõleg. Ha a nácizmus újságírói és kated ra-vadász módszereit ennyire nem lehetett otthon megszüntetni, kétségtelen, hogy nem a negyedik rend - a munkásosztály, amelyet a marxizmus akarna - hanem az ötödik rend, a >>Verbrechertum<< [bûnözö csõcselék]..., amelyet a náciz mus akart, fog uralomra jutni.”

Az ügy személyes motívumait alighanem jól látta Kerényi, de sem õ, sem a mellette azonnal levélben, egyetemi katedrán (Trencsényi-Waldapfel magántanárságának elsõ elõadásán) és a Köztársaság nak elküldött, közöletlenül maradt válaszcikkben (Kövendi Dénes, Trencsényi-Waldapfel) kiálló barátai és tanít ványai nem gondoltak ennél többre. A gyanútlanságra jellemzõ, hogy Tren csényi-Waldapfel szept. 21-én Kerényihez írt és a cikket megbélyegzõ levelében azt a reményét fejezte ki, hogy „a Téged ért méltatlan támadás következtében nem érzed felmentve magad a felelõsség alól azért az új Magyarországért, mely már megalapozásánál sem tud és nem akar Téged sem nélkülözni”. Nem tudták, hogy Kerényi hazai sorsa már el van döntve - további források elõkerüléséig egyelõre nem tudni, hogy ekkor milyen szinten és formában, bizonyos azonban (erre az írás végén még vissza kell térni), hogy nem egyszerûen addigi munkáinak „irracionalizmusa” miatt: errõl joggal írta Kerényi a Devecserihez intézett említett levélben: „Ott még téves gondolkodás sincs… ahol irracionális elemekkel való racionális (vagyis tudományos) foglalkozás irracionalizmusnak szá mít” (amiben szó szerint egyetértett vele Brelich és Trencsényi-Waldapfel). Kerényi ügye a peren kívüli és ezért kevésbé számon tartott koncepciós eljárások számos esetének egyike volt. Az eljárás lefolyását számos külsõ körülmény siettethette vagy lassíthatta, az ítélet már készen volt. A kihirdetésnek azonban a forgatókönyv szerint még nem jött el az ideje.

