A németül Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt, magyarul pedig Arányok és mértékek... címmel megjelent könyv kéziratát szerzôi 1966-ban zárták le. Ekkor már 15 éves átányi kutatás állt mögöttük, az a sokat emlegetett 500 munkanap, amelyet a Néprajzi Múzeum két etnográfusa Átányon töltött. Mivel ketten és legtöbbször külön járták a falut, a legendás 500 munkanap a kutatás egésze szempontjából tulajdonképpen 1000 munkanapnak felel meg. Ez az idô utolérhetetlenül soknak látszik. Ellenben szükségesnek bizonyult ahhoz, hogy a két kutató a falusi paraszti élet soha nem tapasztalt, járatlan mélységeibe szálljon le. Fél Edit és Hofer Tamás, bár budapesti lakosok maradtak, lélekben átányiakká váltak. Belülrôl látták, mert maguk is megélték, az átányiak ünnepeit és hétköznapjait, örömeit és bánatait. Megfigyeltek, rajzoltak, fényképeztek. Mindennapi beszélgetéseiket is jegyzetelték. Megörökítették a spontán megnyilvánulásokat, kijelentéseket, mozdulatokat, reagálásokat. Emellett természetesen tudatosan irányított interjúk sokaságát készítették, amelyeknek lejegyzése, gépelése, rendszerezése hosszú hónapok kitartó munkáját igényelte. Jegyzeteikben és emlékeikben elraktározták mindazt, amit átányi ismerôseiktôl, beszélgetôtársaiktól hallottak. Az átányi emberek az átányi világnak jobbára csak egy-egy szeletét ismerték. Azt, amelyik velük volt kapcsolatos. A messzirôl jött, de jószerével átányivá vált kutatók összegezték a tudásszeleteket. Ezáltal elérték, hogy ôk tudtak legtöbbet Átány múltjáról, jelenérôl, az átányi gazdálkodásról, háztartásról, az átányi családok szövevényes kapcsolathálóiról. Ezt a lassan, fokozatosan, sok beszélgetéssel, rengeteg megfigyeléssel megszerzett tudásukat vetették papírra. Mivel az Átányon szerzett kutatói tapasztalatuk messze fölülmúlta a megszokottat, a megszületett mu sem lett átlagos. Olyan mélységek hangjait szólaltatta meg, amelyekre korábban a magyar néprajzban nem volt példa. A kutatók a XX. század elsô felében, ha eljutottak a “nép közé”, elsôsorban tárgyakat, szövegeket gyujtöttek, tárgy-, munka- és szokásleírásokat készítettek, formális ismeretek megszerzésére törekedtek. Nem igazán érdekelték ôket a parasztélet belsô összefüggései, a paraszti társadalom kapcsolatrendszerei, a parasztemberek viselkedésformái, értékítéletei. Nem volt igazán érdekes számukra maga a paraszt sem, aki leginkább a mezôvárosi, falusi és tanyasi társadalom, a népi jogélet, a népi mentalitás, a paraszti munka- és háztartásszervezés témakörén keresztül ismerhetô meg. Az áttörés jórészt Fél Edit nevéhez köthetô, aki az 1930-as években és az 1940-es évek elsô felében hartai, kocsi, martosi és marcelházi kutatásai során új módszerek alkalmazásával, jórészt a társadalomkutatás révén igyekezett minél többet megtudni és másokkal is megismertetni a kutatópontként kiválasztott falvak parasztságáról. Eközben megteremtette a magyar néprajzi falumonográfia mufaját. Fél Edit és Hofer Tamás közösen végzett átányi kutatása és kényszeruségbôl háromfelé szabdalt, különbözô idegen nyelveken kiadott átányi monográfiája a társadalomkutatásra alapozódó néprajzi falumonográfiában a magyarországi újító kísérletek betetôzését jelentette.
Fél Edit és Hofer Tamás a magyar történelem egyik legellentmondásosabb, legsötétebb, legnehezebb korszakában, az 1950-es évek proletárdiktatúrájának tombolása, az 1956 utáni megfélemlítés és a szovjet típusú mezôgazdasági kollektivizálás idején végezte átányi kutatását. Bármilyen furcsa, Átány esetében ez a kor kedvezett az elmélyült néprajzi kutatómunkának, mivel egy táborba terelte az osztályidegen-gyanús budapesti alkotó értelmiségit és az ingadozónak, individualistának, megbízhatatlannak kikiáltott átányi parasztot. A cinkos összekacsintásból a magyar néprajz húzott hasznot. A két világháború között elképzelhetetlen lett volna az efféle egymásra találás. Akkor hatalmas szakadék választotta el a magyar értelmiségit a magyar paraszttól. Az utópiák jegyében fogant és keleti fegyverekkel életben tartott magyarországi szocializmus elszenvedésének sorsközössége segítette elô, hogy az értelmiségi néprajzkutató és a beláthatatlanul nagy életmódváltozások közeledtét érzô átányi paraszt elbeszélgethetett egymással a parasztélet legbelsô, legbizalmasabb, legintimebb rejtelmeirôl. Természetesen ez a szóértés nem ment automatikusan, nem következett be egyik napról a másikra. Hiszen ez a kor volt a nagy félelmek, a nagy bizalmatlanságok korszaka. Az a tény, hogy az átányiak a beszélgetések során le tudták gyôzni félelmeiket és bizalmatlanságukat, a két néprajzkutató kiváló kommunikációs készségét és kiemelkedôen magas szakmai tudását dicséri.
Az Arányok és mértékek... a XX. század második felében felszámolódott, örök idôkre eltunt alföldi magyar paraszti életmód nagy emlékmuve. Szerzôi a paraszti lét utolsó pillanatában, a téeszszervezés elôtti évtizedben kutattak Átányon, majd szemük elôtt zajlott le a nagy átalakulás folyamata. A birtoklási viszonyok, az életmód és az értékrend soha nem látott változásának éveiben, a tovább folytatott kutatások során még mint történelmi közelmúltra tekinthettek vissza az átányiak parasztéletük utolsó éveire. A XX. század második felének elsô két évtizede alkalmas volt arra, hogy Fél Edit és Hofer Tamás a magyar néprajzi kutatásban úttörônek számító módszerekkel megörökítse az átányi és rajta keresztül a magyar parasztélet addig soha fel nem tárt jellegzetességeit, sajátosságait.
A Magyarországon lezajlott gazdasági és társadalmi átalakulás miatt az átányi kutatás megismételhetetlen. Nem létezik többé az a parasztság és az a paraszti értékrend, amelynek Fél Edit és Hofer Tamás Átány példájával emléket állított. Ez a tény különös módon megnöveli a két kutató munkájának értékét.
A klasszikus néprajzi témák újszeru megközelítésére és ezáltal valóban új eredmények megfogalmazására példák sokaságát idézhetnénk a könyvbôl. Különösen jellemzônek látszik a szálláskertek és a lakóház témaköre.
A magyar településnéprajz kutatói gyakran fájlalják, hogy az egyik legnevezetesebb, legkülönlegesebb magyar települési sajátosságról, a magyar alföldi parasztság városszéli, faluszéli szálláskertjérôl nem maradt pontos felmérési rajz. Mire a telek- és épületfelmérés divatba jött a magyar néprajzban, a szálláskertek eltuntek, kiszorultak a használatból. Keveset tudunk a szálláskertek állandó és ideiglenes objektumainak térbeli rendjérôl. Bár a településosztottság és a szálláskertek bemutatása az átányi trilógia egy másik kötetének volt a feladata, jutott a témáról fontos közölnivaló az Arányok és mértékek... kötetébe is. Barna Károly átányi gazda ólaskertjének szemléletes rajzai többet árulnak el a faluszéli paraszti gazdaság telephely használatáról, mint egy könyvnyi terjedelmu tanulmány. A három rajz három idômetszetben ábrázolja az átányi gazda ólaskertjét: tavasszal, cséplés elôtt és ôsszel. A kazlak, boglyák elhelyezkedése, léte vagy nem léte hu tükre az ólaskert használatának és rajta keresztül az átányi gazdálkodásnak.
A paraszti lakóházról sokan és sokszor írtak már a magyar néprajzi irodalomban. A szerzôk többsége azonban a parasztházban szinte kizárólag építészeti alkotást látott. Kevés szó esett a házról és a portáról mint a mindennapi élet színterérôl. Fél Edit és Hofer Tamás aprólékos gondossággal mutatta be az átányi ház életét, használatát. Külön alfejezetet szenteltek a családszerkezet és a házbeli élet összefüggéseinek, a téli és a nyári házhasználat bemutatásának, az emberi élet sorsfordulói idején szokásos átrendezéseknek. Népi megnyilatkozások idézésével érzékeltették, hogy a ház az önállóság, a függetlenség és egyben az átányiság jelképe.
“Arányok és mértékek”
Az Arányok és mértékek... harmincéves késéssel jelent meg magyarul. Egy kiváló könyv három évtizedes késése önmagában is szomorú dolog. Még inkább sajnálható azonban annak a hatásnak az elmaradása, amelyet idôben való magyarországi megjelenése esetén a magyar néprajz világára gyakorolhatott volna. Különös eljátszani a gondolattal, mennyire mások lennének ma bizonyos összefoglaló munkák és néprajzi falumonográfiák, ha az Arányok és mértékek... idôben odakerül a magyar néprajzkutatók könyvespolcára!
Kár, hogy a német kiadásban szereplô 139 fénykép elmaradt. Tartalma és méretei miatt a könyv kemény fedelet érdemelt volna. A Balassi Kiadónak azonban sok köszönet jár, amiért törlesztette a régi adósságot. Bízzunk benne, hogy idôvel a többi átányi könyv magyar kiadására is vállalkozik! o
Tudománytörténeti közleményekbôl és szerzôi visszaemlékezésekbôl tudjuk, hogy Fél Edit és Hofer Tamás átányi kutatásai az 1950-es évek elején kezdôdtek, s mintegy 15–20 éven keresztül különbözô intenzitással folytak. Eleinte – napjainkból visszatekintve s kézbe véve a megjelent publikációkat, szinte hihetetlennek tunôen – pusztán a dokumentálás céljával, s csak késôbb azzal a tervvel, hogy monográfiát adnak ki a faluról.1
A magyar néprajztudomány, muzeológia, de mondhatni a nemzetközi tudományosság szerencséjére és hasznára a vállalkozás mind az eredetileg célul kituzött dokumentálást, mind a késôbbiekben megfogalmazódott publikációs elképzeléseket – szinte maradéktalanul – megvalósította. Ami még hátra van, arról Hofer Tamás – az idôközben elhunyt Fél Edit emlékének szentelt kötetben – a következôket írja: “Az átányi monográfia befejezetlenül maradt 4. kötete [...] életrajzok, személyes élettapasztalatok egymás mellé állításával kívánta kifejezni az átányi hagyományok, üzemek, lakóházak, erkölcsök és értékek, ismeretek közt megélhetô, befutható életutak változatait. [...] A készülô kézirat egyik tanulsága, azt hiszem, az lett volna, hogy erôszakos változások, változtatások, csapások ellenére milyen nagy kontinuitás figyelhetô meg az átányi életstratégiákban.”2 Az idézett szövegbôl nem derül ki egyértelmuen, hogy számolhatunk-e a negyedik kötet befejezésével és megjelenésével, vagy arról Fél Edit elhunytával végképp le kell mondanunk. Addig is azonban vegyük kézbe és forgassuk, olvassuk a most “nagy késéssel, hosszú külföldi kitérô után” magyarul is megjelent könyvet. A magyar kiadás ugyan valóban késéssel, de mindent összevetve talán mégsem késôn jelent meg. Indoklásként több tényre is utalnék.
1. Az Átány-kutatásokból több részlet – a külföldi kiadásokat megelôzôen – megjelent hazai néprajzi, illetve szakmai periodikákban. A Néprajzi Értesítô, a Néprajzi Közlemények, az Ethnographia és az Agrártörténeti Szemle hasábjain mintegy 500 oldalt meghaladó terjedelemben jelent meg kifejezetten az átányi kutatáshoz és feldolgozáshoz kapcsolódó közlemény a szerzôktôl. Sajnálatos, de valójában még ma sem tudjuk pontosan és hitelesen, miért is nem jelenhettek meg a kiadásra elôkészített kötetek magyarul. A szerzôtôl a mostani kötet elôszavában is csak annyi derül ki, hogy Magyarországon “ez a könyv indulásakor nem kapott jó idôt”. Benda Kálmán már többre utal az átányi monográfia külföldi megjelenései kapcsán: “Idehaza viszonylag szuk körben vált ismertté. A marxista szemlélet képviselôi fanyalogva fogadták, s a keleti országok szaktudományában keményen megbírálták a szerzôk magatartását, azt, hogy nem alkalmazták a hivatalos ideológia szempontjait.”3 A rendszerváltás után csaknem tíz évvel a tudománytörténeti tisztánlátás indokolja, hogy kiderüljön végre a tényleges ok, a valódi igazság.
2. Maguk a szerzôk hazai szakmai, muzeológiai és emberi kapcsolataikban több-kevesebb ismeretet folyamatosan megosztottak Átányon végzett kutatásaikból. Fél Edit és Hofer Tamás a magyar néprajztudomány központi intézményeiben dolgozott: leghosszabban és legtöbbet a Néprajzi Múzeumban, változó feltételek között, rövidebb ideig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, és Hofer Tamás az MTA Néprajzi Kutatóintézetében is. Munkahelyeiken részben a hivatalos teendôk kapcsán, részben kollegiális kapcsolatok révén sokszor szóba kerültek az átányi munkálatok. Vezetô szakmai folyóiratunknak, az Ethnographiának is mindketten hosszabb-rövidebb idôszakon át voltak szerkesztôi.
3. A külföldön megjelent idegen nyelvu (angol és német) kötetek, ha nem is könnyen, de elérhetôk voltak az (angolul és németül olvasó) érdeklôdôk számára. Tanulságos ugyanakkor felidézni, hogy a hazai reflexiók, könyvismertetések, kritikák miként viszonyultak az egyes kötetekhez. Magam értetlenül állok azon jelenség elôtt, hogy a magyar néprajztudomány elméleti orientáltságú – s a hagyományos módszert és szemléletet, az ún. “régi néprajz” képviselôit olykor indulatosan bíráló – tagjai szinte alig reagáltak. Ha számba vesszük a magyarországi, magyar nyelven megjelent ismertetéseket, meglepôdhetünk, hiszen csupán négy híradás szól a Geräte der Átányer Bauern címu kötetrôl, egy a Proper Peasants címu könyvrôl és egyetlen sem a most megjelent Arányok és mértékek német nyelvu kiadásáról. (Összehasonlításként jegyzem meg, hogy tájékozódásom szerint ez a szám a külföldi könyvismertetéseket tekintve 10–12–14.) Jól jelzi ez a viszonyulás a hazai néprajz domináns irányultságát, érdeklôdési körét. Ha csak e reflexiókat vesszük alapul, indokolt lehet a jelen kötet elsôként való magyar nyelvu kiadása. Másfelôl viszont – megítélésem szerint – a magyar néprajztudomány szempontjából fontosabb lett volna, és inspirálóbb lehetne a Proper Peasants megjelentetése.4 Ôszintén remélem, nincs (szerzôi, illetve kiadói) jogi akadálya annak, hogy erre is sor kerülhessen.
4. Az Átány-monográfiák közvetlenül alkalmazható modellként az elismerô megnyilatkozások ellenére sem hatottak a hazai kutatásokra: “Az átányi monográfia méltán iskolát teremthetett volna Magyarországon, mégsem így történt. A párhuzamosan és az utóbb született újabb falumonográfiák – bár tanultak szempontjaiból –, mégsem az átányi példát követték, hanem inkább a tradicionálisnak számító, tematikus bemutatásokra alapozó és múltrekonstrukcióra törekvô kutatásokhoz vonzódtak.”5 Ez természetesen kapcsolatba hozható a magyar néprajzkutatás egyfajta konzervativizmusával, illetve a kultúrakutatás hagyományosabb néprajzi szemléletével, szemben a nyitottabb antropológiai megközelítéssel,6 de véleményem szerint többrôl és másról is szó van.
Itt most csak néhány olyan körülményre utalnék, amelyek megléte nélkül az átányi kötetekhez hasonló méretu (és kvalitású) munkák nem készülhetnek el. Mindenek elé helyezném azt a – látszólag szubjektív – “szerencsés” találkozást, amely Fél Editet és Hofer Tamást összehozta és egy programba kapcsolta, mert kétségtelenül egymásra találtak. Meghatározónak tartom továbbá a terepmunka nemzetközi viszonylatban is rendkívülinek tekinthetô idôtartamát. Az átányi kutatás a terepen töltött éveket és napokat tekintve még a hosszú idôtartamú terepmunkák körében is az élmezônybe tartozik.7 A szerzôk által “beilleszkedô megfigyelésnek” nevezett módszerrel történô kutatás 15 évet ível át, több mint 500 nap helyszínen tartózkodást, 5–14 napos terepmunkálatok formájában; a látogatásokat arányosan elosztva az évszakok és hónapok között, s mintegy 50–60 családdal szorosabb kapcsolatot magába foglalva.8
5. Jelen kötet (is) igazolja az alapkutatás fontosságát, valamint az erre épülô feldolgozó munka eredményességét. Az alapkutatás meghatározó voltában, az információk mennyiségi és minôségi kiterjesztésében a terepmunka jelentôségének megnövekedésén túl fontos szerepe volt annak is, hogy mindkét szerzô gyakorló múzeumi-muzeológusi munkát is végzett. Együtt fogalmazták meg a monografikus tárgygyujtés kapcsán: “A tárgygyujtés voltaképpen a tudományos ábrázolás, visszatükrözés egy módja.” Egyaránt vonatkozik mindkettôjükre, amit Fél Editrôl mint muzeológusról Hofer Tamás írt: “Fél Edit felfogásában a tárgyak elsôsorban a mulandó életformáknak, az eltunô társadalmi kapcsolatoknak a maradandó emlékei, a tárgyak szerzeményezése során tehát ezeknek a vonatkozásoknak a feltárására törekedett.”9
Különösen az ún. eszközmonográfiában, de e kötetben is végig érzôdik az a kutatói szemlélet és módszer, amely: “...új tárgyértelmezô és tárgygyujtô stílust vezetett be, amely kiterjeszkedett gazdaságok, háztartások korábban árnyékban levô részeire, tartalékokra, alkatrészekre, rongált, de szolgálatokra még alkalmas tárgyak megfigyelésére.”10
6. A kötet egyidejuleg valósítja meg a leíró, elemzô bemutatást és a társadalmi, kulturális jellegzetességek feltárását. Ebben a tekintetben – legalábbis számomra – valóságos bravúr ez a munka. Egyes fejezeteiben, a kifejezetten leíró, adat- és tényfeltáró szövegrészletekben – a felületes olvasó számára – mintha alig-alig térne el a legkonvencionálisabb néprajzi leírásoktól. Ám éppen a közléseknek és értelmezéseknek (szerzôi és adatközlôi kommentálásoknak) alkalmazásában, egymáshoz rendelésében, a kapcsolatok és viszonylatok feltárásában, illetve mindezek “arányainak” és “mértékeinek” megválasztása révén új kontextusban jelennek meg az információk, s új minôséget kap az interpretálás.11
A könyv nyelvezete világos, a szöveg szabatos, stílusa élvezetes, s nemcsak a szakemberek számára érthetôen olvasmányos. Ezek nem kis erények! A kötetben nagy mennyiségben idézett adatközlôi információkat a szerzôk maguk indokolják a bevezetésben: “Arra törekedtünk, hogy adatközlôink megnyilatkozásaiból, beszédébôl és a konkrét esetekbôl minél többet beillesszünk szövegünkbe. A cél nem csupán illusztrálás volt. Az idézetek és esetek közlése azt a meggyôzôdésünket is kifejezi, hogy az általánosító, elvont megállapításokból szükségszeruen kimarad a sokrétu valóság rengeteg esetleges, szabálytalan mozzanata, és hogy a valóság változékonyságának, sokszínuségének az ábrázolására jelenleg nincs jobb módszerünk, mint a jellegzetes esetek megörökítése.” Elfogadva a magyarázatot azonban hadd éljek némi kifogással. Több esetben olyan köznapi ismeretek, kijelentések, evidenciák, szinte közhelyek fogalmazódnak meg, mint például az italok kapcsán: “Az italok közül elsô a víz. »Amint nap nélkül, úgy víz nélkül sem létezhet se ember, se állat, se növény. Az ember az ennivalót 1–2 napig el tudja kerülni, de a vizet nem.«” stb. (205. old.) Meglepôen szépen, kereken, emelkedetten, szinte irodalmian fogalmazott mondatok. Nincs okom föltételezni, hogy a helyszínen nem így hangzottak el valamelyik (melyik? – mert itt és sok más esetben nincs jelölve) átányi adatközlôtôl. Ez a szövegkezelési technika egyfelôl kétségtelenül színesíti, egyénítí a közléseket, másfelôl viszont felvetheti a szubjektivitást (és annak kiterjesztését, kvázi objektiválását), valamint – azonosíthatatlan volta okán – a hitelesség kérdését. Ez utóbbit nem kétségbe vonva, számomra meggyôzôbb, bár “döccenôsebb” az a technika, amely pontosan köti a szöveget az adatközlôhöz, és/vagy tipográfiailag is hansúlyosan jelzi.12 A kötetet olvasva némi “irigység” fog el, hogy a szerzôk Átányon milyen sok, szinte “nyomdakészen” fogalmazó emberrel találkozhattak, s természetesen minden tiszteletem a nyelvet ilyen magas színvonalon használó átányiaknak.
