A BBC tudósítója, Nick Thorpe telefonált, hogy fel szeretne keresni munkahelyemen, az Európa Könyvkiadóban. Furcsának tûnt kérése, mert korábban sosem jelentkezett be; jött, amikor kedve tartotta, és általában a lakásomon találkoztunk.
Nick, maga elôtt taszigálva egy nôt és egy férfit, pontosan érkezett. Bemutatta ôket, azok azonban nevüket épp csak elmormogták, úgyhogy semmit sem hallhattam.
Románok mondta Nick, mire én természetesen románra fordítottam a szót. Ettôl a zavar még nagyobb lett. Tulajdonképpen nem tudtam, mit is keresek e helyzetben, de akkortájt, 1987 második felében még nem volt gyakori románok látogatása Budapesten. Igyekeztem tehát élni az alkalommal, és könnyedén csevegni olyan témákról, melyek semleges voltuk ellenére mégis érdekes lehettek. Ettôl a hangulat azonban cseppet sem lett kevésbé kínos.
Nézd elégelte meg a huzavonát Nick Thorpe , mindketten menekültek. Nem fogják elárulni a nevüket, és hogy hol húzták meg magukat. De szeretnének valamit tenni. Lényegében már csináltak is ezt-azt. Segítségre szorulnak, és ebben nyilvánvalóan rád gondoltam. Persze, nagyon félnek tette hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Rendben mondtam , de hadd beszéljem ezt meg velük. Nézzék folytattam románul , nem tudom, mirôl van szó, de ha Nick hozta magukat ide, szívesen segítek. No, persze tudnom kell egyet és mást
Szemük továbbra is gyanúsan méregetett. Éreztem, ha gyorsan nem történik valami, teljesen elmegy tôlük a kedvem. Mintha átláttak volna rajtam, felálltak, röviden búcsúzkodtak, majd elindultak kifelé, anélkül hogy bármiben is megegyeztünk volna. Nick még visszanézett, tekintetében bocsánatkérés volt, és némi bosszankodás.
Egy hét múlva, ugyanabban az idôben, bejelentés nélkül visszajött a férfi és a nô; most egyedül voltak.
Meggondoltuk magunkat kezdte egyikük. Ne haragudjon a korábbi tartózkodásért, de alig négy-öt hete hagytuk el Romániát
Lassan sor került a részletekre, és ami megnyugtatónak tûnt, egyszer sem kellett közbekérdeznem. Kiderült, Temesvárról érkeztek, házasok. A férfi neve Cornel Rosca, a nôé Doina. Otthon röpcédulázni kezdtek, de következményként csak a növekvô veszélyt tapasztalhatták, tényleges hatást, szolidaritást semmit. Lefizettek egy rendôrt, aki elintézett egy párnapos budapesti látogatást számukra; errôl azonban már nem akartak visszatérni. Nyugatra mennének, de látják, hogy azért már innen, Magyarországról is lehet tenni valamit érveltek.
Igen? szóltam közbe némi öniróniával. Mibôl gondolják, hogy itt bármibe is belekezdhetnének?
Egyrészt Magyarországon van ellenzék mondta Cornel. Azonkívül már megpróbálkoztunk egy-két dologgal. Rögtön azt követôen, ahogy megérkeztünk. Például ezekkel
Egy tenisztáskából kötegnyi román nyelvû röpcédulát emeltek ki. Már elsô látásra is nyilvánvaló volt, hogy a nyomtatáshoz egyszerû, de célravezetô megoldást választottak; kartonból kivágott sablonnal festették rá a papírokra a szöveget. Kisvártatva elô is került egy sablon, de valamivel nagyobb, mint amit a röpcédulákhoz használhattak.
Ezzel a Romániába menô vagonokra festünk fel szövegeket.
Épp kérdezni akartam valami nagyon praktikusat, amikor derengeni kezdett egy BBC-közlemény emléke. Pár nappal korábban az angol rádió arról számolt be, hogy a Romániába menô nemzetközi vonatokon valóban rendszerellenes szövegek tûntek fel. Ráadásul eléggé elmés módon. A fülkeajtók belsejére került a felirat; tehát, amikor oda belépett a vámos, határôr, jegykezelô, esetleg rendôr, a kinyíló ajtó belsô része eltûnt a kupéburkolat mögött; amikor viszont távoztak, és bezárták maguk mögött az ajtót, a szöveg ismét elôkerült. Az utasok így minden további nélkül elolvashatták. Már értettem az összefüggést Nick Thorpe és közöttük, ugyanakkor nyugtalanná váltam: most, hogy a rádió az esetet bemondta, a magyar hatóságok is szemfülesebbek lesznek. A határôrség örömmel, a belügyminisztérium III/III-asai pedig kéjjel szolgáltatják majd ki ôket Romániának, ha egyszer rájuk teszik a kezüket.