Így történhetett, hogy a Köztársaság -cikk körüli vihar hamar elülni látszott. Kerényi Trencsényi-Waldapfelhez október 3-án írt levelében, amely válasz volt a védelmében írott cikk hozzá megérkezett másolatára, „fegy vertárssá lett igaz tanítványának” nevezte, bár a cikk személyi hátterével kapcsolatos véleményét fenntartotta. „Bizto sít hat lak, írta errõl, hogy pontos, részletes, jól kiszámított utasítások nélkül bizonyos fogalmazások nem jöhettek volna létre. >>Filológus<< volt az illetõ, aki ezt az orgyilkos tõrdöfést nevetségesen sajátmagát eláruló pedantériával irányította.” Ezen túlmenõen azonban nem foglalkozott az üggyel, már csak azért sem, mert ezekben a napokban, október 17-én volt az a nagy visszhangot keltett elõadása Rómában, a Nemzetközi Filo zófiai Kongresszuson, amelynek késõi gyümölcse a Castellivel való együttmûködés lett. A feltételezett katedravadászat nem ért célt, Kerényi Thomas Mann-nal folytatott levélváltásának és Napleányok címû munkájának magyar kiadásra szánt for dítása folytatódott, és úgy tûnt, hogy az egyetemen belül a nyári döntést a budapesti katedra ügyében nem fenyegeti ve szély. A fordulat közvetlen elõidézõjeként Huszti és Alföldi egyértelmûen Ortutay Gyulát nevezte meg, aki talán még Szegedrõl hozta ellenséges érzéseit a mun kássága tudományos értékét szokott nyíltságával kétségbe vo nó Kerényivel szemben. Erõsítette ezeket súlyos és egyoldalú Honti-komplexusa (amelyrõl Honti derûs történeteket tudott mesélni), Marót Károly iránti tanítványi szeretete, és nem utolsósorban akkor még nem köztudott politikai el kötelezettsége a „fordulat” és a hozzá vezetõ út mellett. Az egyetemen 1947 nyarán tartott bizottsági ülésen a szavazatok többségét kapta ugyan Kerényi, de végül is, ahogy errõl Huszti levélben tájékoztatta, látszólagos adminisztratív félre értések, a maga emigrációját akkor már befejezett ténynek tekintõ Alföldi kétértelmû viselkedése, fõként pedig Ortutay határozott miniszteri fellépése miatt Marót Károlyt választották meg a budapesti egyetem ókor történész-professzo rává. Kerényi a szegedi egyetem kine vezett, de távol levõ taná ra maradt. Al földi magyarázkodó levelében azzal a teljesen irreális javas latával próbálta kiengesztelni, hogy szegedi tanszékét az újon nan felállítandó ókori kultúrtörténeti katedrára cserélje fel. Erre az idõre esik Kerényi elsõ tájé kozódása Funaiolinál a római egyetem magyar tanszéke el nyerésének lehetõségé rõl, valamint Pavesével szövõdõ barátsága, amely könyveinek olasz publikálását segítette. Még inkább tompít hatta a sérelmet, és enyhíthette a hazatéréshez fûzõdõ remé nyeinek válsá gát, hogy a baseli megbízatás megvonása után az ekkor Princetonban tanító Tolnay Károly, valamint Eitrem és Jung ajánlására elnyerte a Mellon családtól alapított gazdag ame rikai Bollingen-ösztöndíjat a görög istenvilág archetipikus alakjairól írandó monográfia-sorozatának élete végéig tartó munkáihoz. Már ennek tuda tában tért haza az év végén Ma gyarországra, hogy megtartsa akadémiai székfog lalóját, és tisz tázza, mire számíthat hazatérésekor, aminek egyetlen fel téte léül a budapesti egyetemre való meghívást jelölte meg. Néhány elõadást is tartott, az ezeket követõ vitá ban elsõsorban Tren csényi-Waldapfel szállt szembe Luc re tius sal kap cso latos fel fogásával. Svájcba azzal a meggyõzõdéssel tért vissza, hogy nem kerülhet a budapesti egyetemre, vi szont azzal biztatták, hogy esetleg megkaphatja a római Magyar Aka démia igazga tóságát, mikor Kardos Tibort a budapesti olasz tanszék taná rává választják. Fülep Lajos 1948. június 12-i levelében még azt írta neki: „úgy gondolom, a dolog rendben van”, s hogy õ maga Ortutayval, Kerényi lánya, Grácia pedig az ügyben a minisztériumban közvetlenül illetékes Alexits Györggyel készül a döntés megsürgetésérõl tárgyalni. Ezen a napon mond ták ki a Magyar Kommunista és Szociálde mok rata Párt egyesülését, két hét múlva a Komin form elítélte és kizárta soraiból a Jugosz láviai Kommunista Pártot. Elérke zett az ítélet hirdetés pillanata.

A Társadalmi Szemle júniusi számában Lukács György bírálatát közölte Kerényi Napleányok könyvének magyar ki adásáról, amelyen fordítója - jelezve, hogy a döntés már korábban megérett - nem engedte a nevét feltüntetni (ellentétben Devecserivel, a vers-észletek fordítójával). Lukács, nem fe ledve a Köztársaság-cikk vitájának eredményét, hang sú lyozta: „Senki se állítja Kerényirõl, hogy egyénileg a fasizmus, vagy akárcsak a politikai reakció híve lett volna”, de
- foly tatta - amit ír, „a legsötétebb reakció irányába vezet, a szélsõ irracionalizmust támasztja alá egy áltudománnyá tor zult önkényes filológiai torzkép segítségével. Mert - szándék ide, szándék oda - a mitológia atmoszférája már egyszer a fa sizmus ideológiai elõkészítésének atmoszférája volt.” A könyv ben, természetesen óvakodva attól, hogy néhány felelõtlenül, de aligha tudatlanságból félremagyarázott példán kívül tudo mányos állításaival vitába szálljon, a mitologikus atmoszféra felidézésének törekvését tartotta döntõ, és Kerényit a német nemzetiszocializmus kedvelt filozófusával, Klagessel össze kötõ eszmei mozzanatnak, sõt „Kerényi fejtegetései - úgymond - … még felelõtlenebbek a Klageséinél”. Az íté let: „Akár tudja ezt Kerényi, akár nem, akár akarja, akár nem: ez a könyv tevõleges része a mai reakció ideológiai fel vonulásának. És ez olyan tény, … amelynek az ideológia terén le kell, hogy vonjuk összes következményeit.” Fülep Lajos július 28-i levelében már arról tudatja Kerényit, hogy „amit ma itt véglegesnek mondanak, az, hogy Téged nem akarnak az Igazgatóságra”, bár Grácia „azt mondta, hogy beszélt Alexits-csel, s az, mint elõbb is minden alkalommal, kijelentette, hogy semmise változott, Te leszel az Igazgató”.
A levelet az zal zárta, hogy mivel Kerényirõl senki nem akar hallani, fel tételesen elvállalta az Akadémia [a római Magyar Akadémia] vezetését. A hazatérés ügye lezárult, a Kerényi-kérdés vég legesen megoldódott. Kövendi Déneshez, élete végéig hû sé ges barátjához 1948. december 30-án írt levelébõl kitûnik, hogy ezzel most már Kerényi is tisztában volt: „Te vagy az elsõ, akinek megírom, hogy a szegedi katedra valószínûleg még e félév folyamán megürül. … Egy amerikai meghívást visszautasítottam, s ha Magyarország nem tudja megadni a ró mai munkalehetõséget, nyugdíjazásomat fogom kérni. Sem mi sincs, amivel eljátszottam volna a jogomat arra, ami egy de mokratikus Magyarországon minden tisztességes embernek kijár. … csak azt mondhatom a jövõmre nézve, amit Széchenyi: a barátaim gondoskodni fognak arról, hogy ne haljak éhen. Szószerint: a barátaim és semmiféle államiság.”

