Lányi Kamilla

A bibói életpálya: egy magyar sors

---

Az Életút dokumentumokban az 1956-os Intézet eddigi legnagyobb kiadói vállalkozása. Mint majd késôbb ki fog derülni, nagyobb, mint amekkorát erôvel gyôzni tudott. De azért bárki könyvtárának – Bibó István tisztelôjéének vagy a korszak iránt érdeklôdôjének – dísze lehet. Sok jó estét tölthet el vele, ide-odalapozva benne, vagy akár úgy olvasva, mint memoárt, nézegetve, mint képes albumot.

Egy kötetben kiadni a Bibó-interjúkat és a róla (a családjáról) szóló, tôle származó dokumentumok (kis részben fotók) gyujteményét, ragyogó ötletnek bizonyult. A válogatás kitunôen sikerült, ha azt tekintjük a siker fô kritériumának és bizonyítékának, hogy hol élesebb fénybe vonják, hol kissé tompítják azt a képet, amely a Bibó-muvekbôl vagy a róla írottakból eddig összeállt bennünk. Az is sokat számít, hogy az Osiris és a gyôri Széchenyi Nyomda megint jó minôségu könyvet állított elô. A könyvkötôk különösen kitettek magukért, ez a vaskos kötet biztosan nem fog szétesni. A sajtóhibák száma nem nagy, helyettük inkább a látszatra értelmes elírások a föltunôek – ilyenek: “elôtere” “erôtere” helyett (51. old.); “a Komintern felosztása” “feloszlatása” helyett (218. old., 2. jegyzet); a Teleki Pál Intézet “tanára” “Tanácsa” helyett (142. dok., 368. old.); “SZDSZ” “SZDP” helyett (457. old., 3. jegyzet) –, mindez nem ok a haragra, annyi belôle a tanulság, hogy a korrektúrát nem szabad idegenekre bízni.

Ez a könyv ugyanakkor igen szép is. Fedelén a harminchárom éves Bibó István 1944 nyarán a Ravasz család leányfalui kertjében, minden bizonnyal az “571.622/S számú, Erika gyártmányú, bunjelként lefoglalt táskaírógépet” (176. dok., 531. old.) tartja a térdén, a gépbe fuzött lapnak a vége felé jár. Ennek a fényképnek ereje van: elég rápillantani, és máris benne vagyunk a történet közepében. Mert nemcsak a népbírósági ítélet elôbb idézett szavai jutnak róla az eszünkbe óhatatlanul, hanem az 1944 nyaráról kelt és röplapnak szánt Békeajánlat-fogalmazvány (100. dok., 204. old.) is, amelyet Bibóné Ravasz Boriska heteken át reszketve hurcolt a retiküljében, mert sem a férje, sem Erdei Ferenc nem talált egy árva kommunista politikust, akinek a kezébe nyomhatták volna (49. old.). Az elégedetten figyelmesnek látszó, nem különösebben elmerült arcról pedig eszünkbe juthat az a Bibó István, aki ennek a könyvnek legalább három helyén mondja el, mit tekint a legsajátabb dolgának ezen a földön. Ez a fogalmazó Bibó. “Én abban a témában [A magyar demokrácia válságáról van szó – L. K.] különben nem csináltam mást, mint megfogalmaztam és konkretizáltam, hogy mit jelent a kommunista taktika számára, hogy ezt komolyan veszi és levonja a konzekvenciát.” (258–259. old.; 123–124. dok., 332–334. old.) Vagy: “…életemben sajtónyilatkozatot nem adtam, de aztán rájöttem, hogy ez legalább ok arra, hogy én fogalmazzak valamit, és ha fogalmazok, akkor talán itt tartózkodásom formát is kap.” (437. old.) Ott tartózkodásának helye akkor a Parlament 1956. november 4-én, a fogalmazvány pedig a “Magyarok!” kezdetu Nyilatkozat (167. dok., 448–450. old.). Vagy harmadik példaként: “Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak…” (560. old.)

Az életútinterjú és a dokumentumok együttesébôl, e kettô és a muvek egybevetésébôl azonban ki kell derülnie, hogy volt más is, amit Bibó magára szabott ügynek tudott, s ezt a legrövidebben így nevezhetnénk: beleszólni a dolgok folyásába, némelykor nyilvánvalóan a döntésekbe is. Egyelôre elôlegként álljon itt ez a néhány szavas idézet a Londonban élô Révai András számára 1968-ban írt levelébôl: “…mégis […] ezeket az írásokat [majdnem kész tanulmányáról van szó az éppen aktuális ciprusi kérdésrôl1 – L. K.] az a nem tudom, milyen csekély hányadnyi lehetôség élteti és íratja, hogy hátha ott és akkor hatnak, amikor és ahová írattak.” (200. dok., 593. old.) S mindez az után, hogy mint ugyanott már leírta: “Mindenekelôtt számot kellett vetnem mindenféle, bárhogyan is elképzelt »szerep« valószínutlen és hívságos voltával.” (588. old.) Mi lett volna a “szerep”? Huszonnégy éves korában, 1935-ben, Gömbös Gyula országlásának idején, bár magát és barátját eleve “magasabb székeken” képzelve, még így ír Erdei Ferencnek: “…szellemi aktivitáshoz atmoszféra is kell, mely országunkban ma annyira hiányzik, hogy itt a tisztességes ember vagy politikus lesz, vagy kivándorol.” (56. dok., 132. old.) Ez akkor már komoly, végiggondolt életprogram volt, vagy nem sokkal késôbb az lett: “Én a magam pályájának útját továbbra is úgy képzeltem, hogy elôször a körülöttem levô lehetôségek igénybevételével igyekszem eljutni az egyetemi tanári pozícióig, és megszerezni azt az aránylagos függetlenséget, amelybôl kiindulva aztán már lehet közéletet és politikát is csinálni. Mert végsô kitekintésben mindig politikát szerettem volna én is csinálni […] Ezért mentem jogásznak…” (38. old.)

Ezzel máris bent vagyunk a surujében – vagy helyesebben: ott állunk az életútnak azon az állomásán, ahonnét a folytatás nyílegyenesnek látszhatott –, de mielôtt rátérnénk arra, miféle útként indult ez, és mely tájakon képzelhette el a mondott “magasabb székeket”, illô beavatni az olvasót az ajánlott könyv tartalmába és szerkezetébe, idôben figyelmeztetve használatának buktatóira is, nehogy közben elmenjen a kedve, hiszen valamennyi akadályon túljuthat egy kis türelemmel.
 
 

Válogatás, szerkesztés, apparátus
 
 

A könyv hat részre tagolódik, mindegyik élén a Bibó Istvánnal 1976 és 1978 között felvett interjúsorozatnak egy-egy életszakaszt átölelô darabja áll. Ezt követik a többnyire tematikusan tagolt, azon belül idôbeli sorrendben elhelyezkedô dokumentumcsomagok. A dokumentumok száma 244, és körülbelül ötszáz oldalt foglalnak el. A szakaszok: 1911–1945, 1945–1949, 1949–1956, 1956, 1957–1963, 1963–1979, mindegyik elôtt címszavakban a tartalom. A szülôi házról, gyermekkorról, ifjúkorról is szóló elsô rész dokumentumait hét csomagban, a második részét öt csomagban, az ötödikét kettôben, a hatodikét négyben kapjuk. A dokumentumcsomagok elôtt több helyen rövid szerkesztôi összefoglaló olvasható, ezek sokat segítenek abban, hogy ne vesszünk el egészen a gazdag anyagban. Az elsô interjú elején egy lábjegyzetbôl (23. old.) értesülünk arról, hogy az 1976 ôszérôl származó felvétel egy Erdei Ferencrôl tervezett dokumentumfilmhez készült. A televízió volt a megrendelôje. Azóta egy részét láttuk, némelyik mondatát hallhattuk a televízió által sugárzott Bibó-filmben. A folytatást Huszár Tibor kezdeményezésére az ELTE Szociológiai Intézete (akkor: Tanszéke) rendelte meg, és Bibó István – bizonyos feltételeket kikötve – nemcsak hogy beleegyezett, hanem az utolsót már nem is interjúként adta, hanem magnetofonba diktálta, megszerkesztette (547–572. old.), s így utolsó elôtti tanulmányaként Az 1956 utáni helyzetrôl címmel jelenhetett meg 1990-ben.2 Nagyon fontos tanulmány lett. Itt olvasható híres megjegyzése arról az országról, “mely húsz évvel ezelôtt azon a ponton volt, hogy a XX. század legizgalmasabb társadalompolitikai kísérletének legyen a színhelye.” (559–. old.) Ami pedig mostani magunknak szól, az, hogy mit tudunk kezdeni legkedvesebb ideáinkkal, ha azok “az aránytalan, funkciótlan és felelôtlen nagyvagyon önigazolásának” (572. old.) eszmerendszerévé válhatnak.

Az élôszóban felvett részekben Bibó István beszéde sem nem színes, sem nem ízes, mégis kitunô elbeszélô. Nem történeteket mesél, hanem szituációkat jelenít meg, pontosan körvonalazva bennük a saját szerepét, miáltal az elbeszélés rendkívül életszeruvé válik, és mégis tömör marad. Az, amit még hozzátesz, akár kimondva, akár csak érzékeltetve, hol az adott epizódhoz asszociált elméleti általánosítás, hol apró jelzés a valóságos helyzet és a lelki történés össze nem illô voltáról, vagy groteszk megfelelésérôl. Kísérteties a beszámoló a foglyoknak kijáró beszélôrôl, levelezésrôl mint kiérdemlendô kedvezményrôl, és azonnali kommentárja a rendszer alapvetôen jogi garanciák nélküli, kegyosztó természetérôl (483., 558–559. old.), és mulatságos a parlamenti szobában terpeszkedô piros bársonyszék esete az általa elôhívott nappali és éjszakai álmokkal (412., 436. old.). Az interjúsorozat terjedelme mindössze 174 oldal, egy hosszabb estén bárki egy ültô helyében elolvashatja. Aki ezt teszi, nem jár rosszul. Ha ezután kezd el szemelgetni a dokumentumok között, részletes jegyzéküket a fotók után találja (729–741. old.), sajnos oldalszám nélkül, aminek nem helyhiány az oka, hanem puszta szerkesztôi önkény. Amikor keresünk valamit, lehet lapozgatni oda-vissza, ám a megtalálás algoritmusára elég hamar rájövünk. (Leírni azonban hosszú volna.) A kötetet záró névmutató használatakor a találati arány nem rossz, de láttunk már jobbat is.

Az egyik legfôbb bajunk ezzel a kötettel az, hogy nincs benne az olvasót rendesen eligazító elôszó vagy bevezetés. Mondhatja valaki, hogy van három is, de ez csak látszat.

Litván György egyoldalas kis bevezetôje áll a kötet élén, amelybôl a vállalkozás – és Bibó – méltatásán kívül három dologról értesülünk. Az elsô: ez a könyv voltaképpen egy méltó Bibó-életrajzot hivatott pótolni. Ezt csak helyeselni lehet, az igazán jó életrajz kihordási ideje ugyanis legalább száz év. A második: a kötetnek elôzménye is volt, a Huszár-féle gyujtemény, vagyis a Beszélgetések.3 Abban az interjúk szövege után sokkal kevesebb és részben más dokumentumot találunk. A szakaszhatárok évszáma helyenként más, a szakaszok tartalma azonban azonos. A legfeltunôbb az, hogy ott utolsóként 1963–1967 van feltüntetve, amit nehéz másnak tulajdonítani, mint annak, hogy az interjúalany nem beszélt az 1963 után írt muveirôl – néhány korábbiról sem –, hallgatott a késôbbi terveirôl, sôt az interjúk közben általában kitért az ezeket firtató kérdések elôl. Majd a magnetofonba mondott utolsó részletben közölte, hogy egyik fômuvét, A nemzetközi államközösség bénultságát4 külföldre küldte, azóta megjelent (550–554. old.), és szükség esetén ezután is így fog eljárni, “ha nem akarom hátralévô, Isten tudja mily rövid vagy mily hosszú életemet teljesen hiábavalóvá tenni” (557–558. old.).