No, ennek ezzel vége mondtam. A sablont itt hagyjátok, és megbeszéljük, mi mást is lehetne csinálni.
Úgy tegezôdtünk össze,
hogy észre se vettük.
*
1988 januárjának végén létrejött a România liberaÿ (Szabad Románia) nevû, romániai románokból álló magyarországi emigráns szervezet. Ma sem értem, hogyan tudtak azonnal kapcsolatot teremteni egymással, de az átjövô és egyre inkább útlevél nélkül, a zöldhatáron érkezô menekültek napok alatt egymásra találtak. Nyilvánvalóan mindannyian Nyugatra akartak menni, és ahhoz sem fért kétség, hogy egyiküket sem mozgatták különösebben emelkedett politikai vagy morális célok. Ugyanakkor az is biztos, hogy Budapesten pillanatok alatt kialakult bennük valamiféle tenniakarás.
Többnyire értelmiségiek voltak, de fôként mûszaki értelmiségiek, ami persze aligha lehetett meglepô. Az író-, mûvész- és tanáremberek általában már korábban kialakítottak valamiféle kapcsolatot a román emigrációval, így ha távozni próbálkoztak az országból, az ô segítségüket vették igénybe. Az is igaz, hogy a szóban forgó értelmiségi réteg inkább elkötelezte magát a román nemzeti célok iránt, semhogy Magyarországot alkalmas helynek találta volna a jövôkeresésre. Ceausescuékhoz hasonlóan ôk is ellenfelet láttak minden magyarban. A mûszaki értelmiség még ha nem is volt mentes hasonló elôítéletektôl könnyebben távol tudta tartani magát az olykor elvárt, máskor meg elôírt nacionalista elkötelezettségtôl. Bizonyos értelemben közelebb is éltek a magyarokhoz, minthogy munkatársaik között nem érvényesült olyan etnikai szempontú szelekció, mint a tágabb humán-értelmiségi" körökben.
Roscaék semmilyen egzisztenciális segítséget sem kértek tôlem. Ez volt a legmeglepôbb. Cornel egyetlen szót sem tudott magyarul; Doina viszonylag folyékonyan beszélt, de érdekes módon nyelvtani és kiejtésbeli furcsaságai nem a román nyelvet idézték, hanem a bihari meglehetôsen lehangoló magyar dialektust. Házasságuk elôtt a nô Nagyváradon élt, olyan közegben, amely valaha teljesen magyarnak számított. A Szacsvay utcai leválasztott lakásukat alighanem azt követôen kapták, hogy az ott lakó belvárosi magyarok nagyobb része vette a sátorfáját, és menekült, amíg még tehette; Amerika, Izrael vagy épp Budapest felé. Más részük pedig lassan elszegényedett, mindinkább lecsúszott a társadalmi ranglétrán, és a külvárosok lakónegyedeibe kényszerült költözni.
Doina tehát jól beszélt magyarul, és ezzel rá hárult a feladat, hogy kettejük magyarországi egzisztenciális kapcsolatait megteremtse. Ezt meg is oldotta; egy maszek restaurátornál helyezkedtek el: Cornel ügyesen rajzolt és festett, felesége pedig keze alá dolgozott. Ebbôl valahogy megéltek; béreltek egy szobát a Menedék Bizottság1 egyik szükséglakásában csak késôbb kaptak helyet. Esténként pedig szervezték a románokat, cikkeket írtak eljövendô újságjukba, és próbáltak úgy viselkedni, mintha a legtermészetesebb dolog volna 1988-ban Magyarországon politikai menekültnek lenni.
A Demokratikus Ellenzéktôl sikerült némi pénzt szereznem papírra, így újságjuk, a România liberaÿ tavasz táján megjelenhetett". Körülbelül száz példányban készült; adtam nekik egy írógépet, ezzel gyártották a szövegeket, amiket aztán éjjelente felragasztottak egy A3-as ívre. Másnap reggel egyszerû fénymásolással ebbôl elkészítették a példányokat.
Cikkeik az elsô idôkben furcsa átkozódásokkal voltak tele, és persze nagyfokú magatehetetlenséget tükröztek. Az ortodox-bibliai jelleg éppúgy szórakoztatott, mint amilyen mértékben idegenkedésre is késztetett. Aztán elkezdtem fordítgatni nekik a magyar sajtóbeli cikkeket, különösen az ellenzékibb illetve szamizdat sajtóét, így lassan nemcsak az kapott hangot írásaikban, hogy mennyire szégyellik és utálják Ceausescut, hanem az is, hogy mennyiben hibás az átlagromán tehát ôk maguk mindabban, hogy országuk szellemileg képtelen kikecmeregni a XVII. századból.
