A ceremoniálisan megidézett, ám politikailag holt idézettengerrel áll a lehetô legélesebb ellentétben legújabb demokráciánk egyetlen, elhallgatott és mégis eleven elôzménye, a néhai demokratikus ellenzék politikai hagyatéka. Az elmúlt évtized közéleti vitáinak ismeretében talán nem túlzás azt állítani, hogy a Kádár-korszak ellenzékének tevékenységére, jelentôségére, illetve egyáltalán létére vonatkozó nyilvános reflexiók alapvetôen meghatározták a közélet szereplôinek egymáshoz viszonyított pozícióit a magyar politikában. A jobboldal csökönyös tagadása ugyanolyan jellegzetes, mint az állampárt örököseinek nem kevésbé csökönyös hallgatása. Meglepô, hogy szinte valamennyi jelentôsebb párt vagy politikus ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy kinyilvánítsa viszonyát a demokratikus ellenzékhez (ez az eleven hagyományok sajátja). Megtette ezt Antall József, amikor az SZDSZ-re utalva kijelentette, hogy ô (ti. Antall) nem "a politikai alvilágban" tanulta a politizálást (kérdés, hogy az MSZMP KB-t értette-e a "politikai felvilág" alatt). És persze az SZDSZ tétovasága is jellemzô: az évfordulós alkalmakra szorítkozó tiszteletadások kiürülése jelentôs folyamatot jelez. (Persze az egykori ellenállók többségétôl mi sem áll távolabb, mint hôseposzok költése. Az ellenzék ironikus-távolságtartó deheroizálását maguk az ellenzékiek kezdték meg a nyolcvanas évek elején, a szamizdat Beszélôben. Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen bennünket. Az ellenzékiek háború utáni történelmünk egyik legfontosabb politikai csoportosulását alkották, amely döntôen meghatározta az új köztársaság arculatát és atmoszféráját, legalábbis az elsô évtizedben.)
Orbán Viktor is elmondta a magáét e tárgykörben.
A mai legnagyobb kormánypárt (ezen írás voltaképpeni tárgya) antiliberális fordulata egy emlékezetes kijelentéssel vált visszafordíthatatlanná. 1994 nyarán, a frissen megkötött szocialista-szabaddemokrata kormánykoalícióra utalva mondta Orbán Viktor, hogy "összenô, ami összetartozik".
E kijelentés gondolati súlypontja (már amennyiben az erre vonatkozó kérdés ebben az esetben egyáltalán értelmesen felvethetô) természetesen nem az "összenô"-n, hanem az "összetartozik"-on van. Orbán ezzel a kijelentéssel nem egy vitatható és azóta is vitatott politikai döntést bírált, hanem visszamenôleges történelmi kritikát gyakorolt az SZDSZ felett. Nem egyszerûen árulással vádolta meg nem sokkal korábbi szövetségesét, hanem a koalíciókötés tényében a szabaddemokraták addig rejtôzködô, voltaképpeni lényegének feltárulkozására vélt rámutatni. Ez a mondat nem volt más, mint az Apák és fiúk kései parafrázisa (emlékszünk még Grezsa Ferencre?). Ha Orbán Viktor két és fél évvel késôbb, Tocsik Márta évadján mondja ugyanezt, az alighanem megsemmisítô csapás lett volna. Így csupán önleleplezô gorombaság lett belôle.
Innen nem volt visszaút. Az ebben a kijelentésben foglaltak (másegyebekkel együtt) meghatározták a Fidesz késôbbi pályáját, és egyenes út vezetett Deutsch Tamás 1997-es miskolci kongresszusi beszédéig, amelyben a néhai demokratikus ellenzéket ugyanúgy kívánta, mint az egykori nyilasokat és kommunistákat. A Fidesz antiliberális fordulatának retorikai fordulópontjai, az eddig felsoroltakhoz hasonlóan, szinte mind a demokratikus ellenzékkel és utódjával kapcsolatos kijelentésekhez kötôdnek, nem véletlenül. A tradicionális jobboldali törzsközönséget, mindenekelôtt a jobboldali értelmiséget elsôsorban arról kellett meggyôzni, hogy a Fidesz többé nem azonos azzal a párttal, amely az SZDSZ-szel egykor stratégiai szövetséget kötött. Ennek látványos demonstrálása során a hivatalos Fidesz-álláspont erôsen ingadozott abban a tekintetben, hogy vajon csak az SZDSZ követett-e el árulást (illetve fedte föl valódi mivoltát), vagy a Fidesz maga is "komolyodott" valamicskét az évek során (az utánozhatatlan Kövér László egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy a Fidesz Fodorék távozásával "vált nagykorúvá").