A harmadik dolog, amit Litván György rövid írása közöl velünk, az, hogy az interjúk, monológok Bibó István életének utolsó két és fél évébôl valók. De vajon nem következnék-e ebbôl, hogy életének errôl a szakaszáról, melynek tanúi voltak, a könyv szerkesztôi, összeállítói valamivel több adatot közöljenek? Akár csak annyit, hogy melyik interjú mikor, hány ülésben készült? A Huszár-gyujteményben találunk néhány dátumot, de ezek nem rendelhetôk hozzá egyértelmuen az interjúrészekhez.5

Itt van azután Göncz Árpád rövid beköszöntôje, megjelent már korábban, bár szukebb olvasóközönségnek szánva, de megérte beletenni ebbe a kötetbe, mert igen szép írás.6

Csak ezután kerül sorra a valódi Szerkesztôi bevezetés. Huszár Tibort magától értetôdôen illette meg a bevezetés megírásának tiszte. Majdnem két évtized múltán nem várhatjuk el tôle, hogy most is érzékeltetni tudja ugyanazt a megrendülést, mint az elsô néhány találkozáskor, amelyet az 1989-es könyv elôszavát olvasván szinte még vele együtt éltünk át,7 vagy hogy az életrajzi megjegyzésekben (vázlatban?) különösebben újat mondjon az 1984–1985. évi nagy Bibó-tanulmányához képest.8 Bár az általa kidolgozott, itt is elismételt életrajzsémát – felkészülés egy szigorúan szaktudósi szerepre (14. old.); baloldali (népfrontos) barátságok, nézetek, amelyek mellett kitart hivatali elômenetele ellenére (15. old.); ezekbôl az elôzményekbôl eredô közéleti aktivitás a koalíciós években; kiszoríttatás és önkéntes visszavonulás 1948 után; 1956 mint tiszteletre méltó, de kevéssé sikeres szerepvállalás; börtön után újabb kényszeru és önkéntes visszavonultság, majd az 1950-ben félbehagyott nemzetközi jogi kutatások folytatása haláláig – nos, ezt a sémát nem kötelezô elfogadni.

Ami a bevezetôtôl joggal elvárt eligazítást illeti, az kevéssé használható, mert úgy tunik, a könyv szerkezetének egy korábbi állapotát írja le, amikor még fejezetekre és alfejezetekre oszlott, és más volt a számuk, mint most. Furcsa módon ez a bevezetés a könyvben lévôk közül a legkevésbé gondozott szövegrész. Mintha megfeledkeztek volna róla. Valakinek azt is illett volna megmondania, miféle Beszélgetésre hivatkozik benne a szerzô (18. old.).9

A kisebbik bevezetés szerzôje szerint itt most az interjúk és magnetofonra fölvett monológok “teljesebb és jegyzetekkel kiegészített” kiadását kapjuk a kezünkbe. Ez így nem egészen pontos. A szerkesztôk csatoltak a korábbiakhoz egy Hanák Gábor által készített (másutt már közölt) rövid interjút Bibó István börtönéveirôl (481–486. old.), és ez nyereségünk. Elvesztettük viszont a korábbi kiadásban található ún. Háttérbeszélgetést,10 amelyben – legalábbis azokban a részeiben, ahonnan a film készítôi nem hagyták el, vagy ô maga vissza nem húzódott a társalgástól – Bibó István fontos adalékokat közöl szociológiai és társadalomlélektani gondolkodásának eredetérôl. Megemlíthetôk még a nem szándékolt hiányok: egy kérdés és egy felelet kimaradt november 4. történetébôl (437. old.), három sor egy Rákosiról szóló anekdotából (401. old.). Az olvasó ilyenkor bosszankodik, de megtalálja ôket a Huszár-féle gyujteményben (150., ill. 125. old.). Van egy nem szándékolt betoldás is a november 4-rôl szóló beszámolóban: itt Bibó szövegébe belekeveredett egy lábjegyzet arról, hogy a szolnoki rádió hány óra hány perckor mondta be a Kádár-kormány megalakulását (435. old.). Furcsább, hogy egy – kissé intrikusnak tunô – mondat hiányzik Szekfu Gyula Ravasz Boriskához írt levelének kellôs közepébôl (234. dok., 695. old.). Bibóék kislánya meghalt 1953 tavaszán, Szekfu Gyula kondoleáló levelét Ravasz Boriska, úgy látszik, nem kapta meg, erre reagál a történész a kihagyott mondatban: “Én akkor elküldtem részvétlevelemet kedves férjének címezve, de úgy látszik, a postán elkallódott.”11 Ehhez egyelôre elég annyit hozzátennünk, hogy a két férfi nem volt levelezô viszonyban.

Elôfordul másfajta csonka közlés is. Ilyen Bibó István levele az ôt Genfbe invitáló Jacques Freymond intézeti igazgatónak 1974-bôl (203. dok., 605. old.), amely éppen annál az izgalmas résznél szakad meg, hogy néhány havi ott tartózkodás után miféle útvonalon szeretett volna hazatérni Genfbôl (Párizsba ment volna, ifjúkora legkedvesebb városába?), ha
az ország urai kiengedték volna. Csakhogy nem engedték.

Már szó volt arról, hogy a Szerkesztôi bevezetés nem pontosan ehhez, hanem egy kissé másként elképzelt könyvhöz íródott. A kötet ezen kívül még egy kisebb átrendezés nyomait viseli. Valahol a 190. sz. dokumentum környékén a szerkesztôk kiemeltek négy rövidebbet, és ezt az utalásokban nem mindenütt sikerült átvezetniük. (Vagyis, ha valamelyik dokumentumot nem találjuk a helyén, a sorszámból négyet, az oldalszámból kettôt le kell vonni. Lásd például: 42. old. 1. jegyzet; 43. old. 2. jegyzet; 245. old. 2. jegyzet; 421. old. 1. jegyzet; 612. old. 1. jegyzet.)

Más típusú hiba valamely dokumentum önkényes áthelyezése (datálása). Huszár Tibor például említi Bibó István 1942. évi – sikertelen – pályázatát a pesti egyetem újonnan alakuló társadalomelméleti katedrájának elnyerésért (15. old.). A kötetben 95. sorszámon, vagyis a helyén megtaláljuk a pályázat kísérôlevelét (195. old.), majd 136. sorszámon (357. old.), az 1945–1949-es dokumentumok között egy négy félévre szóló, heti 12 órára rúgó tervezetet csupa szociológiai tárgyból, “A szegedi egyetemi elôadások óraterve. 1946–1947” címen. Ez azért is merôben érthetetlen, mert közvetlenül elôtte ott van a szegedi egyetem valóságos órarendje az 1946–1947-es tanév második félévére (135. dok., 353–356. old.), benne Bibó István heti 15 órányi elfoglaltságával a nemzetközi jog, államtudomány, politika tárgyakból.

Azt kell javasolnunk az olvasónak, hogy ne hagyatkozzék teljesen a dokumentumoknak adott címekre, mert a címadó némelykor mintha látatlanban dolgozott volna. Nem képzelhetô el másként, hogyan lett a Bibót meghívó Sean Lesterbôl a Népszövetség titkárságvezetôje, amikor oda van írva a neve alá, hogy fôtitkárhelyettes volt (41–42. dok., 113–115. old.); vagy hogy e szöveg fölé: “Az Agit. Prop. Bizottság egyetért azzal, hogy Bibó István alkalmanként fordítói megbízást kapjon”, miként került a címbe az MSZMP Politikai Bizottsága (194. dok., 576. old.).

Jobb tehát elolvasni, mi van az adott dokumentumban, többnyire nem lesz nehéz rájönni, valójában mirôl szól. Így például az elsô pillantásra kiderül, hogy a 40. sz. dokumentum (112. old.) nem
a Népszövetség tájékoztatási hivatalvezetôjének,
A. Peltnek az ajánlólevele, hanem Paul Guggenheim professzor kísérôlevelének másolata, és A. Pelt a levél címzettje volt. Az is belátható, hogy a 142. sz. dokumentum (368. old.) nem azt tartalmazza, hogy Bibó István kormánybiztos kiket javasolt volna 1947-ben vagy 1948-ban a Teleki Intézet (Kelet-
európai Intézet) igazgatótanácsába, hanem azt, hogy kik legyenek a Teleki Intézet és még másik kettô hat utódintézetének a vezetôi. Igaz, hogy ehhez az interjú elolvasásán kívül (261–263. old.) bele kell néznünk az elôtte lévô rendelettervezetbe is (141. dok., 364–367. old.). Ennyi példa elég; a többi eset sem bonyolultabb, mint a fentiek.

Huszár Tibor kiadásában a jegyzetek a viszonylag tájékozott – és idôsebb – olvasót kellett hogy segítsék, s nagyjából meg is feleltek ennek a célnak. A jelen kötet voltaképp egy újabb generációnak kellene, hogy szóljon. A legjobb volna, ha tekintetbe tudná venni a szakdolgozatát író egyetemista igényeit, aki még nem nagyon ismeri az adott korszakot, és csak korlátozott számú lexikonhoz, kézikönyvhöz, szakmunkához tud hozzáférni (nem lett volna butaság felsorolni a legfontosabbakat); vagy elég segítséget tudna adni a kezdô kutatónak, aki nem számíthat arra, hogy szabadon kotorászhasson a Bibó-hagyatékban. Mindenesetre kellett volna lennie valamiféle szerkesztôi koncepciónak a jegyzetelés rendjérôl a kötet elôkészítésekor, és némi kontrollnak a kivitelezéskor. Hogy kiket kellett volna ellenôrizni, az nem tudható, mert a jegyzetírók névsora nincs feltüntetve. Lehet, hogy kevesen voltak. Lehet, hogy nem kapták meg azt a szaklektori segítséget, amit például a Válogatott tanulmányok jegyzetírói (az elsô három kötethez) megkaptak.

Most az elsô interjú jegyzetei Huszár Tiboréit követik, elég sok kihagyással. Vajon mi értelme volt nem mondani meg Bárdossy Lászlóról, hogy egy idôben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium tisztviselôje, vagyis id. Bibó István kollégája volt, és innét a barátság (26. old.)? Vagy Sík Sándor adatai közül elspórolni azt, hogy katolikus pap és egyházi író is volt (32. old.), ami a késôbbiek megértéséhez szükséges volna; gróf Andrássy Klára mellôl elhagyni Odescalchi Margitot (40. old.)? Ebben a részben szerepel Reitzer Béla halálozási dátumaként 1944 (28. old.), de lehet, hogy ez csak sajtóhiba.

Olykor némi nekirugaszkodás után mintha elfogyott volna a jegyzetíró ereje, amikor valamelyik lapon öt új névbôl csak egy érdemesül jegyzetre (241. old.). Az ebbéli rekordot a 45. oldalon sikerült fölállítani: tizennégy új név közül kettô kapott jegyzetet. Arra sincs szabály, hogy melyik név hányadik elôfordulásakor kell keresni a hozzá tartozó adatokat: Keresztury Dezsô adatai nevének kilencedik említésekor vannak megadva, Szekfu Gyula évszámai egyszer sem, id. Antall Józseféi minden egyes alkalommal. Általában a könyv elsô felében, amikor a jegyzetíró éppen Huszár Tibor gyujteményét követi, a költôk, írók, muvészek csak elvétve kapnak jegyzetet, és ahol mellôzi Huszár jegyzeteit, ott inkább a politikusok maradnak ki. Úgy tunik, a jegyzetíró egyszer-egyszer elunta a túlságosan sovány – név, évszám, foglalkozás – adatközlést, s akkor némileg bizarr szövegekkel igyekszik földeríteni az olvasót és önmagát. Így lehetett például Andics Erzsébet foglalkozása “tudománypolitikus, az MKP rezidense a történettudományban” (266. old.), vagy Szabó Lôrinc Vezér címu versének mufaja “politikai óda” (242. old.).

A könyv második felében a jegyzetapparátus kielégítôbb, mint az elsôben; az 1956–1957-rôl szóló részeké többnyire bôségesnek mondható, csak itt meg a sorrend elvétése, némelyik jegyzet inkonzisztenciája az interjú szövegével okoz zavart. Jó tanács: amikor ideérünk, legyen kéznél a Válogatott tanulmányok negyedik kötete!