Persze ôk is tudták, munkájuk egyedüli próbája kizárólag az lehet, ha a budapesti önszervezôdésen túl hatást tudnak gyakorolni az otthonmaradókra. A gyûléseken, amiket általában a lakásomon tartott a szervezet kezdetben öt, majd tíz, végül megszámlálhatatlan tagú vezetôsége, mindenféle megoldás szóba került.
Az, hogy lapjukat saját tehát magyar csatornáinkon küldjük vissza Romániába, szóba sem jöhetett, ugyanis semmilyen kapcsolat sem létezett az ottani magyar és román másként gondolkodók között. Az erdélyi magyar ellenállás teljesen konspiratív volt, ugyanakkor megfélemlített; román megfelelôje pedig tulajdonképpen nem is létezett. Annak sem lett volna értelme, hogy erdélyi magyarok dobják be ellenzékinek vélt románok postaládáiba a nagy nehezen átjuttatott újságot. Ezt senkitôl sem várhattuk el, ráadásul ottani munkatársaink már addig is túl sokat kockáztattak azzal, hogy tartották velünk a kapcsolatot, semhogy még ilyesmivel is kihívjuk ellenük a sorsot.
Értelmesebbnek gondoltuk, ha a Szabad Európa román adása hasonlóképpen a magyar szerkesztôség készséges segítségéhez sugározná a lap cikkeit. A román emigrációval kapcsolatos rémes csalódás itt érte ôket elôször; a rádió szerkesztôségének müncheni munkatársai ugyanis kereken megtagadtak mindennemû együttmûködést. Sôt, minthogy a magyar adásban ekkor én már naponta szerepeltem, így a magyar szerkesztôkkel is napi kapcsolatban álltam, rajtuk keresztül azt üzenték: ne nagyon álljak szóba a Magyarországra menekült románokkal, minthogy ôk egyértelmûen a Securitate emberei kell legyenek.
Ekkor persze már túl voltam azon, hogy kételkedjem bennük. Nem állíthatom, hogy ne fordult volna meg a fejemben egy efféle eshetôség korábban, mindazonáltal a Securitatéval kapcsolatos saját tapasztalataim, a kihallgatásokon szerzett benyomásaim egyre és másra megtanítottak. 1983 és 1988 között egyébként is túlságosan elôtérbe kerültem; a Szabad Európában elmondott napi-heti kommentárjaim miatt eléggé közellenségszerûvé váltam Romániában ahhoz, hogy állandóan résen kelljen lennem. Tehát hogy eltanulhassam a célszerû gyanakvás és a nélkülözhetetlen bizalom fortélyait.
Ez persze nem azt jelentette, hogy a menekültek között ne lett volna ügynök, bár tudtommal nyílt leleplezésre nem került sor. Egy alkalommal Cornel felhívta a figyelmemet egy Manea nevû alakra. Biztos a Securitate küldte mondta. Szólni kellene a magyar belügynek. Állandóan bomlaszt, mindig más a véleménye, már-már lehetetlen bármit is megszervezni, ha ô jelen van.
Jól van mondtam , ha akarsz, szólj a magyar belügynek.
Én? kérdezett meghökkenve.
Nekem ugyan semmi dolgom velük.
És esetleg a barátaidnak? próbálkozott továbbra is.
Nekik sem válaszoltam. De még ha lenne is, ugyan mivel bizonyítanád, hogy Manea agent provocateur? Azzal, hogy nem tetszik a képe? Hogy zavaros és izgága?
Szegény Manea ha ugyan ez volt az igazi neve valóban maga volt a megtestesült különösség. Mesélték róla, hogy amint Budapestre érkezett és berendezkedett valamelyik szükséglakásban, elsô dolga volt egy kisebb lavórt vásárolni, mert roppant, cyranói orra miatt csak abból tudott inni. Már-már sajnálni kezdtem a Securitatét, hogy egy efféle feltûnô jelenséggel kényszerül bajt keverni a magyar fôváros kellôs közepén. Azt ajánlottam tehát Cornelnak, hogy szakítsanak meg vele minden kapcsolatot, ne hívják el az összejövetelekre, de azért tartsák rajta a fél szemüket.
Manea egyébként, amint észrevette, hogy a levegô ritkábbá válik körülötte, rögvest eltûnt. Késôbb megtudtam, visszament Romániába, ami persze egyértelmû volt azzal, hogy tényleg az ottani titkosszolgálatnak dolgozhatott.