A Fidesz fordulatában az a különös, hogy miközben lépésrôl lépésre átvette a hagyományos jobboldal témáit (ennek csúcspontja az 1997. ôszi földtörvény körüli összecsapás volt), politikája folyamatosan kiüresedett. Az MSZP-SZDSZ-kormány liberális bírálata helyett (amire bôven lett volna lehetôség) politikailag nehezen értelmezhetô követeléseket állított tevékenysége középpontjába, korábbi politikája markáns pontjait egymás után hagyta el. Mindez oda vezetett, hogy az 1998-as választásokra a Fidesz MSZP-hez intézett kihívása politikailag teljesen üressé vált. Ezt a választási küzdelem jelentôségének armageddoni méretûvé való felstilizálása volt hivatva eltakarni ("a múlt és a jövô erôinek összecsapása"), s ugyanezt a célt szolgálta a nemzedéki kérdés nevetséges túlhangsúlyozása is. Ez utóbbi mögött nem az a talán helytálló feltevés húzódott meg, hogy az egyes politikai szereplôk csak korlátozott számú történelmi feladat és szerep végrehajtására lehetnek képesek, nem biológiai életkoruk okán, hanem a politikai múlt holtsúlya, a személyes ellentétek és sérelmek bénító hatása miatt. Bármekkora legyen is e belátások érvényessége, tény, a Fidesz nem alkalmazhatta volna joggal ezeket az érveket, hiszen a Fidesz-vezetés politikai értelemben egyidôs a rendszerváltó elit nagyobbik részével. A Fidesz azonban a nemzedéki kérdést nyíltan biológiai vonatkozásában vetette fel. Csakhogy a politikai vitákat politikai, nem pedig biológiai érvekkel szokás megvívni.
A választási küzdelem politikai üressége a legfôbb kérdésben meglévô hallgatólagos egyetértést takarta. Mind a magyar szocialisták, mind a Fidesz politikusai arra a felismerésre jutottak, hogy az átalakulás gyötrelmeitôl kimerült lakosság nem kér többet a nagy megrázkódtatással járó reformokból, a tényleges átalakítások követelése ezért kockázatos, a gazdaság reformjának feltehetôen legnehezebb szakaszán túljutva pedig nem is feltétlenül szükséges. A két egymással szemben álló erô eldöntötte, hogy a rendszerváltó folyamatot a mai szinten fogja konszolidálni. Egyes területeken talán lehet ésszerû elôrelépésre számítani (a Fidesz esetében talán az egészségügyben vannak erre a legjobb kilátások), de semmi jele annak, hogy a magát felettébb dinamikusnak láttató új kormányban akár cseppnyi elszántság lenne például a reménytelen helyzetben lévô mezôgazdaság vagy a korhadt önkormányzati rendszer rendbetételére.
Ilyen elôzmények után alakult meg a nyáron az új kormány, amelynek csaknem féléves tevékenységét bajosan lehetne e háttér nélkül egészében megérteni. Úgy gondolom, a kormány mûködésének legjellegzetesebb vonásait már többen kielégítôen leírták, a legnagyobb visszhangot kiváltott döntéseket többnyire érdemük szerint megvitatták. Ezért én elsôsorban más jellegû összefüggésekre szeretném felhívni a figyelmet.