Példamutató és teljes a Borbándi Gyulának 1978-ban küldött levél jegyzetapparátusa (227. dok., 634–681. old.). Az elsô pillanatban talán csodálkozunk, hogy ez a hosszú írás helyet kapott a dokumentumok között, hiszen már 1986-ban megjelent,12 de nagy kár lett volna, ha kimarad. Számos adatot, magyarázatot, amely a korábbi részekbôl hiányzik, itt találunk meg, a jegyzetek ugyanis a Válogatott tanulmányokéit követik, célszeru rövidítésekkel és kihagyásokkal.13 De ettôl a kényelemtôl eltekintve is, ha az olvasó egyszer már átfutotta az interjúkat, és a dokumentumok között eljutott az 1935. évig, jól teszi, ha mielôtt folytatná, sort kerít erre a tanulmánnyal fölérô levélre, amely sokkal részletesebb korrajzot, társadalomrajzot, eszmetörténeti körképet ad a Márciusi Fronttól a szárszói konferenciáig, majd a háború végéig terjedô életszakaszhoz, mint amilyet Bibó az interjúbeli visszaemlékezésében adhatott, hiszen éppen ennek a korszaknak az elbeszélése még az Erdei-filmhez felvett részletekhez igazodva, a kérdezôk akkori érdeklôdésének irányai szerint szervezôdött.14
 
 

A dokumentumok dicsérete
 
 

Ennek a könyvnek a gazdag dokumentumanyaga feledtetni tudja az összes eddig felsorolt és ezután feljegyzendô másféle kifogást. Ha egyszer belemerültünk, nehéz abbahagynunk.15

Bizonyára lesznek, akik elmerengenek a kunsági Bibók, a délvidéki Graulok, az erdélyi Ravaszok családfáján (1. dok., 53–58. old.). Mások talán kisilabizálják a bizonyára divatos és drága budai magán elemi iskola megfigyeléseit a kis Bibó “testi és szellemi fejlôdésének menetérôl” (11–13. dok., 76–81. old.). Ne mulasszuk el kikeresni az önképzôköri pályamuvek jeligéit! Érdekesek (14/c–15. dok., 84. old.).
A dokumentumgyujteményben csak a család nôtagjai jártak rosszul, de ôk aztán nagyon. Ellenben kitunôen sikerült összeválogatni az iskoláskori és fiatalkori levelezésbôl annyit, amennyi a Reitzer Béla, Bibó István, Ortutay Gyula, majd a Reitzer Béla, Erdei Ferenc, Bibó István baráti hármas bemutatásához elengedhetetlenül szükséges. A kedves idétlenséggel nagyzoló, felnôttes modorosságokkal teli elsô korszakot az egyetemi évektôl kezdve valami nagyon más váltja fel: úgy is mondhatnánk, hogy ez a második hármas a barátságban járta ki az érzelmek iskoláját. Nehéz barátságok lehettek. Miközben megosztották egymással lelki válságaikat, helyenként – gyakran csak a sorok között – elképesztô bántásokat vagdostak egymás fejéhez (44–59. dok., 117–143. old.). Bibó természetesen, ha csak alkalom adódott rá, mindezt szigorúan pontokba szedve, mert mint
Erdei Ferencnek írta: “Belôlem fakadnak ezek a pontozatok […] Fiúi leveleimben éppúgy átütnek, mint szerelmi korrespondenciáimban…” (58. dok., 135. old.) A szerkesztôk, jó érzékkel, Reitzer Bélának az elsô munkaszolgálatos idejébôl küldött beszámolójával zárják ezt a sorozatot. Aki korábban nem olvasta, semmiképpen se mulassza el: honismerete gyarapodni, nemzeti önismerete mélyülni fog.

Semmi mással nem volna helyettesíthetô a háború végét közvetlenül követô korszak hangulatának, társadalmi viszonyainak közvetítésében a közigazgatás újjászervezésérôl, az 1945. évi választásokról, a népbíráskodásról, a közigazgatás reformjáról közölt dokumentumcsomag: ezekben az iratokban, jegyzôkönyvekben, rendeletszövegekben öltöttek testet – legalábbis fô munkaidejében – a hirtelen belügyminisztériumi fôtisztviselôvé változó Bibó István mindennapjai. Az olvasónak bizonyára föltunik, hogy az 1946. évi Jogi Reform Bizottságban – sok érdekes név mellett (103–104. dok., 288–295. old.) – szerepel Zalán Kornél, késôbbi perbeli védôje (466–467. old.) és Feri Sándor, aki 1956. november 6-án megjelenik a Parlament épületében, hogy helyet csináljon a Kádár-kormánynak (438. old.).

Köszönet illeti a szerkesztôket azért a kéttucatnyi munkahelyi, rendôrségi és egyéb iratért, amelyet elôástak, és a másolatát Hivatalos ügyek és Újrakezdési kísérletek cím alatt közlik az 1963–1978-as idôszakot tárgyaló interjúrész után. Fölösleges jellemezni ezeket a megalázó papirosokat. El kell olvasni ôket.

A kötet jó fényképfelvételeket közöl Bibó István temetésérôl, és tartalmazza mindkét gyászbeszédet, Illyés Gyuláét és Kenedi Jánosét (243–244. dok., 706–709. old.). Érdemes fölfigyelni Illyés Gyula fölöttébb szigorú megszorításaira a tekintetben, hogy kiket képvisel a ravatalnál: “Azok nevében búcsúzom Bibó Istvántól, akik a hajdani Válasz folyóirat második korszakától fogva ismerték meg közelebbrôl ôt mint munkatársukat.” Ide kívánkozik, hogy Tihany és Budapest között eggyel szaporodtak a megszorítások: az eredeti kéziratban a “mint munkatársukat” még nem szerepelt.16 Ezt olvasva el se hinné az ember, hogy több mint negyven éve ismerték egymást (46. old.), legalább három évtizede barátkoztak (395. old.), és még a legutolsó szilvesztert is együtt töltötték.17 Pedig Illyés nagyon is gyászolta a barátját. Íme a naplóbejegyzés 1979. május 11-érôl:

“Az egész délelôtt az övé…”

“Számít-e a politikában a szándék? Fölment-e? Fölemel-e?

Vagy csak a siker?

Machiavelli, és Németh Gandhi-képe.”18

A dokumentumok arra is jók, hogy az interjúk egynémely történetére vagy csak utalására fel tudjuk fuzni Bibó életének és társas kapcsolatainak néhány vissza-visszatérô motívumát. Csak két példa ezek közül:

Bibó István két irányzatot nem tudott elviselni a magyar történészek körében: a szellemtörténetet és a hajlandóságot a Habsburg Monarchia iránt. Az olvasó kaján élvezettel vagy elnézéssel, vagy felhúzott szemöldökkel – kinek mi az ízlése – fogja követni egy életen át tartó morgolódásait és szarkasztikus megjegyzéseit, mihelyt Szekfu Gyula neve, tanítványaié, vagy nézeteik valamelyike elôkerül. Ezt a fonalat követve csakhamar eljutunk a Kádár-korszaknak talán legotrombább szerkesztôi elutasító leveléig (223. dok., 630. old.), amelyet Bibó Szekfu Gyula sírból kinyúló csontkezének tulajdonított (556. old.). Lehet, hogy nem egészen alaptalanul, mert a Magyar Rádió által 1976-ban megrendelt, majd visszadobott elôadása Németh László vitájáról Szekfuvel, a szerkesztôi levél sanda politikai felhangjai ellenére, Bibó halála után azonnal, vagyis a Valóság legközelebbi számában gond nélkül megjelenhetett.19 Miként egy önkritikus anekdotából megtudhatjuk (266. old.), Bibó Kosáry Domokossal is elég sokat huzakodott. Aztán persze ismét összefutottak – a Kisfogházban (470. old.) –, a Szekfu-tanítványok történetfelfogását illetô gyanakvás azonban, úgy látszik, sohase hunyt ki a lelkében (266. old.).

Ugyancsak az újra és újra elôkerülô motívumok közé tartozik a következô: Bibó mindenkor kapható volt arra, hogy kegyelmi kérvényeket szerkesszen, mentesítô leveleket, igazolásokat írjon, mások ügyében instanciázzon. Ebbéli gyakorlata a fiatal Erdei Ferenc két börtönbüntetésének elengedtetésével, börtönlátogatási engedélyek szerzésével kezdôdött (48. old.). Az elsô nem sikerült (34–35. old.), a másodikkor a féleredményért a kormányzóig kellett elmenni (216–217. old.). Kért kegyelmet, hiába, egy sose látott nyilas rokon számára (390–391. old.). Írt számos tanúsítványt, igazoló feljegyzést köztisztviselôknek az 1945. évi igazoló bizottsági eljáráshoz (109–113. dok., 304–307. old.). Sokat protekciózott Erdeinél is, mind a belügy-, mind az igazságügy-minisztersége alatt. Az elsô Nagy Imre-kormány idején egy teljes esztendôn át minden követ megmozgatott, hogy a Sarló könyvesbolt kedves, népszeru vezetôjét, a kémkedéssel vádolt Kerecsényi Dezsônét kiengedjék a börtönbôl, ami az utolsó percben, pár nappal az 1955. márciusi határozat elôtt sikerült (263., 399. old.). Kádár Jánosnak is írt kétszer amiatt, hogy a fiatal felkelôket a hatóság kivonta az amnesztia alól, és az idôsebb szabadultaktól szelektív módon megvonta a nyugdíjukat (195–196. dok., 577–581. old.).

Ne számítsuk ezek közé az akciók közé az 1944-ben számolatlanul kiadott “árja-párja” mentesítô igazolásokat, amiért október 16-án letartóztatták (218. old.). Ez abból a százszor elmondott és megírt meggyôzôdésébôl következett, amely arról szól, mi az elvárható köztisztviselôi magatartás szolgálat és szakszeruség, lojalitás és a hatalom legitimitása mint alapelvek által kifeszített cselekvési térben. E tárgyat illetôen tanulságos a svábok kitelepítésének bôségesen dokumentált története is (252–254. old.; 116–120. dok., 310–325. old.).
 
 

Egy megtervezett életpálya
 
 

“Rettenetesen nehéz egy szép életet

berendezni, hát még egy jót!”20
 
 

Ha valami minden kétséget kizáróan kiderül ebbôl a kötetbôl, az az, hogy a fiatal Bibó István rendkívül tudatos karrierépítô volt. Az elképzelt karrier pedig nem szaktudósé, hanem a nemzetközi porondon, nemzetközi szervezetek környékén tevékenykedô tudós politikusé. Ezen belül is a pártatlan nemzetközi politikai döntôbíráskodás lehetôsége érdekelte a legjobban, ennek intézményi megoldásait dolgozta ki a legrészletesebben. A nemzetközi konfliktusok megoldásának elvi alapja a bibói felfogásban a népek önrendelkezési joga, az egyetlen hatékony alapelv, mióta az európai társadalomfejlôdés a népakaratot tette meg a legitimitás fô forrásává. A választott pálya vagy szerepkör akkor viszonylag új volt, képviselôivel találkozott, megismerkedett. Jó viszonyba – akár barátságba – keveredett velük: Alfred Verdoss-szal Bécsben, William Rappard-ral és a fiatal Paul Guggenheimmel Genfben.21 A jog- és államtudományok közül a neki fontosabb államtudományi doktorátust szerezte meg sub auspiciis gubernatoris, az államtudományi disszertációja A szankciók kérdése a nemzetközi jogban.22 Az a három tézis, amelyre ez a tanulmány épül, legalább annyira politikai, mint jogi természetu, a kifejtése nagyon világos, könnyen érthetô. Az egész mu, ha lehet, ma sokkal aktuálisabb, mint volt keletkezésének idején, amikor még nem volt olyan nagyhatalom, amely akár hetenként állhatott volna elô új és új szankciók ötletével.