A Szabad Európa Rádió akkori román szerkesztôit viszont nem ilyen aggodalmak nyugtalanították; sokkal inkább az, hogy létrejöhet valamiféle román ellenzéki megmozdulás és hagyomány, ami Magyarországra, a magyarokra támaszkodik. Féltek attól, hogy a magyarok ezt kihasználják, de sokkal inkább tartottak attól, hogy a nyugati román emigráció elveszíti még azt a kevés legitimitást is, amit a Ceausescu-rendszerrel szembeni erôk körében magáénak mondhatott. E legitimitás nemcsak azért volt mindössze részleges és módfelett jelképes, mert az emigránsok lényegében semmit sem tettek a rezsim megdöntéséért, és nem is tehettek, minthogy szervezeteiknek egyáltalán nem voltak demokratikus elképzeléseik, de köztudott volt, hogy a nyugati románság mérvadó körei messzemenôen együttmûködnek Ceausescuékkal. Számtalan ember mellesleg jómagam is kapott fenyegetô leveleket, üzeneteket; ezeket általában Nyugat-Németországból, Ausztriából vagy Amerikából postázták.
A bennük foglaltakban pedig egyaránt tükrözôdött az a nemzeti és szocialista hagyomány, amely a nyilas mozgalomnak megfelelô korábbi Vasgárda és Ceausescu világszemléletét egyaránt meghatározta.
Cornelék számára roppant csalódást jelentett ez az elzárkózás, és szomorúságukat az sem mérsékelte, hogy a SZER magyar adásaiban elhangzó kommentárok a róluk szóló információkat hangsúlyosan közvetítik. Érthetô volt e kiábrándultság, hisz számukra az jelentett volna igazi áttörést, ha a románságot közvetlenül sikerül megszólítaniuk.
Mellesleg a magyarországi fogadtatás sem tûnt egyértelmûnek. Korábbi elképzeléseink arról, hogy tulajdonképpen mindenki átlátja majd a román politikai ellenállásnak nyújtott magyar segítség morális és gyakorlati fontosságát, továbbá, hogy Magyarország egyre inkább nyugati államként tûnhet fel, ha itt valamiféle román emigráció zavartalanul mûködhet, nos mindez némileg illuzórikusnak bizonyult. Nemcsak a köznapi ostobaság játszott ebben szerepet, de az átgondolt, céltudatos törekvésekkel bíró szélsôjobboldali bornírtság is.
Nyilvánvalóan nem azokról beszélek, akik jobboldali meggyôzôdéseik ellenére akartak segíteni rajtuk. Az ilyenek többnyire parvenü passziót láttak abban, ha vasárnaponként Corneléket ebédre invitálták XII. kerületi újgazdag környezetükbe, hogy aztán mintegy utófogásként vagy trófeaként felszolgálva valami furcsa rítus keretében bevonhassák ôket kisded nemzeti játékaikba: kiteregették elôttük Nagy-Magyarország térképét, és hosszas fejtegetésbe kezdtek mindenki más balkáni alsóbbrendûségérôl, aki nem magyar. Jelzem, bár átjövetelükkor Cornel egyetlen szót sem tudott magyarul, három hónap után már folyékonyan kommunikált. Tehát kiválóan megértett minden, önmérsékletet messzirôl sem ismerô népnemzeti tirádát, és késôbb jellegzetes tónusok kíséretében kacagva reprodukálta a hallottakat. Ekkor döbbentem rá, hogy pár hónap alatt e két ember hosszabb utat tett meg a nyugati életforma felé, mint annak a magyar újjobboldali rétegnek a zöme, amely a kedvezôbb feltételek dacára képtelen volt levetkôzni elôdeinek tanyasi kannibalizmusát.
Szóval nem ezekrôl az emberekrôl van szó, amikor a România liberaÿ elleni jobboldali támadásokról beszélek. Sokkal inkább az akkor már Csurka István körül sertepertélô elemekrôl, akik igyekeztek kapcsolatokat kialakítani a magyar belüggyel, hogy létrehozhassák a maguk nemzeti-kommunista különalkuját a hatalommal, és reprodukáljanak valami olyasmit, ami ha más vonatkozásban nem is, de a demokráciával szemben érzett agresszív kisebbrendûség tekintetében késôbb egyértelmûen életképesnek bizonyult. Mindent megtettek, hogy mozgósítsák a belügyminisztériumot és részben a közvéleményt a menekültekkel szemben, akik nemcsak elvették tôlünk Erdélyt, de most a nyakunkon is élôsködnek, arról nem is beszélve, hogy valamennyit a Securitate küldte". E díszes jobboldali társaságnak aztán maradéktalanul sikerült bevonulnia a magyar titkosszolgálati panteonba, Boross Péter tárca nélküli minisztersége idején.