Ekkor alapította Jung a nevét viselõ intézetet Küsnacht-ban, amelybe Kerényit mitológiai szemináriumok állandó elõ adójául hívta meg, és 1948 végén írt Kerényi elõször Pet tazzoninak arról, hogy segítségét kéri a római magyar nyelvi tanszék megszerzéséhez, minthogy magyarországi kapcsolatainak alakulása újra aktuálissá tette az ügyet. A következõ év végére mind Magyarországgal, mind Olaszországgal kap csolatos reményei végleg meghiúsultak. Az év közepén, Rajk letartóztatásával a nyílt despotizmus korszaka kezdõdött Ma gyarországon. A november 29-én újjáalakult Magyar Tudo mányos Akadémia (elnöke Kerényi egykori szegedi barátja, Rusznyák István, fõtitkára Alexits) tagjainak névsorából hi ány zik Kerényi neve. Magyarország Kardos Tibor visszahí vásával egyoldalúan megszüntette a magyar nyelv és irodalom oktatását Rómában, s elsõsorban erre válaszként - és csak másodsorban Kerényinek a kinevezést akkor lehetetlenné te võ idegen állampolgársága miatt - a Külügyminisztérium további rendelkezéséig felfüggesztették a magyar tanszék mû ködését a római egyetemen, a Magyar Akadémia igazga tósága pedig a diplomáciai kapcsolatok ellehetetlenülése miatt vált illuzórikussá. Kerényi otthona végleg Ascona lett, majd 1962-ben svájci állampolgárságot is kapott.

Olaszország természetesen változatlanul fontos volt szá mára, de Pettazzoni egyre kevésbé volt hajlandó akár csak elõ adások szervezésével is közbenjárni érdekében, majd 1956-ban a Brelichcsel való szakítás, Rómához fûzõdõ legelevenebb kapcsolatának elvágása is megtörtént. Az utóbbi ügy eseménytörténetének leírása talán nem érezteti meg fe lelõ módon érzelmi hátterét: Kerényi Svájcban egyre inkább magányosnak érezte magát, és felfokozott érzékenységében Brelich kritikáját nem tudta pusztán tudományos kérdésnek tekinteni, hanem kirekesztettsége újabb bizonyítékának értel mezte; élete végéig nem engesztelõdött meg a feleségéhez halálos betegsége idején írt levelének tanúsága szerint embe ri leg mindig hû tanítvánnyal szemben. Csak ilyen helyzeté vel magyarázható a milánói iskola közepes tehetségû és tudo mányos felfogásukban tõle távol álló vallástörténészeivel való ba rátkozás, amelynek alapja elsõsorban a magyar ’56 megíté lésében való egyetértésük volt, de Kerényi munkásságában semmilyen nyomot nem hagyott.