Ehhez gyujtött anyagot, és ezt írta meg a bécsi Collegium Hungaricumban, ahová az 1933–1934-es tanévre ösztöndíjat kapott (26–27. dok., 98–99. old.). “Most fejeztem be nemzetközi jogi dolgozatomat – írta Erdeinek 1934. április 26-án –, mely hivatva leend genfi ösztöndíjra való alkalmasságomat napnál világosabban bebizonyítani.” (51. dok., 123. old.)
A bécsi ösztöndíjhoz is kellett egy díjnyertes pályamu (24–25. dok., 94–97. old.), ebbôl lett a jogtudományi disszertációja.23 A genfi Institut Universitaire des
Hautes Etudes Internationales, ahová egyéves állami ösztöndíja szólt, nemcsak az egyetem egyszeru posztgraduális intézménye volt, hanem a Népszövetség afféle káderképzô intézete is, amelyet Rappard, a kisebbségvédelmi osztály korábbi vezetôje alapított.24 A legkiválóbb nemzetközi jogászokat foglalkoztatta, meghívott elôadói pedig világnagyságok voltak.25 Némi pótlólagos tanulmányírás26 elvállalásának fejében új munkahelye, az Igazságügyminisztérium Bibót teljes fizetésének meghagyásával engedte el (30. dok., 102. old.). Ott pedig: “Tudományomnak mindjobban nyelvemen járó tolvajnyelvével azt mondhatnám: figyelem a nemzetközi jogközösség integrálódásának folyamatát” – írja Erdei Ferencnek 1935. febr. 7-én (55. dok., 131. old.). A tájékozódáson és szorgalmas munkán kívül értékes és voltaképpen életre szóló kapcsolatai születtek. Az elsô félévben még különféle nemzetközi jogi elôadásokat hallgatott az egyetemen, a másodikban már csak Rappard-nak a Nemzetek Szövetsége címu kollégiumát vette fel, a többi helyett filozófiai és történeti – köztük gazdaságtörténeti – kollégiumokat és antropológiát hallgatott (34–36. dok., 106–108. old.), és ezzel párhuzamosan Paul Guggenheim, Guglielmo Ferrero, Maurice Bourquin tanítványául szegôdött. Négy szemináriumi elôadást tartott (131. dok., 343. old.), ezek közül hármat biztosan Bourquin-nál (37. dok., 109. old.). Az ott elôadott dolgozat voltaképpen A német hisztéria elsô, rendkívül korai megfogalmazásának tekinthetô.27 Látogatta a nagy Kelsen szemináriumát is (55. dok., 131–132. old.). Ezekbôl és a párhuzamosan elhelyezett külföldi publikációkból28 szinte automatikusan termelôdtek ki a késôbbi külföldi szereplések: konferencia Párizsban 1935-ben és 1937-ben, két hónapos Carnegie-ösztöndíj Hágában 1936-ban, Paul
Guggenheim ajánlására – aki mon cher ami-nak szólítja, és huségérôl biztosítja (38. dok., 110. old.) – két hónapos tartózkodás a Népszövetségnél 1938-ban, voltaképpen kutatás és jogászi tapasztalatszerzés céljából, de az elegánsabb és jobban fizetett ideiglenes munkatársi minôségben. 1931. évi elsô bécsi tartózkodását nem számítva (26. dok., 98. old.), 1933 ôszétôl 1938 végéig, ha összeszámoljuk, 25 hónapot töltött külföldön (48. dok., 120–121. old.), vagyis idejének majdnem a felét.29

Mint a kötet szerkesztôi is megjegyzik, mindeközben rendkívül gyorsan haladt fölfelé a hivatali ranglétrán: 1934-ben, amikor az igazságügyminiszter elfogadja – Bécsbôl küldött – kérvényét (60. dok., 145. old.), és a Budapesti Királyi Ítélôtábla állományába helyezi (62. dok., 147. old.), egyhavi joggyakorlat van mögötte ügyvédi irodában (61. dok., 146. old.). A kötelezô négyéves joggyakornoki idejébôl mindössze két évet és nyolc hónapot töltött hivatalba járással, az összes többi rendes és rendkívüli szabadság volt, ebbe belefért két és fél hónapi katonáskodás is. A hivatali elômenetelét bemutató számos dokumentum közül az olvasó figyelmébe ajánlunk kettôt, amely segít eligazodni a sok kinevezés és áthelyezés között: joggyakorlati idejének részletezését és minisztériuma személyi táblázatát (74. dok., 159. old., illetve 78. dok., 163–165. old.).

A gyakornoki idô elteltével, 1940 decemberében a kormányzó törvényszéki bíróvá nevezi ki (75. dok., 160. old.). Akkor már két év óta nem bíróságon, hanem a minisztériumban dolgozik (72. dok., 157. old.), és letette az egységes ügyvédi és bírói vizsgát (78. dok., 163. old.). 1941 júniusától a rangja miniszteri titkár.

Ezenközben 1940. június 13-án magántanári képesítést nyer jogbölcseletbôl a szegedi egyetemen (93–94. dok., 193–194. old.), és tizenöt nap múlva házasságot köt a püspöklány, püspökunoka dr. Ravasz Boriska latin–történelem szakos tanárnôvel (78. dok., 163. old.).

Bibó István ekkor harmincéves. Öt év óta tagja és egyik vezetôje a Társadalomtudományi Társaságnak (177. old.), tagja a meglehetôsen exkluzív Magyar Filozófiai Társaságnak (88. dok., 178. old.). A disszertációi óta 1940 végéig tizenkét cikke jelent meg,30 ezek közül egy francia, egy német, egy magyar nyelvu jogfilozófiai cikket és az Erdei Ferenc munkásságáról szólót tarthatjuk jelentôseknek. (Lásd Horváth Barna késôbbi méltatását: 131. dok., 343–350. old.).31

Ennyi sikerhez ambíción, tehetségen és munkabíráson kívül támogatók is kellenek. A pályát meg kell nyitni, a tehetségnek utat kell adni. A bécsi ösztöndíjakhoz az egyetem és a tekintélyes köztisztviselô apa (5. dok., 63–67. old.; 7–8. dok., 69–72. old.), a Társadalomtudományi Társasághoz ugyancsak az egykori alapító és vezetôségi tagként is tevékeny apa (6. dok., 67–68. old.) kapcsolatai valószínuleg elégségesek voltak. Genfet fôként Horváth Barna, a magántanárságot szintén ô és a nemzetközi jogász Buza László támogatta (87. old.; 131. dok., 343–344. old.). “Az én pályámat döntôen befolyásolta Horváth Barna jogfilozófia-professzor. […] ô küldött ösztöndíjra, ôneki lettem a magántanára is…” (33. old.) A mindenkori miniszternek természetesen ugyancsak voltak bizonyos kötelességei egy kormányzógyurus doktorral szemben. Azt se feledjük, hogy a minisztériumot 1937-ig irányító Lázár Andor igen közel állt a református egyház vezetôihez.32 A Kolozsvárról Szegedre telepített egyetem maga is református fészek volt (32–33. old.).33 Akkoriban ez sokat számított.

Külön alfejezete az interjúnak is, a dokumentumoknak is, de azért említsük meg, hogy ugyanez a pár év volt a Márciusi Front fellendülésének és leáldozásának idôszaka, ami sok mozgolódással, ismerkedéssel, barátkozással, utazgatással járt (43–49. old., 216–217. old., 79–87. dok., 166–176. old.). Huszár Tibornak valószínuleg nincs egészen igaza, amikor úgy véli, hogy Bibó István karrierjét baloldali barátságai és forgolódásai a Márciusi Front körül különösebben veszélyeztették volna, vagy amikor elismeréssel adózik neki, hogy karrierje nem távolította el barátaitól (15. old.). Bibó például szemrebbenés nélkül, minisztériumi kapcsolatait felhasználva jegyeztette be a cégbíróságon az erôsen baloldali MIKSZ-et (Muvészek, Írók és Kutatók Szövetkezetét), és vállalta benne a felügyelôbizottsági tagságot (45., 48. old.). Tartott – szociológiai, illetve társadalomtörténeti tárgyú – elôadást ott is, a nem kevésbé baloldali Györffy Kollégiumban is (90. dok., 180–189. old.; 98. dok., 198–202. old.). “Én abszolúte nem vettem észre, hogy én a párt [a KMP –
L. K.] folytonosságát helyettesítem abban az idôben” – jegyezte meg az interjúban (49. old.). Ezzel szemben számos részletet találunk a levelekben, interjúkban, amelybôl az derül ki, hogy környezetének baloldali vagy akár radikális népi tagjai magát elkötelezni nem akaró úri fiúnak tartották ôt. Ugyanakkor föltehetô, hogy befolyásos ismerôsei inkább jó, mint rossz néven vették tôle széles köru kapcsolatait olyan emberekkel és csoportjaikkal, akikhez ôk nemigen juthattak el. Egyet nem volt szabad: lecsukatnia magát. Ez kiderül 1978. augusztus 13-án Borbándi Gyulának írt levelébôl (229. dok., 685. old.). Féja Géza, akinek volt érzéke a társadalmi státusok minemuségéhez, egyszer szemére is vetette, hogy kimaradt a korszak legfontosabb értelmiségi perébôl.34 Bibó kései kommentárja: “Ezt igyekeztem késôbb behozni.” (46. old.) Egy-két év múlva – Erdeivel együtt – megfordult Andrássy Klára szalonjában is, ahol fôként németellenes politikusokkal és értelmiségiekkel lehetett találkozni (40. old.).

Bibó tehát sok tekintetben kivételezett volt, de a helyzete nem volt kivételes. A rendszer vezetô rétegének modernizálódásra, nyugati – nem német – orientációra, változatlanul csak konzervatív reformra törekvô része nagyon is fontosnak tartotta, hogy az ilyenfajta átmenet szellemi elitjének útját egyengesse, bôkezu ösztöndíjakkal külföldre küldje, személyiségeit lehetôleg magához fuzze, más politikai és elitképzôdményekhez fuzôdô kapcsolataikat integrálja vagy legalábbis elviselje (45., 51. old.). Így került elôször Németh László (1934–1935), majd Ortutay Gyula a Magyar Rádióhoz (1935–1944), aki természetesen elôadást kért Bibótól is (92. dok., 192. old.). Így tartott fenn egy fölöttébb szabad szellemu, a kevéssé jómódú rétegekbôl – “pap, tanár, tanító” – válogató elitképzô intézményt, az Eötvös Kollégiumot (az onnét kikerülô értelmiségiekkel Bibó lépten-nyomon találkozott), és turte a falusi szegénységbôl jött tehetségekkel telezsúfolt Bolyai, majd Györffy Kollégiumot, mely utóbbinak a fô támogatója a kormánypárti Zsindely házaspár volt (636. old.). Közben nevelgette a saját palántáit a Magyar Szemle Társaság teadélutánjain és – ha beváltak – a vacsoráin, ahol bemutatták ôket Bethlen Istvánnak. Megnyerték folyóiratuknak, a Magyar Szemlének Kerék Mihályt, Szabó Zoltánt, Kovács Imrét, de Babitsot és körét úgyszintén. Minden valamirevaló folyóirattal, a Szép Szóval is, cserekapcsolatban voltak.35 Természetesen közöltek cikket Bibótól.36 Rendkívül plasztikusan adja elô ezt Kosáry Domokos egy nemrégi interjújában.37

Bibó Istvánt érték eközben kudarcok is. Maurice Bourquin szívhez szóló levelére, melyben kiváló tanítványát, aki “egy ragyogó karrierhez megkívánható minden kvalitásnak a birtokában van”, mintegy kollégaként Magyarország népszövetségi delegációjának figyelmébe ajánlotta 1935-ben (37. dok., 109. old.), a magyar külügy a füle botját se mozdította. Észak-Erdély visszacsatolása után magántanári habilitációját a kultuszminisztérium a szegedi egyetemrôl a kolozsvárira helyezte át. (210. dok., 612. old.).38 1942-ben megpályázta a pesti egyetem új társadalomelméleti tanszékét, de nem nyerte el (95. dok., 195. old.; 136. dok., 357. old.). Érdekes, hogy ezek közül leginkább a másodikat vette zokon, miként ez Marót Károlynak, a család barátjának írt késôbbi levelébôl kiderül, melyben az ilyet “keserves és méltatlan utazói állapotnak” nevezi.39 Valóban, kétszer féléves kollégiumot hirdetett és tartott meg, ingázva Budapest és Kolozsvár között (131. dok., 344. old.). Mégis valószínuleg az elsô vereség volt komolyabb. Vegyük észre, hogy miközben muvei, elôadásai, hozzászólásai, még a jogbölcselet vagy a közigazgatás körébe tartozók is, egyre inkább telítôdnek nemzetközi vonatkozásokkal és az európai társadalomfejlôdés megzavarodásának tényeivel, a Külügyi Szemle mindössze egy cikkét közölte, azt is az ez irányú érdeklôdését megelôzô idôszakból;40 tanulmányai közül pedig a hivatásos külügyérektôl és nemzetközi elemzôktôl hemzsegô Magyar Szemlében éppen A pénz jelent meg, amelyben a nemzetközi problémák csak halvány utalások formájában tunnek fel.41 Föltehetjük, hogy a külügyi szakma mint olyan nem kért Bibóból.