Ebben a hangulatban zajlott Bartók
Béla újratemetése a Farkasréti temetôben,
ahová a román emigránsok külön koszorút
vittek, és amit a román SZER mély hallgatása
ellenére sikerült mégis hírré tennünk
a Radio France Internationalban, a Deutsche Wellében, az amerikai
National Public Radióban és persze a BBC-ben. És bizonyos
fokig ez a hangulat határozta meg az 1988. június 27-re tervezett,
a romániai falurombolás elleni tüntetés elôkészületeit
is.
*
Ami a falurombolás tényét illeti, azzal kapcsolatban mindig is kétértelmûek voltak az érzéseim. Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy a tervet azaz a falvak romániai modernizálásának tervét a román rezsim fel fogja használni arra, hogy megzavarja a tradicionálisan magyarok által lakott települések nyugalmát. Az esetleges összevonásokkal az eddig etnikailag egynemû falvak vegyes lakosúakká válnak majd, a vegyes lakosúakban pedig többségbe kerülnek a románok. Az összevonás mellesleg alkalmat teremt majd arra is, hogy a központi finanszírozás átszervezésével olyan beruházások induljanak, amelyek egyedüli célja Erdély újabb feltöltése lesz óromániaiakkal, persze az adminisztráció és ezzel a rendôrségi megfigyelés intenzívebbé tétele mellett.
Másrészt viszont nagyon is gyanítottam, hogy az egész hercehurca lényegében mégis azon óromániai települések tényleges korszerûsítéséért történik, amelyek semmit sem változtak az elmúlt ötszáz évben, és amelyek lakossága ugyanúgy ôrizte az analfabetizmus köré szervesülô, szilárd tradíciókat, mint korábban. Egyszóval Ceausescu Óromániában valóban valamiféle sürgetô modernizációs elképzeléseket akart valóra váltani; Erdélyben pedig mintegy mellesleg, és persze mellôzve mindennemû korszerûsítô erôfeszítést egyszerûen csak az etno-telepítési politika felgyorsítására kívánta felhasználni az alkalmat.
A falurombolással kapcsolatos érveink épp ezért részben propagandisztikusak voltak. Bár hihetôbb és kézzelfoghatóbb vádakat tartalmaztak, mint a korábbiak, ugyanakkor nem pont arról szóltak, amire Ceausescu törekedett. Abban a helyzetben azonban az efféle árnyaltabb megközelítésre már nem volt politikai lehetôség. A nyugati társadalmak feldúlva vettek tudomást minden újabb óromániai putri lerombolásáról mint ahogy korábban nemigen vettek tudomást ugyanazon putri lakóinak sanyargatásáról. A magyar közvélemény pedig azért kapott minden Ceausescu-ellenes kritikán, mert egyébként okkal gyanakodva szemlélt bármilyen romániai társadalomátformáló ötletet. Elég volt végignézni az erdélyi magyar és szász városokon, melyeknek valódi civilizációt megtestesítô történelmi magva rendre megsérült vagy elpusztult, hogy helyet adhasson a modern kori Románia szimbolikus piszkának, értéktelenségének és hitványságának. Mellesleg szólva, Bukarest néhány régi negyede szintén osztozott ebben a sorsban. Ma sem érzem tehát torzító túlzásnak, hogy akkor e városok sorsában a falvak jövôjét sejtettük meg.
A tüntetést több egyeztetés elôzte meg, de már a legelsôn kiderült: az utak elválni látszanak. A mindinkább radikalizálódó jobboldal melynek véleményét az említett találkozón fôként Németh Géza református lelkész képviselte az akcióban kifejezetten magyar ügyet látott. Teljesen feleslegesnek bizonyult minden, a magyar politikai érdekekre hivatkozó okoskodás; vagyis, hogy sokkal hihetôbbek a magyar jogkövetelések, ha azok a románság érdekében is megfogalmazódnak. Egyre evidensebbé vált, hogy a nacionalisták számára mindaz, ami Erdélyben és mindaz, ami az ottani magyarsággal történik, teljesen másodlagos és elhanyagolható. Szemükben fontossága lényegében csak annak volt, hogy a cirkusz jól sikerüljön, és ezzel átrendezôdjék a magyarországi belpolitikai élet, méghozzá úgy, hogy alakulgató pártpolitikájuk számára az a legtöbbet hozza a konyhára.