7. A fentiekbôl remélhetôen kitunik, hogy az Átány-monográfiá(ka)t
sok szempontból kiváló, kiemelkedô könyv(ek)- nek tartom, s az igazán jó mu sohasem évül el, s ilyenformán megjelenése sem lehet késô. Az Átány-kötetek kapcsán – újra és újra – nem lehet megkerülni azt a kérdést, hogy a kiválasztott település reprezentatív-e? Természetesen nem, de ezt soha nem is állították a szerzôk. Mint ahogy nem tipikus Tiszaigar és Varsány sem, vagy Tápé és Kecel sem, hogy csak néhány olyan példát említsek, amelyek a hazai monografikus település-, illetve községtanulmányok körében – különbözô okok miatt – magukra vonták a figyelmet.
A felidézett tápéi13 és keceli14 kutatások eredménye történeti és néprajzi tanulmányokból összeálló monográfia lett, egyfajta követendô példaként is szolgáltak éveken át. A hetvenes–nyolvanas évek valósággal ontották – a szinte kizárólag helyi kiadású – ún. helytörténeti monográfiákat. Az eredmény nagyon változó színvonalú, a szemlélet pedig meglehetôsen egysíkú. Ezekre vonatkoztatva írja – a folyóirat szerkesztôjeként s az ún. Varsány-vitát szervezô Hofer Tamás –, hogy “önmagában egy községnek a kutatás keretéül való választása még nem jelent mufaji azonosságot.
A néprajztudománynak abban a szakaszában, amelyik a paraszti kultúra elemeinek a számbavételét és történeti összehasonlító értelmezését tekintette fô feladatának, szintén készültek községmonográfiák – sôt készülnek ma is –, amelyek a szuken behatárolt terepen alaposabban végezhetô gyujtômunka elônyeit hasznosították a kulturális jelenségek, épülettípusok, bútorok, népköltészeti szövegek stb. leírásánál.”15
Olykor azonban, amikor a kutatási helyszín által inspirált társadalmi-gazdasági kérdések megválaszolása szerencsésen találkozik a kulturális hagyományok ezen összefüggéseket is feltáró vizsgálati és feldolgozási módszerével, figyelmet érdemlô mu jöhet létre. Magam ide sorolom például a szakmai körökben szerényebb visszhangot kiváltó Sándorfalva-kötetet,16 amelyet éppen – s talán nem véletlenül – Hofer Tamás ismertetett az Ethnographiában.17
Más törekvések jelentek meg a Varsány-kötetben,18 amely valójában nem is monográfia, hanem tanulmánygyujtemény. A vizsgálatban résztvevôk, az egyes tanulmányok írói megkísérelték feltárni a jelenkori magyar falu néprajzi kutatásának lehetôségeit és eredményeit, azaz bemutatni a hetvenes évek jellemzô társadalmi változásait és azok kulturális hatásait. A munka, szemléletének, illetve szempontjainak bizonyos újszerusége és részeredményei ellenére s egyes társadalomtudományok megértô fogadtatása mellett19 sem lett áttörô hatású. Ennek egyik oka talán, hogy a kötetbôl hiányzik az elvi-eszmei és módszertani-metodikai koherencia, ami miatt az egyes tanulmányokban megfogalmazottak parciális értékként jelennek meg, s a felsorakoztatott különbözô adatok, információk, esetek és folyamatok “összhangzata” csak mérsékelten tud érvényesülni.
Szemben az angol és német nyelvu kötetekkel, a most megjelent magyar kiadás címébôl elmaradt az Átányra utalás. Függetlenül attól, hogy szakmai körökben föltehetôen mindenki tudja: a szerzôpáros kötete Átányhoz kapcsolódik, ez a megoldás mintha azt sugallná, hogy a megfogalmazottak kiterjeszthetôk, általánosíthatók az egész magyar paraszti társadalomra. Ez persze igaz is meg nem is, pontosabban egyes dolgokban igen, másokban nem, és természetesen – ismét kölcsönvéve a kötet címét – eltérô arányokban és mértékekben.
Az elôszó néhány jegyzete a fôszövegben nincs jelezve. Ez különösen zavaró a 15. jegyzetpont esetében, amely igen fontos kérdést érint. A szövegbe írt “rejtett jelek” feloldása ugyanis valóban hiányzik, és nem vagyok bizonyos abban, hogy az elôszó utalása nélkül, illetve annak dacára, a szövegben rejtôzködô – Hofer Tamás által “rejtett jeleknek” nevezett, s az ötvenes évek körülményeire vonatkozó utalások – jelentései “átjönnek” a szövegen a mai és a késôbbi olvasók számára. Pontosabban: társadalmilag a “néprajzi jelen idô” egyfajta sajátos “kimerevítése” – a szerzôk szándéka ellenére is – konfliktusmentesnek látszik; egy lehetséges – s nem is feltétlenül felületes – olvasatban akár ideálisnak is tunhet a megrajzolt kép. Ezen alig változtat az a tény, hogy szép számmal találunk példákat egyéni sorstragédiákra, devianciára.
Olvasva, lapozgatva a kötetet, az az érzésem, hogy nem mentes egyfajta “felértékelô attitudtôl”. Átány és az átányiak sok tekintetben nemcsak eltérnek másoktól, de mintha “különbek” is lennének. Ez nincs ugyan kimondva, de a témájával, adatközlôivel, a faluval együtt élô és mélyen azonosuló kutatók mintha – a szövegezésbôl, szövegkezelésbôl kitetszôen – nem tudnának teljesen semlegesek maradni. Továbbá egyes kimutatások, táblázatok túlzottan sterilnek s mintha a kutatói munka során formálódó “arány és mérték” hipotézis-koncepció igazolóinak, bizonyításának tunnének. Például az öt különbözô típusú és társadalmi-gazdasági helyzetu háztartás edénykészletei (256–257. old.). Leltárelemzéseim és háztartási felszereléseket felmérô kutatásaim alapján természetesen nem állítom, hogy nem lehet olyan mintákat találni, amellyel a trend igazolható, de hogy ez kizárólagos érvényu s modellértéku lehetne, azt az egyedi-egyéni változatok, variációk s a több rétegbôl “összehagyományozódott” tárgyi környezet esetlegességei és eklektikus volta kétségessé teszik.
Megjegyzéseim azonban távolról sem csökkentik elismerésemet. Az én olvasatomban az Átány-kötet(ek) különössége és szakmai érdeme fôként abban van, hogy elméleti meggondolásokat és módszertani eljárásokat konkrét anyag vizsgálatán és elemzésén keresztül fogalmaz, illetve jelenít meg. Egy olyan sajátos és jellegzetes elemzô technikával állunk szemben, ahol a statikus adatok, tények egymáshoz való viszonyításaikban, a jelenségek, folyamatok összerendezésében szinte észrevétlenül “emelôdnek át” egy magasabb szintre, s válnak dinamikussá. Az Átány-monográfia végsô soron azt is igazolja, hogy nemcsak száznyolcvan fokos szemlélet- és módszerváltással lehet újat mondani, hanem egy jól megválasztott, megalapozott és következetesen végigvitt kutatással, és a dokumentum értéku leíró és feltáró közléssel egyideju elemzô-rendszerezô, kapcsolatokat felderítô, a hagyományos és a modern elemeket ötvözô s olykor szociográfiai, illetve szépírói stílusjegyekkel is bíró szövegkezeléssel megvalósított feldolgozással is.
Ugyanekkor nem hallgathatom el, hogy magam, sok szempontból eltérô utat járva – többnyire a mikrojelenségekben és folyamatokban, illetve azok elemzésén keresztül a makrojelenségek és folyamatok lehetséges értelmezése és modellezése során –, más alapvetésu megközelítéseket és feldolgozásokat is vonzónak és eredményesnek tartok. Ilyenek: a több vonatkozásban közelítô etnikai/kisebbségi közösségtanulmányok20 vagy a társadalmi és kulturális jelenségek és kapcsolatok matematikai-statisztikai, illetve hálózati összefüggéseit elemzô törekvések.21 Mindemellett a szerzôk munkásságából, s Hofer Tamástól személyesen is sokat tanulva, ha lehet még inkább tudom értékelni és tisztelni elért eredményeiket.
Hogy néprajzi monográfiát tartunk a kezünkben, afelôl semmi kétségünk nem lehet. Ez a jelzô még ott szerepelt a német eredeti alcímében; a magyar kiadásban pedig Hofer Tamás tágas kitekintése igazít el a terminus értelmét és határait, valamint a saját honfitársait kutató néprajzos vállalkozásának mibenlétét illetôen.25 A néprajznak az a felfogása azonban, amelyet a szerzôk követtek, tekintélyes részben éppen az ô sajátjuk, sokban különbözik elôdeikétôl. Egyik legfôbb jellegzetessége az, hogy nem azonosultak hagyományosnak és tekintélyesnek számító iskolákkal, sem a földrajz-történeti, sem a kartográfiai szemlélettel. Ezeket ismerve és felhasználva viszont egy igen széles alapozást adtak neki; ebben a hangsúlyosan szereplô modern muzeológia mellett a régészet, történettudomány, statisztika, szociológia, szociális és kulturális antropológia, vagyis társadalomtudományok egész sora megtalálható, és a maga idején mintegy elôrevetítette azt a szemléletet, amelyet késôbb “holisztikusnak” szerettek nevezni. Akár szárazabban, akár személyesebben fogalmazzuk is ezt meg, az érdeklôdés középpontjában mindenképp a maga teljességében felfogott ember áll: az, aki törekszik a szabadságra, akinek ez erôt és örömet ad mindennapi munkájában, akinek méltósága és önérzete megörökítésre méltó (XXI. old.). Ez a felfogás úgy kíván “megértô” lenni, hogy nem tetszeleg az “értékmentesség” pózában (ami sokszor csak mélyebbre rejti ki nem mondott értékválasztásait).26 Ez a szemlélet ma is követhetônek mutatkozik; még inkább az az intellektuális autonómia, amely minden külsô körülménnyel vagy kritikátlan átvételek csábításával dacolva megteremti a saját arculatát. Noha az átányi monográfia “voltaképp nem akart antropológiai monográfia lenni”,27 a benne foglalt szemlélet újszerusége, az antropológiai indíttatások felhasználása, és nem utolsósorban az utólagos olvasás-befogadás folytán lassacskán szinte azzá vált, a szerzôk közül pedig különösen Hofer Tamás évtizedek óta mintegy kétirányú közvetítô szerepet játszik az európai néprajzkutatás és az angolszász antropológiai stúdiumok között.
Sokan lehetnek vele úgy, hogy noha ismerték a Bäuerliche Denkweise... kötetet, merítettek belôle, idézték, de kitartóbb figyelemmel valójában csak magyar nyelvu megjelenése után olvasták el. Tagadhatatlan, hogy ebben ott volt a felfedezés öröme és izgalma is: a maga teljes egészében látni a muvet, egybevetni a korábbi ismeretekkel, megjelent részekkel, látni a mu belsô utalás- és vonatkozásrendszerét, a részletek mágneses elrendezôdését a sokrétu szempontok következetes érvényesítése körül. Gondoljunk bele, hogy a legvaskosabb magyar társadalomnéprajzi monográfiát tartjuk a kezünkben, amelynek semmilyen értelemben nincs párja itthon, amit a szerzôk mégis lezáratlannak tudtak/tudnak.28 Magyarországon senki más nem végzett el ilyen részletes monografikus kutatómunkát, ami egyéni és intézményi okokon egyaránt múlhatott. Ennek következtében Átány olyan mértékben és módon emelkedik ki a magyar falvak sorából, mint azok a sziklák, amelyek körül a puhább kôzeteket erodálta az idô.29 Az olvasó persze szeretné, ha végre a másik két monográfiát is olvashatná magyarul, és egyre kevésbé látja be, hogy ezt mi akadályozhatja meg. Szeretné – ma már persze mindhiába –, ha elkészültek volna legalább megközelítôleg hasonló mélységu kötetek más magyar tájak falvairól. Mivel ilyenek nincsenek, az átányi kötetek sajátos torzók maradnak: csak közelítô tudásunk lehet arról, hogy is volt mindez másutt, s ez utólag is igen nehézzé teszi az összehasonlítást, a tágabb összefüggésekbe illesztést.
Feltunhet a kötet fegyelmezett szerkesztése, a fejezetek szinte egyezô terjedelmure igazított rendje.
A kituzött célok szerint is mindvégig elsôdleges a leírás, a maga “drasztikus világosságával”, nyelvileg is plasztikus és élvezetes stílusában. Példák sorát lehetne hozni arra, hogy a szerzôk az olvasót szinte megmerítik a falu életrendjében, az errôl való paraszti tudás egymást követô rétegeiben. Természetesen nem egyformán részleteznek mindent: alaposan kidolgozott a táplálkozás, kissé háttérbe szorult a viselet. Az eszközmonográfiában felsorolt gazdasági eszközök, szerszámok itt nem szerepelnek, ám az ott nem tárgyalt háztartási eszközkészlet itt viszonylag bôségesen (rajzokkal is illusztráltan) van bemutatva. A szerzôk vállalták az ezzel járó egyenetlenségeket, ám ilyenformán voltaképp végleg lemondtak arról, hogy a háztartás eszközkészletérôl a gazdaságihoz hasonlóan módszeres és részletes dokumentációt adjanak közre, amit több, gyujteményekben gazdagon dokumentált tárgycsoportra tekintettel igencsak sajnálhatunk.
A fejezetekben meglehetôs eltérô mértékben szerepelnek adatközlôktôl vett idézetek: sokkal többet találunk a gazdálkodásról, mint a háztartásról. Mindaz, ami fontos, lényeges, átfogó, azt a szerzôk a nagyobb egységek elején mondják el, azután haladnak tovább az aprólékosabb részletek felé. Az egyes fejezetek végén rendszerint nincs összefoglalás, a leírások olykor szinte ötletszeruen maradnak abba. (A növényekrôl szóló ötvenoldalas fejezet például ezzel a mondattal zárul: “A fák elôtt látható már a friss vágású nád is.” 102. old.) A kötet végén levô összegzés viszont sok új, ma is érvényes szempont szerint rendezi újra a kötet empirikus anyagát.
A szerzôk Átányról, az átányi parasztokról beszélnek, s nem akarnak indokolatlan általánosításokba bocsátkozni. Ebben az értelemben valódi községmonográfiával van dolgunk, annak minden erényével és korlátjával együtt. A hatvanas évek elején viták folytak arról, mennyiben “reprezentatív” mindaz, ami Átányról ismertté vált – ezek lezárultával a szerzôk csak annyit tettek hozzá muvükhöz, hogy bevezetésekben, elôszavakban mintegy belehelyezték tágasabb területi és fogalmi összefüggésrendszerbe munkájuk egészét, nem vállalkoztak módszeres összehasonlításra. Ez bizonyosan összefügg azzal, hogy igen sokat bíztak rá adatközlôik szavaira, s az idézôjelbe nem tett mondatok is sokszor átfogalmazásai, szaknyelvre fordításai annak, amit hallottak.30 Annak idején már Király István is szóvá tette, hogy “egy község életének alapos megismerése még nem ad lehetôséget a tágabb környezet belsô összefüggéseinek teljes feltárásához”,31 ahhoz más források és módszerek is kellenek. Hasonló megjegyzést tett Szabó Mátyás is a Geräte... kötetrôl: kérdés, hogy meddig lehet eljutni egy község társadalmának, életkörülményeinek megértésében akkor, ha az ismeretek forrása a megfigyelések mellett döntôen a parasztemberek saját közlése. Miközben pontosan tudjuk, miért és hogyan vállalkoztak erre a módszertani fogásra a szerzôk, mégis sajnálhatjuk, hogy a továbblépés során nem jutottak el messzebbre a történeti (antropológiai) oknyomozásban. Ezt alátámasztják például a statisztikai táblázatok, amelyek fôként népességi és agrárgazdasági adatokat tartalmaznak, és függelékként adott illusztrációnál többet, elemzési kiindulópontot vagy bizonyító anyagot aligha jelentenek.