A Bibó és barátai által várt “új Reformkor” (54. dok., 131. old.) már 1938-ban óta lezárult vagy félbeszakadt. A szélsôjobboldal elôretörése, Magyarország belépése a háborúba félretétetett minden ésszeru karriertörekvést. Bibó számára az egyetlen apró kivétel az, hogy 1942-tôl 1944-ig segéd- vagy társszerkesztôje lesz a Magyar Jogi Szemlének (177. old.; 97. dok., 197. old.). Minisztériumi elôléptetésrôl sem szól a krónika.

Az 1943. évi szárszói konferencia, amelyen nem volt jelen, ugyancsak csalódást okozott számára, és elôrevetítette azoknak a rossz alternatíváknak a sorát, amelyekbe ettôl kezdve rendszeresen bele kellett ütköznie (50–52. old., 217. old.): “…ebben a pillanatban nem kommunizmus és fasizmus között kellett volna választani, hanem a fasizmus és az egész fasizmusellenes koalíció között, […] Pontosan ez maradt el Erdei Ferenc és Németh László párhuzamosan és ellentétesen hamis kérdésfeltevése miatt.” (227. dok., 664. old.)

Mindezek ellenére úgy tunik, hogy céljait nem adta föl. 1942–1943-ra kialakult a fejében, és nemsokára papírra került mindaz, amit – részben már a háború alatt, részben börtöne után – a nemzetközi konfliktusok okairól és megoldásuk módozatairól leírt,42 és a téma természeténél fogva eleve nemzetközi közönségnek szánt. Eközben új nemzetközi kapcsolatok lehetôsége is megjelent a láthatáron. Tudjuk, hogy A német politikai hisztéria okai és története címet viselô kéziratának angol fordítását már 1944-ben külföldre akarta csempészni, és lehetett volna kiadója is.43 Nem volt ebben semmi igazán kirívó: Mannheim Károlynak, Wilhelm Röpkének, Friedrich August Hayeknak, Karl Poppernak a háború közepén, végén írott muvei ugyanebbe a háború végi mufajba tartoztak. (A két harmadikutas közül Mannheim könyvérôl éppen Bibó írt ragyogó tanulmányt,44 Röpkéé megjelent magyarul.) A fordításnak csak a fele készült el, Bibó István életpályája egy idôre meglehetôsen elkanyarodott a hazai politikai közélet irányába, azok az állások pedig, amelyeket betöltött, nem jártak együtt hivatalos külföldi utakkal.
 
 

“élt: 1945–1948”
 
 

“Sajnos, lassan eltelik az életem

hamis alternatívákkal való küszködésben.”

(561. old.)
 
 

Akármennyire furcsa, Bibó István az interjúkban szinte nem is említi az 1945 tavaszával kezdôdô politikai tevékenységét, az irodalmit ugyancsak alig. Szabó Zoltán az “urak futását” és a megszállást enyhítô, a háború utáni Európa nagy részén elfogadott koalíciós kormányzati formát tekinti a Bibó színre lépését meghatározó feltételeknek, amelyek az addigra mély meggyôzôdésévé váló harmadik úthoz is valamiféle keretet adhattak volna.45 A munkabírása fantasztikus volt: hivatal (késôbb tanítás) és értekezletek garmadája mellett 1945-tôl 1948 közepéig megírt vagy egy tucat újságcikket,46 havonta átlagosan két elôadást tartott, többnyire vidéken (125. dok., 334–338. old.), ekkor születtek a legismertebb muvei, a Válogatott tanulmányok második kötetének nyolcszáz lapjából legalább öt-hatszáz lapnyi új témájú, frissen készült írás.

1945–1946 mindenképpen a személyes karrier fellendülésének ideje. Erdei Ferenc (késôbb Nagy Imre, késôbb Rajk László) belügyminisztériumában miniszteri osztályfônök és fôosztályvezetô (113. dok., 307. old.), muvei, újságcikkei, elôadásai által nevét sokfelé megismerik az emberek. A magyar demokrácia válsága47 és a körülötte felcsapó szenvedélyek (122–124. dok., 327–333. old.) – késôbb úgy emlékszik vissza erre az idôszakra – bizonyos irigylésre méltó területenkívüliséget biztosítottak számára (200. dok., 594. old.). 1946-ban két egyetemi katedrát is fölajánlanak neki (129–130. dok., 342–343. old.), és még idôben elfoglalja a szegedi politikai tanszéket (132–134. dok., 350–352. old.). A Magyar Tudományos Akadémia levelezô tagjául választja, Hajnal István az ajánlója (138–140. dok., 360–364. old.). Az életmu folytonosságát és a nemcsak Magyarországon, hanem a háború utáni világban szerezhetô új tapasztalatok hihetetlenül gyors feldolgozását mutatja a Kécskei elôadás48 és akadémiai székfoglalója. Az elsô teljesen kifejlett formában tartalmazza a hatalom, uralom és szolgálat fogalmai köré rendezve szinte mindazt, amit részletesen kifejtve megtalálunk az 1971–1972-re datált Az európai társadalomfejlôdés értelmében,49 a második, bár a címe alapján jogi dolgozatnak tunhetnék – Az államhatalmak elválasztása egykor és most50 –, olyan jelenségre mutat rá, amellyel a világ – és nemzedékünk – csak jóval késôbb került szembe: rendkívüli hatalomkoncentrációra képes új és új hatalmi gócok feltunésére, az ezeket megszálló új, szakértô és szervezô arisztokráciára. “Mert az, hogy ennek az új hatalomkoncentrációnak az arisztokráciája a szakszeruség és képzettség arisztokráciája lesz, […] még nehezebbé teszi a szabadságigénynek vele szemben való fellázadását.”51

Amíg volt remény, hogy ez a miénk félig-meddig szabad, demokratikus ország lesz, amely a magukat szabadnak nevezô országokkal félig-meddig egyenrangú módon kapcsolódhatik bele a világ szellemi életének körforgásába, addig ez nem tunhetett elvesztegetett idônek. Minden jel arra mutat, hogy Bibó eközben a hosszabb távú terveit nem változtatta meg alapvetôen. Ott volt egyik legnagyobb muve, Az európai egyensúlyról és békérôl,52 amely mindenképpen a nemzetközi közösség számára készült 1943–1944-ben, olyannyira, hogy kéziratának egyes részei húsz évvel késôbb változatlan formában beilleszthetôk voltak A nemzetközi államközösség bénultságába. A kelet-európai kisállamok nyomorúságát, amely 1946-ban jelent meg53 – “Eredetileg a béketárgyalások elé írtam, de elkésett.” – azzal a szándékkal írta, hogy külföldi olvasók számára is hozzáférhetôvé váljék. (114. dok., 307–309. old.)54 Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Bibó István volt az, nem más, akit Jacques
Rueff akadémikus meghívott 1949-ben az UNESCO égisze alatt tervezett nagy fasizmuskutatás egyik vezetôjéül, mert egy párizsi értekezleten a nevét “azok között emlegették, akiknek a közremuködése különösen kívánatos lenne” (151–154. dok., 378–385. old.). Rueff késôn szólt, Bibó akkor már be volt ide zárva.

Nem az volt vele a fô baj, hogy nem volt marxista. Azt nem fogadta el, “…hogy ez a világ e pillanatban feloszlik egy amerikai imperializmusra és egy szovjet vezette szocialista táborra, […] én ezt az alternatívát ádázul és elkeseredetten visszautasítottam, […] nem mentem bele annak elfogadásába, hogy nekem ezek között választanom kelljen, még ha olyan egyedül maradok is, mint az ujjam, akkor sem.”55

Huszár Tibor Bibó-tanulmányában röppentette föl azt a bibói mondást, amely késôbb a leginkább elterjedt: “S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945-1948.”56 Recenzens meggyôzôdése szerint ez a mondat társadalmunk mindenkori vezetô rétegeinek mély ismeretére vall, de nem kell feltételeznünk, hogy Bibó azonosult vele. A muveirôl szóló tanulmányoknak is sokáig ez az idôszak és a benne született muvek volt a fô tárgya. Az 1994-ben megjelent elsô hazai egykötetes válogatást anonim szerkesztôje ugyancsak majdnem kivétel nélkül ezekbôl állította össze.57 A kötet legmérgesebb kritikusa – érthetôen – Herczegh Géza akadémikus, nemzetközi jogász, alkotmánybíró, a Hágai Nemzetközi Bíróság tagja volt.58
 
 

a kiszoríttatás
 
 

Valójában 1947-tel megkezdôdött a kiszoríttatás,
a pálya látványos hanyatlása 1948 után indult el. Ennek – a korszakhatárok miatt kétfelé található – dokumentumai közül azokat ajánljuk az olvasó különös figyelmébe, amelyek egy országszerte teljesen megbolydult apparátus fejvesztett kapkodását és
a fejetlenséghez tapadó, embereket ide-oda-, sôt oda-visszadobáló önkényét mutatják be (146–149. dok., 370–373. old.).

Bibó István apránként elveszti katedráját (143–144. dok., 369. old.; 156–159. dok., 415–417. old.), bár tapasztalván az ideológiai diktátumokat, ô maga is menekül elôle (261. old.; 227. dok., 674. old.). Ortutay Gyula miniszterként csak a magyar UNESCO-bizottság megszervezését tudja vagy meri fölajánlani neki (145. dok., 370. old.). Mint mondja, “kiszervezték” alóla a Kelet-európai Intézetet, amelynek kormánybiztosa, megbízott elnöke, átszervezôje volt (261–263. old.). Az Akadémia visszaminôsíti úgynevezett tanácskozó taggá, vagyis semmivé (155. dok., 415. old.). Nekilát a szívének oly kedves közigazgatási területrendezés részletes kidolgozásának (150. dok., 374–377. old.), de a Területrendezési Intézetnek az a részlege, ahol még értelmes munkát végezhetett volna (391. old.), létre sem jön (149. dok., 372–373. old.). 1950 végére állás nélkül marad (157–160. dok., 416–418. old.); végül már csak szakozónak és decimátornak mehet el az Egyetemi Könyvtárba. Egy év múlva Ravasz Boriska is elveszti az állását, három gyerek mellôl – az egyik nagybeteg – mindennap hajnali ötkor kelve, Szentendrére kell kijárnia egy általános iskolába (233–235. dok., 694–696. old.). A házaspár jövedelme a korábbinak a felére zuhan (392. old.).

Akinek családja van, és próbálta, az tudja, hogy a nyomor megeszi az ember idejét. Bibó István az elkövetkezô években nem írt befejezett muvet, csak töredékeket. “Volt egy tervem, egy ilyen eszmetisztázó dolog akart volna lenni, […] még diktálgattam is.” (395. old.) Arról ábrándozott, hogy kiadat külföldön – például Szabó Zoltánnal együtt – egy Válasz-számot, amelyben a tervezett muvön kívül még Illyés Gyula versét – Egy mondat a zsarnokságról – jelentette volna meg (uo.).

Már fogságban volt, amikor az elsô külföldre szánt cikke napvilágot látott.59 Alighogy szabadult, elkezdett dolgozni összefoglaló nagy muvén, A nemzetközi államközösség bénultságán. “Az egész témakör, az összes területi vitás kérdésekkel együtt, diákkoromtól kezdve izgat…” (200. dok., 588. old.) Elsô infarktusa pedig, úgy látszik, arra indította, hogy 1970–1971-ben megkezdje kéziratainak külföldre küldését.60 Leveleibôl kitunik, hogy nem a forradalom egyik legfontosabb személyiségeként kívánt szerepelni, és ezt sem elsôsorban óvatosságból. Amit szeretett volna: “…bemutatkozni a politikai-publicisztikai érdeklôdésu külföld elôtt, mint a maga nevében – 56-os szerepektôl és manifesztációktól függetlenül is – szóló szerzô.” (200. dok., 595. old.) “Úgy is mondhatnám, hogy a muvet UNO-köröknek írtam, annak a diplomata- és funkcionárius egyvelegnek, melynek körében valamiféle UNO-közvélemény kialakul.” (Uo. 593. old.) Ennek érdekében nem sajnált semmiféle ügyeskedést, ravaszkodást, titkolózást (uo. 587. old., 596–597. old.).