Németh persze mindazt, amit Csurka már akkor némi rafinált taktikázással és empatikusan agresszív demagógiával próbált áterôltetni, a buta ember gusztustalanságával fogalmazta meg. Mindazonáltal nem volt senki számára kétséges, hogy a tiszteletes" melyik tábor fülét is képviselte körünkben. Mindaz, ami elhangzott ott némethes tálalásban, késôbb maradéktalanul visszakerült hozzám csurkai forrásokból. És fordítva
Csoóri Sándor e kötélhúzásokban a közvetítô, moderátor, feszültségcsökkentô szerepét játszotta, és akkor mindez még sikerült is neki. Messzemenôen támogatta a gondolatot, hogy a tüntetésen a románok megjelenjenek, és természetesnek vette azt is, hogy saját jelképeiket zászlaikat és román nyelvû tábláikat vigyék. Nem volt azonban ennyire egyértelmû a rendôrség álláspontja. Meglehet gondolták sokan és fôként az ügyben közvetlenül érintett emigráns románok , hogy ha a tüntetés balul ütne ki, vagy ha Bukarest kényszerhelyzetbe hozná a magyar hatóságokat, a BM nem habozik majd kiadni ôket Romániának. Csoóri ötlete volt, hogy keressük fel Horváth Istvánt, a belügyminisztert, és tudakoljuk meg tôle, mik is a szándékaik.
Horváth és Csoóri már korábban jóban voltak, ha nem tévedek, Pozsgay révén. Kellemes, tavaszi nap volt, amikor megjelentünk a Roosevelt téren; Horváth elénk jött, és mielôtt felmentünk volna a diófa borítású emeleti miniszteri irodába, még megmutatta az egykori eklektikus banképület omladozó alagsorát. A rendszer alapjainál jártunk.
Az volt a benyomásom, hogy Horváth nagyon jó néven veszi az efféle informatív" gesztusokat. Miként Aczél György bár ellenséges táborhoz tartoztak, módszereik és elvárásaik azonban igencsak hasonultak párton belüli szimbiózisuk során , Horváth is kész lett volna kiegyezni bárkivel, cserében azért, hogy szóba álljanak vele. Persze szintúgy Aczélhoz hasonlóan ekkor már ôt sem jellemezte semmilyen rosszindulat vagy ellenséges hátsó szándék. Ugyan még hitt abban, hogy a következô évtizedet ôk fogják meghatározni, de mintha remélte volna, hogy a jövôért a felelôsséget szélesebb társadalmi terítéssel másokkal megosztva viselhetik majd. Meglehet persze, hogy Horváthot Pozsgayhoz húzta a szíve, ugyanakkor mégis az volt a benyomásom: sokkal racionálisabb ember, semhogy néhány hónap múltán esetleg misztikus jelenései támadjanak. Merthogy nem titok ilyesmire azért akadt példa, ha nem is 1988-ban, de 1989-ben nagyon is. A jelenség aztán mint tudjuk 1990-ben egészen lourdes-i méreteket öltött.
A belügyminiszter teljesen egyetértett mindennel. Megnyugtatott minket, hogy kitoloncolásról szó sem lehet; rendôri gondolom III/III-as ellenôrzés pedig csak olyan céllal történik, hogy az esetleges kémeket és agent provoca-
teuröket kiszûrjék.
*
Roscáék körülbelül
egy hónapig készültek a tüntetésre. Addig
lakásom hangyabolyhoz hasonlított; ott készültek
a zászlók, a transzparensek, és nyilvánvalóan
többségüket ott is tárolták. Közben
egyre több új menekült érkezett, akiknek ügyes-bajos
dolgait továbbra is a Menedék Bizottság intézte,
de ekkor már telítôdni látszott Budapest és
közvetlen környéke. Jó lett volna bevonni a vidéket
is ezekbe az akciókba, de ott nem vagy csak alig voltak kapcsolataink.
A szervezôdô jobboldali csoportok, melyeknek viszont fôként
vidéken voltak bázisaik, szerencsére sok erdélyi
magyarnak adtak szállást és munkalehetôséget,
de tisztelet a kivételnek nekik eszükbe sem jutott, hogy
a románokon is segíteni kellene.