Ilyen gazdagságú kötet esetében – a fent mondottakra is tekintettel – szinte értelmetlen feltenni a kérdést, mi “hiányzik” belôle. E szempontból a kötet saját belsô logikája szerint is feltunik, hogy a modernizálódás folyamata, az újítás és a változás valódi súlyánál sokkal kevésbé, csak érintôlegesen van olykor-máskor megemlítve (például a földmuvelésben a dohány, csalamádé, borsó, a háztartásban a tuzhely, a zománcos edény kapcsán). Egyáltalán nem szerepel viszont az étkezés fejezetben a kávé, kávézás, a tea – kizártnak tartom, hogy egyik sem lett volna. A lábbelik közt nincs ott a gumicsizma. A ruhák közt nincs a nôi és férfi fehérnemu (a “fehér ruha” más). E példák nem is annyira önmagukban fontosak, mint inkább egyfajta óvatos tartózkodás jeleként, és más módon ugyan, de újra felidézik a hasonlatot a környezetébôl sziklaként kiemelkedô (és kissé megmerevedett) faluképrôl. Annak idején az eszközmonográfiáról írva Szabó Mátyás megjegyezte, hogy érdemes lenne a kutatást mintegy tovább írva képet adni azokról a változásokról, amelyek a kutatás kezdeti idejéhez képest mentek végbe Átányon. Fél Edit és Hofer Tamás talán az egyetlen néprajzos szerzôpáros volt, akik az elsô téesz-szervezés idejétôl az “új gazdasági mechanizmus” elôkészítéséig beleérzô tárgyilagossággal, ideológiai terhektôl mentesen folyamatosan követhették egy falu életét “hosszú terepmunkájuk” során, benne az ötvenhatos forradalommal, a második téesz-szervezéssel, új nemzedékek felnevelôdésével. Ki más tudná ezt közvetlen tapasztalatból (nem utólagos néprajzi gyujtésekre támaszkodva, amik persze történnek) megírni? Illô tisztelettel fel kell tenni a kérdést: szabad-e ennek az ismeretnek hátat fordítani, és csak néhány apró morzsáját átadni az érdeklôdôknek?
Mi lehet a mai aktualitása ennek
a könyvnek, merre mutathat irányt? Mindenekelôtt régi
és nagy adósság törlesztése. (Hasonló
adóssága van még néhány a magyar néprajztudománynak.)32
Ezen túl azt bizonyítja, hogy kitartó munkával
végig lehet(ett) menni egy kutatás teljes útján,
nem volt kikerülhetetlen, hogy nehézségek vagy nyomás
hatására torzó maradjon a teljesítmény.
Ehhez nélkülözhetetlen volt az intézményi
támogatás (a Néprajzi Múzeum részérôl)
és a szakmai közösség együttmuködô
figyelme, aminek megteremtése nem kis részt a szerzôk
érdeme volt. Azt is bizonyítja, hogy a legsötétebbnek
tartott “ötvenes évek” idején is lehetett ideológiai
mázak és szellemi megalkuvás nélkül dolgozni
– mégpedig nemzetközileg a legmagasabbra értékelt
módon – még akkor is, miközben Fél Editet alig
két-három évvel az átányi kutatás
megkezdése elôtt tették lehetetlenné az egyetemen
és a Néprajzi Társaságban, Hofer Tamásra
pedig akkoriban a Szovjet Néprajztudomány címu kônyomatos
szerkesztését bízták rá. Elméletek
buvkörében, jól hangzó szlogenekkel felszerelve,
hamar múló divatoknak hódolva, modellek árnyékában
egyre nehezebb tudomást venni a valóságról
(mondjuk talán inkább többes számban), amely
körülvesz mindnyájunkat, s a megértésre
törekvés közben egyre nehezebb a maga érvényességi
körére korlátozni az “értelmezés hatalmát”.
Nem kétséges, hogy ma is nélkülözhetetlenek
azok a kutatói erények, amelyek Fél Editet és
Hofer Tamást végigvezették útjukon: a kitartás
az aprólékos munkában is (mint cédulák,
fénykép- és tárgyleírások ezreinek
elkészítése stb.); az alázat a meghallgatottakkal
és a látottakkal szemben; a tisztesség a torzításmentes
értelmezésben, arány és mérték
megkeresése a rész és az egész, tapasztalat
és gondolat, empíria és elmélet között;
valamint az a hit, hogy munkájukkal használnak a közösségnek,
amelyhez tartoznak.
1. A könyv vitathatatlan jelentôsége miatt nem az a kérdés, helyes volt-e annyi év után most kiadni vagy sem, hanem miért nem jelenhetett meg Magyarországon közvetlenül megírása után, és mi lett ennek a következménye. Nemzedékem átélte azt a csodát, hogy egészen rövid idô alatt korábban alig hozzáférhetô értékes könyvek sora hasonmás kiadásban került a kezébe (és könyvtárába). A hazai néprajznál maradva, mintegy tíz esztendô alatt szinte minden fontos 1945 elôtti mu reprintje megjelent, s talán a kevésbé fontosaké is. Nem ritka tehát korábbi munkák változatlan kiadása, de ez esetben többrôl van szó, egy nyelvi határvonal átlépésérôl is. Fél Edit és Hofer Tamás átányi trilógiájának a most kiadott kötet volt a hajdan legnehezebben megszerezhetô darabja. Az elsô kötet egy idô után néhány itthoni könyvárusító helyen fölbukkant, a harmadik pedig – mivel fele részben a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg – magyarországi könyvesboltokban is megvásárolható volt, de a második mindig drága nyugati könyvnek számított, amihez csak jó szakmai kapcsolat révén lehetett hozzájutni. Így többnyire azok a vidéki muzeológusok nem vehették kézbe, akik a legtöbbet dolgoztak terepen, és akik közül az újabb néprajzi helység- és tájmonográfiák szerzôinek zöme kikerült. Pedig éppen nekik szolgálhatott volna mintául az átányi sorozat. Igaz, annak, hogy kevesen követték, nemcsak a minta nehéz hozzáférhetôsége volt az oka, hanem a nagyon erôs tudománytörténeti hagyomány is, amely majdhogynem parancsolta a tematikus kutatásokat. Azaz a szerzôk határozottan elkülönülô, tematikus fejezetek kidolgozásával állítottak össze a monográfiát, nem pedig egy-egy kérdéskörbôl bontották ki azt, mint az átányi kötetek a helyi társadalom tanulmányozásából, az eszköztárból vagy jelen esetben a gazdálkodással összefüggô mentalitásból.34 Nem vitatjuk az effajta tematikus megközelítés eredményeit, ám azt hogy az átányi kötetek csekély arányban találtak követésre, hiányrovatában könyvelheti el a magyar néprajz.
Ezúttal is igaz, hogy a könyveknek megvan a maguk sorsa. Az új kiadás elôszavának néhány pontján érzôdik, hogy Hofer Tamásnak nem lehetett egyszeru dolog a munkát annyi évtized után sajtó alá rendezni. Figyelemre méltó, hogy valójában nem adja jelét elégtételérzésnek. Ezen el lehet tunôdni, de illik elfogadni, ám azt szóvá kell tennünk, hogy a magyar kiadás elôszava nem tárja föl az átányi monográfia hazai eltanácsolásának történetét. Mint diák, majd mint fiatal kutató az 1960–70-es években folyosói beszélgetéseken nemegyszer hallottam a kéziratok viszontagságairól, lektori jelentésrôl és följelentésrôl, intrikákról és irigykedésrôl, ellenzôkrôl és pártfogókról. Akkor az a benyomás rögzült bennem, hogy a hazai kiadást elsôsorban személyi ellentétek akadályozták meg, amelyekhez eszmei-politikai vádakat társítottak. Természetesen nevek is elhangzottak. De ha Hofer, aki a legilletékesebb ebben az ügyben, hallgat, megerôsítetlen értesülésekkel e sorok írója nem állhat elô. Véleményem szerint a tudománytörténeti igazság kedvéért és a mu kiemelkedô volta miatt annyi év után már nem indokolt az elhallgató jóindulat. Nem hiszem, hogy az ügyben teljesen járatlan olvasó (aki egykor nem részesülhetett folyosói pletykákban) beérné egy átányi parasztember szabad bibliai idézetével: “idei van mindennek”, amihez hozzáteszi a szerzô: “ez a könyv indulásakor nem kapott jó idôt”. Az idô múlásával meg lehetett volna találni azt a tárgyilagos közlési formát, amely nem ítélkezik, nem vádaskodik, de részletesebben tájékoztat az elôtörténet idevonatkozó fejezetérôl is. Tágítva a kört, így alighanem a korabeli tudománypolitika egyik jellemzô esete is változatlanul homályban marad. Vagy netán egyáltalán nem jellemzô a történet? Hiszen 1969–1974 között három Magyarországon készült társadalomtudományi könyvet Nyugaton kiadatni nem mondható mindennaposnak. Ide kapcsolódik még egy észrevétel. Hofer utal a korabeli NDK-ban megjelent, ideológiai felhangokkal terhes elmarasztaló bírálatokra. Érthetetlen, hogy ezeket a könyv történetéhez ugyancsak szorosan hozzátartozó adalékokat sem nevezi meg pontosabban. Ezúttal azonban a kíváncsiak utánakereshetnek Fél Edit emlékkönyvében, ahol az átányi kötetek kritikai visszhangja szerepel, de még ott is találgatásra vannak utalva, vajon a bibliográfiában melyik címrôl lehet szó.35
2. Az elégtételérzés elmaradását valószínuleg az magyarázza, hogy az idô múlásával a jelentôs tudományos pályát befutott Hofer Tamás szemlélete változott. Miközben az új elôszóban több mint három évtizedre visszapillantva megnevez fontos antropológus szerzôket és munkákat, akik és amelyek hatással voltak az átányi terepkutatás módszerére, valamint a kötetek szövegének megfogalmazására, elbizonytalanodik. Még – mástól idézve – olyan véleménynek is hangot ad, amely szerint valójában nem ismerhetô meg egy másik életforma. Az olvasó is meginog egy pillanatra, mert ha ebbe az irányba haladva keresné a választ a megismerés lehetôségének és fokának fontos elméleti kérdésére, akár az átányi kötetek eredményeinek kérdésessé tételéig is eljuthatna. De korántsincs így. Hofer nem sokkal utóbb némiképp ellentmond szkepszisének, amikor finom elemzéssel bizonyítja, hogy az 1950-es évek diktatúrájában a társadalmi szolidaritás minden korábbinál közelebb hozhatta egymáshoz a néprajzi gyujtôket és a parasztokat, aminek következtében a szerzôpáros elôtt a paraszti élet számos rejtett rétege, nehezen hozzáférhetô mozzanata tárult fel. Hofer másutt bôvebben vall arról a szoros kapcsolatról, amely különösen Fél Edit és néhány átányi család között életre szólóan kialakult.36 Az elbizonytalanodást, a kétségeket és valamelyest a távolságtartást az a feszültség motiválhatta leginkább, hogy az átányi trilógia – a fölfedett hatások ellenére – nem antropológiai munek készült, de a visszatekintô értékelés egyre inkább annak minôsíti.
Nem gondolom, hogy ez föltétlenül ellentmondás. Az 1930-as években induló magyar néprajzos nemzedék egyik meghatározó élménye a funkcionalista etnológia volt, amelyet nemzetközi vonatkozásban többek közt a XX. század második fele antropológiai irányzatainak elôzményeként tartunk számon. Jóllehet az említett nemzedék sokat tanult a funkcionalizmustól, utóbb a történeti irány erôsebbnek bizonyult, amiben része volt a kelet-európai politikai és társadalmi változásoknak is, amelyek egyik következményeként a funkcionalizmus ellenséges ideológia szülöttének bélyegzôdött. Fél Edit azonban nemcsak kitartott ennél a tudományos élménynél, hanem módszerét egyre tökéletesebbre formálta, ugyanakkor kötôdött a Hofer Tamás utóbbi évtizedben írott tanulmányaiban nemegyszer “régi”, “hagyományos”, “nemzeti” jelzôvel minôsített magyar néprajzhoz is. Az átányi kutatás ezen a kettôs törzsön lombosodott ki. Elképzelhetetlen lett volna a magyar néprajz korábban fölhalmozott nagy anyagismerete nélkül. Másfelôl a kulturális elemeket vizsgáló történeti érdeklôdés helyett a társadalom és kultúra kapcsolatának analitikus elemzésével valóban a magyar kutatások antropológiai affinitását reprezentálja. Így egyszerre képvisel folytonosságot és jelentôs módszertani újdonságot. Véleményünket erôsíti az is, hogy az átányi munka nemzetközi viszonylatban Richard Weiss és Gerhardt Heilfurth, a német nyelvterület “hagyományos” irányzatának vezetô néprajzkutatói támogatását élvezte.
3. “A »régi néprajz« muvelôit még átjárta az a tudat, hogy a paraszti kultúra feltárásával szolgálatot tesznek a magyar nemzetnek. Iróniára hajló és szkeptikus korunkban már nem illik ilyesmirôl beszélni” – írja Hofer Tamás. A következô mondatban azonban elismeri, hogy az átányi kutatás indulásában “fontos szerepe volt ennek az általában ki nem mondott nemzeti vonatkozásnak” (XXI. old.). Megvallom, nem tudom eldönteni, vajon ténylegesen nagyobb-e korunk ironikus és kételkedô hajlama, mint számos alkalommal korábban, de én hajlamos vagyok ezeknek a hasznos emberi attitudöknek korszakokon átnyúló élettartamot tulajdonítani. Hofer Tamásnak bizonyára szüksége volt rájuk hivatkozni, hogy megértesse – Redfield-olvasmánya nyomán –: ma már az átányi munka értelmét “egy önmagában értékes, érdekes, sajátos életforma” leírásában látja (XVIII. old.). Kötözködés lenne most ettôl az állásponttól is számon kérni az iróniát és szkepszist. Azért sem teszem, mert a szembeállítást erôltetettnek érzem. Ha volt az átányi kutatásnak a fenti Hofer-idézet értelmében nemzeti vonatkozása, az egyáltalán nem gátolta nemzetközi elismertségét, és fordítva: a paraszti életforma önmagáért való tanulmányozásának célját és eredményét ugyanúgy magába foglalta akkor, mint ma.
Természetesen igaza van Hofer Tamásnak, hogy a két kiadás között eltelt idôben változott alapvetô szavak és fogalmak jelentése. Éppen ezért, ha a szerzôk úgy érezték, hogy a német elôszóban meg kell magyarázniuk, miért érdekes egy magyar falu német nyelvu bemutatása, szívesen olvastam volna néhány tétel föloldását és részletesebb elemzését a kései magyar elôszóban. Többek közt azért is, mert túlságosan sarkítottnak érzem azt a jellemzést, amelyben a magyar néprajz múltja saját népét bemutató kutatásként merül fel. A magyar néprajz tudománytörténete sokkal több rétegu: a Volkskundéra jellemzô etnocentrizmus rendszeresen kiegészült az összehasonlítás igényével, illetôleg az igény különbözô fokú és sikeru megvalósításával. Hofer (másutt) nemegyszer hivatkozott arra, hogy az az intézmény, amelybe az átányi tárgygyujtemény és dokumentáció elhelyezést nyert, a budapesti Néprajzi Múzeum 1872. évi alapítása óta mindig együtt fogadta be a magyar és nem magyar, sôt a tengerentúli anyagot. A nagy európai néprajzi múzeumok sorában kevés hasonló eset fordul elô.
Különös tudománytörténeti fordulat, hogy a könyv német változata éppen akkor jelent meg, amikor a német néprajzban elkezdôdött egy azóta is tartó, nagy hordereju nemzedéki és ideológiai szem-
benállást is kifejezô vita, amelynek egyik fô tárgya a hajdani német néprajz nemzetiszocializmushoz való viszonya. A mostani kötet egyik jegyzetébôl kiderül, hogy – bár errôl tényleg nem tehetett – a “Bauer” szó eszmei-politikai megterheltsége utóbb okozott némi gondot Hofer Tamásnak, hiszen a kötet német címe “Bäuerliche Denkweise...” jelzôs szerkezettel kezdôdik, és hosszú idôbe tellett, amíg eloszlott a félreértés, legalábbis a vitafelek azon körében, ahol a fenntartások megfogalmazódtak (477. old.). Talán hasznos lett volna a magyar elôszóban röviden arra is utalni, hogy nálunk sem a néprajztudománynak, sem a “paraszt” szónak ilyen problémái és nehézségei nincsenek, nem is voltak.
4. Az olvasónak úgy tunhet föl, hogy az elôszavak inkább meggondolkoztatnak, mint maga a kötet anyaga. Valójában arról van szó, hogy a kötet szövege – természetesen – változatlan maradt, de a nagy idôkülönbség a két kiadás között eleve két értelmezési lehetôséget teremt, ami az elôszavakban tükrözôdik is, és vitára késztet, sôt a nyelv és vele együtt a kulturális kontextusok különbsége ezt meg is kettôzi.
Nem áll módomban a huszonöt év elôtti és a mostani német olvasó helyébe beleképzelni magam, de ugyanezt magyar viszonylatban megkísérelhetem. Az anyaggyujtés idején már világos volt, hogy a megörökítendô életforma el fog tunni, csakhogy a folyamat lezajlásáról, ütemérôl és mélységérôl legfeljebb sejtések lehettek. Ismeretes, milyen durván és erôszakosan, jelentôs értékvesztéssel (gazdaság, népesség, kultúra, társadalom), a folytonosság tudatos megszakításával ment végbe a “mezôgazdaság szo-cialista átszervezése”. Ma pedig elmondhatjuk, hogy az 1989–1990-es változások után sokféle elképzelés fölmerült a mezôgazdasággal kapcsolatban, de egyetlen felelôs politikai erô sem vetette föl a tradicionális paraszti életforma rekonstrukcióját. Állításomban az is benne foglaltatik, hogy a változás Kelet-Európában valószínuleg a súlyos külsô beavatkozás nélkül is végbement volna, csak sajnos sosem tudjuk meg, hogyan. Az utókor mindenesetre igazolta a kutató Fél Editet és Hofer Tamást, akik teljes mértékben valami visszahozhatatlant, gyorsan történelmivé váló állapotot örökítettek meg. Mi volt ez?
5. Azt olvassuk a könyv elején, hogy a termelôszövetkezetesítés elôtti világot mutatja be, mert a “mértékek és arányok” gazdálkodást és mindennapi életet átfogó rendszere, a paraszti önszemlélet differenciáltsága, valamint az önbecsülés magas foka leginkább azt az idôszakaszt jellemezte. Az egykori folyosói pletykák azonban az átányi munka statikus és vele egyjelentésuen történetietlen szemléletét emlegették. Akkor ezek a vádak hivatalosan-félhivatalosan az egész magyar néprajz múltját körüllengték. Nem kizárólagosan, de annyiban igazuk volt, hogy korábban bizonyos kutatások változatlannak, “öröknek” látták és láttatták a paraszti kultúrát, ami további elmarasztaló eszmei következtetésekre adott alkalmat. Ezek elemzése messzire vinne tárgyunktól. Számomra világos, hogy hiba lenne általánosítani, az átányi trilógiánál pedig másról van szó. Az utóbbit annál inkább hangsúlyozom, mert a statikusság vádja más oldalról a közelmúltban is fölmerült. Konrad Köstlin, aki különben elismerôen nyilatkozott a trilógiáról, a történetietlen, homogén, sôt nosztalgikus szemlélet példájaként említette.37 Szerintem az átányi munkában épp a kép kimerevítése – amely nyilvánvalóan statikusság, az idô megállításának képzetét kelti – a legfontosabb érték, mert hitelesen és nagy részletességgel, ugyanakkor analitikusan rögzít egy múló állapotot. Tudatosan nem vállalkozik egyébre. Ezt azonban apró változások sorának bemutatásával éri el. Nemcsak egy önmaga mértéke szerint mozgalmas életforma tárul föl az olvasó elôtt, hanem az utalások bonyolult szövevénye és a vissza-visszautaló ismétlések sajátos dinamizmust is adnak a szövegnek.