A Bénultság megjelent, párhuzamosan egy angol és egy amerikai kiadónál,61 két kidolgozott esettanulmány – Ciprusról és a Közel-Keletrôl – érdektelenség és érzékenység miatt kimaradt belôle – “sohasem hittem volna, hogy valaha az antiszemitizmus pozíciójába kerülhetek” (201. old., 599. old.) –, az Észak-Írországról szóló tanulmányt, úgy látszik, le sem fordították.62 A siker elmaradt. Itthon meg nem lett botrány.(554. old.)

Herczegh Géza azt írja errôl: “Bizonyos, hogy Bibó könyvének megjelenésekor még nem ismerték fel, hogy Európában az önrendelkezési joggal kapcsolatban problémák lennének, az Európán kívülieket pedig elintézettnek vélték a dekolonizációval. […] Ha valaki, mint Bibó, szocialista országban élô ellenzéki, akkor annak az egyének emberi jogairól kell írnia ahhoz, hogy felfigyeljenek rá.”63 A hazai publikum körében inkább az járja, hogy naivitásként kell megmosolyogni mindent, ami abból a bibói tézisbôl következik, hogy ha található olyan eljárás, amely ésszeru kompromisszumra vezet, akkor ezt a konfliktusba kerülô feleknek – és a békeszerzôknek – legalábbis a tudomására kell hozni: “…bevallom, lepereg rólam minden okos beszéd, mely ennek kilátástalanságát igyekszik bizonyítani .” (200. dok., 593. old.) Azt se fogadta el, hogy “a világ boldog jövôje két ideológia és kormányzati rendszer, a szabadversenyes kapitalizmus és az államközpontú kommunizmus ilyen vagy olyan harcában fog eldôlni…” (561. old.). Ami azonban eldôlhet: egy világméretu elituralom, melynek lehetséges variációit elemezve, ezt a fajta törekvést korántsem találta megnyugtató megoldásra vezetônek.64 Ebbôl következôen nem hitt a kapitalista liberalizmus és a kommunizmus kibékíthetetlen ellentétében sem, sôt azt ígérte, hogy tervezett muvében65 ezek “közös nevezôre hozattatnak és külön-külön való felfújattatásuk szétpukkantatik”. (200. dok., 593. old.) Hogy a meggyôzôdése szerint hamis alternatívák leleplezéséhez és felbontásához kellô morális szabadságát megôrizhesse, volt kénytelen elutasítani a “kiegyezô gesztusokat” azzal a hazai rendszerrel szemben, amelyet egyébként itthon és külföldön sokan “a szocializmus legemberségesebb és legértelmesebb válfajaként” értékeltek (560–561. old.).

Még csak egyet: a nyomorközeli állapot, mely egészségének hanyatlásával sem javult, inkább csak romlott, élete végéig elkísérte (200. dok., 596. old.).66 A könyvéért elôlegként átutalt ötven fontot “a Nemzeti Bank sértôdötten visszaküldte Londonba” (554. old.).67

Ha összeszámoljuk Bibó megjelent írásait, akkor lapszám szerint a nemzetközi kérdésekkel foglalkozók meghaladják az eredendôen magyar tárgyúakat. A recenziónak ez a része arról szólt, hogy a muvek, dokumentumok és az interjúk alapján Bibó István, amíg élt, legföljebb félig volt a miénk. A történet vége pedig arról, hogy most már szinte biztosan egészen a miénk marad, amíg lesznek, akik igényt tartanak rá.
 
 

Három epizód a forradalom idôszakából
 
 

Életének eseményei közül Bibó István 1956-ról beszélt a legbôségesebben. Igaz, a kötetnek több helyén található meg a teljes elbeszélés (400–414. old., 431–444. old., 463–464. old.), és némelyik részletét a Vallomásokból vagy az írásaiból kell kiegészítenünk, máskor csak pontosítanunk.68 Az nyilvánvaló, hogy amit elmond, érdekes, izgalmas, hiszen csak az ô szájából volt megtudható, mint teltek a napjai a kormány és hivatalnokok nélkül maradt Parlamentben, ahová legalább egy kézirattal és Homéroszával69 a zsebében vonult be november 4-nek hajnalán. Eközben eddig ismert vonásai két újabbal egészülnek ki számunkra. Az egyik: ha politikai cselekvésnek jött el az ideje, egy pillanat alatt – voltaképpen csak ismereteire támaszkodva, gyakran bárminô korábbi gyakorlat nélkül – tökéletesen be tudta tölteni vállalt funkcióját (jelen esetben a miniszterelnök-külügyminiszter helyettesítését).
A másik: a sokak által följegyzett rendkívüli jóhiszemusége ellenére sem volt annyira naiv, hogy olyan dolgokról beszélt volna, amelyekrôl nem akart beszélni. Ezekrôl szól az alábbi három történet, úgy, ahogyan a felsorolt forrásokból az olvasó összeállíthatja magának.

Az elsô 1956. november 2-án kezdôdik, amikor a Parasztpárt – akkor már Petôfi Párt – miniszternek jelöli. “Na most, a dolog pszichológiájához az tartozott, hogy én, amíg jelölésrôl szó volt, nem akartam. Mikor meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszeru dolog. És ezzel a hasfájással feküdtem le. Reggel fölébredtem azzal a nyugodt tudattal, hogy természetes, hogy nekem kell miniszternek lennem, azzal a tudattal, hogy nagyon csalódnék, ha nem lehetnék miniszter. És akkor rögtön csináltam egy rövid tervezetet, aminek a lényege az volt, hogy az elsô minisztertanács mit mondjon a nyugatiaknak.” (411. old.)

November 3-án tehát ez volt az elsô dolga. És a második? Délután magához kérette Király Bélát, a Nemzetôrség fôparancsnokát, és két kérdést tett föl neki: megtámad-e minket újra a Szovjetunió, és ha igen, meddig tudunk ellenállni. Ezt a találkozást Király Béla beszéli el így,70 késôbb, a kihallgatáson Bibó nemcsak fölöttébb ártatlanra kozmetikázva, de bôséges figyelemelterelô körítéssel megtoldva említette, úgyhogy a kihallgató tiszt rá se kérdezett,71 az interjúban pedig nincs róla szó. Az elôterjesztésbôl – vagy tervezetbôl – született – “ceruzával belejavítottam” (433. old.) – az Eisenhower elnöknek küldött feljegyzés (távirat) november 4-én reggel 6–7 óra tájt;72 a Király Bélától kapott tájékoztatás pedig nyilvánvalóan belejátszott a november 4-i Nyilatkozatnak fegyveres ellenállással nem számoló passzusaiba (167. dok., 448–450. old.).73 Ugyanebben a dokumentumban bizonyára feltunik, hogy a kormány egyetlen helyén maradó tagja megnevezi benne azt a cselekvési szabadságában nem korlátozott másik tagját, Kéthly Annát, aki ettôl fogva “Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselôje és külképviseletének törvényes feje”. Igaz, hogy ez csak másodjára jutott eszébe, de akkor rögtön, vagyis egy órával az elsô telefonközlés után, délelôtt 10 és 11 óra között tollba mondta az amerikai követség gyorsírójának, így még a Nyilatkozat szövegével együtt tudták továbbítani.74 Nem késett el: a Magyar Közlönyben csak november 12-én jelent meg az elnöki tanács határozatszám és dátum nélküli közleménye a Nagy Imre-kormány tagjainak felmentésérôl (170. dok., 454. old.).

A második történet a felkészülésrôl szól. Tudjuk, hogy az eseményeket, saját cselekvéseinket is akkor tarthatjuk leginkább az ellenôrzésünk alatt, ha rendesen felkészülünk rájuk. Bibó István nagyon szeretett felkészülni. Igen alaposan felkészült az Erdei-filmre,75 a saját életérôl szóló interjúsorozatra is;
valahol megjegyzi, hogy szegedi egyetemi elôadásai majdnem nyomdakészen állanak; több más elôadásának részletes vázlatát találjuk a könyvben
(90. dok., 180–189. old.; 98. dok., 198–202. old.; 137. dok., 358–359. old.). Felkészült a letartóztatására és a perére is. Ügyészi kihallgatásának jegyzôkönyvét (175. dok., 490–506. old.) maga diktálta (479. old.), de rászokott erre már a vizsgálati szakaszban (466. old.). Hogy mi volt ezzel a célja? “…nem mindig voltam nagyon ügyes – isteni csoda, hogy végül másnak komoly bajt nem szereztem, de ügyetlenségeket követtem el –, végül a vád is rátért arra, hogy azért kell engem elítélni, amit írásba adtam, és aláírtam…” (Uo.) Célját tehát elérte, bár az ítélet szövegébôl ki lehet olvasni, hogy az indokolás eredetileg Bibó István és Göncz Árpád halálos ítéletéhez készült, és már nem volt idô átfogalmazni (176. dok., 507–532. old.).76

Ehhez az inkább erkölcsi és intellektuális szempontból kielégítô, semmint biztonságos stratégiához eminensen hozzátartozott, hogy kiválassza azokat az iratokat, amelyeket a házkutatás alkalmával a nyomozók a késôbbi vádlott jelenlétében lefoglalhatnak. (Fél éve maradt arra, hogy eltüntesse a többit.) Május 23-án késô este jelentek meg Bibóék lakásán, a házkutatással hajnaltájt végeztek (464. old.). A házkutatási jegyzôkönyv tanúsága szerint húsz tételt foglaltak le (173. dok., 487–488. old.), ezek közül csak a huszadik volt a korábban említett írógép. (Itt most meg kell kérni a könyv olvasóit, hogy ne törôdjenek a következô, 489. oldalon közölt 174. sz. dokumentum alá írt szöveggel. Ami fölötte van, az az elôzetes letartóztatás egyik meghosszabbítása, hiányosan kitöltött urlapon, és semmi köze a házkutatás idôpontjához.) Elvittek ezenkívül mindenfélét: publikációs jegyzéket, katonakönyvet, az Egyetemi Könyvtárból kiadott káderanyagot, 1941. évi Református Jövôt, a Bibó család történetét. Az olvasónak kitunô szórakozása lesz megfejteni, hogy a tételek mellé húzott vízszintesek, pipák, ikszek, fordíts-jelek, kettôspont és kombinációik mit jelentenek.77 Miután a jegyzôkönyv e példánya négy-öt kézen átment, végül is négy tétel maradt – vízszintes vonással jelölve – amelyet az illetékesek is alkalmasnak találtak a vád céljaira. Ezek a következôk: Bibó István pártigazolványa október 31-i kelettel; majd 1.) tételként az Expozé a magyarországi helyzetrôl és Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására a “Követ Úr!” kezdetu kísérôlevéllel együtt, 1956. november 6-i keltezéssel.2;78 2.) tételként az itt november 8-i dátummal szereplô Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveirôl és a politikai kibontakozás útjáról (441–442. old.);79 9.) tételként “1 db politikai tanulmány (: 1–26 oldal :) géppel írva, tintával jav.”, amely majdnem biztosan a Magyarország helyzete és a világhelyzet címu Emlékirat.80 Mind a négyet viszontlátjuk az ítéletben. Az elsôt abban a formában, hogy “Dr. Bibó István… részt vett a »Petôfi Párt« nevet nyert nemzeti Parasztpárt újjáalakításában. Tagja lett e párt intézôbizottságának.” (176. dok., 510. old.) Az a három írás, amelyet Bibó kiválasztott, és a nyomozók keze ügyébe adott, a vádpontok gerincét képezte. (Szerepelt még az amerikai elnöknek küldött távirat, amelyet az ügyész nem csatolhatott a vádirathoz, a november 4-i Nyilatkozat, továbbá egy “tervezett cikk”, amely harmadik történetünk tárgya lesz.)