A Fidesz kiszolgáltatottsága
Már a kormány alakulása idején sokan joggal rámutattak arra a tényre, hogy a jobboldali töredékpártocskák messze jelentôségük és politikai súlyuk felett jutottak állami vezetô posztokhoz. Ezt a fejleményt részben magyarázza a Fidesz vélelmezett káderhiánya, de talán még inkább az a szándék, hogy e szervezetek nyomokban tán még mindig meglévô infrastruktúráját és személyi állományának használhatóbb részét végképp a Fidesz befolyása alá vonják. Ma már az MDNP-s, volt kereszténydemokrata, de még az MDF-es miniszterek és államtitkárok is mind egzisztenciálisan, mind politikai jövôjüket tekintve sokkal jobban függnek a Fidesz-vezetés döntéseitôl, mint saját pártjuktól. Ám azzal, hogy ez az irányzat visszakerült a felsô államigazgatásba, olyan szereplôk jelentek meg a kormányzati politikában (a kisgazda miniszterek és politikusok némelyikével együtt), akiknek, szemben a kiüresedett Fidesz-politikával, igenis vannak határozott elképzeléseik arról, hogy milyen irányban kellene mozgósítani az államhatalmat. Ez még nem volna önmagában végzetes, ha a koalíció legnagyobb pártja egységes akarattal képes volna gátat szabni e kissé torzonborz elképzeléseknek. Csakhogy a Fidesz az elmúlt évek során oly mértékben tette magáévá taktikailag a tradicionális jobboldal rögeszméit, hogy mára egyszerûen nem maradtak érvei velük szemben. A helyzetet igen pontosan példázza a Pokol-javaslat sorsa. Miután Pokol professzor nyilvánosságra hozta a sajtószabadságot súlyosan csorbító ötleteit, néhány napos zavart hallgatás következett a Fidesz részérôl. Majd a párt vezetôi, köztük a miniszterelnök, egymás után biztosították támogatásukról a javaslatot, és nem is igen tehettek volna egyebet, hiszen addigra már ôk is sûrûn elismételték a "balliberális" sajtóösszeesküvés mantráját. A javaslat nyilvánvaló képtelensége és a várható alkotmánybírósági bonyodalmak miatt végül a Fidesz-frakció kihátrált (vagy inkább kioldalgott) a törvénytervezet mögül, de ekkor is hangsúlyozva, hogy az "alapgondolatot" helyesnek tartja, csupán "ebben a formájában" nem tudja elfogadni. Hogy ebben a fordulatban mekkora szerepe volt a Fidesz-frakció rank and file tagjainak, és hogy egyáltalán, önálló tényezôvé fog-e válni a Fidesz-frakció, amint az idôrôl idôre megtörtént mind az MDF-, mind pedig az MSZP-frakció esetében, ma még nem tudható. Szájer József személyében mindenesetre a miniszterelnökhöz teljes mértékben lojális vezetôje van a frakciónak, ami a hírek szerint ilyen mértékben nem volt igaz Szekeres Imrére.
A fenti gondolatmenettel nem azt akartam sugallni, hogy a Fidesz ne volna felelôs ezekért a tényekért, és még kevésbé osztom azoknak a véleményét, akik szerint a naiv Fidesz a dörzsölt Boross Péterek és Torgyán Józsefek kelepcéjében raboskodik. Végsô soron közömbösnek tartom, hogy a Fidesz-politikusok ôszintén el is hiszik-e, amit mondanak, vagy jobb pillanataikban még tudják, hogy tûrhetetlen törekvésekben mûködnek közre (ráadásul a legfelháborítóbb döntések és ötletek egyenest a Fidesz-központból érkeztek). Csupán arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy a Fidesz-vezérkar folyamatos inspirációt fog kapni ebbôl az irányból, és ezeknek mind nehezebb lesz ellenállnia. A politikai élet mind súlyosabb megosztottsága miatt pedig annak is egyre kisebb az esélye, hogy a Fidesz bizonyos kérdésekben az ellenzéki pártokkal fogjon össze saját szövetségeseivel szemben (erre egyszer-egyszer még Antall József is képes volt, például az ukrán alapszerzôdés esetében). Nem szabad elfelejteni, hogy a kormánytöbbség a kisgazdákon múlik, és ôk már most is kissé sértôdöttek.