Kérdés azonban, hogy valóban “néprajzi jelenidôben” történt-e a rögzítés? Az anyaggyujtés körülményeit és idejét, nemkülönben a szerzôpáros magyarázatait figyelembe véve inkább nem és csak részlegesen igen. A kutatások idején szinte mindvégig jelen volt a téeszesítési kényszer (ha másként nem, termelôszövetkezeti csoport alakításával), éveken át folyt a begyujtés, zajlott a kuláküldözés, hogy csak a legsúlyosabbakra utaljunk. (Közbevetôleg érdemes megjegyezni, hogy a XX. századi magyarországi parasztgazdaság életét korábban is földúlta a két világháború és közöttük a nagy világválság, bár igaz, hogy a kommün rövid idôszakát kivéve a tulajdonviszonyok nem sérültek.) Fél Edit és Hofer Tamás sok hetet töltött Átányon megfigyeléssel és kikérdezéssel, de elsôsorban mindig a megelôzô, az adott jelenhez képest még integránsnak, zavartalannak minôsülô állapotokat kutatták, mert csakis így végezhették tervezett munkájukat. Azaz nem az érdekelte ôket – ezúttal természetesen nem magánemberi érzéseikre gondolok –, hogyan bomlik föl a tradicionálisnak minôsülô falu, hanem hogy egy történelmi karnyújtásnyi idôben milyen volt. Ez a tény nem az antropológia felé mutat, hanem voltaképp visszacsatolás a tudománytörténeti hagyományhoz, mert tipológiailag pontosan emlékeztet az állandóan rekonstrukcióra törekvô történeti-muvelôdéstörténeti néprajz beállítottságára, noha módszerében és indítékaiban több vonásban eltér tôle, és az adott idôszak, az 1950-es évek szülték kényszerét.
7. Fentebb kifogásoltam, hogy az átányi monografikus gyujtés nem talált követôkre, ez azt is jelenti, hogy a benne rögzített állapotot akkor ismernénk hazai általánosságban igazán, ha még legalább tíz hasonló munka készült volna. De nem így van. Hihetetlenül sok és sokféle értékes néprajzi kutatás folyt párhuzamosan az adott idôszakban, ám hogy ezekbôl mennyiben ismerhetô meg a kortárs falu és parasztság, ennek a szempontnak a gyöngesége miatt és áttekintés hiányában, jelenleg legfeljebb találgatni lehet. Egy sok esztendôvel ezelôtti szakmai vitában Fél Edit nevében is Hofer Tamás fogalmazta meg, hogy “a cél nem egy átlagos község kiválasztása volt, mely népességének, gazdálkodásának statisztikai mutatószámai és kultúrájának arculata révén valamely elméleti középarányost testesít meg. Inkább olyan községet kerestünk, melynek kultúrájában különös kifejezettséggel, teljességgel, tömörséggel találhatók meg a nagy paraszti tömegek életére, kultúrájára jellemzô vonások.”38 Átány tehát egyedi “eset”, az ott tapasztaltak nem vagy csak kellô mérlegeléssel általánosíthatók a korabeli Magyarország falvaira, a teljes kép jellemzô volta mégsem tagadható.
Olvasva Benda Kálmán Fél Edit emlékének szentelt írása címét – Emlékmu a paraszti életformáról39 – fölidézôdött bennem, hogy 1966 ôszén, alig néhány héttel a most méltatott kötet fogalmazásának befejezése után végeztem muzeológiai gyakorlatomat a budapesti Néprajzi Múzeumban. A gyakornokok útja gyujteményrôl gyujteményre vezetett, s azok ôrei és kezelôi magyarázó bemutatókat tartottak nekik. Így került sor az átányi különgyujteményre és Fél Edit elôadására. Ô olyannyira érzelmekkel telítetten beszélt a véglegesen elmúló paraszti életformáról, hogy magam, aki akkoriban talán érzékenyebben reagáltam az érzelmekre, mint ma, mégsem tudtam vele azonosulni. A beszélgetést azzal fejezte be, hogy a
fiatal kollégákat képletesen fejfafaragásra buzdította, azaz munkánk fontosságában a megörökítés, az emlékeztetés motívumát hangsúlyozta. Sok év után visszagondolva, el kell ismernem, hogy az átányi monográfiának a fentiek mellett ez is egy lehetséges olvasata. Gazdag anyagát tekintve valószínunek tartom, hogy a jövôben további értelmezések merülnek majd föl, akár idehaza, akár valamelyik távoli egyetemen forgatják a köteteteket.
A század elsô fele brit antropológiájának vezetô alakja a lengyel Malinowski lett, akinek Trobriandról szóló muve az elsô világháború idején az etnográfiai terepmunka új mércéjét állította fel. Malinowski a kortárs társadalom muködésének élô tanulmányozására helyezte a hangsúlyt, s fenntartásokkal kezelte például James Frazer munkásságát, aki – a cambridge-i könyvtárak csendjében – néprajzi töredékek gyujtögetésével foglalkozott, hogy egyfajta társadalmi evolúciót s annak elméletét támaszthassa alá. Malinowski számos tanítványa eredményesen alkalmazta ezt a “prezentista” irányvonalat a brit gyarmatbirodalom utolsó évtizedeiben.
A század közepe táján Evans-Pritchard egyfajta disszenterként már azt hangoztatta, hogy integrálni kell a történelmet a néprajzi elemzésekbe. Újabban, a posztkoloniális évtizedekben megjelent számos új irányzat között talán az a váltás a legjelentôsebb, amely az “antropológia odahaza” (anthropology at home) kifejezéssel jellemezhetô, mivel ez a fordulat felvetette a szaktudomány újabb meghatározásának fontosságát. Ha az antropológia nem egzotikus törzsi társadalmak, “a mások”, tanulmányozását jelenti többé, akkor vajon mit? Megtalálhatjuk-e “a másokat” odahaza is? Megelégedhetünk-e egy pusztán módszertani meghatározással (az antropológusok csak a terepmunkára hagyatkozásban és a “kvalitatív” módszerek alkalmazásában térnének el a szociológusoktól és más társadalomtudósoktól)? Jelenleg nincs egyetértés a brit antropológusok között ezekben a kérdésekben.
Én magam a hetvenes évek közepén kezdtem társadalomantropológiával foglalkozni, mert felkeltette az érdeklôdésemet a szocialista társadalmak “mássága”. Kezdettôl fogva kompromisszumokra kényszerültem, mivel az a szocializmus, amely valóban “más” volt – Kínában, a Szovjetunióban vagy Kubában –, el volt zárva a külföldi antropológusok elôl. Ellenben Magyarország ekkoriban már viszonylag nyitottnak mutatkozott a Nyugat felé, és nem jelentett nehézséget államközi kulturális együttmuködés keretében egyéves vidéki terepmunkát megszervezni. Az egyik elsô könyv, amelyet erre a kutatásra készülve olvastam, az 1969-ben Chicagóban megjelent Proper Peasants volt. Már akkor is meglepett, milyen nehéz ezt a tanulmányt a már ismert szakmai irányvonalakhoz kötni. Hatalmas mennyiségu néprajzi adatot tartalmazott, olyan típusút is, amelyrôl Edmund Leach elmarasztalólag mint “lepkegyujteményrôl” szokott volt megemlékezni. A könyv tárgyát képezô falut éppen hagyományos jellege miatt választották ki, és a néprajzosok figyelme is “elsôdlegesen a régiesebb jegyekre irányult”.40 Ugyanakkor a Proper Peasants szisztematikusan foglalkozott Átány társadalmának szerkezetével is, valamint megsértette a Volkskunde hagyomány konvencióit, például azzal, hogy a parasztokra vonatkozó egyre bôvülö összehasonlító szakirodalomra támaszkodott. A könyv nem egy “magányosan kószáló” terepmunkás muve volt, aki hirtelen belecsöppen egy egzotikus kultúrába, egy-két évet ott tölt, majd hazatér, hanem két helyi születésué, akik honfitársaik körében végezték terepmunkájukat, amely közel tizenöt éven át rendszeresen ismétlôdô látogatásokból állt.
A könyv idôhöz való viszonya lepett meg a leginkább. A Proper Peasants nem foglalkozik a társadalmi evolúció tágabb kérdéseivel, sem az átányi parasztok részletes történetével, de nem is prezentista. A szerzôk, egy sajátos megmentô antropológia keretében, úgy rekonstruálják a falu intézményeit, ahogy azok a szocialista változások elôtti idôszakban léteztek, azaz inkább a közelmúlttal, mintsem a jelennel foglalkoznak. Ez természetesen tudatosan vállalt cél, amely a politikai kontextussal és a kollektivizálástól való elhatárolódás szándékával magyarázható. Emlékszem, mindez némi halvány reménnyel töltött el saját kutatásaimra vonatkozóan: egy külföldi ugyanis aligha remélheti, hogy e két helybéli mindenre kiterjedô figyelmével és kulturális érzékenységével versenyre kelhet, ehelyett azonban talán elfoglalhat egy olyan prezentista álláspontot, amelyet – politikai okokból – kevésbé tölthetnek be a hazai néprajzosok. (Csak késôbb jöttem rá, hogy ez a feltételezésem téves volt, mivel más hazai tudósok, mint például Sárkány Mihály, addigra már elvégezték a vidéki társadalom szocialista átalakításának vizsgálatát, nem is beszélve a hatalmas szociográfiai irodalomról.)
Sajnálatos, hogy a Proper Peasants továbbra sem olvasható magyarul, s hogy az Arányok és mértékek, noha megjelent magyarul, elérhetetlen az angol nyelven olvasók számára. Némiképp leegyszerusítve azt mondhatnám, hogy az elôbbi úgy egészíti ki az utóbbit, ahogy a brit társadalomantropológia az amerikai antropológiai tradíciót, amelyben viszont a kultúra kutatásának van prioritása. Kultúrán azokat a fogalmakat és értékeket értik, amelyek minden társadalmi interakciónak egyedi helyi jelentést és formát adnak. Hofer az Arányok és mértékek magyar kiadásához írott elôszóban kapcsolatba hozza vállalkozásukat a Clifford Geertz nevéhez köthetô értelmezô antropológiával, E. P. Thompson “morális ökonómiára” vonatkozó érveivel és Bourdieu habitusfogalmával (vö. XVII–XX. old.). Úgy tunik, hogy az “anyagi kultúrára” vonatkozó aprólékos leírásaikon keresztül (ama bizonyos “lepkék”, amelyek e kötet nagy részét kiteszik) Átány kutatói, ha nem is tudatosan, egy olyan kutatási program úttörôi voltak, amely újabban terjedt el a társadalomtudományokban és azokon túl is. Ez a két kötet azon “született”, “igazi” parasztok felejthetetlenül gazdag ábrázolását nyújtja, akik a “föld népének” látták magukat, akik számára falujuk a világ közepét jelentette, s akiket büszkeséggel töltött el keményen végzett munkájuk és függetlenségük.
A “mértékletesség” vezérmotívuma, amely maguknak az átányi parasztembereknek a nyilatkozataiból származik, remek szintetizáló fogalomnak bizonyult a néprajzosok számára arra, hogy feltárják mindazt, amit a paraszti gazdaság formális modelljei kizárnak; alapozódjanak ezek a modellek akár a “racionális döntés” elméleteire, akár a társadalmi osztályok marxista elemzésére. Ez a fogalom egyúttal rámutat arra a feszültségre is, amely Átány helyi kultúrája és Magyarország nemzeti kultúrája között állt fenn. Ez utóbbit századunk jelentôs részében olyan politikai ideológiák alakították, amelyek távolról sem nevezhetôk mérsékeltnek. Három ilyen ideológia ötlik leginkább szembe. Az elsôt, magát a nemzeti identitást mint kulturális konstrukciót Hofer Tamás új megközelítésben tárgyalja néhány újabb munkájában.41 Újra és újra áthágja a hagyományos (nacionalista) néprajz határait. Hofer kritikusan vizsgálja, hogyan jöttek létre azok az “anyaföld”-képzetek, amelyekhez az átányiak is ragaszkodtak, hogyan konstruálta meg ezt egy értelmiségi réteg messze az átányi határtól. Az olvasó itt érzékeli legtisztábban a szerzô habitusát, amelyet a minden véglettel szembeni gyanakvás jellemez, s amelyben megtestesül mindaz, ami számomra a közép-európai értelmiségi gondolkozást vonzóvá teszi.
A század másik két meghatározó ideológiája – ezen a területen – a szocializmus és a kapitalizmus, de érzésem szerint ezek kulturális tartalmát még nem vizsgálták meg alaposan. Ezért tartom az Átány-köteteket befejezetlennek. Ezek együttesen az antropológiai hagyományok pompás keverékét és egyben egy alföldi közösség remek portréját nyújtják a (Polányi kifejezésével élve) “nagy átalakulás” elôestéjén. Ugyanakkor az átányi parasztok mintha kívül maradnának a valódi történelmi idôn. Különösen az Arányok és mértékekben szembeszökô, hogy alig tudunk meg valamit a közösségen belül végbemenô változásokról. Természetesen a politikai és társadalmi folyamatok valamelyest dokumentálva vannak: 1848-at forradalomként élték meg, az 1870-es évek új háztípust hoztak és az 1930-as évek a villany bevezetését jelentették néhány tehetôsebb család számára. Számos adatot találunk “a falu két-három generáción át tartó hányattatásairól”.42 De a kultúra valahogy nem változott. Az átányi parasztok világnézete az 1950-es években nem tért el lényegi vonásaiban azon parasztokétól, akiket Berzeviczy Gergely írt le még 1804-ben.
Ezzel kapcsolatos az a kérdés is, milyen változatok léteztek e közösségen belül. Fél és Hofer a “paraszt” terminust alkalmazza mindenkire, akinek a számára a föld jelentette a megélhetést, tekintet nélkül gazdagságára. A Proper Peasants részletesen tárgyalja az anyagi differenciálódást, s mégis arról biztosít bennünket, hogy az igazi parasztok értékei az egész közösségre alkalmazhatók. Gyakran tunôdtem el, nem túlságosan idealizált-e ez a kép? Nem elfogult-e azon családok iránt, akikkel a néprajzosok gyakran voltak együtt suru látogatásaik során a faluban? Talán egy önálló gazda valóban teljesen magáévá tette azon kisebbség értékeit, amelynek tagjai saját lóval vagy ökörrel rendelkeztek, de kíváncsi lennék, vajon a zsellérek – nem is beszélve a cigányokról – nem egészen más nézeteket vallottak-e, legalábbis bizonyos kontextusokban? A kor és nemek szerinti differenciálódás is még bôvebb elemzést érdemelne.
Ezek azok a kritikák, amelyeket a társadalomantropológusok tipikusan nekiszegeznek a legjobb kulturalistáknak is, s mit sem vonnak le az elemzés eleganciájából. Saját korlátozott, a vidéki Magyarország egy egészen más szegletébôl szerzett tapasztalataim alapján arra jutottam, hogy Fél és Hofer értelmezése alapvetôen helyes: a paraszti értékek valóban egészen mások egy olyan közösségben, amelyet még nem teljesen a piaci elv szervez, hanem a földhöz való kötôdésben és megmuvelésének munkájában gyökereznek.
Az engem érdeklô kérdés a következô: ôk még ma is mások? A Proper Peasants rövid epilógusa azt mondja, hogy a “régi rend” teljesen eltunt az 1951-ben kezdôdô kutatást követô egy évtizedben; s ezt olvashatjuk az Arányok és mértékek Bevezetésében is: “Az élet egész rendje – az emberek öltözete, a házak külseje és belseje, az emberek közötti kapcsolatok – gyökeresen megváltozott.” (13. old.) Ez utóbbi nekem túlzásnak tunik: kulturális szinten egészen biztosan van kontinuitás. Amit tehát látni szeretnék a további Átány-monográfiákban (Hofer említést tesz az élettörténeteken alapuló negyedik kötetrôl, amely bizonyára hamarosan napvilágot lát; s remélhetjük, hogy ezt újabbak is követik), az annak részletes magyarázata, hogyan alakították a tradicionális parasztság értékei a környezô társadalomban végbemenô változásokat az elmúlt fél évszázadban, s egyúttal hogyan alakultak ezen változások következtében. Tudjuk, hogy szerzôink a legdrámaibb politikai változások éveiben is folytatták kutatásukat, de ennek tárgyalására mégis csak néhány bekezdést szentelnek az Arányok és mértékekben, s a Proper Peasants epilógusában is csak néhány oldalt. Ez fô céljukból következik, amely “annak a hagyományos paraszti kultúrának a tanulmányozása és leírása, amely Átányban még eredeti, hígítatlan állapotában virágzott”.43 Ez a cél intellektuálisan teljeséggel tiszteletet érdemlô, sôt: nem volt könnyu az 1960-as években igazat írni az “etnográfiai jelenrôl”. Ugyanakkor ma már nincsenek ilyen gátló politikai tényezôk.
Közhely az a feltételezés, hogy a kulturális változások lassúbbak, mint az intézményiek, de messze nem tudunk eleget ezek kölcsönviszonyairól. A jogrend és a gazdasági mechanizmusok egyik napról a másikra megváltozhatnak, de még a jogban és a gazdaságban is ritkán lehetséges a semmibôl való újrakezdés. Az emberi viselkedésben soha nem nyitható tabula rasa. A szocializmus támadás volt a paraszti függetlenség ellen, s könnyu megérteni, miért alakult ki meghitt szolidaritás a néprajzosok és beszélgetôpartnereik között az 1950-es évek fojtogató légkörében. Ugyanakkor a szocialista ideológia egyfajta termelési etikára támaszkodott, s ez bizonyos rokonságot mutatott a régebbi paraszti értékképzetekkel. Akárhogy is, az 1970-es és 1980-as évek szocialista retorikája és valósága – ekkor folytattam itt terepmunkámat –, egyaránt nagyon különbözött a korábbi évtizedekétôl: mit gondoltak az átányi parasztok Fehér Lajos politikájáról, s hogyan reagáltak rá?