Mint az ítéletbôl kiderül, mindhárom írásmu azzal váltotta ki a hatalom különös dühét – a tartalmán kívül –, hogy igen hamar elterjedt, enyhítve a magyar ellenállás elszigeteltségét a határokon túl és szervezve egyes csoportjainak kapcsolatát itthon. Az Expozét és Tervezetet a Nagybudapesti Központi Munkástanács saját programjaként fogadta el (440. old.).81 Mind a három irat eljutott a fontos követségekre; a december 8-i Nyilatkozatnak az összes demokratikus párt képviselôje által jóváhagyott szövege (az ítéletben “közös nyilatkozat”) a szovjet kormányhoz is. (Lásd Andropov jelentését: 172. dok., 457–459. old.) Az ítélet hallgat a munkástanácsról és a szovjetekrôl, miként arról is, hogy az Emlékirat szövege 1957-ben nemcsak a magyar nyelvu emigráns lapokban jelent meg, hanem legelôször a bécsi Die Pressében.82 Bár az interjúban ez háromszor is elôkerül (441–444. old.), a bécsi publikáció adatait csak egy gondosabban jegyzetelt részben, a 677. old. 2. jegyzetében találja meg az olvasó.

Legyen tehát a harmadik történet címe: Az eltunt cikk rejtélye!

Az ítéleti tényállás pontjai közül a legeslegelsô úgy szólt, hogy a “vádlott […] az események hatása alatt sajtó útján való közlésre cikket tervezett” (176. dok., 510. old.). Bibó úgy mondja el húsz évvel késôbb a tartalmát, hogy “A cikk azzal kezdôdött, hogy a kommunista párt halott, de a kommunisták annál elevenebbek”. (406. old.) (Ez úgy értendô, hogy a forradalom csupa párttag által elindított reformmozgalomból nôtt ki, elvégre a felkelés napjáig csak ôk politizálhattak.) A másik tartalmi elem: a politikai kibontakozást esetleg az 1947. évi országgyulés összehívásával lehetne kezdeni, “de egypár nap múlva már ott tartottam, hogy semmi kontinuitásra nincs szükség, mert ez a forradalom maga elég egy jogfolytonosság elkezdéséhez” (uo.). Horváth Barna és Guglielmo Ferrero tanítványától ez egészen kézenfekvô gondolati lépés volt. A kötet szerkesztôi – ismeretlen megfontolásból – az Elvi tisztázás és Az “Elvi tisztázás”-sal párhuzamos, befejezetlen gondolatmenet – másutt: [Fogalmazvány, 1956. október 27–29.] – címen ismert kéziratot adják közre a tervezett cikk szövege gyanánt (421. old. lábjegyzet). Ebben, nyilvánvalóan korábbi elmélkedések eredményeként, nagyon izgalmas tézisek olvashatók a sztálinizmusról, az egypártrendszerrôl, a rendszer osztályviszonyairól, csak éppen egyetlen szó sincs arról, amit Bibó mint saját cikkének fô mondanivalóját jelölt meg (164. dok., 421–428. old.).83

A cikk – október vége elôtt valószínuleg még csak élôszóban létezô – elejéhez az ügyésznek tanúja volt (406–407. old.). Bibó tehát már az elsô kihallgatásakor azt vallotta, hogy a megkezdett kéziratot november 4-én magával vitte a Parlamentbe, ahol a szovjet katonák elvették tôle.84 Megjegyezzük, hogy biztosan nem a távozásakor, vagyis november 6-án, mert akkor egész csomó kézirat volt nála, több példányban is, így például a Nyilatkozat szövegébôl jutott egy felkelô csoportnak, az amerikai és az angol követségnek, másnapra ebbôl és a hozzá tartozó kísérôlevélbôl a francia kultúrattasénak, továbbá magával kellett vinnie az Expozé és Tervezet elsô fogalmazványát is legalább egy példányban (438–439. old.).85 Késôbb pedig már nem emlékezett arra, hogy a szovjet katonák részérôl bárminô inzultus esett volna (437. old.). “Semmiféle atrocitás nem ért” – mondja a könyvünkbôl véletlenül kimaradt bekezdésben,86 majd késôbb: “…az ôrt álló szovjet katonák simán kiengedtek” (439. old.). Ebbôl még nem következik, hogy egyetlen iratot se kellett átadnia a megjelenô szovjet személyzetnek. Kihallgató tisztjének azt mondja errôl: “A szovjet katonákkal együtt jött egy civil ruhába öltözött politikai megbízott, vagy tolmács, […] Ez a civil megbízott magához vette irataimat, az elôzô hetekben készített cikkem piszkozatát és a nyilatkozat egy vagy két piszkozati példányát.”87

A vádnak azonban nagy szüksége lett volna erre a kéziratra, bizonyítandó, hogy Bibó István már a felkelés alatt az alkotmányos rend megdöntését tervezte.88 Kihallgatója ezért emlékezetbôl rekonstruáltatta, íratta le vele ennek a sose volt cikknek a szövegét, amihez Bibó még hozzáfuzte: “A befejezés nem volt meg.”89 A rekonstrukciót Kenedi János közölte
A forradalom alatt címmel.90 Kiváló írás, csak éppen nem cikk.

Egy valóságos – és nyilvánvalóan befejezett – cikk azonban mégiscsak volt, mégpedig az, amelyet az akkor még nem egészen tizenöt éves ifj. Bibó István vitt el november 1-jén az Irodalmi Újság szerkesztôségébe.91 De hát melyik szülô rángatná bele a gyerekét egy politikai perbe?

Természetesen nem várható el ettôl a gyujteménytôl, hogy a még igencsak gyerekcipôben járó Bibó-
filológia nyitott kérdéseit megoldja, hézagait betömje. Valószínu, hogy a kutató is eltéved némelykor az egymáshoz nagyon hasonlító vagy azonos szövegu nyilatkozatok, proklamációk, tervezetek között – mikor melyik kiadó vagy szerkesztô minek nevezte el ôket –, az olvasót azonban meg kell próbálni eligazítani, amennyire ez lehetséges.
 
 

Jegyzetek

1 Bibó István: Válogatott tanulmányok, I–IV. kötet. Vál.: Huszár Tibor; szerk.: Vida István (I–III. k.), ifj. Bibó István (IV. k.). Magvetô, Bp., 1986. (I–III. k.), 1990. (IV. k.) IV. k. 525–587. old.

2 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 711–752. old.

3 Bibó István: Beszélgetések, politikai-életrajzi dokumentumok. Sajtó alá rendezte Huszár Tibor. Magyar Krónika. Kolonel, Debrecen, 1989. 7. old.

4 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 283–682. old.

5 Bibó: Beszélgetések, 7–9. old.

6 Göncz Árpád: A Bibó-jelenség. (A Friedrich Ebert Alapítvány, a Bibó István Alapítvány és a JATE szegedi konferenciájának megnyitója, 1992. nov. 5-én) FES Tallózó, 10. füzet, 1993. 11. old.; Göncz Árpád: Megnyitó beszéd. (In: Bibó István életmuvének aktualitása, 7–9. old.) A konferencia szerkesztôje: Dénes Iván Zoltán; a kötetet szerkesztette Takáts József. Friedrich Ebert Stiftung, Bp., 1993.

7 Bibó: Beszélgetések, 5–10. old.

8 Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó, a politikus. [1984–1985.] In: Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 385–534. old., jegyzetek: uo. 600–621. old.

9 A tartalom alapján az azonos címu kéziratok és publikációk közül ez nyilvánvalóan Huszár Tibor: Bibó István életrajza. Beszélgetés Bibó Istvánnal. ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképzô Központ Könyvtára, kézirat (Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 604–605. old. 62. jegyzet), amelybôl az 1989. évi kiadás készült.

10 Bibó: Beszélgetések, 213–254. old.

11 Ravasz Boriska (1909–1979) (Iratok és levelek) Az elôszót írta, a dokumentumokat válogatta és szerkesztette Huszár Tibor. Valóság, 1992. 2. szám, 73–95. old. (i. m. 83. old.)

12 Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k., 295–373. old.

13 Uo. 567–598. old.

14 Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék. Püski, Bp., 1989. könyvébôl az elsô, német nyelvu változat kéziratát küldte el szerzôje Bibó Istvánnak, hozzászólás végett.

15 Az elsô terjedelmesebb recenzió szerzôje kissé sokallotta a dokumentumok bôségét és vele a kötet vastagságát, s természetesen az árát. Az átlagos olvasó kezébe karcsúbb, olcsóbb könyvet javasolt adni, lehetôleg sok magyarázattal. Lásd: Sz. Nagy Csaba: Köztudatba, vagy szakvilágnak? Élet és Irodalom, 1996. szeptember 6., 15. old.

16 Illyés Gyula: Naplójegyzetek, 1979–1980. Századvég, Bp., 1994. 60. old.

17 Uo. 46. old.

18 Uo. 49. old.

19 Németh László kelet-európai koncepciója és Szekfu Gyulával folytatott vitája. Valóság, 1979. 8. szám, 35–38. old. (Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 375–384. old.)

20 Bibó István levele Erdei Ferenchez. Bécs, 1934. ápr. 26. (51. dok., 123. old.)

21 Tóth János: A magyar európai. In: Bibó nyugatról – éltében, holtában. Külhoni magyarok írásai Bibó Istvánról. Vál., bev.: Kende Péter. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel–Budapest, 1997. 117–131. old.

22 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 5–51. old.

23 Kényszer, jog, szabadság. In: Uo. I. k. 5–147. old.

24 Tóth János: i. m. 118. old.

25 Az 1934–1935. akadémiai évben meghívott elôadóként tartott kurzust többek között Bronislaw Malinowski, Lionel Robbins, Henri Hauser (31–32. dok., 103–104. old.)

26 Idegen államok perelhetôsége és az ellenük vezethetô végrehajtási cselekmények a svájci jogban. In: Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 53–106. old.

27 Elôadás a német nemzetiszocializmusról. In: Uo. 107–128. old.

28 Lásd: Bibó István nyomtatásban megjelent muvei. In: Uo. III. k. 535–541. old.

29 1948. februári önéletrajz. In: Bibó: Beszélgetések, 364–366. old.

30 Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 535–536. old.

31 Lásd: Uo. A magyar nyelvuek: Etika és büntetôjog. Uo.

I. k. 161–182. old.; Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában. Uo. I. k. 183–201. old.

32 Lázár Andor felmentése után a Dunamelléki Egyházkerület fôgondnoka lett, és Ravasz Lászlóval együtt, 1948-ig tartotta meg tisztségét. Lásd: Ravasz László: Emlékezéseim. Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Bp., 1992.

33 Jutott az egyetemre Ravasz László famíliájából is, Bartók György, a kantiánus filozófus személyében (54. dok., 130. old.).

34 A Márciusi Front 1938-as programnyilatkozatának szerzôi ellen indított perrôl volt szó. A program megfogalmazásában Bibó István is részt vett (46. old.). A per vádlottjai: Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kovács Imre, Sárközi György. Lásd: Borbándi: i. m. 295. old.

35 Lásd a folyóirat jubileumi számát: Magyar Szemle, 1997. 11–12. szám, december.

36 Bibó: Beszélgetések, 221–223. old.

37 Kodolányi Gyula: A Magyar Szemle és a fiatal nemzedék. Beszélgetés Kosáry Domokossal. Magyar Szemle, 1997. 11–12. szám, 7–22. old.

38 In: Bibó: Beszélgetések, 355. old.

39 1947. okt. 1-jei levél. In: Magántörténelem, Marót Károly és a Bibó család levelezése (1927–1960). Közzéteszi Dénes Iván Zoltán. Holmi, 1997. 4. szám, 531–544. old. (i. m. 542. old.)

40 A nyílt tengeri légi kikötôk kérdése, 1932. In: Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 535. old.

41 Uo. I. k. 203–220. old.

42 Az európai egyensúlyról és békérôl (In: Uo. I. k. 295–635. old.) kéziratkötegei csak Bibó István halála után kerültek elô. Lásd Szilágyi Sándor feljegyzését (uo. 677–679. old.).

43 A német politikai hisztéria okai és története jelenleg Az európai egyensúlyról és békérôl I. könyv, II. fejezete. (In: Uo.

I. k. 365–482. old.) A kiküldés tervérôl egy Mannheim Károlynak 1945-ben írt levelében számolt be (uo. 678. old.).

44 Korunk diagnózisa. In: Uo. I. k. 243–270. old.

45 Szabó Zoltán: Bibó Istvánról. In: Különbség. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bp., 1990. 13–40. old.