Magyarországon a Lukács-cikket egyértelmûen „Roma locuta” -ként értelmezték. 1949-ben még megjelent egy isme retterjesztõ könyvecske, amelynek bevezetése Lukács érveit megismételve minõsítette Kerényi munkásságát; ezt követõ en Kerényit pozitívan méltató írás húsz éven keresztül nem jelent meg, sõt nevének említése, a rá való hivatkozások a magyar szakirodalomból is szinte teljesen eltûntek. Devecseri 1967-ben Lágymányosi istenek címû könyvében kiadott lírai megemlékezése után az áttörés elsõ nyílt jele a Kerényire egyébként cikkeiben egyedüliként folyamatosan hivatkozó Trencsényi-Waldapfel Imre akadémiai elõadása volt „Társa dalomtudományunk nemzeti és nemzetközi jellegé”-rõl 1969-ben. A húszas évek „magyarcélú tudomány” program jához hasonló jelenségek sûrûsödésére felfigyelve realizálta, hogy aktuálissá vált annak a küzdelemnek a folytatása, amely Kerényi vezetésével folyt a harmincas évek elején „tudo má nyunk nacionalista leszûkítése” ellen. Majd ezt tette hozzá: „hogy ma nincs köztünk, a magam részérõl szívbõl sajnálom, de akkori érdemeibõl ez nem von le semmit.” ( Magyar Tu domány, 1969, 127). Munkássága részletes érdembeli méltatására azonban a háromszáz példányban megjelenõ Antik Tanulmányok ban közölt nekrológja adott elõször alkalmat.

Mindez már nem tartozik szorosan Spineto írásának hátteréhez. A történet lekerekítéséhez azonban még egyszer vissza kell térni Lukács cikkére. Elképzelhetõ, hogy a Köz társaság -beli cikk szerzõje vagy inspirálója puszta tájékozatlanságból nem vette figyelembe, hogy a német Nemzeti szocialista Pár ton belül folyó hatalmi harc során a Rosenberg vezette propagandahivatallal szemben Himmler a történettudományok ku ta tásának saját irányítása alatt álló központjaként alapította 1935-ben az Ahnenerbé t, amelyet Rosen berg körének de magóg és a német tudósok közt is mind inkább hiteltelen ha misításaival szemben igyekezett bent és kint egyaránt tekintélyes intézménnyé kiépíteni, ezért, az alapvetõ politikai célokat természetesen soha meg nem ta gadva, máig nagy jelentõségû, szigorúan tudományos mód szerrel végzett régészeti ásatásokat és történeti kutatásokat is támogatott, s Altheim munkája az utóbbiak közé tartozott. Lukácsról azonban nem lehet tájé ko zatlanságot feltételezni sem a Hitler-Németország filozófusainak, sem Kerényinek a munkásságával kapcsolatban. Ke rényi egyébként korábban õszinte tisztelõje volt Lukácsnak (aki nek szovjetunióbeli munkásságát nem ismerte), éppúgy, ahogy az õ nyomán tanít ványai is, elsõsorban a késõbb megtagadott Theorie des Romans miatt. Még 1944-ben a Magyar Nemzeti Függet len ségi Front svájci szervezetének Közlemé nyei ben megjelent cikkében „egy nemzet öntudatlan öngyil kossági kísérleté”-nek 1919-ig visszamenõ okait vizsgálva így írt: „Még a legelsõ numerus clausus-intézkedések elõtt, amelyek a tanulni vágyókat kergették külföldre, a tanároknak kellett kezükbe venni a vándorbotot, vagy azoknak, akiket minél elõbb meg illetett volna a tanárság, s akik részben meg is kapták odakint azt, ami otthon járt volna nekik, mint a filozófus Lukács György vagy a közgazdász Varga Oroszországban, a szocio lógus Mannheim Londonban, a mûvészettörténész Tol nay Károly Princetonban.” Nem sokkal a Társadalmi Szemle -beli cikk elõtt Rómában még baráti eszmecseréket folytattak, bár Lukács elhárította Kerényi felszólítását a nyilvános vitára. Lukácsnak mindenképpen tudnia kellett, mekkora a távolság Kerényi és Klages felfogása között; lehetetlen, hogy átugrotta volna a cikkében idézett Thomas Mann-Kerényi levélvál tás nak azt az általa önkényesen ellenkezõ értelmûvé interpretált darabját, amelyben Kerényi már 1934-ben élesen meg fogal mazta Klages-ellenességét (még élesebben: Sziget 2, 1936, 13); ugyanígy legföljebb szándékosan felejthette el az Apollon 1941-ben megjelent 2. kiadásának fentebb említett elõszavát:
„A szerzõ… tudja, hogy más dolog valóban mito ló giai alakok lényegét megérteni, és megint más újonnan ki talált mito ló giákat tálalni könnyenhívõ irracionalisták és ugyan olyan könnyenhívõ racionalisták elé: például a Szel lemrõl mint a Lélek ellenfelérõl, vagy másfelõl a Logosról és a Mythosról mint két egymással harcban álló hatalomról.” A csúsztatások, önellentmondások és valótlanságok további felsorolásánál fontosabb az utalás arra, hogy a Lukács-cikk Ke rényi-ellenes támadásának fõ pontjai - kulturáltabban fogal mazva - pontosan, olykor szó szerint azonosak azokkal, amelyek már a Köztársaság -cikkben, majd az említett köny vecskében megjelentek, egyetlen lénye ges eltéréssel: a de mok rácia említése lekerült a napirendrõl. Azt sem nehéz ész re venni, hogy Lukács 1947-ben megjelent Nietzsche és a fasizmus könyvében, majd 1954-ben Az ész trónfosztásá ban az általa képviselt nézeteket teljesen más nyelven és szinten fogalmazta meg. Eléggé nyilvánvaló a magyarázat: a cikk egy már kimondott ítéletet volt hivatva a felülrõl megszabott pillanatban a tényeknek a késõbbi ítéletek sorából jól ismert hanyag kezelésével kihirdetni, nem téve fel magában a hosszú emigrációs évek tapasztalatai alapján értelmetlennek bizonyult kérdést, indokolja-e a vád - még fenn tarthatósága esetén is - az ítéletet, amely nem az ügynek, hanem a személynek szólt.