Az 1990-es évek vélhetôleg Átányban is, ahogy más magyarországi falvakban, az egyéni tulajdonjogok visszaállítását hozták, de talán újabb, nem kevésbé égbe kiáltó igazságtalanságokat is eredményeztek, a morális ökonómia újabb megsértéseit. Tehát, úgy tunik, a szocializmus esetében a régi világnézet egyes elemei összeegyeztethetôk voltak az új intézményi renddel, mások pedig nem. Vagy elképzelhetô lenne, hogy a szocializmus és a kapitalizmus felszíne mögött folyamatosan egy instrumentálisabb gazdasági racionalitás erôsödött az elmúlt fél évszázadban az elegendôség és mértékletesség régebbi eszméi rovására? Mindenesetre az eddig publikált tanulmányok kiváló alapot nyújtanak a mai falu anyagi kultúrájának és társadalmi szerkezetének további kutatására.
Mi a titka mindennek? Persze, a szerencsés, jómódú, kiváló nexusokkal rendelkezô családi háttér. Kiváló tanárai (Tálasi István, majd Fél Edit), nemzetközileg mindig fontos szerepet játszó kollégái (Gerhard Heilfurthtól Konrad Köstlinig) nélkül minden tehetségével, szorgalmával annyit ért volna el – mint generációjában mások. Hofer volt az elsô magyar néprajzkutató, aki Amerika felé fordult (noha korábban inkább német orientációt követett), a tradíció és az etnikum új felfogását képviselte. A legjobbkor lépett kapcsolatba az akkor fiatal skandináv kutatókkal, hogy azok generációs robbantása után élô klasszikusként ünnepeljék. 1983-ra ô deklarálta a magyar néprajzkutatás fordulatát a “történeti antropológia” felé, egy évtizeddel késôbb az “etnikus szimbólumok” kutatása irányába. Mindez persze nem elôzmények nélkül történt: konferenciákon, tanulmánykötetekben, írásban és élôszóban, mint egy karmester, Hofer vezényelte a paradigmaváltásnak tekintett tudományos eseményeket. Ma is az általa meghatározott keretek között folyhat a néprajzi közgondolkozás.
Mi a titka mindennek? Hofer Tamás saját szakterülete a falvak településtörténete, a népmuvészettôl az emberábrázolásig terjed. Ezek fontos témák, ám (monográfiák nélkül) inkább folytatásnak, mint új kezdeménynek tekinthetôk. Ha a mostani akadémiai magyar néprajzi kézikönyv (Magyar Néprajz nyolc kötetben, amelybôl eddig öt látott napvilágot) vagy a Népmuvészeti örökségünk egykor tucatnál is több kötetre tervezett sorozatának bevezetôjét (ezt egy 1980-as értekezlet nyomán éppen Hofer fogalmazta meg) olvassuk, jól láthatjuk, hogy áttekintô fejezetek fuzôdnek a nevéhez. Sok kiadásban jelent meg az elôször 1975-ben, Fél Edittel közösen írott Magyar Népmuvészet – ám ebben is úgy hatvanlapnyi a bevezetô áttekintés, a kötet célkituzésének megfelelôen jegyzetek, pontosítható hivatkozások nélkül, még az újszeru ötletek esetében is.
Hofer Tamás hazai és nemzetközi nimbusza az Átány-kutatásra épül. Egyéb, széles köru tájékozottságot bizonyító tanulmányai, felszólalásai, beszámolói ehhez képest adnak hátteret, kitekintést, továbbgondolást. A most körüljárt magyar kötet új bevezetôje csak rövid képet ad errôl a kutatásról. Fél Edit nem is túl hosszú ideig tartó keresés után, hogy hol készítse új, monografikus faluvizsgálatát, már az 1950-es évek elején rátalált az ólaskertes Heves megyei református községre, Átányra, és ennek kutatásába csakhamar bevonta az (egyébként nem református) egyetemi hallgató Hofer Tamást (aki – gondolom, ez nem lesz meglepô dolog – 1953-ban a budapesti egyetem Tárgyi Néprajz Tanszékén, Tálasi István számára készítette el Kertes település és téli szállás címu szakdolgozatát, majd 1959-ben ugyanitt doktorált A magyar kertes települések címmel). Nyilván a településszerkezet vizsgálata volt az ô elsôdleges feladata, majd aztán az öntudatos gazdaemberek kikérdezése, és amint Hofer könyvismertetéseibôl észrevehetjük, az angol antropológiából kibontakozó falumonográfiák kérdezési gyakorlatának és szintetikus szemléletének érvényesítése. Noha e korszak, kissé kampányszeruen is, a csoportosan végzett néprajzi gyujtômunkát és társadalomnéprajzi jellegu falumonográfiákat szorgalmazta, Fél és Hofer átányi munkája mindvégig ettôl függetlenül zajlott. Ez múzeumi keretekben történt, nagyszabású tárgygyujteményt hozott létre a budapesti Néprajzi Múzeumban (ez mindmáig egyedülálló az egész európai néprajztudományban!), és a várva-várt áttekintések nem is itthon, nem is magyarul jelentek meg. A mostani kötet (új, mostani) elôszava, meg az 1966-os és 1972-es bevezetések idézett részei jelzik, mi minden történt a kiadás körül az utóbbi több mint három évtizedben. (Egyszer azért érdemes lenne mindezt pontosabban is megfogalmazni, utalni az egyes szövegváltozatok létrejöttének valódi okaira, akár a mostani kötetbôl hiányzó 139 fénykép hozzáférhetôségére is kitérve.) Minthogy Hofer Tamás alkotóereje teljében van, tôle várjuk mindezt.
Mi úgy tudjuk, elôször a társadalom szerkezetére vonatkozó, vagyis inkább zárókötet jellegu könyv jelent meg, angolul (Proper Peasants – 1969), majd a mostani kötet német elôzménye (1972), voltaképpen a “középsô” kötet, és legutoljára az eszközöket bemutató, leginkább muzeológiai-ergológiai Geräte der Átányer Bauern (1974), amikor már “Átány” fogalom volt az európai néprajzkutatásban. Noha éppen a mostani kötet címére rímelô dolgozatot is közzétettek már magyarul (a Néprajzi Közlemények 1967. 3–4. számában), ez azonban egy sokkal rövidebb másik írás, leginkább a mostani kötet fejezeteinek konspektusára, összegezésére hasonlít.
Így, amikor most az olvasó ezt a kötetet veszi a kezébe, nem is a kapun lép be, hanem már az ajtón, de még most sem jut el a parasztház belsejébe. Mind a három kötet eredeti kéziratát ki lehetne újra adni: és minthogy a szerzôk többször is változtattak szövegükön (a kiadás érdekében), erre utaló kommentárok is elkelnének – természetesen ismét csak Hofer Tamás tollából. Egy ilyen munka egyedülálló lenne (legfeljebb Dégh Linda kakasdi gyujtéséhez és újabb gyujtéséhez írott kommentárjai említendôk párhuzamként).
Amikor Hofer Tamás szerencséjérôl beszéltem, nemcsak erre gondoltam. Az Átány-könyvek megfogalmazása szinte még kutatás közben, 1961-ben kezdôdött. (Ma már talán nem mindenki tudja, hogy a termelôszövetkezetek “újraszervezése” adta e végpontot.) Fél és Hofer egy homogén, megôrzött életmódot adhatott vissza. (Noha nem szoktam a magam terepmunkájával dicsekedni, magam is tudom, hogy a téeszszervezés, még “csontbrigád” nélküli változatában is egyszer s mindenkorra szóló változásnak tunt. Amikor kemenesalji gyujtésem fényképeit elvesztették a Néprajzi Múzeumban, és fél év múlva (!) vissza kellett mennem ezeket újrakészíteni – épületek tuntek el: mivel közben megint “behozták a kolhozt”.) Fél és Hofer átányi kutatása késôbb vagy nem lett volna megismételhetô, vagy teljesen más tényeket adott volna. És amíg a kádári újratéeszesítés elôtti magyar paraszt ideálképe jól passzolt a nemzetközi néprajzi elváráshoz, a késôbbi korszak magyar parasztjait nehéz lett volna “igazi parasztok” (vö. proper peasants) néven világszerte “eladni”. Külföldi kollégáink ugyanis a magyar népi kultúrát nem azért szeretik, ami – hanem azt keresik benne, amit ôk elvárnak: egy régies, pödrött bajszú kultúrát. Átányban pedig – az említett szerencse következtében – pontosan, németül, igen alkalmas csomagolásban éppen ezt kapták meg. Még egy kicsit a protestáns etikát is. Heilfurth és a dánok ilyen beállítottságúak voltak, és ha a svájci Richard Weiss (az elsô átányi kötet világszerte legjobb továbbítója) vallási hovatartozásáról nincs is ismeretem, azt tudjuk, hogy Braun és mások még a fonómanufaktúrák sikerét is a protestáns etikának tulajdonították (legalábbis a Zürchner Bergland volt parasztjai körében).
Nem lenne fair a mostani magyar kötet örvén a másik két átányi kötetrôl alkotott benyomásokat is másoktól számon kérni. Mégis, egy-egy mondatot ideírok, mirôl beszélnék, ha most errôl volna szó.
A Chicagóban kiadott kötetben az lepett meg, hogy megállt az idô, szublimálódott a XIX. meg a XX. század története, legalábbis Átányon. A Hangya-szövetkezet lett a fejlôdés csúcsa, és utána mi sem történt (elôtte sem sok). Ezt lehet politikai óvatossággal (ez a gyávaság szinonimája nálunk) magyarázni. Ám ez nem az igazi ok. A koppenhágai kötet mintája természetesen a francia eszközrégészet, Leroi-Gourhan – ahogy Fél Edit mondta nekem. Azt én teszem hozzá, hogy ugyanekkor ezt azért nálunk az ôsrégésszé lett Vértes László képviselte, ha lehet, még jobb szinten. (És ha szabad pletykálnom, ezt is elsô forrásból tudom, hiszen a Nemzeti Múzeum neves kiállítását egyszer Fél Edittel együtt nézhettem végig.) Azt, hogy a tárgyaknak is megvan a maguk élete, egy kapa elkészül, megveszik, használják, félrerakják, végül még darabjait is újra felhasználják – elôször nálunk írták le: éppen az átányi publikációkban. Persze azt, hogy a tárgyaknak is van lelkük és történetük, réges-régen ismerjük, akár A rendíthetetlen ólomkatona történetébôl is, ám ez nem tárgyi néprajzi szakközlemény. A parasztok mindig mindent tovább is felhasználtak, és nem csak Illyés Gyula nem dobta ki még a madzagokat sem: “Jó lesz az egyszer még valamire.” Ám ezt a folyamatot korábban mégsem tartották fontosnak a néprajzkutatók, és ugyanúgy nem írták le, mint, mondjuk, a paraszti bricolage eseteit (ami egyébként az átányi monográfiákból is hiányzik).
A mostani kötet két vezérszava: arányok és mértékek két értelemben is szerepel. Egyrészt azt idézi, mit miként kalibrált az átányi ember. Másrészt azonban a méden agan elvére is vonatkozik ez a két kulcsszó. A parasztok mérlegelése és tervezése is jellemezhetô ezzel. Hofer anekdotikus bevezetôjében arra emlékezik a leírás elsô mondataiban, hogy az adatközlô Orbán Ferenc visszafogta a kívülrôl jött jókívánságot: ne is legyen 100 akó bora: “annyit ne tessék kívánni, elég lenne 20 akó is”! E kötet a maga stílusában megfelel ennek a szemléletnek. Voltaképpen ideálképet fest egyetlen magyar faluról, ahol is a sok-sok mozaikadat egyetlen “fantomképben” jelenik meg, amelybôl eltunik az egyén és a történelem is, abból a célból, hogy egymondatos általánosságokhoz jussunk. “Akiknek nem telik birkára – s ez a nagy többség –, tyúkot, kacsát, kakast, legújabban pulykát vágnak levesnek vagy paprikásnak” (285. old.) – ilyen mondatokat ezrével (!) idézhetünk a kötetbôl. Biztosan igaz és pontos ez az állítás, csak éppen az tunt el belôle, mikor is érvényes ez az “újabban” és mennyi is “ez a nagy többség”. Az átányi gazda másképp fogalmazta volna ezt, a maga arány- és mértékelvárásai szerint. Persze, az is igaz, ha egy ötszáz lapos monográfiában minden mondat ellenôrizhetô lenne, akár tízszeres is lehetne a kiadvány terjedelme…
Minthogy a BUKSZ szokásaihoz tartozik kellemetlen kérdések feltevése, ezek közül kettôt meg is említek.
Ki írta e könyvet? Fél Edit vagy Hofer Tamás?
A szerzôpáros sosem jelölte a szövegekben munkamegosztási gyakorlatát. Az egységes stílus sem enged ilyen következtetéseket. Elvben könnyu a döntés: elôbb Fél Edit lehetett a meghatározó személyiség, végül már tanítványa, Hofer Tamás. Ám hogyan értelmezzük mindezt e kötet vonatkozásában? Ami 1961-re elkészült, nyilván Fél Edit szándékait tükrözte. Ám 1972-re már inkább paritást tételezhetünk fel. Ennél fontosabb összefüggésnek tartjuk, hogy (a fentebb bemutatott mondatpélda szerint is) a szerzôk úgy gondolják, egy magyar falu reprezentálja az egész magyar népi kultúrát (sôt akár a tradicionális népi kultúrák egészét is). Ebben az esetben pedig szinte mindegy, ki írja le az egyes, kôbe véshetô mondatokat. Minden csakis úgy volt lehetséges, ahogy a szerzôk megfogalmazták. Még ha egyetlen adatközlôtôl szó szerint idéznek is, az is ideáltípusként jelentkezik: “Amikor Orbán Ferenc így sóhajtott fel: »addig boldog az ember, amíg disznót ölhet«...” (229. old.). Ez a mondat mindenféle keretezés nélkül hangzik el. Illetve ez a keret a monográfia egésze, sôt az átányi kutatás egésze. Amíg az eredeti gyujtési füzetek nem lesznek hozzáférhetôk, ugyanolyan apodiktikus lesz a falu bemutatása, mint mondjuk a cserkészparancsok megszövegezése. Nemcsak ebben a kötetben hiányzik a konfliktusoktól és csalástól sem mentes paraszti világ bemutatása – hanem a többi átányi áttekintés szemlélete is hasonló. Persze a “hosszú idô”, a “tartam”, “a parasztélet rendje” – melyet nálunk már Luby Margit, de Kiss Lajos zsánerképszeru leírásai (“könnyen élôk – nehezen élôk”) is ugyanígy általánosított, ugyanezt a moccanatlanságot idézik. Nem e könyv, nem is a magyar tárgyi néprajz, inkább az egész néprajz ábrázolásmódjára vonatkozik a kérdés.
És itt kérdezhetjük meg ismét: mi volt az átányi könyv(ek) világsikerének a titka? Nem egyfajta kulturális világimperializmus jutalmazta így azt, amit a maga felsôbbrendusége és a “keleti” kutatók szolgalelkusége bizonyítékának tekintett? Paradox feltevésnek tunik ez, ám mégsem abszurdum.
Mindannyian tudjuk, milyen nehéz önálló, kritikai elgondolással, mondjuk Magyarországról egyetlenegynél többször elismerést elérni a kortársi nyugati tudományosságban. Ott sokkal hamarabb hírnévre tesz szert a hozzájuk bedolgozó, az egyszerubb, archaikusabb életet leíró, akinek minden sorából az tunik ki, hogy ott jobb, itt régibb vitelu az élet. Dégh Linda kakasdi népmese-monográfiája világsiker lett. Vargyas Lajos balladamonográfiája, amelyben a magyar ballada önálló, sôt Kelet-Európában centrális szerepét hangoztatja – nem. Ha boszorkánykutatóink alkalmazkodnak az aktuális nemzetközi patronokhoz – elismerés övezi ôket. Ha nem – hát nem. Természetesen nem valamilyen összeesküvést gyanítok: a legjobb, leghitelesebb külföldi kutatók vélekednek így, és ôk e keretek között támogatják is a részkérdésekben, adatszállítóként nagyra becsült keleti kollégát. Ám ha ô a maga egész igazát szeretné képviselni, rögtön fejére olvassák hibáit, meg azt, hogy voltaképpen nem is érti, mirôl beszél. (Lásd mondjuk Lévi-Strauss bírálatát Propp mesemorfológiájáról – a strukturalizmus szintjérôl való örök érvényu kitessékeléssel.) Minthogy itt a legjobbak kerülnek szóba, nem az elemi judiciumhiányra gyanakodhatunk (mondjuk a Lajtától nyugatra), inkább igen régi és általános beidegzôdésekre. Azt viszont nyugati kollégáink mindig igen szívesen közlik, ha valaki azt bizonyítja, mi milyen buták vagyunk.
Persze, amikor az Átány-kutatók leírják mondjuk a kaszálási mozdulatok fortélyait (162. sköv. old.), nem hiszem, hogy az ezt élvezettel olvasó külföldi kutató le is becsülné magyar kollégáit. Ám az átányi kötetek azért is kerültek oly sokszor idézésre, mivel mindenki hozzátehette a maga következtetéseit az itt közölt empirikus adatokhoz (amelyek, ráadásul az említett módon, már az általánosítás szintjén fogalmazódtak meg).
Persze Fél és Hofer muvein kívül itthonról mások nem nagyon aggódhatnak amiatt, hogy világszerte nem mindig nagyrabecsülésbôl dicsérik ôket. Az elismerés egyaránt vonatkozik a kivételes szívósságú kutatókra, valamint nagyszeru adatközlôikre, magára az átányi közösségre. És akármennyire egyéni eredménynek nevezhetô is mindez, csak haszon háramlott ebbôl a magyar néprajztudomány egészére is.
Visszatérve Hofer Tamás szerencséjére, úgy is felfoghatjuk a dolgot, hogy a budapesti kiadók nem voltak hajlandók megjelentetni a hatalmas méretu Átány-monográfiát. Lett hát belôle három, világszerte sokkal jobban ismert kiadóknál, angolul meg németül. És most elkezdôdik a magyar szöveg diszkussziója is. Abban is szerencséje van Hofer Tamásnak, hogy most, jelenlétében történik mindez. Most ô értékelheti az ô értékelését.
Visszatérve az arányokra és mértékekre, azzal fejezem be (minthogy nekem voltaképpen a folklór a szakmám), hogy Átány ma a néprajzosok világában nyilván a legismertebb magyar falu, sokfelé talán az egyik legismertebb falu egyáltalán. (Vagy az még mindig Montaillou?) Jó lenne, ha a siratókon és néhány futó megjegyzésen kívül a falu folklórjáról is többet tudnánk. Az ilyen adatokat ugyanis köthetnénk a megismert életmódhoz. És így az arányok is, mértékek is tovább terjednének: immár a szellemi kultúra irányában is. Tudom, további monográfiákhoz elég gyujtött anyag van most már Hofer Tamás kezében. Neki kellene gondoskodni ennek közkinccsé tételérôl. Akár magyar, akár idegen nyelven. És az ilyen kéziratot most már biztosan kiadnák nálunk is. Ha valakinek, Hofer Tamásnak van annyi szerencséje, hogy neki még ez is sikerülhessen.