A tüntetést elôkészítô heti megbeszélések, illetve a klikkek háttérben zajló egyezkedésén ugyanakkor egyre több aggály merült fel a román részvétellel kapcsolatban. Csurkáék szerették volna teljesen kisajátítani az eseményt, és e célt persze mindenképpen keresztezte volna, ha osztozniuk kell a dicsôségben. Másrészt viszont, ha románok nélkül zajlik az esemény érveltünk mi , akkor az egész aligha különbözik majd attól, amit Ceausescu szokott rendezni, saját hatáskörében. Csoóri mindvégig igen határozottan Csurkával szemben foglalt állást, és többször kifejtette a románoknak is: ne törôdjenek azzal, amit esetleg ez ügyben hallanak. Ott lesznek ôk is, ezt garantálja. A fenyegetôzések mindazonáltal nem maradtak el, így ahogy közeledett 27-e, egyre hisztérikusabbá váltak románjaink is. Sokan közülük azt fontolgatták, hogy nem jönnek el, mások pedig olyan kompromisszumokon morfondíroztak, amelyek az erdélyi magyarokat jellemezték a legrosszabb idôkben, amikor a Bukarestnek tett elvtelen engedmények tûntek az egyedüli értelmes megoldásnak".
Június 27-e hétfôi nap volt. Délután ötre beszéltünk meg találkánkat a România liberaÿ csoporttal a Délibáb utca Hôsök terére nézô sarkán. Akkor még a közelben mûködött az ausztrál nagykövetség, elôtte mindig rendôr posztolt, és ez csökkenthette a provokációs veszélyt.
A csoport már korábban odaszállingózó tagjai jól összehajtogatott transzparensekkel érkeztek. A felgöngyölített zászlókat pedig papírral húzták be, nehogy valaki idô elôtt meglássa a piros-sárga-kék színeket. Néhányukat újólag ismét azzal ijesztgették, hogy a magyar tömeg meglincseli ôket; úgyhogy elhangzott olyan vélemény is: mellôzzék a román szimbólumokat. Egy kolozsvári mérnöknô azt javasolta, kicsi magyar zászlókat tûzzenek a románok fölé; mások azzal álltak elô, meneteljen a csoport magyar zászlókkal, és ha a hangulat alkalmasnak bizonyul, akkor de csak akkor bontsanak ki egyetlen román zászlót.
Ennek hallatán ott a Délibáb utca sarkán elkezdtem üvöltözni velük. Dühöm persze fôként azoknak az éveknek szólt, amiket Romániában töltöttem. Eszembe jutottak a huzakodások a hatóságokkal, hogy a hivatalos ünnepek során ne kelljen román zászlót kitûzni házainkra. Hirtelen újra éreztem a megvetést azokkal szemben, akik mégis hajlandók voltak eleget tenni a felszólításnak; és a megvetést önmagunkkal szemben is, amikor már nem kerülhettük el, hogy mi is kitûzzük a gyûlölt-megvetett piros-sárga-kéket.
Képesek lennétek mások zászlóit vinni és nem a sajátotokat?! És még azt várjátok a világtól, hogy embernek nézzen benneteket?! keltem ki magamból. Utóbb elnézést kértem tôlük, de Rosca csak legyintett: ilyenek vagyunk mi, románok mondta ô; ilyen helyzetben vannak az erdélyi magyarok gondoltam én. Mindenesetre a tüntetéstôl azt reméltük, hogy mind a románok, mind az erdélyi magyarok dolgában az a nap, az a 27-e valami változást hoz majd.
A biztonság kedvéért óvatosan kanyarodtunk be a Hôsök terére. Csoóri Sándor a mindegy 150 ember élére állt, én magam a végén kullogtam, ha tényleg történnék valami, legalább szimbolikusan védhessük" ôket. Már hallatszott valami zenebona és szöveg, amikor elértük a kétszázezres tömeg szélét, de mindennek ellenére, szinte hullámszerûen, ahogy a csoport megjelenésének híre mind elôbbre jutott, az emberek visszafordultak, és mintegy ösztönösen szétvált a tömeg. A 150 román pedig ment, egyre ment elôre, aztán elkezdôdött az éljenzés, a taps. Az Árpád-szobor tövében elhallgatott a hang, a zenét is lekapcsolta valaki, és már csak az arcokat lehetett látni, egy csomó névtelen emberét, olyanokét, akikkel addig sem, azóta nem találkoztam. És akiket lázba hozott néhány román látványa és az a tény, hogy ezek szabad emberként vállalhatják saját magukat ott, ahol a magyarok sem lehettek egyértelmûen szabadok addig. Kicsit a saját szabadságukat is jelentették a piros-sárga-kék zászlók, no meg azokét, akik a piros-fehér-zöldet még titokban sem ôrizgethették, közvetlenül a magyar határ mentén, de mégis túl azon.
Amikor a demonstráció elért a román nagykövetséghez, Nick Thorpe Csurkát meg engem betaszigált egy taxiba, és bementünk a Magyar Rádiótól bérelt stúdióba, interjút adni a BBC-nek az eseményrôl. Csurka felhôtlen kedvûnek tûnt, én fáradt voltam. Igyekeztünk semlegesek maradni és elmondani azokat a frázisokat, amelyek 1988 nyarán még nem tûntek olyannyira kibírhatatlanul közhelyszerûnek. Majd kezet adtunk egymásnak életünkben utoljára , és elváltunk; ment mindenki a maga útján. Ha jól emlékszem, kilépve a Bródy Sándor utcára, már ott azonnal más-más irányba.