A MIÉP-jelenség
A MIÉP és a kormánykoalíció különös kapcsolata a politika eseményeinek elemzésére használt szokványos kategóriák segítségével csak részben érthetô meg. Mindannyian hálásak lehetünk azoknak a baloldali és liberális elemzôknek, akik nem lankadó elszántsággal olvassák hétrôl hétre a radikális jobboldal lapjait, és a legnagyobb disznóságokról idônként tájékoztatják a demokratikus közvélemény renyhébbik felét, s ezzel éberen tartják közönyre igencsak hajlamos figyelmünket. Másfelôl viszont úgy vélem, tévednek, amikor e hecclapok tartalmának elemzése révén próbálják feltárni például a MIÉP politikájának valódi jellegét, és nevezik a pártot szélsôjobboldalinak vagy fasisztának. Nem tagadva mindeme hangulati elemek feltûnô jelenlétét a MIÉP tevékenységében, amellett fogok érvelni, hogy a MIÉP-jelenséget, különös tekintettel e párt kormányhoz fûzôdô viszonyára, teljesebben tudjuk megérteni akkor, ha Csurka István mozgalmát a lumpenközéposztály és lumpenértelmiség osztálypártjának tekintjük. A magyar választási földrajz akárcsak felületes ismeretében sem tagadható, hogy a MIÉP törzsszavazói nem a "rendszerváltás vesztesei" közül kerülnek ki (mellesleg e szóösszetétel kvalifikálatlan használata felér a rendszerváltás eszméinek elárulásával). E mozgalom támogatói a rendszerváltás során jóformán mindent elértek, az államigazgatásba történô tömeges bebocsáttatáson kívül, és éppen erre szeretnének most sort keríteni. Ha a MIÉP csak töredékét komolyan gondolná annak, amit lapjában folyamatosan hirdet, egyetlen percig sem támogathatná a kormányt. A MIÉP gyakorlati politizálásából tökéletesen hiányzik minden szélsôséges-rendszerellenes mozgalom legjellegzetesebb vonása: az államellenesség. A MIÉP hívei nem megdönteni akarják az államot, hanem ellenkezôleg, zsíros állami állásokra, kitüntetésekre és persze állami megrendelésekre áhítoznak. Forradalmi víziók helyett karrieresélyeik javítgatásával vannak elfoglalva. Jellegében inkább társadalmi, semmint politikai antiszemitizmusuk is a karrierkilátásaikat veszélyeztetni vélt csoportnak szól, s nem fajelméleti alapú. (Szó sincs arról, hogy az itt elmondottak miatt a MIÉP politizálását kevésbé kellene visszataszítónak tartanunk. Erkölcsi megítélésükön mit sem változtat, hogy milyen tényleges politikai szándék lappang a köztársaság politikai alapzatát és a demokratikus közérzületet mindenképpen romboló tetteik mögött. A széles körû tisztogatások nyomán hátramaradt üres állások egy részébe saját csapataikat kívánják segíteni. Hogy milyen esélyekkel, az még nem dôlt el.
A MIÉP propagandája és tényleges törekvései közötti szakadékot a demokratikus politikusok zavarodottsága is jól mutatja. Hiszen a Csurka István szertartásszerû provokációira felelô ezerszer jogos és ôszinte tiltakozások is idônként mesterkéltnek hatnak. Ha a szélsôjobboldali provokáció csak nehezen vehetô komolyan, akkor a tiltakozás is rutinszerû gyakorlattá válik.
Hatalomkoncentráció
A Fidesz-kormány eddigi tevékenységével és fôképp kilátásba helyezett intézkedéseivel kapcsolatban talán a leggyakrabban hangoztatott bírálat az ún. hatalomkoncentrációval függött össze. Ez a vád azonban ilyen differenciálatlan formában nem tartható. A kormány lépéseiben kétségtelenül megfigyelhetô az a törekvés, hogy minél több hatáskört vonjon magához, és fôképp, hogy minél nagyobb összegû pénzek felett rendelkezhessen. E lépések sorába tartozik a tb-önkormányzatok feloszlatása, a Kincstári Vagyonkezelô Igazgatóságnak a Miniszterelnöki Hivatal alá rendelése, a Postabank visszaállamosítása és újabban néhány korábban önálló költségvetési pénzalap (Környezetvédelmi Alap, Nemzeti Kulturális Alap stb.) tervezett beolvasztása. Az itt felsorolt intézkedések nem eshetnek egyforma megítélés alá. Az elmúlt évek tapasztalatai egyértelmûen bebizonyították, hogy az eredetileg a kormány hatáskörébe tartozó döntések (s különösen a költségvetési pénzek elosztása) egy részének decentralizálása ("társadalmasítása") éppenhogy nem vezet kevesebb pazarláshoz, nagyobb átláthatósághoz és igazságosabb döntésekhez. Az elôzô kormányok vélhetôen részben jóhiszemûen folytatták a decentralizálás politikáját, de ez a legtöbb területen kudarcot vallott. Az Egészségbiztosítási Önkormányzat végeérhetetlen botrányainál aligha kell erre jobb illusztráció: a tb-önkormányzatok megszüntetése mindenképpen helyeselhetô lépés. Jogos bírálatot inkább az válthat ki, hogy az eddigi intézkedések (a kormányfelügyelet alá helyezés) önmagában semmit nem oldanak meg, az egészségügy átfogó reformterveirôl pedig nem hallani - ugyanakkor a tavaly megindított nyugdíjreformot egyenesen támadja a kormány.