Elmúlt-e mára az átányi példa ereje? Dokumentációként biztosan örök életu e három monográfia. Már említettem azt is, hogy a régi gyujtés megismételhetetlen lenne. A falu (noha meglepôen kevesebbet, mint gondolnánk) igen sokat változott. És fôként sokat változott Magyarország. Legkivált a falvakban. Ma nosztalgia lenne mindaz, ami akkor még visszaemlékezés, múltadatolás volt. És noha a magyar falu nem mindig elôre masírozott az egész XX. évszázadunkban, azért igazában sosem tért vissza a múlt. Az átányi kötetek egy örökre eltunt világ monumentumai – ahogy ezt a legtöbb néprajzi–etnológiai monográfia állítja a maga eredményeként. Fél és Hofer igen sokrétu, közvetlen kapcsolatot alakított ki adatközlôikkel, ôk sokszor szólalnak meg a tudós közlemények hasábjain. Ha ôk megváltoztak, a gyujtôk sem maradhattak ugyanazok.
Ám azt mégiscsak kérdésként fogalmazhatjuk meg: mit tanult Fél Edit és Hofer Tamás egy negyedszázad alatt Átányon? Vajon ôk megváltoztak-e, észrevettek-e új szempontokat? Nem baj, ha egy munka egyöntetu. Itt azonban e praktikus tudatosságnál jóval több eleve elhatározottságból ered az, mivel nem foglalkoztak a kutatók. Úgy 50 éve Fél Editet azzal vádolták, hogy társadalomnéprajzos létére éppen a szociográfia, a faluszociográfia, akár a Veres Péter és Erdei Ferenc nevével jellemezhetô, agitatív és politizáló falukutatás kérdésfeltevései hiányoznak nála. Nos, az Átány-monográfia tudatosan hallgat minderrôl. Ezt nem érezték a szerzôk a maguk területének.
Ezért nevezhetjük lezárt munek az Átány-monográfiát, már jóval hamarabb, mint 1988-ban, amikor Fél Edit elhunyt. Azóta még inkább obeliszkre emlékeztet az Átány-monográfia.
A továbbiakban a szerzôtársak közötti hierarchia arányainak problémáját nem érintem, bár nagyon érdekelne kettejük munkamegosztása. Mivel azonban erre a szövegekben – azon túl, hogy Átányt mint a tervezett monográfiához alkalmas terepet Fél Edit választotta ki – nincs semmi utalás, tudomásul kell vennem, hogy ô maga úgy akarta, vele egyenrangú szerzôként fogadja el az olvasó a munkálat indulásakor még tökéletesen kezdô Hofer Tamást.
Ezek a dolgok azért foglalkoztatnak, mert az Arányok és mértékek olyan szépirodalmi olvasmány erejével hat, aminél a mu születési körülményei éppen annyira izgalmasak, mint maga a szöveg. A könyv elsô megjelenésének körülményeit pedig nem nagyon értem. Úgy tunik, Fél Edit korábbi teljesítményeivel nincs összhangban az eredeti, német kiadás elôszava. Hosszú magyarázat, szinte magyarázkodás van benne arról, mi késztette a szerzôket gyujtômunkájuk eredményeinek könyvbe foglalására, ki segítette ôket a könyv megírásában. Kitôl kaptak bátorítást és erôt ahhoz, hogy anyagukból könyvet formáljanak, és németül a külföldi tudományos közönség elôtt megjelenjenek. A hosszadalmas szövegben semmi nem utal arra, hogy a szerzôpáros egyik tagja, Fél Edit a Bäuerliche Denkweise 1972-ben volt megjelenésekor már körülbelül négy évtizede végzett néprajzi terepmunkát, és adott ki az eredmények alapján könyveket. Vagyis egyszeruen ez volt az életmódja: gyujtött, írt. Ráadásul jól gyujtött, jól írt.
Fél Editet azóta, hogy Kocsról szóló könyve 1941-ben megjelent, fiatalsága ellenére is feltétlenül a magyarországi tudományos élet élvonalához számították.44 Nem tudom, miért kellett magyarázkodnia, amikor érett és elismert tudósként, rengeteg magyar és igen sok idegen nyelvu publikáció után újabb könyvet adott ki németül. Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy a szerzôtárs 1972-re a Fél Edittel közös sok munka mellett saját jogán is tekintélyes szakember lett, még kevésbé értem az elôszó hangvételét. Fél Edit és Hofer Tamás akkoriban a külföldön legismertebb magyar néprajzkutatók közé tartozott. Átányról szóló másik könyvük pedig, a Proper
Peasants három évvel korábban magas presztízsu észak-amerikai kiadó gondozásában jelent meg.45
Richard Weiss, aki nem sokkal korábban fejezte be Svájcról szóló néprajzi monográfiáját, és az Arányok és mértékek elôszava szerint 1951-tôl, vagyis a munkálat kezdetétôl arra ösztönözte a szerzôket, hogy Átány paraszti világát német nyelven, külföldi olvasók számára ábrázolják, nyilván tudta, mit csinál. Sem ô, sem a munka támogatásában az idôk folyamán hozzá csatlakozó más külföldi tekintélyek nem hihették, hogy bizonytalan kimenetelu kísérlettel van dolguk. Fél Edit korábbi munkássága garanciát jelentett. Nem kellett attól tartaniuk, hogy éppen ô, éppen a közép-európai változások sodrában, valamilyen anakronisztikus szemléletu paraszti idill feltárásába kezd, illetve a fogalom hagyományos értelmében vett néprajzi monográfiát ír.
Fél Edit a Györffy István körül kialakult és a társadalomtudományok több ágát is muvelô iskolához tartozott. Az 1930–1940-es évek folyamán írt munkáiban részint elméletileg fejtett ki, részint gyakorlatilag hasznosított egy ma is érvényes néprajz-koncepciót. Eszerint, nagyon felületesen összefoglalva, a néprajz a társadalomtörténettel rokon tudomány. És mint ilyen a paraszti élet teljességének feltárására törekszik.46 Néprajzi monográfiáival pedig – amellett, hogy valóban az egyes személyek hálóalkalmatosságának jellegében megnyilvánuló családi hierarchiától a telken lévô épületek elhelyezésében tükrözôdô társadalmi hierarchiáig tárta fel az adatokat – Fél Edit már akkor tárgyalt egész sor olyan jelenséget, amire a kutatás általában csak újabban figyelt fel. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy finom érzékkel követte a tudományok és a tudományfilozófia nemzetközi alakulását. Az életmuvérôl készült bibliográfia tanúsítja: feltunôen sok könyvismertetésében minden új irányzat vagy gondolat azonnal megjelent.47
Fél Edit kis közösségek muködésérôl írt akkor, amikor a “kisközösség” fogalmát még nem határozták meg, és korcsoportok vagy az emberek egy-egy társadalmi formációhoz viszonyított helyzete szerint mutatott be magatartásformákat, amikor a “cohort” vagy a “peer-group” még sem elméletileg, sem gyakorlatilag nem volt a megfelelô tudományágak szinte kötelezôen vizsgálandó tárgya.48 De alkalmazta azt a tudományban ugyancsak sokkal késôbb elterjedt, voltaképpen szépirodalmi eredetu módszert is, amivel az egyediben érzékeltette az általánost. Horizontálisan és vertikálisan kiterjedt családot mutatott fel a kiscsaládokra bomló változással szemben.49
A Bäuerliche Denkweise aztán alighanem a külföldi támogatók minden várakozását felülmúlta. Bár a szerzôtársak a munkálat kezdete óta részint ugyancsak közösen, részint külön sokat publikáltak itthon és külföldön is, de ez a könyv lehetett a csattanó.
A néprajz körül kialakult nemzetközi, fôként azonban német nyelven folyó tudományos csatározás tetôpontján jelent meg.
A néprajzellenes vélemények összefoglalásának a beszédes címu Abschied vom Volksleben tanulmánykötetet tekintik.50 Ebben az egyik tanulmány személy szerint Fél Editék barátját, az akkor már elhunyt Richard Weisst is támadta. Az álláspontok összessége azonban a néprajz ellen mint tudományág ellen irányul, és az a fôtétele, miszerint a néprajz a mindig éppen fennálló rendszert támogatja, sôt annak a kiszolgálója. A szerzôk a Grimm testvérektôl saját kortársaikig hozták a példákat. Sok módszertani meggondolás mellett pedig az az alapvetô érvük, hogy a néprajz a népet egészséges organizmusként láttatja. Vagyis a rend bemutatásával szolgálja a mindenkori rendfenntartó hatalmat.
És akkor megjelent egy vaskos, néprajz mivoltát az alcímével hirdetô kötet; a népet tanulmányozó intézmény adta ki: Bäuerliche Denkweise. Eine ethnographische Untersuchung über das ungarische Dorf Átány. Veröffentlichungen des Instituts für mitteleuropäische Volksforschung. Herausgegeben von Gerhard Heilfurt. Göttingen, 1972. A hatalomhoz vagy a Magyarországon éppen akkor fennálló rendhez pedig semmi köze nem volt, illetve szemben állt vele, holott azoknak az átányiaknak az életét, akiket bemutatásra kiválasztott, mint egészséges organizmus muködését tárgyalta. A narráció indításánál a szerzôk egyértelmuen tisztázták, hogy a vizsgálatuk tárgyát alkotó együttes azonos módon gazdálkodó családokból áll; a számszeru arányokat tekintve a helyi lakosok kisebbsége. A néprajz elleni támadással szemben a göttingai intézet és a kötet kiadója, aki ugyancsak a megtámadottak közé tartozott, nehezen tudott volna hathatósabb érvet bevetni.
Az, hogy a Magyarországon éppen fennálló rendhez a könyvnek semmi köze nem volt, nem azt jelenti, mintha Fél Editék valami szamizdat kiadványt csempésztek volna Németországba. Az átányi nagy munkálatról és eredményeirôl itthon mindenki, aki ilyen természetu ügyek iránt érdeklôdött, tudott. Az Arányok és mértékek le is írja, hogy a tizenöt éven át tartó terepmunkát végig a Magyar Néprajzi Múzeum finanszírozta, a könyv német megjelenésekor a múzeumban az átányi tárgyakból már különgyujtemény volt, több tanulmány mellett egy kötet is megjelent magyarul az eredményekrôl,51 továbbá 1962-ben a Magyar Történelmi Társulat a kutatómunka ismertetésére hívta meg Fél Editet és Hofer Tamást.
A szerzôtársak nem említik, hogy az ôket vendégül látó nyilvános társulati ülés elnöke Szabó István volt. Én máig emlékszem rá, mert az volt az elsô tudományos vita, amin részt vettem, és mert tapasztalatlanságom ellenére is érzékeltem, hogy igen jelentôs összejövetelen vagyok. Több mint harmincöt évvel az esemény után eleven emlékek birtokában talán joggal állítom, hogy életre szóló élmény volt. Fél Edit sugárzó egyénisége és határozott hangvételu elôadása lenyugözött. Hofer Tamás válasza a végén egyszeruségével ragadott meg. Rengetegen voltunk, feszült volt a hangulat; Szabó István alakja az elnöki székben jelezte, hogy ezt az alkalmat nem a hivatalos tudományosság jegyzi.
Úgy emlékszem, élénk beszélgetés alakult ki.
A részleteket viszont már csak a vitáról megjelent és csupán a kötött szövegeket adó ismertetésbôl tudom feleleveníteni.52 Elhangzottak, az ülés jellegének megfelelôen, vitázó megjegyzések. A legfontosabbak a körül a kérdés körül forogtak, hogy az átányi tapasztalatokat lehet-e a Fél Edit elôadásában megjelölt körre, az alföldi településekre általánosítani.
A lényeget tekintve azonban rendkívül elismerô volt az egész vita hangvétele. Ilyen kitételeket jegyzett fel az ismertetés: az átányi munkálat “egyedülálló vállalkozás”, a vezetôi “finoman differenciált módszer” alapján dolgoznak. Wellmann Imre, az egyik felkért hozzászóló nem is vitatkozott; abban foglalta össze a véleményét, hogy az átányi eredmények a történeti források értelmezéséhez felbecsülhetetlen segítséget fognak adni.
Az Akadémiai Kiadó nem sokkal korábban bontotta fel a monográfiának egy elôzô változatára kötött szerzôdését. A konkrét okot ma már nehéz lenne kideríteni. De amennyire azoknak az idôknek a tényeibôl következtetni lehet, tulajdonképpen akármi lehetett. A publikálás lehetôsége 1956 után már bizonyosan nem feltétlenül volt politikai lojalitáshoz kötve. Erre maga Fél Edit is példa; 1958-ban három nyelven jelent meg K. Csilléry Klárával és Hofer Tamással közös könyve a magyar népi muvészetrôl, 1961-ben pedig önálló munkája a magyar népi hímzésrôl németül és angolul a Corvina kiadásában Budapesten vagy a Corvina részvételével Londonban. A Fél Edit–Hofer Tamás szerzôpárost ért szerzôdésbontásról mégis azt gondolom, hogy – ha volt racionális oka annak, hogy egy hosszú ideje állami pénzen folyó kutatás, nyilván úgynevezett tervmunka eredményei ne jelenjenek meg Magyarországon – a könyv tartalma miatt lehetett
Nyilvánosan errôl a munkáról nem hangzott el ideológiai természetu kritika. A szöveg figyelmes olvasása azonban nem hagy kétséget: Fél Editék akarva, akaratlanul a magángazdaságok felszámolása elleni vitairatot fogalmaztak. 1951-tôl, tehát a téeszesítés elsô hulláma indulásától kezdve gyujtött anyaggal dolgoztak, de nem tártak fel semmi olyan tünetet, ami a külsô beavatkozás szükségességét indokolta volna. Az Átányról szóló trilógia, az Arányok és mértékek hangsúlyosan, a paraszti gazdaságok és a hozzájuk eredetileg tartozó társadalmi formációk egészséges, jól muködô szervezetét mutatja be. Ezért írtam feljebb azt, hogy a Fél–Hofer-féle néprajznak a hatalomhoz vagy a Magyarországon éppen akkor fennálló rendhez nem volt semmi köze, illetve szemben állt vele. 1972-ben, a németországi megjelenés idején már lefolyt a téeszszervezés második hulláma is, a Bäuerliche Denkweise ezzel szemben önállóságukra büszke, természeti és mesterséges környezetükben eligazodni képes, gazdaságukat folyamatos döntések sorozatával fenntartó emberekrôl szólt. Helyesebben: olyanokról, akik a kollektív gazdaságok megszervezése elôtt ilyenek voltak.
Mindennek van határozott tudománytörténeti és politikai funkciója. A kritikai meggondolások tekintetében viszont sajátos helyzetet teremt. A sajátos helyzet abból adódik, hogy nem lehet tudni, elméleti okból hagytak-e ki a szerzôk mindent, ami nem a hagyományos paraszti életrôl szól, vagy politikai okból tartották bölcsebbnek, ha adatszolgáltatóikat a változásokról nem kérdezik. A bevezetés szerint a kutatók átélték “a családi üzemek, a parasztgazdaságok megszüntetését, a gyökeresen más munka- és tulajdonviszonyokat hozó nagyüzemek megszervezését, a családi élet és az emberek közötti kapcsolatok rendjének, a régi értékrendszernek a gyors összeomlását”, de “E folyamatok történeti szükségszeruségének megítélése, ismertetése nem tartozik a szerzôkre” (17. old.).
Az olvasó viszont, akinek mindenkori szuverén joga a mindenkori szerzôk által bemutatott valóság végsô értelmezése, ebben a konkrét esetben úgy érzékeli, hogy az Arányok és mértékek igenis ítélkezett; az egész könyv az említett történeti folyamatok szükségszerusége ellen szól. Felteszi tehát a kérdést, miért nem tartozott a folyamatok ismertetése is a szerzôkre. A jelenségeket, ha már tényleg nincsenek, csak a keletkezés, a létezés és az elmúlás teljességében lehet megérteni. Vagyis a hagyományos paraszti értékrend összeomlása éppen úgy tárgya a néprajznak, ahogyan a létrejöttével és a muködésével foglalkozott. Ismétlem azonban: a könyv születésének kora elbizonytalanít. Lehet, hogy nem a néprajz tárgyáról vallott felfogásuk miatt korlátozták a szerzôk leírásukat a hagyományosra, hanem azért, mert úgy gondolták, nem kell az embereket elveszített világuk romjai között a tudományos feltárás ürügyén zaklatni. Ha így történt, Fél Editnek és Hofer Tamásnak igaza volt.
A történész olvasónak egyébként az Arányok és mértékeknél a gyujtés idején volt tények bemutatása vagy mellôzése tökéletesen közömbös. Az akkori idôk eseményeirôl ezer munkát írtak már és fognak írni ezután is. Olyan aranybányát a hagyományos paraszti életrôl és gazdálkodásról azonban, mint amilyen ez a könyv, nehéz lenne találni.
A magyarázat valószínuleg Fél Edit és Hofer Tamás munkamódszerében van. Ôk maguk azt írják, a “beilleszkedô megfigyelés” eszközéhez hasonló módszerrel éltek (15. old.). Vagyis nem bújtak, ahogyan a “beilleszkedô” antropológusok szoktak, fiktív szerep álcájába, hanem mint néprajzi gyujtôk léptek ugyan fel, de nem egyszeruen a terepmunka tárgyának tekintették az átányiakat, hanem kölcsönösen barátságos viszonyt alakítottak ki sokukkal. Fél Editék idôrôl idôre beköltöztek a faluba, ottani ismerôseik pedig látogatták ôket Budapesten. A kutatók összesen 500 napot töltöttek Átányon. Egy-egy családnál laktak, akiknek a mindennapjaiban mintegy természetesen részt vettek, és rajtuk keresztül ismerkedtek meg szinte minden helybelivel. 50–60 családdal tartottak szorosabb kapcsolatot.
Fél Editék már akkor az antropológia különbözô ágaiban megszokott eljárásokat alkalmaztak. A magyarországi tudománytörténetet tekintve elképesztô, mennyire korán volt nekik magától értetôdô az, amit még ma is csak terjeszteni igyekeznek hazai újítók.
A történeti antropológia zászlóbontása itt az 1980-as évek elején – nem túlságosan nagy szakmai érdeklôdés mellett – történt meg.53 A szövegében körülbelül húsz évvel korábban lezárt Arányok és mértékek viszont határozottan közli, az alkalmazott antropológia milyen ázsiai, amerikai, afrikai kutatásainak tanulságai alapján építették fel a szerzôk az Átányon vizsgálandó jelenségek rendszerét. A tudományos tapasztalatok ilyen, tudományfilozófiai értelemben széles köru bevonása azonban szerintük nem volt több, mint a néprajzi kutatót fenyegetô elfogultság és egyoldalúság leküzdésére irányuló igyekezet (481–482. old.).