Ennek igazolására még két mozzanatot érdemes fel idézni. Trencsényi-Waldapfel Imre 1948 könyvnapján, a Lu kács-cikkel nagyjából egy idõben megjelent Humanizmus és marxizmus címû kis könyvének - egyébként utolsó lapjait kivéve egyik legszebb és legfontosabb írásának - befejezõ mon datában „spiritualizmus és materializmus ellentéte fel ol dásá nak” értelmezte Marx humanizmusát. A döntésben ille té kesek azonban jobban bíztak a szerzõben, mint az, aki - elvileg talán joggal - pártfegyelmit követelt ellene; a Társa dalmi Szemle is néma maradt. - 1953 õszén, Sztálin halála után, Nagy Imre elsõ kormányra kerülésének és Hruscsov uralomra jutásának oldottabb légkörében egy szófiai étteremben együtt vacsoráztam Alexits Györggyel, aki akkor már, múltán a régi láznak, derûs és nyílt beszélgetõtársnak bizo nyult. Az ókortudomány hazai helyzete felõl is érdeklõdött. Elmondtam, hogy Kerényi és Alföldi külföldre kényszerítése kiheverhetetlen csapást jelentett, és érthetetlennek tartom, hogy két feddhetetlenül antifasiszta és világszerte ismert tu dóst nem engedtek kated rához jutni, miközben középszerû és korábban többé-kevésbé legalábbis kétértelmû politikai magatartású tudósok (nevek nem kerültek szóba) kaptak tanszékeket; végül feltettem a szónokinak szánt kérdést: „Ki lehetett az a…, aki ezt így intézte?” Alexits tömören válaszolt: „Én voltam”, azután folytatta: „Nézd, a többiek nem jelentettek problémát, a ke zünk ben voltak, de Kerényivel és Alföldivel nem bírtunk volna el. Nemzetközi tekintélyük foly tán erõszakos elhallgattatásuk el képzelhetetlen volt, de is merve munkásságukat és termé sze tüket, felmértük: nem re ménykedhetünk abban, hogy meg nyerhetjük õket, sem ab ban, hogy elhallgatják kritikai meg jegy zéseiket, ugyanakkor tudtuk, hogy senki nincs, akit a vita képesség esélyével állít hatunk szembe velük.”

Az öngyilkossági kísérlet folytatódott.