Másfelôl a koalíció komoly politikai kockázatot és terhet vesz magára azzal, hogy a különféle döntési jogokat és pénzeket magához vonja. Ezek a döntések ugyanis megsokszorozhatják a korrupció, a részérdekek felülkerekedésének lehetôségét magában a kormányzati politika középpontjában. Ha a kormánynak nem csupán átmeneti centralizáció a célja, azaz nem azért vette magához például az egészségügy pénzeinek és a Postabanknak az irányítását, hogy utóbb privatizálja s ezzel a lehetô legnagyobb mértékben kivonja ôket a politikai korrupció hatókörébôl, akkor ezek a döntések többlethatalom helyett egyenesen a kormányzat cselekvôképességének megbénulásához vezethetnek. Nem szabad elfelejteni, hogy a "fojtogató korrupció" elsôsorban magát a kormányzatot fojtogatja, még ha ez a mindezt elszenvedô honpolgárt nem is vigasztalja. A korrupt kormányzat képtelen egységes politikai akarattal a közjó általa adott leírását megvalósítani vagy legalább erre törekedni, mivel az egységes akarat a kormányzatra ülepedô széttartó különérdekek mentén töredezik, a varrásnál felfeslik. Minél hatalmasabb bürokráciát mozgat, minél nagyobb összegeket oszt el önkényesen a kormány, annál nagyobb az esélye a magánérdekek beszivárgásának. Többek között ezért erôsen ellentmondásos (önmagában is szabadságkorlátozó tendenciája mellett) az az elképzelés, hogy a politikai korrupciót, például a rendôri korrupciót a rendôrség és általában a kormányzati szervek hatáskörének és jogosítványainak bôvítésével kell visszaszorítani. Ha a korrupt állam akarja felszámolni a korrupciót, ráadásul a nyilvánosság eddiginél is nagyobb mellôzésével, amint erre Pintér Sándor nyugdíjas rendôrtábornok utalt határozottan, ez Münchausen báróhoz méltó mutatványnak ígérkezik. A korrupt államot ugyanis csak "kívülrôl", éppen a nagyobb nyilvánosság révén lehet felszabadítani.
Önmagában helyeselhetô az a törekvés, hogy a közhatalom visszanyerje ellenôrzését az elburjánzott félállami "autonómiák" felett, ezt azonban sosem kísérte az átláthatóság és beszámoltathatóság kiterjesztése. Holott éppen ez utóbbiak az állam demokratikus mûködésének tényleges mércéi, nem a centralizáció vagy decentralizáció mértéke. Végezetül utaljunk arra a jelenségre, amely minden bizonnyal a legijesztôbb a parlamentáris demokrácia jövôje szempontjából. Ha az Orbán-kormány valóra váltja tervét, hogy az Országgyûlés csak háromhetente tartson plenáris üléseket, és ezzel az ellenzék által a kormányhoz intézett interpellációk, kérdések és azonnali kérdések lehetôségét is harmadára csökkenti, az jelentôs lépés lesz az Országgyûlés erôtlen díszletté silányításához vezetô úton. A közvélemény rálátása a parlament tevékenységére már most is meglehetôsen szegényes, a napilapok tudósításai többnyire érdektelenek és követhetetlenek, a Magyar Televízió már korábban megszüntette fômûsoridôben sugárzott parlamenti összefoglalóját, így a legtöbben kizárólag a különbözô tévécsatornák híradóiból szerzik benyomásaikat e téren. Ha az ülésnapok száma harmadára csökken, a tudósítások is csak háromhetente fognak befutni, miközben a kormány döntéseirôl folyamatos a tájékoztatás. Ezzel a kormány Országgyûlés elôtti felelôssége nem maradna sokkal több üres szólamnál. Ebbe a sorba tartozik a miniszterelnök és bizonyos miniszterek azon hajlandósága, hogy ne jelenjenek meg az Országgyûlés bizottságainak meghallgatásain, amire persze volt példa az elôzô kormány idején is (éppen Keleti György esetében), de nem olyan súlyú ügyekben, amilyenekben most nemegyszer semmibevették a bizottságokat. A legnagyobb jóhiszemûség mellett sem lehetséges nem észrevenni, hogy itt összefüggô, tudatos törekvésrôl van szó.