Roscáék beutazóvízumát nagy nehezen kilátásba helyezte az amerikai követség. Több alkalommal beszéltem az ügyben Tom Lynchcsel, a képviselet elsô titkárával, illetve Mark Palmer nagykövettel is, azonban Washingtonban húzták-halasztották a dolgot. Sokan mégis útra keltek, hetente olykor többször is Ferihegyre kísértünk embereket, a New York-i járathoz; csak épp Roscáék ügye nem akart mozdulni. Végül kiderült, a SZER román osztálya és a román emigráció adott róluk rossz referenciát. No igen, ezt már ismertük. Nemigen bocsátották meg nekik, hogy épp a magyarokkal fogtak össze. Aztán én is elutaztam New Yorkba, hogy a nyarat és az ôszt meghívásra ott töltsem, és tartsak néhány elôadást.
Roscáék augusztusban végre mégis megérkeztek Amerikába. A Kennedy-repülôtéren, rájuk várva megpróbáltam kideríteni, ki jöhetett eléjük a román emigránsok közül. Aztán megjelent Doina és Cornel, fáradtak voltak, tanácstalanok és talán boldogok is. Mehetünk" mondták, majd csodálkozásomra, hogy más nem is várja ôket, csak legyintettek. A New York-i román emigráció egyik vezetôje ugyan adott nekik egy formális befogadónyilatkozatot ez a vízum elôfeltétele volt , de csak azzal a feltétellel, hogy soha nem keresik fel. Még csak találkozni sem akart velük.
Az elkövetkezô néhány hétben többé már egyáltalán nem beszéltünk a múltról", inkább megmutattam nekik bensôségesebb találkozásaimat Amerikával. Egy Giacometti-szobrot a Guggenheim Múzeumban, egy AIDS-es hajléktalan koldust a 6-os metró Astor Place-i aluljárójában, akinek hetente adtam egy dollárt; egy kocsmát a Seaport mögötti kis utcák valamelyikében, ahol olyan jazzt játszottak, amilyet még sohasem hallottam addig, és ahol többnyire én voltam az egyetlen fehér. Valamint azt a múlt századi öntöttvas korlát szegélyezte parti sétányt Brooklynban, ahonnan a legszebb kilátás nyílik Manhattanre, különösen késô délután.
Csupa olyasmi volt ez, amivel kapcsolatban addig nem voltak tapasztalataik, és amikkel kapcsolatban alighanem inkább elôítéleteik lehettek. Végül, mielôtt visszautaztam volna Európába, kivittem ôket Coney Islandre meg a Jamaica Bayen túlra. Ott, a Rockaway Park Beachen letértünk a sétányról és nagyokat hallgattunk. Messze, kilométerekre el lehetett látni, de senki sem tûnt elô, leszámítva egy húsz év körüli fiút, aki a gyenge napsütéssel igyekezett valamit bepótolni a nyárból. Kerülgettük az óceánból kisodort medúzákat, és közben vissza-visszapillantottunk a napozóra. A medúzák halott holdszigetei, a fiútest elnyugodó ereje olyannak tûnt, mint egy partra vetett Magritte-festmény. Tele absztrakt vonzalommal, soha vissza nem térô egyediséggel. Amerika hangulatban és erotikában tényleg ellenállhatatlanabb minden másnál.
Nekik sem lehetett mindennapi a helyzet.
Ez volt tulajdonképpeni emigrációjuk elsô pillanata.
Ami valóságosan körülvette ôket, az medúzatetemekkel
teljesen körbepettyezett magányosságnak tetszett, amiben
irreálissá vált minden egykori lényeges dolog
és a múltbéli felemás biztonság is.
E pillanattól kezdve már semmi sem volt a régi értelemben
magától értetôdô, új értelme
pedig még sokáig nem lehetett számukra semminek.
1 A Menedék Bizottság elsô felhívása 1988. január 29-én látott napvilágot. A szöveget jegyzô alapítók a következôk voltak: Donáth László, Fényi Tibor, Halasi Zoltán, Könczöl Csaba, Lengyel Gabriella, Radnóti Sándor, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Tamás Noémi, Törzsök Erika és jómagam. (Beszélô 23. szám [1988]. Lásd: Beszélô Összkiadás, III. kötet AB-Beszélô Kiadó, Budapest, 1992, 228. old.)
Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: beszelo@c3.hu