Az olvasó pedig, miután megállapítja, hogy nem új elméleteket, hanem szakértô értelmezésük nyomán új kérdéseket és az új kérdésekre talált válaszokat kap Fél Edit és Hofer Tamás munkájában, mint a paraszti gazdálkodásról tájékoztató kézikönyvet kezdi használni az Arányok és mértékeket. Nem mintha más kiváló néprajzi monográfiák létezésérôl nem tudna, vagy azt hinné, hogy másutt, például a sárközi emeletes parasztházakban, ugyanannyi lett volna az “elég”, mint az egyszobás átányiaknál. A könyv hatását és jelentôségét azonban pontosan az érzékelteti, hogy állandó viszonyításra késztet. Az olvasó folyamatosan összeveti az adatait máshonnan ismert adatokkal; a történész a múltban óhatatlanul az Átányon megismert jelenségek variációit fogja keresni. Mert a szerzôk mindent körüljáró kutatási módszere és szuggesztív elôadásmódja sugallja: hasonlónak vagy az ellenkezôjének máshol is kellett lennie.
Az Arányok és mértékek csak majdnem szépirodalom, mégis lehet, hogy a történettudományban olyasmi sorsa lesz, mint a Buddenbrook háznak. Eredetileg az is közvetlenül megérthetô szöveg volt. Aztán fokozatosan tágult körülötte az értelmezés köre. A megjelenése után azon vitatkoztak, személy szerint kiket mutatott be benne Thomas Mann, történhettek-e az események úgy, ahogyan ô leírta. Majd a szereplôk sokasága, maga a család is típussá vált. Kezdetben csak a Hanza-városok patríciusait formázták, majd a német polgárságot. Végül nagyon hosszú idô és sokféle magyarázat után, az elsô kiadást követôen egy emberöltôvel, vagyis az1980-as évekre kialakult a gazdaságtörténetben a “Buddenbrook jelenség” fogalma. A Budapesten tartott gazdaságtörténeti világkongresszusra a London School of Economics egyik tanára, Theo Barker szervezett róla külön munkaszekciót.
A fogalom használói pedig nem azt állítják, hogy a Buddenbrook háznál jobb családregény nem született. És nem is feltétlenül fogadják el a benne közvetlenül leírt négygenerációs hanyatlás törvényszeruségét. Ehelyett a “Buddenbrook-jelenség” a gazdasági folyamatokban rejlô emberi tényezôt jelenti, amit nem Thomas Mann fedezett fel, de az ô magyarázatában vált közérthetôvé. Így tették közérthetôvé Fél Editék azt, hogy a hagyományos paraszti gazdálkodás bizonyos erkölcsi és anyagi mértékrend szerint szervezôdött. A tényt nem ôk fedezték fel, de Átányon pontos leírását adták. Lehet “Átány-jelenségnek” nevezni, majd vitakozni azon, hogy más körülmények között hogyan muködött, létezett-e egyáltalán.
Az “Átány-jelenség” fogalom valószínuleg nem fog a tudományban általánosan elterjedni. A formális közgazdaságtantól eltérô racionalitás gondolata nyilván továbbra is a gazdasági antropológiát kezdeményezô nagyságok, Polányi Károly vagy E. P. Thompson tulajdona marad. Azt azonban nem túlzás állítani, hogy Fél Edit és Hofer Tamás a hagyományos, valódi parasztok szubjektíven racionális magatartásának általános érvényu leírását adta. Pierre Chaunu a szerzôtársak egy másik könyvét, Gari Margit életrajzi felvételét értékelte hasonlóan. Az az európai köznép vallásosságáról és világképérôl szól.
A határoknak az etnológiában, az antropológiában kiterjedt elmélete van – elég itt Victor Turnernek a liminalitással mint az emberi lét egyik alaphelyzetével kapcsolatos teóriájára, vagy Mary Douglasnak a renddel és a tisztasággal kapcsolatos fejtegetéseire utalni. Mindkét megközelítés abból az alaptételbôl indul ki, hogy egy társadalomban meglévô szimbolikus határok az adott társadalomnak a renddel kapcsolatos elképzeléseit tükrözik vissza. Ha az ember ebbôl a perspektívából próbálja meg Hofer Tamás tudományos pályáját leírni, illetve annak jelentôségét felfedni, akkor mindenekelôtt arra a paradox helyzetre kell utalni, amelyben Hofer Tamásnak hosszú évtizedeken keresztül dolgoznia kellett. Egyrészt a nyolcvanas évek elejéig, közepéig, amíg az akkori Néprajzi Kutató Csoportba nem került, ahol elôbb osztályvezetô, majd igazgatóhelyettes lett, Hofer a magyar néprajztudományban szinte semmiféle formális pozíciót sem töltött be. Sôt ha egy kicsit dramatizálni akarnám a helyzetet, azt is mondhatnám, marginális helyzetben volt. Ugyanakkor azonban mint az Ethnographia szerkesztôje, de még inkább nemzetközi ismertsége és elismertsége okán állandóan jelen volt a magyar néprajztudományban, sôt jelentôs mértékben alakította is annak szemléletét. Hadd hangsúlyozzam még egyszer, Hofer helyzete több mint ellentmondásos volt. Egy olyan tudományos közéletben kellett dolgoznia, amely kimondva-kimondatlanul "idegen testnek" tekintette ôt, s – fogalmazzunk finoman – csak nagyon mérsékelten segítette a kutatásban. Hogy Átányról írott munkái magyarul miért nem jelentek meg jóval korábban; hogy ebben ideológiai okok vagy csupán mások személyes irigysége játszotta a fôszerepet, igazából nem tudom. Azt azonban igen, s ez volt az érem másik oldala, hogy Hofer Tamás a hatvanas évektôl kezdôdôen a nemzetközileg legismertebb és legelismertebb magyar etnográfus volt, mint ahogy ma is az, akit az Egyesült Államoktól Skandináviáig, s Németországtól Franciaországig minden jelentôsebb néprajzi, etnológiai vagy antropológiai konferenciára meghívtak, aki írásain és elôadásain keresztül folyamatosan és állandóan jelen volt a tudományterület nemzetközi fórumain. Ez a helyzet nem lehetett könnyu Hofer Tamás számára, bár nem tudom, miképpen élte meg ezt az ellentmondásos állapotot. Én csak azt láttam, legalábbis a nyolcvanas évek elejétôl kezdôdôen, miképpen élt ebben a helyzetben, miképpen bánt vele. Azt gondolom, Hofer szinte tudatosan vállalta ezt a helyzetet, látszólag nem nagyon érdekelte a magyar néprajztudományon belüli szerepe, s sokkal inkább arra törekedett, hogy közvetítsen. Egyrészt állandóan és szinte konokul igyekezett a magyar néprajztudományról a többi hazai társadalomtudományban kialakult nem igazán kedvezô képet módosítani. Embereket és kapcsolatokat keresett, kisebb vagy nagyobb konferenciákat, majd a nyolcvanas évek második felében kutatási vállalkozásokat szervezett, ahol történészeket, szociológusokat, etnográfusokat hozott össze, olyan embereket, akik saját szakterületükön valami mást kerestek és csináltak. Másrészt mindig sikerült neki külföldi kollégákat is meghívni, nemzetközi együttmuködéseket létrehozni, sosem látott könyveket beszerezni; azaz Hofer Tamás szinte egyedül gondoskodott egy folyamatos intellektuális mozgásról, amely a nyolcvanas évek magyar néprajztudományában több mint üdítôen hatott. Hofer Tamástól mindig pontosan meg lehetett tudni, mi történik az etnológia, az antropológia világában, hol milyen kutatások folynak, milyen új problémák kerültek megfogalmazásra, milyen új könyvek jelentek meg. S ennek a közvetítôi szerepnek – ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni – a jelentôségét nem lehet eléggé hangsúlyozni; ebbôl sokan nagyon sokat tanultunk. Nemcsak azért, mert az embernek lett ezáltal valami rátekintése e tudományterület nemzetközi horizontjára, s új információkhoz jutott, hanem mindenekelôtt azért, mert az ember ezen keresztül értette meg, hogy a tudomány egy nemzetközi intézmény, hogy nem lehet vagy legalábbis nem érdemes bezárkózni, s hogy a tudományos teljesítményeket mindig nemzetközi fórumokon is meg kell mérettetni – sôt mindenekelôtt ott kell. Ebbôl persze az is következik, hogy Hofertôl azt is meg lehetett tanulni – s itt elég egy pillantást vetni angolul vagy németül megjelent publikációira –, hogy a nemzetközi tudományosság nem mindig ugyanazt a nyelvet használja, mint a magyar néprajztudomány, illetve hogy miképpen lehet a magyar kutatás problémáit más tudományos környezetek számára "lefordítani". S itt nemcsak arra gondolok, hogy engem és sokunkat, másokat megtanított arra, hogyan kell egy nem magyar olvasóközönségnek szánt tanulmányt, szöveget megfogalmazni, hanem sokkal inkább arra, hogy képes volt egy kis, megrögzötten nemzeti keretekben dolgozó és gondolkodó tudomány kérdésfeltevéseit s eredményeit a nemzetközi tudományosság különbözô színterein megjeleníteni.
De itt már nemcsak közvetítésrôl van szó a hazai és a nemzetközi tudományosság között, hanem sokkal inkább arról, miképpen lehet a különbözô tudománytörténeti tradíciókat és horizontokat elválasztó határokat átjárhatóvá tenni. Ezek a határok Magyarországon – ma már én is úgy gondolom – kissé szerencsétlenül, úgy látszott, hogy a néprajz és a kulturális antropológia között merevedtek meg, a valóságban azonban – s Hofer Tamás munkássága éppen ezt példázza – máshol húzódtak. Hofer tudományos pályájának ugyanis éppen az az egyik legfontosabb és legjelentôsebb elméleti hozadéka, hogy megmutatta, a néprajztudománynak – a történeti megközelítés mellett – lehet, illetve van egy kultúraelméleti, illetve antropológiai dimenziója is – bár ez utóbbi szóhasználat némileg szerencsétlenül hangzik. Ma már többé-kevésbé közhelynek számít annak kimondása, hogy a néprajztudomány – Közép- és Kelet-Európában különösen – olyan nemzeti tudományként jött létre, amelynek legfôbb társadalmi feladata és funkciója, a nemzeti függetlenséghez "szükséges" nemzeti kultúra megkonstruálása volt, s e feladatát sikeresen teljesítette is. A problémát a késôbbiekben aztán mindenekelôtt az jelentette, hogy a néprajztudomány ezt a funkcióját, azaz a nemzeti kultúra, a nemzeti hagyomány további "termelését" akkor is folytatta, amikor ezt a politikai és a társadalomtörténeti helyzet már egyáltalán nem kívánta meg. Ily módon a néprajz Magyarországon is egyrészt egy olyan tudományterületté vált, amely folyamatosan olyan kulturális mintákat mutatott fel, illetve olyan kulturális modelleket nevezett "hagyománynak", amelyek politikai és társadalmi értelemben modernizációellenes alternatívákat kínáltak fel; másrészt viszont – de az elôbbi tétellel szoros összefüggésben – megakadályozta egy analitikus jellegu kultúrakutatás kialakulását. Noha arról nem tudok, hogy készültek volna elemzések vagy áttekintések arról, milyen társadalmi vagy politikai funkciókat töltött be a néprajzi kutatás a szocializmusban, néhány megfigyelést mégis meg lehet kockáztatni. Ha most eltekintünk az ötvenes és hatvanas évek közvetlenül politikai vagy ideológiai indíttatású kutatásaitól, akkor azt kell mondani, hogy a magyar néprajz a második világháború utáni évtizedekben olyan kultúrtörténeti beállítottságú diszciplínává vált, amelynek elsôdleges célja egy társadalomtörténetileg nagyon nehezen meghatározható s ennyiben imaginárius "hagyományos népi kultúra" rekonstruálása és leírása volt. Ez nem azt jelenti, hogy ez volt a magyar néprajztudomány – hiszen ennek a tudományterületnek éppen az volt a sajátossága, hogy a zurzavaros szimbólumkutatás vagy a hetvenes években oly modernnek számító strukturalista és szemiotikai kutatások, hogy csak két szélsôséges példát említsek, békésen megfértek egymás mellett –, hanem hogy ez volt a magyar néprajztudomány uralkodó szemlélete. S egyben ez volt az a közeg, amelyben Hofer a maga elméleti téziseit – óvatosan ugyan, de nagyon határozottan – megfogalmazta. E rövid írásban persze nincs módom részletesebb elemzésre, két területet mégis szeretnék megemlíteni, méghozzá olyan kutatási területeket, amelyek Hofer Tamás munkásságának középpontjában álltak, s amelyek megítélésem szerint pontosan mutatják kultúraelméletének legfontosabb összetevôit.
Az átányi kutatásokról már szinte minden lehetôt megírtak, s ezek a kötetek ma már az európai néprajztudomány klasszikus munkái közé tartoznak. Számomra most itt csak az a lényeges, hogy rámutassak, az átányi kötetekben lehet elôször és nagyon világosan egy, az akkori magyar néprajztudományban több mint szokatlan kultúraelméletet, illetve metodológiai alapállást megfigyelni. Ennek az elméletnek két meghatározó pillére volt: egyrészt a kultúrát mint társadalmi praxist tekintette; másrészt a hagyományt nem egy múltbeli, lezárt korszak maradványaként, hanem e társadalmi praxis részeként fogta fel – s ez a felfogás akkoriban bizony forradalminak számított. Ha az ember mai szemmel olvassa újra az átányi köteteket, nyilván nagyon kritikusan is lehet(ne) e munkáról írni, ami persze minden klasszikus munka esetében igaz. Ha azonban az akkori tudományos és elméleti kontextusban tekintjük ôket, szembeötlô újszeruségük. Az a tény ugyanis, hogy Hofer társadalmi praxisnak tekintette az átányi parasztok kultúráját, azt jelentette: nem valaminek – egy korábbi életformának, történeti korszaknak stb. – a maradványait kereste, hanem azt a kérdést állította a néprajzi kutatás középpontjába, hogy emberek egy meghatározott csoportja, adott helyen, adott társadalmi, politikai és történelmi helyzetben hogyan konstruálja meg a saját életét, milyen kognitív stratégiákat követ, milyen kulturális eszközöket vet be, azaz hogyan helyezi el magát egy szélesebb társadalmi világban. S ez pontosan az a kérdésfelvetés, amely a klasszikus szociál- és kulturális antropológiát is foglalkoztatta, illetve majd késôbb a történeti antropológiát is foglalkoztatni fogja, nevezetesen a különbözô történeti korszakokban létezô és muködô partikuláris életvilágok kulturális szervezôdésének a problémája. Ha a kultúra ebben az értelemben társadalmi praxis, akkor természetszeruleg a hagyomány sem tud más lenni, mint ennek a praxisnak a része. S itt megint csak egy olyan szemléletrôl van szó, amely akkoriban alapvetôen újnak számított.
A hagyományt ugyanis Hofer nem valamiféle imaginárius múlt archeológiai maradványának tekintette, hanem adott helyzetekhez kötôdô társadalmi tapasztalatként írta le. S hogy ez mennyire maradandó elméleti felismerés nála, azt jól mutatja, hogy amikor a nyolcvanas évek végén, a rendszerváltás elôtti utolsó "történelmi pillanatokban" egy nagyszabású, életutakkal és életpályákkal foglalkozó kutatási vállalkozást vezetett, a hagyománynak mint társadalmi tapasztalatnak a kérdése az egész vállalkozást összetartó elméleti tételként tételezôdött. Az alapkérdés ugyanis ebben a kutatásban is mikrovilágokra, nagy történeti folyamatokon belül mozgó csoportokra és individuumokra, egyéni döntésekre, illetve a különbözô kulturális stratégiáknak az ezekben a folyamatokban játszott szerepére irányult.
A másik terület, ahol megítésem szerint Hofer Tamás elméletileg is maradandót alkotott, a népi kultúra hagyományos fogalmának a dekonstrukciója. Itt megint csak olyan témáról van szó, amely egész eddigi pályája során érdeklôdése középpontjában állt. A kezdetet talán népmuvészeti kutatásai jelentik, amelyekben meggyôzôen mutatta ki egyes "ôsi magyar motívumok" XIX. századi eredetét. Ezeket a józan és mértéktartó írásokat különösen jó olvasni egy olyan idôszakban, mint az utóbbi évtized is volt, amikor egyre másra jelentek meg zavaros szimbólumértelmezések és -lexikonok, amikor a szerzôk fantáziája vadabbnál vadabb fantazmagóriák segítségével kapcsolta össze az "ôsmagyarokat" és a népmuvészetet. Idetartozó legfontosabb írásai azonban a nyolcvanas évek második felétôl kezdôdôen születtek, amikor elôbb egy svéd–magyar, majd késôbb önálló kutatás keretében a magyar nemzeti kultúra szervezôdésének formáit és mintáit kereste. Ma, amikor a néprajzi kutatásokat – fôleg Európában – szinte ellepik a nemzeti kultúrával és identitással foglalkozó kutatások, amikor már szinte mindenki a nemzet(ek) szimbolikus és kulturális konstrukcióját elemzi, nehezebb érzékeltetni Hofer Tamás vonatkozó munkájának úttörô jellegét. Pedig, amikor a nyolcvanas évek közepén a Néprajzi Kutató Csoportban megszervezte ezt a kutatást, Európában, az európai néprajzban még nagyon kevesen érezték meg ennek az új kutatási területnek vagy perspektívának a jelentôségét. De hát pontosan ez a tény, az új témák és irányzatok megérzése és megragadása minôsíti Hofer Tamás tudományos munkásságát. Az e témával foglalkozó írásaiból – amelyek közül nem egy ma már szintén klasszikusnak számít – csupán egyetlen mozzanatot szeretnék kiemelni. Hofer ugyanis igen következetesen és nagyon tényszeruen mutatta ki, hogy a XIX. század közepétôl kezdôdôen hogyan és milyen összefüggésekben történt meg Magyarországon a népnek, illetve a népi kultúrának a politikai instrumentalizálása. S ez bizony mindaddig majdnem tabutéma volt. A hetvenes években Magyarországon is virágzó folklorizmuskutatás – néhány kivételtôl eltekintve – gondosan elkerülte ezt a témát, más kutatási területeken belül pedig még ez a kérdés sem tudott felvetôdni. Hofer Tamás egyik nagy érdeme – nemcsak elméleti, hanem politikai értelemben is –, hogy erre ráirányította a tudományos figyelmet.
Ebben a rövid írásban csupán két területet vagy szempontot ragadtam ki Hofer eddigi gazdag és sokrétu munkásságából, s éppen csak utaltam azokra a mozzanatokra, amelyeket különösen fontosnak tartok. De az igazság az, hogy még ezt a néhány oldalt is nagyon nehezen állítottam össze, s azt gondolom, hogy nem is nagyon tudom Hofer Tamás munkásságát valamiféle huvös távolságtartással szemlélni.
A nyolcvanas évek elejétôl ugyanis majd egy évtizedig ugyanazon a munkahelyen dolgoztunk, s ez idô alatt több, az elôbbiekben említett, Hofer által vezetett kutatásban vehettem részt. S túlzás nélkül mondhatom, hogy ezekben az években többet tanultam tôle, mint azt megelôzôen bármikor bárkitôl – s tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Hofernek nem volt tanszéke, egyetemen sem tanított túl sokat, de mégis sokan voltunk és vagyunk, akik tôle tanultuk meg az etnográfia, a néprajz, az etnológia, az antropológia – s mindenki nevezze annak, aminek akarja – muvelését. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig mindenben egyetértettünk volna, vagy egyetértenénk – de Hofer Tamás nélkül e virtuális közösség egyetlen tagja sem lenne ott, ahol most van.
Harta néprajza
Kertész Nyomda, Karcag, 1935.
(2. kiad.) 135 old.
(Néprajzi füzetek, 2.)
Kocs 1936-ban
Néprajzi monográfia
Királyi Magyar Pázmány
Péter Tudományegyetem, Bp., 1941. 228 old. (Tanya, falu,
mezôváros, 1.)
A nagycsalád és jogszokásai
a Komárommegyei Martoson
SZMKE Kisalföld–kutató Intézete
Bp., 1944. 96 old.
(Kisalföldi Közlemények
I. 2.)
Egy kisalföldi nagycsalád
társadalom-gazdasági vázlata
A marcelházai Rancsó–Czibor
család élete
SZMKE Kisalföld–kutató Intézete
Érsekújvár, 1944. 24 old.
(Kisalföldi Közlemények I. 3.)
A magyar népi társadalom
életének kutatása
Kelet-európai Tudományos Intézet–Néprajztudományi Intézet
Bp., 1948. 39 old.
Tájékoztató a népviselet gyujtéséhez
Muvelt Nép, Bp., 1952. 30 old.
Hungarian Peasant embroidery
Batchford, London – Corvina
Bp., 1961. 68 old., 72 t.
(németül is)
Népviselet
Képzômuvészeti Alap
Bp., 1962. 36 old., 24 t.
Bevezetés a magyar népi hímzések ismeretébe
Népmuvészeti Intézet
Bp., 1964. 56 old., 1 mell.
Magyar népi vászonhímzések
Corvina, Bp., 1976. 64 old., 24 t.
(angolul, franciául és németül
is)
Fél Edit és Hofer Tamás
közös könyvei
(K. Csilléry Klárával)
Hungarian Peasant Art
Corvina, Bp., 1958.
82 old., 110 t.
(franciául és németül
is)
Az átányi gazdálkodás ágai
Néprajzi Múzeum, Bp., 1961.
220 old., 5 t. (=Néprajzi Közlemények, VI. 2.)
Parasztok, pásztorok, betyárok
Emberábrázolás a magyar népmuvészetben
Corvina, Bp., 1966. 57 old., 23 t.
(németül, angolul és
franciául is)
Arányok és mértékek az átányi
gazdálkodásban és háztartásban
Néprajzi Múzeum, Bp., 1967. 170 old.
(=Néprajzi Közlemények,
XII. 3–4.)
(K. Csilléry Klárával)
A magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1969. 94 old., 241 t.
Proper Peasants
Traditional Life in a Hungarian Village
Werner–Gren Foundation for Anthropological Research, New York/Aldine Publishing Comp., Chicago, 1969. 440 old., 16 t. (Viking Fund Publications
in Anthropology 46.)
Bäuerliche DenkwEise in Wirtschaft und Haushalt
Eine ethnografische Untersuchung über das ungarische Dorf Átány
Verlag Otto Schwartz, Göttingen, 1972.
551 old., 32 t.
Geräte der Átányer Bauern
Akadémiai, Bp. – Gyldendal, Koppenhága
1974. 678 old. 1 t.
Magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1975. 64 old., 190 t.
(németül, angolul, franciául
és oroszul is)
(Közread.:)
Margit Gari. Le vinaigre et le Fiel
La vie d’une paysanne hongroise
Plon, Paris, 1983. 460 old.
(Terre humaine)
Magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1994. 208 old.
(angolul és németül is)
Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban
Balassi Kiadó, Bp., 1997. 528 old.
Hofer Tamás könyvei
(Végh Józseffel:)
ARATÁS
A HAGYOMÁNYOS PARASZTI GAZDÁLKODÁS ISMERETANYAGA
ÉS SZÓKINCSE
Néprajzi Múzeum, Bp., 1964.
144 old.
(Szerk., másokkal:)
paraszti tÁrsadalom
és MUveltség a 18-20. sZÁzadban
1. faluk. 2. Mezôvárosok. 3. Tanyák.
Bp. – Szolnok, 1974. 1. köt. 222 old.,
2. köt. 200 old., 3. köt. 237 old.
(Szerk., Andrásfalvy Bertalannal:)
A népmUvészet tegnap és ma
Néprajzi Társaság,
Bp., 1976. 172 old.
(Szerk.:)
történeti antropolÓgia
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1984.360 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
hagyomÁny és hagyomÁnyalkotÁs
tanulmÁnygyUjtemény
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1987. 198 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
life history as cultural construction/performance
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1988. 490 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
nemzeti kultÚrÁk antropolÓgiai nézetben
tanulmÁnygyUjtemény
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1988. 264 old.
(Szerk.:)
népi kultÚra és nemzettudat
tanulmÁnygyUjtemény
Magyarságkutató Intézet
Bp., 1991. 301 old.
(Szerk.:)
Hungarians between East and West
National Myths and Symbols
Néprajzi Múzeum, Bp., 1994.
60 old.
(Szerk.:)
Magyarok kelet és nyugat között
a nemzettudat változó jelképei
tanulmányok
Néprajzi Múzeum–Balassi
Bp., 1996. 303 old.
Hofer Tamás könyvei
(Végh Józseffel:)
ARATÁS
A HAGYOMÁNYOS PARASZTI GAZDÁLKODÁS ISMERETANYAGA
ÉS SZÓKINCSE
Néprajzi Múzeum, Bp., 1964.
144 old.
(Szerk., másokkal:)
paraszti tÁrsadalom
és MUveltség a 18-20. sZÁzadban
1. faluk. 2. Mezôvárosok. 3. Tanyák.
Bp. – Szolnok, 1974. 1. köt. 222 old.,
2. köt. 200 old., 3. köt. 237 old.
(Szerk., Andrásfalvy Bertalannal:)
A népmUvészet tegnap és ma
Néprajzi Társaság,
Bp., 1976. 172 old.
(Szerk.:)
történeti antropolÓgia
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1984.360 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
hagyomÁny és hagyomÁnyalkotÁs
tanulmÁnygyUjtemény
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1987. 198 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
life history as cultural construction/performance
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1988. 490 old.
(Szerk., Niedermüller Péterrel:)
nemzeti kultÚrÁk antropolÓgiai nézetben
tanulmÁnygyUjtemény
mta néprajzi Kutatócsoport
Bp., 1988. 264 old.
(Szerk.:)
népi kultÚra és nemzettudat
tanulmÁnygyUjtemény
Magyarságkutató Intézet
Bp., 1991. 301 old.
(Szerk.:)
Hungarians between East and West
National Myths and Symbols
Néprajzi Múzeum, Bp., 1994.
60 old.
(Szerk.:)
Magyarok kelet és nyugat között
a nemzettudat változó jelképei
tanulmányok
Néprajzi Múzeum–Balassi
Bp., 1996. 303 old.
Fél Edit és Hofer Tamás
közös könyvei
(K. Csilléry Klárával)
Hungarian Peasant Art
Corvina, Bp., 1958.
82 old., 110 t.
(franciául és németül
is)
Az átányi gazdálkodás ágai
Néprajzi Múzeum, Bp., 1961.
220 old., 5 t. (=Néprajzi Közlemények, VI. 2.)
Parasztok, pásztorok, betyárok
Emberábrázolás a magyar népmuvészetben
Corvina, Bp., 1966. 57 old., 23 t.
(németül, angolul és
franciául is)
Arányok és mértékek az átányi
gazdálkodásban és háztartásban
Néprajzi Múzeum, Bp., 1967. 170 old.
(=Néprajzi Közlemények,
XII. 3–4.)
(K. Csilléry Klárával)
A magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1969. 94 old., 241 t.
Proper Peasants
Traditional Life in a Hungarian Village
Werner–Gren Foundation for Anthropological Research, New York/Aldine Publishing Comp., Chicago, 1969. 440 old., 16 t. (Viking Fund Publications
in Anthropology 46.)
Bäuerliche DenkwEise in Wirtschaft und Haushalt
Eine ethnografische Untersuchung über das ungarische Dorf Átány
Verlag Otto Schwartz, Göttingen, 1972.
551 old., 32 t.
Geräte der Átányer Bauern
Akadémiai, Bp. – Gyldendal, Koppenhága
1974. 678 old. 1 t.
Magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1975. 64 old., 190 t.
(németül, angolul, franciául
és oroszul is)
(Közread.:)
Margit Gari. Le vinaigre et le Fiel
La vie d’une paysanne hongroise
Plon, Paris, 1983. 460 old.
(Terre humaine)
Magyar népmuvészet
Corvina, Bp., 1994. 208 old.
(angolul és németül is)
Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban
Balassi Kiadó, Bp., 1997. 528 old.
1 Vö. Fél Edit: Összegzô visszatekintés a paraszti társadalom kutatására. Ethnographia, 1991. 172. old.
2 Hofer Tamás: Fél Edit gyujtôútjai. In: Fülemile Ágnes, Stefány Judit (szerk.): Emlékezés Fél Editre. Magyar Néprajzi Társaság, Bp., 1993. 35–36. old.
3 Benda Kálmán: Emlékmu a paraszti életformáról. In: Fülemile, Stefány (szerk.): i. m. 26. old.
4 Bö. Balogh István: Fél, Edit–Hofer, Tamás: Proper
Peasants. (Könyvismertetés) Ethnographia, 1971. 87–89. old.
5 Kósa László: A magyar néprajz tudománytörténete. Gondolat, Bp., 1989. 267. old.
6 Vö. Kósa: i. m. és Michael Sozan: The History of Hungarian Ethnography. University Press of America, Lanhan, 1982.
7 Vö. G. M. Foster, T. Scudder et al (eds.): Long-Term
Field Research in Social Anthropology. New York–San Francisco–London, 1979. 12. old.
8 Ennek a kivételes lehetôségnek a jelentôségét igazolandó – anélkül, hogy erôltetett párhuzamot vonnék – felidézem a magyar néprajz egy másik korabeli vállalkozását, mely a Vásárhelyi-puszta életét dokumentálja. Vö. Nagy Gyula: A hagyományos földmuvelés a Vásárhelyi-pusztán. Néprajzi Közlemények, VII. 1963. 2. szám; Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán. Néprajzi Közlemények, 1968. 1–2. szám; Parasztélet a Vásárhelyi-pusztán. Békéscsaba, 1975.
9 K. Csilléry Klára: Fél Edit, a muzeológus. In: Fülemile, Stefány (szerk.): i. m. 38. old.
10 Mohay Tamás (szerk.): Közelítések. Néprajzi, történeti, antropológiai tanulmányok Hofer Tamás 60. születésnapjára. Ethnic, Debrecen, 1992. 7. old.
11 Lásd: Szabó Mátyás: Fél Edit–Hofer Tamás: Geräte der Átányer Bauern. (Könyvismertetés) Ethnographia, 1977. 612. old.; Mohay (szerk.): i. m. 8. old.
12 Vö. Hoffmann Tamás: A gabonanemuek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Akadémiai, Bp., 1963.
13 Juhász Antal (szerk.): Tápé története és néprajza. Tápé, 1971.
14 Bárth János (szerk.): Kecel története és néprajza. Kecel, 1984.
15 Ethnographia, 1979. 531. old.
16 Id. Juhász Antal: Sándorfalva története és népélete. Sándorfalva, 1978.
17 Hofer Tamás: Id. Juhász Antal (szerk.): Sándorfalva
története és népélete. (Könyvismertetés) Ethnographia, 1980. 134. old.
18 Bodrogi Tibor (szerk.): Varsány. Tanulmányok egy észak-magyarországi falu társadalom-néprajzához. Akadémiai, Bp., 1978.
19 Lásd: Ethnographia, 1979. 531–567. old.
20 Vö. pl. Laurence D. Loeb: Outcast. Jewish Life in Southern Iran. New York–London–Paris, 1977.
21 Vö. pl. V. V. Pimenov: Udmurti. Opit kompenentnovo analiza etnosza. Nauka, Leningrád, 1977.
22 Az átányi gazdálkodás ágai. Bp., 1961. (Néprajzi Közlemények, VI. 2.); Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban. Bp., 1967. (Néprajzi Közlemények, XII. 3–4.). Ez utóbbit érdekes módon egyik elôszó sem említi meg, jegyzetben sem történik rá hivatkozás.
23 Geräte der Átányer Bauern. Akadémiai, Bp.–Gyldendal, Koppenhága, 1974.; Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian Village. Werner-Gren Foundation for Anthropological Research, New York/Aldine Publishing Comp., Chicago, 1969.
24 Edit Fél–Tamás Hofer: Tanyakert’s Patron-Client Relations and Political Factions in Átány. American Anthropologist, LXXV. (1973), 787–801. old.; Peasant Village Government. In: Johnetta B. Cole (ed.): Anthropology for the Eighties. New York–London, 1982. 315–339. old.; Hofer Tamás: A parasztcsalád morális ökonómiája. Demográfia, 1994. 383–388. old.; 1989-ig jó áttekintést ad Flórián Mária: Hofer Tamás tudományos munkássága. In: Népi kultúra – népi társadalom, XV. (1990), 15–35. old.; Edit Fél–Tamás Hofer: The Change in Peasant Life. In: Jonathan Steele (ed.): Eastern Europe since Stalin. David and Charles, Newton Abbot, London–Vancouver, 1974. 201–204. old.; Edit Fél–Tamás Hofer: Margit Gari. Le vinaigre et le fiel. La vie d’une paysanne hongroise. Paris, 1983.; Tamás Hofer: Life-Course as Cultural Construct: Anthropological Approaches. In: Tamás Hofer, Péter Niedermüller (eds.): Life History as Cultural Construction. MTA, Bp., 1988. 47–48. old.
25 A szerzôt ez a téma több más cikkében is foglalkoztatta fôként a hatvanas években. Lásd pl. Comparative Notes on the Professional Personality of Two Disciplines. Current Anthropology, 9. No. 4., (1968 October), 311–315. old.; Anthropologists and Native Ethnographers at Work in Central European Villages. Anthropologica, XII. No. 1., (1970), 7–22. old. Fél Edit idevágó korábbi elôadásának szövege csak késôbb jelent meg:
A saját kultúrájában kutató etnológus. Ethnographia, 1991. 1–8. old.
26 “Ha abból indulok ki, hogy az antropológiát nem mint egy szép növényt, önmagáért akarom termeszteni, akkor feladatai elsôsorban abban állnak, hogy az emberek saját magukról alkotott tudásának megszerzésében közremuködjön, illetve az önreflexióhoz hozzásegítse ôket. A saját társadalomban lehet olyan ismereteket kitermelni, amelyekre elsôsorban mi lehetünk képesek, és amelyek egyrészt magunk számára fontosak, másrészt értékes hozzájárulást jelentenek a nemzetközi tudományossághoz.” Csáky Marianne: Interjú Hofer Tamással. BUKSZ, 1994. Tavasz, 85. old.
27 Uo. 81. old.
28 Hofer: Fél Edit gyujtôútjai. In: Fülemile, Stefány (szerk.):
i. m. 35–36. old.
29 Ezt a hasonlatot Tóth Zoltánnak köszönöm.
30 Az 1961-ben vagy 1967-ben már közölt szövegekkel való összevetés azt mutatja, hogy az idézôjelek sem mindig ugyanott határolják el az átányiak és a szerzôk mondatait. Vajon a szerzôk lettek “átányiak”, vagy az átányiak lettek “néprajzosok”?
31 Király István: Az átányi gazdálkodás ágai. (Ismertetés). Agrártörténeti Szemle, 1966. 205. old.
32 Hofer Tamás tanulmányai vagy monográfiája pl. nem jelentek meg kötetben; hiányzik Kresz Mária nyárszói monográfiája, Domokos Pál Péternek egész sor kézirata maradt kiadatlan. Tálasi István tanulmányainak csak az elsô kötete látott napvilágot; semmi sem jelent meg olyan külföldre került magyar néprajzosoktól, mint Szabó Mátyás, Görög Veronika, Vajda László. Bárki tudná folytatni a sort.
33 Robert T. Anderson: Modern Europe: An Anthropological Perspective. Goodyear Publishing Company. Inc. Pacific Palisades, California, 1973.
34 Például: Barna Gábor (szerk.): Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletébôl. I–II. Eger–Szolnok, 1982.; Dankó Imre (szerk.): Békés város néprajza. Békés, 1983.; Bárth János (szerk.): Kecel története és néprajza. Kecel, 1984. Természetesen nem állítom, hogy ezek a kötetek nem tartalmaznak értékes és új szempontokat és eredményeket, éppúgy, mint a legterjedelmesebb magyar táji-népcsoport monográfia: Bakó Ferenc (szerk.): Palócok. I–IV. Eger, 1989.
35 Fülemile, Stefány (szerk.): i. m. 257. old.
36 Hofer: Fél Edit gyujtôútjai. In: Uo. 27–37. old.
37 Konrad Köstlin: Der Alltag und das ethnographische Präsens. Ethnologia Europaea, XXI. (1991), 71–84. old.
38 Fél Edit–Hofer Tamás: Egy monografikus néprajzi gyujtés tanulságai. In: Fülemile, Stefány (szerk.): i. m. 212. old.
39 Uo. 22–26. old.
40 Fél–Hofer: Proper Peasants. 6. old.
41 Tamás Hofer (ed.): Hungarians between East and West: National Myths and Symbols. Néprajzi Múzeum, Bp., 1994; Bevezetô témák és megközelítések. Néprajzi Értesítô, 1995. 7–22. old.
42 Proper Peasants. 10. old.
43 Uo. 10. old.
44 Kocs 1936-ban. Néprajzi monográfia. Bp., 1941.
45 Viking Fund Publications in Anthropology, 46. Chicago, 1969.
46 A magyar népi társadalom életének kutatása. Bp., 1948.
47 Összeáll.: Serfôzôné Gémes M. In: Fülemile–Stefány (szerk.): i. m. Bp., 1993.
48 A nagycsalád és jogszokásai a Komárommegyei Martoson. Bp., 1944.
49 Egy kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. A marcelházai Rancsó–Czibor család élete. Érsekújvár, 1944.
50 Red. K. Geiger, U. Jeggle, G. Korff. Untersuchungen des Ludwig-Uhland-Instituts der Universität Tübingen 27. 1970.
51 Fél Edit–Hofer Tamás: Az átányi gazdálkodás ágai. Bp., 1961. (Néprajzi Közlemények, VI. 2.)
52 A néprajztudomány és az agrártörténet együttmuködésérôl. Agrártörténeti Szemle, 1963. 4. szám.
53 Klaniczay Gábor, in: Mohay (szerk.): i. m.
54 P. Chaunu, Ethnographia, 1985.
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
buksz@c3.hu