A "kommunistakérdés"
Az antikommunista gyökerû Fidesz-kormány esetében szocialista dominanciájú elôdjénél szükségképpen élesebben vetôdik fel az ún. kommunistakérdés. A rendszerváltás kezdete óta eltelt majd egy évtized ellenére nem kevésbé eleven problémakör velejét jól ismert tények adják: a rendszerváltás (Szabó Miklós lapidáris megfogalmazásában) nem azokat deklasszálta, akik ellen politikailag irányult. Már az elsô kormány idején megkezdôdött, a Horn-kormány alatt pedig látványosan felgyorsult a volt nómenklatúra egy része (magán)gazdasági hatalmának kiépülése, s a néhai állampárt (ma már sokféle meggyôzôdésû) közismert képviselôi vagy szövetségesei az élet minden területén jelentôs pozíciókkal rendelkeznek.
A kommunistakérdésrôl folytatott vitákban rendszerint a következô álláspontok rajzolódtak ki, legalábbis a liberálisok rekonstrukciója szerint: a jobboldal számára valójában nem is a rendszerváltás volt a fontos, ôk inkább "elitváltást" szorgalmaztak, az új elit összetételére vonatkozó kritériumaikat viszont (jobb esetben) homályban hagyták. Szerintük tehát elsôsorban nem az intézmények jellege a fontos, hanem hogy kik töltik be a vezetô posztokat. Ezzel szemben maguk a liberálisok és egynémely reformkommunisták valódi rendszerváltást akartak, elitcsere helyett "intézményes garanciákat" arra nézve, hogy bárki töltse is be a politikai vagy gazdasági vezetô szerepet, hatalmát csak alkotmányosan gyakorolhassa. Ez utóbbi nézet szerint tehát voltaképpen közömbös, hogy személy szerint kik töltik be e funkciókat, a lényeg a jó törvények és megfelelô intézmények megléte. Az itt vázlatosan ismertetett két álláspontot sem erkölcsileg, sem politikailag nem tekintem egyenrangúnak, és minden esetben a másodikat részesíteném elônyben. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy érzelmileg ez a megoldás cseppet sem kielégítô. Egy politikai rendszerre igenis jellemzô, hogy kik lehetnek benne sikeresek, hogy melyik embertípusnak kedvez. S ez a megérzés igen élesen tükrözôdik a közvéleménynek az új rendszerrôl alkotott ítéletében. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az egykori pártfunkcionáriusok magángazdasági befolyása a jogállam eszméjének sérelme nélkül nem korlátozható, még ha ezt is tartanánk kívánatosnak. Az égetô dilemma tehát az, hogy miközben a volt nómenklatúra tagjainak látványos karrierje napról napra ássa alá az alkotmányos rend hitelét, ez ellen éppen az alkotmányos rend épségének védelme miatt nem lehet semmit tenni.
Ezzel a feladvánnyal szembesülve a Fidesz a büntetôjog szelektív alkalmazásának, illetve az ezzel való fenyegetésnek az eszközéhez nyúlt. Az elôzô ciklusban elkövetett visszaélések felgöngyölítése címén átfogó vizsgálatokat és tömeges felelôsségrevonásokat helyezett kilátásba (nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a politika hitelét és népszerûségét nagyon nagy részben a tényleges korrupciónak köszönheti), és ennek elôkészületeként példátlan jogosítványokat készül adni az APEH-nek és a rendôrségnek, szigorítani fogja a büntetô törvénykönyvet, és korlátozni akarja a bíróságok mérlegelési jogát az egyes ítéleteknél. Mindezekben az intézkedésekben a fenyegetés a közös, tehát nem az az érdekes elsôsorban, hogy általánosan is alkalmazni fogják-e a megszigorított szabályokat. E lépéseket lehet úgy is értelmezni, hogy a Fidesz megpróbálja tönkretenni a szocialista vonzalmú nagytôkéseket, és úgy is, hogy fenyegetésekkel a maga karámjába akarja terelni erre hajlandó részüket. Nem komolyan venni azonban nem lehet: a kormány tagjai és maga a miniszterelnök is nemegyszer a gazdasági hatalom átrendezésének szükségességérôl beszélt, márpedig ez nem azonos a visszaélések leleplezésével.
A Fidesz-offenzíva együtt járt az ellenzék és a hozzá közel állók közvélemény elôtti kriminalizálásával. Az ellenzéki pártok természetesen tiltakoztak és tiltakoznak a kormányzat e lépései ellen, és azonnal megkapták, hogy ôk is a szervezett alvilág szekértolói. (Igaz, e fôként Kövér László által elôvezetett okfejtésekben nem volt mindig világos, hogy az ellenzék az "alap" vagy csupán a "felépítmény" ebben a konstrukcióban: az alvilág bábja vagy ô maga mozgatja az alvilágot.) Az ellenzék kriminalizálása a magyar publikum minden eddiginél mélyebb megosztottságához vezetett, amelybôl egyáltalán nem látszik a kiút. Ha a nemzet egyik fele a másikat nemzetellenesnek nevezi, az nem túl elegáns, de még mindig nyitva hagyja a nemzet mibenlétérôl folytatott vita lehetôségét. Ha ellenben a kormány az ellenzéket adócsalónak, az alvilág meghosszabbított kezének és egyéb "vastagbôrûnek" titulálja, akkor egyszerûen nincsen hová hátrálni vagy mirôl érvelni. Egyértelmû, hogy az ilyen mélységû megosztottság nem ér véget az egyik vagy a másik fél akár többszöri, az ellenfél felett aratott gyôzelmével; csak akkor lehet ennek véget vetni, ha erre legalább a szembenállók egyike tudatosan és következetesen törekszik. Egy ilyen helyzetnek azonban egyelôre még a lehetôségét is nehéz elképzelni.
A sebezhetô magyar demokrácia
A Fidesz eddigi féléves kormányzása még valamit egyértelmûvé tett: a magyar nép nem fog kaszára-kapára kapni, ha bizonyos jogait 1989 óta nem látott mértékben beszûkítik, ha az alkotmányos berendezkedés egynémely alapintézményének normális mûködését tudatosan korlátozzák. Már évekkel ezelôtt többen elmondták, hogy az új magyar demokrácia legnagyobb támasza nem az erkölcsi magasabbrendûségébe vetett hit erôssége, hanem a nép közönye, amely lehetetlenné teszi, hogy a rendszer megdöntését célul tûzô új radikális mozgalmak jelentôssé váljanak. Ez ma sincs másképp: a MIÉP megerôsödése a fent leírtak miatt szerintem nem számít kivételnek (bár nem áll szándékomban tippeket adni, világosnak tûnik, hogy Magyarországon az a szélsôjobboldali politika lehet valóban sikeres a jövôben, amely kendôzetlenül a cigányellenességet állítja tevékenysége középpontjába). Ugyanakkor az elmúlt félév és bizonyos értelemben már az azt megelôzô egy-két éves idôszak is ismét megmutatta, hogy a közöny nagyon megbízhatatlan támasz. Talán megvéd ideig-óráig a rendszeren kívülrôl érkezô támadásoktól, de teljesen védtelenné teszi a demokráciát, ha a belsô közmegegyezés vesz antidemokratikus fordulatot (például a közbiztonsági hisztéria kapcsán), vagy ha maga a végrehajtó hatalom szánja el magát súlyos korlátozásokra (mint például az Országgyûlés mûködésének korlátozása vagy az APEH jogkörének példátlan mértékû kiterjesztése). Ma az a helyzet, hogy az alkotmányos rend védelme sokkal nagyobb mértékben függ egyes ellenôrzô intézmények (az ombudsmani hivatal, az Alkotmánybíróság vagy az Állami Számvevôszék) határozott kiállásától, mint az enervált demokratikus közvélemény tiltakozásától vagy a részben erôtlen, részben a közvélemény szemében hiteltelen ellenzéki pártok fellépésétôl. Ha az ellenzéki pártok és néhány, a szabadságjogok védelmére megszervezôdött állampolgári szervezet nem tudja az eddiginél sikeresebben és meggyôzôbben mozgósítani a közvéleménynek azt a részét, amely a fenyegetések légköre ellenére is hajlandó bizonyos esetekben az alkotmányos rend védelmére kelni, akkor az igen törékeny demokratikus államberendezkedés épsége a kormányzó erôk józan önmérsékletén fog múlni. És az eddigiek fényében túl sok reményre nem lesz okunk.
Észrevételeit, megjegyzéseit,
kérjük, küldje el postafiókunkba:
beszelo@c3.hu