46 Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 538–539. old.

47 Uo. II. k. 13–79. old.

48 Az európai társadalmi és politikai fejlôdés. Elôadás. Ókécske, 1947. augusztus 12. (hozzászólásokkal) Kécskei Kalendárium. (Szerk.: Tajti Erzsébet) Tiszakécske, 1993. 239–272. old.

49 Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 5–123. old.

50 Uo. II. k. 367–397. old.

51 Uo. 396–397. old.

52 Uo. I. k. 295–635. old.

53 Uo. II. k. 185–265. old.

54 Bibó: Beszélgetések, 233. old. A kelet-európai kisállamok nyomorúságának hét fejezetébôl itthon öt megjelent még az 1946. júl. 29-én kezdôdô párizsi békekonferencia elôtt. (Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 538. old.)

55 Bibó: Beszélgetések, 240–241. old.

56 Huszár: i. m. In: Bibó: Válogatott tanulmányok, III. k. 388 old.

57 Demokratikus Magyarország. Válogatás Bibó István tanulmányaiból. Magvetô, Bp., 1994.

58 Herczegh Géza: Bibó István – válogatás nélkül. I. Magyar Szemle, 1995. 6. szám, 581–593. old.; II. uo. 1995. 7. szám, 675–689. old. A hosszú tanulmány két kisebb életrajzi adatot is tartalmaz.

59 Die Lage Ungarns und die Lage der Welt. Vorschlag zur Lösung der Ungarn-Frage. Die Presse, 1957. szept. 8., 5–6. és 39–40. old. Magyarul: Emlékirat: Magyarország helyzete és a világhelyzet. In: Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 213–238. old.

60 Huszár Tibor: i. m. In: Uo. III. k. 613. old. 158. jegyzet

61 The Paralysis of International Institutions and the Remedies. A Study of Self-Determination, Concord among the Major Powers, and Political Arbitration. The Harvester Press, Hassocks, 1976. (Halsted Press, USA, 1976) Magyarul: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntôbíráskodás. In: Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 283–681. old.

62 Észak-Írország kérdése egy lehetséges pártatlan politikai döntôbírósági döntés fényében. In: Uo: IV. k. 683–710. old.

63 Herczegh Géza: i. m. 685. old.

64 A nemzetközi államközösség bénultsága… II. rész, 6. fejezet: a) A világméretu központi hatalom és elituralom programjai (i. m. 374–378. old.); b) A világméretu központi hatalom és elituralom legitimitásának lehetséges forrásai (i. m. 378–381. old.).

65 A kapitalista liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus állítólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte. 1979. In: Uo. IV. k. 759–782. old. A befejezetlen tanulmány vázlata: 795–798. old.

66 Bibó: Beszélgetések, 8–9. old.

67 1993-ig még hat kötet jelent meg Bibótól külföldön, az egyik egy folyóirat különszáma. Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása. Tanulmányok Bibó István életmuvérôl. Tanulmány Kiadó, Pécs, 1993. 370–376. old. A válogatók között A kelet-európai kisállamok és A német hisztéria bizonyult a legkapósabbnak, a Bénultságból részleteket közöltek.

68 A fogoly Bibó István vallomásai az 1956-os forradalomról. Közreadta: Kenedi János. 1956-os Intézet, Bp., 1996.

69 Letartóztatása elôtt négy nappal írta a klasszika-filológus Marót Károlynak: “ha kevés csomaggal bizonytalan végállomású útra indulok (mint november 4-én hajnalban is), mindig az Iliászt és az Odüsszeiát viszem magammal.” In: Magántörténelem, 543. old.

70 Király Béla: Az elsô háború szocialista országok között. Személyes visszaemlékezések az 1956-os magyar forradalomra. Tanúk – korukról. Magyar Öregdiák Szövetség–Bessenyei György Kör, New Brunswick, 1981. 57–61. old.

71 A fogoly Bibó István vallomásai, 49. old.

72 A távirat szövegét közli Kenedi János uo. 56. old.; az elsô magyar nyelvu közlésre és forrásaira nézve pedig lásd uo. 206. old. 1. jegyzet.

73 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 165–168. old.

74 A fogoly Bibó István vallomásai, 111., 117., 119. old.

75 Bibó: Beszélgetések, 6., 215. old.

76 “Az ilyen eseményekkel szemben – a büntetés kiszabásánál – a törvény teljes szigorának az alkalmazása lép általában elôtérbe…” “Az ilyen súlyos buncselekményeket elkövetô személyek megjavításának és nevelésének, valamint az egyébként általában enyhítô irányba ható körülményeknek viszonylag kisebb jelentôségük van.” (176. dok., 530. old.) Az elsô mondatban legföljebb az “általában” szó, a másodikban a “viszonylag” volt az, amelyet utólag kellett beszúrni, mielôtt a bíróság “a legsúlyosabb büntetéstôl való eltekintést” egy rövid bekezdésben megokolta volna.

77 A rejtvényfejtést megkönnyítendô: a 8.) tételben szereplô “1 db. politikai tanulmány (: 1–69 oldal :) géppel írva” föltehetôen az a kézirat, amely Bibó István feljegyzése szerint “egy tervezett nagyobb munek […] lett volna egy nagyobb bevezetése az európai politikai fejlôdésrôl (1–69. oldal). Ennek a bevezetésnek túlnyomó része […] szóról szóra belekerült a Kelet-európai kisnépek... c. mube.” (Kiemelés az eredetiben, Bibó: Válogatott tanulmányok, I. k. 677. old. 1. jegyzet.) A tervezett nagyobb mu Az európai egyensúlyról és békérôl volt.

78 Uo. IV. k. 169–177. old.; Bibó István többnyire ezt nevezi kibontakozási tervezetnek (438–440. old.). Kötetünk dokumentumai között csak a Tervezet pontjait bevezetô Expozé szövege szerepel (168. dok., 451–452. old.). Az interjú további részében (441–442. old.) lehetséges, hogy az ebbôl kinövô dec. 8-i Nyilatkozatnak (Uo. IV. k. 189–196. old.) egy korai fogalmazványáról van szó.

79 A december 8-i változat: Uo. IV. k. 189–196. old.; az egyik novemberre datált közbülsô változat: A Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom kibontakozási javaslata. In: Bibó István: Különbség, 124–130. old.

80 Azért csak majdnem biztosan, mert az ítélet szövegében 21 oldalasként van említve (176. dok., 514. old.).

81 Lásd: 1956. A forradalom kronológiája és bibliográfiája. Szerk.: Varga László. Századvég–Atlantisz–1956-os Intézet, Bp., 1990. 74. old.

82 Die Lage Ungarns…

83 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 139–156. old.

84 A fogoly Bibó István vallomásai, 44. old.

85 Guy Turbet-Delof közli a kísérôlevél szövegét: Egy francia diplomata a forradalomban. Guy Turbet-Delof 1956-os naplója. Francia Intézet–1956-os Intézet, Bp., 1996. 102. old. Bibó november 7-én reggel kereste fel a kultúrattasét, emlékezete szerint “skiccbe lediktáltam a kibontakozási tervezetet is” (439. old.). Turbet-Delof naplója szerint a diktálás telefonon történt aznap este (i. m. 106. old.), a kész fogalmazványt pedig november 10-én (123. old.) kapta meg.

86 Bibó: Beszélgetések, 150. old.

87 A fogoly Bibó István vallomásai, 52. old.

88 Kenedi János igen alaposan elemzi a cikk történetét, és hogy miért volt annyira fontos az ügyésznek “egy nyomdafestékben soha meg nem mártózott cikkterv kiugrasztása a fôbunök elsô helyére”. Lásd: Kenedi János: Bibó István szocializmus-felfogása kihallgatótisztjei elôtt. Dénes Iván Zoltán (szerk.): A hatalom humanizálása, 269–283. old.

89 A fogoly Bibó István vallomásai, 205. old.

90 Uo. 39–42. old. Bizonyára Bibó Istvántól származik az a mondat is az ügyészi kihallgatás jegyzôkönyvében, mely szerint a kézirat “tartalma lényegében az expozé melletti tervezet gondolatmenetével volt azonos” (175. dok., 493. old.). Itt csak annyit kell megjegyezni, hogy a rekonstrukcióban szereplô alkotmányterv részletesebb mindegyik változatnál.

91 Bibó: Válogatott tanulmányok, IV. k. 789. old. A cikk nem jelent meg a november 2-i számban. Ifj. Bibó István véleménye szerint ez A politikai és alkotmányjogi kibontakozás útja [Fogalmazvány, 1956. október 30–31.] cím alatti szöveg letisztázott változata lehetett (Uo. IV. k. 157–164. old.). A frappáns kezdômondat azonban itt sem található, ugyanúgy, mint a Bibó-hagyatékból eddig közölt többi, rokon tartalmú szövegben sem. (Lásd a Kenedi János által közölt két fakszimilét: Dénes Iván Zoltán [szerk.]: A hatalom humanizálása, 353–359. old.) A fentiekkel ugyancsak rokon rekonstrukció közepén azonban – eléggé enyhített formában – megjelenik az inkriminált mondat is.

Bibó István könyvei

A szankciók kérdése a nemzetközi jogban
Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt. Szeged, 1934. 50 old.
(A M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Intézetének Kiadványai 3.)

Kényszer, jog, szabadság
Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1935. VIII + 151 old.
(Acta Litterarum ac Scientiarum Reg. Universitatis Hung. Francisco-Josephinae. Sectio: Juridico-Politica 8.)

A kelet-európai kisállamok nyomorúsága
Új Magyarország kiadása, Budapest, 1946. 116 old. (Az Új Magyarország röpiratai)

(Mattyasovszky Jenôvel:)
Magyarország városhálózatának kiépítése
Kézirat gyanánt. Budapest, 1950.
XI. old., VII + 98 térkép.

Harmadik út
Sajtó alá rendezte és a bevezetôt írta: Szabó Zoltán
Magyar Könyves Céh, London, 1960.
381 old.

Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció
MTA Igazgatástudományi Bizottsága, Budapest, 1975. 90 old. + 14 térkép.

The Paralysis of International Institutions and the Remedies
A Study of Self-Determination
Concord among the Major Powers, and Political Arbitration
With an Introduction by Bernard Crick.
The Harvester Press, Hassocks, 1976.
XI + 152 old.

Bibó István összegyujtött munkái

1–4. kötet
Sajtó alá rendezte: Kemény István,
Sárközi Mátyás
Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (Bem), 1981–1984. 1310 old.

MisCre des petits États
d’Europe de l’Est
L’Harmattan, Paris, 1986.

Válogatott tanulmányok. I–III.
I. 1935–1944. 737 old.,
II. 1945–1949. 923 old.,
III. 1971–1979. 653 old.
Vál.: Huszár Tibor
Szerk.: Nagy Endre, Vida István
Magvetô, Budapest, 1986.

Válogatott tanulmányok
IV. (1935–1979)
Vál.: ifj. Bibó István és Huszár Tibor
Szerk.: ifj. Bibó István
Magvetô, Budapest, 1990. 810 old.

Zur Judenfrage
Am Beispiel Ungarns nach 1944.
Aus dem Ungarischen von Béla Rásky Verlag Neue Kritik. Frankfurt am Main,
1990. 181 old.

Die deutsche Hysterie
Ursachen und Geschichte
Aus dem Ungarischen von Hans-Henning Paetzke, mit einem Nachwort von
György Dalos. Insel Verlag,
Frankfurt am Main–Leipzig, 1991. 197 old.

Democracy, Revolution,
Self-Determination
Selected Writings
Ed.: Károly Nagy
Translation: András Boros-Kazai
Atlantic Studies on Society in Change, 69 Social Science Monographs, Boulder, Col. Atlantic Research and Publications,
Highland Lakes, N. J.,
Distributed by Columbia University Press, New York, 1991. XIII, 578 old.

Die Misere der osteuropäischen Kleinstaaterei
Aus dem Ungarischen von Béla Rásky Verlag Neue Kritik, Frankfurt am Main, 1992. 140 old.

Miseria dei piccoli Stati nell’ Europa orientale
Trad.: Federico Argentieri
Il Mulino, Bologna, 1994.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu