A pártok és a politika iránt tapasztalható kiábrándultságért gyakran egyoldalúan a politikusokat, az általuk kiépített személyi struktúrákat és hatalmi apparátust okolják, jóllehet maguk az állampolgárok is hibásak, mert mintha csendben lemondtak volna politikai jogaik gyakorlásáról, és nem teljesítik kötelességeiket a közösséggel szemben.
A képviseleti demokrácia nem jelentheti a politikusok és az általuk ellenôrzött, a társadalom valamennyi területét átható és az egyes emberek életét is nagymértékben szabályozó államigazgatás egyetemes illetékességét. A jelenleg tapasztalható torzulások kialakulásához a polgárok kényelmessége is nagyban hozzájárult.
Új munkamegosztásra van szükség a politika, a társadalom és az egyén között. Ezt egyedül a polgárok kezdeményezése teremtheti meg.
Célunk, a polgárok új típusú “politizálása”, ami nem jelent államosítást, ellenkezôleg: minél inkább részt vesznek a polgárok a társadalmi életben, annál kevésbé van szükség államra és közigazgatásra. Eleven, aktív demokráciát kell megvalósítanunk, szabad emberek társadalmát, akik ügyeiket felelôsen, a hasonló gondolkodásúakkal szabadon társulva intézik.
Közösségi szellem
Ismét tudatosítani kell társadalmunkban azt a magától értetôdô, ám gyakorta szônyeg alá söpört elvet, hogy a demokratikus társadalmi forma által nyújtott szabadságok kötelezettségekkel is járnak e demokratikus rend formálása és megtartása érdekében.
A görög demokráciában csak azt tekintették polgárnak (“politész”), aki aktívan részt vett a közösség életében, aki viszont csak privát ügyeivel törôdött, azt a polgárok “idiótész”-nek nevezték. A közösség fennmaradásához elengedhetetlen, hogy a polgárok idejük és energiájuk egy részét neki szenteljék. A magánéletbe való teljes visszavonulás hosszú távon az egyén érdekének sem felel meg, mivel egyre jobban terjeszkedô kormányapparátust, felduzzasztott szociális és jóléti bürokráciákat eredményez, a magánéletet mindinkább korlátozó szabályozásokat, a környezet gátlástalan kizsákmányolásával pedig a természetes létalapok szétrombolását eredményezi.
Egy demokratikus társadalom fenntartásához szükség van az egyéni szabadságjogok és a közösséggel szembeni kötelességek egyensúlyára. A demokrácia szabályozott szabadság, nem pedig korlátlan önkény. Ez a szabadság egy olyan polgártársadalom struktúráiban és intézményeiben ismerhetô meg és gyakorolható, ahol a polgárok megtanulják egymást és saját magukat tisztelni, ahol a közös cél iránti elkötelezettségük erôsíti a társadalom ügyeinek felelôsségteljes intézésére való képességüket és hajlandóságukat, személyes és állampolgári felelôsségérzetük megszilárdulását. Németországban jelentôsen meg lehet és kell változtatni a politikai struktúrákat és szervezeteket: nagyobb nyitottságra van szükség, hogy a polgárok részt vehessenek a politikai történésekben. A polgártársadalomnak módot kell nyújtania saját ügyeink demokratikusabb politikai szabályozására.
Újabban a pártok részérôl mutatkozik bizonyos hajlandóság a nyitásra, a polgárok bekapcsolására, ám ezen örvendetes, jóllehet túlságosan bátortalan elsô kísérleteket több ellentétes tendencia árnyékolja be. Gátolja a polgártársadalom kibontakozását, ha a nép képviselôi többször is elmulasztják a lehetôséget, hogy az alaptörvénybe felvegyék a népszavazás intézményét, vagy az évek óta itt letelepedett külföldiek millióitól megvonják az állampolgári jogokat.
Felhívásunk nem csupán a szorosabban vett politikai szférában tartja kívánatosnak, hogy a polgárok nagyobb mértékben vegyenek részt a társadalmi feladatok és problémák megoldásában. A politika tágabb fogalmát képviseljük: a polgári kezdeményezés, amely egy-egy közösség problémáinak megoldására jött létre, a közhasznú egyesület, amely pénzt és segélyeket gyujt a kerületi segélyakciók során, de azok az önsegélyezô csoportok és egyének, akik nem várnak az államra, hanem a dolgokat maguk veszik kézbe, valamennyien politikusan cselekednek. Az utóbbi idôben e téren is örvendetes fejlôdés tapasztalható Németországban. Sokan – de egészében véve mégis túlságosan kevesen – vesznek részt hasonló csoportokban, akciókban és kezdeményezésekben. Ezeknek az egyéneknek és szervezeteknek bátorítást és ösztönzést adni, tevékenységük jelentôségére rávilágítani – ez kiáltványunk egyik célja.
A “beleavatkozás” új kultúrája
Egy közösségen belül az egyén felelôs a többiek boldogulásáért is. E kötelezettség az egyéntôl nem heroikus áldozatokat kíván, pusztán annak a ténynek és konzekvenciáinak a felismerését, hogy senkisem külön sziget, hanem boldogulása a többiektôl is függ.
A közjó érdekében tevékenykedô csoportok, a kerületi segélyakciók, az önsegélyezô egyletek, a polgári kezdeményezések tevékenysége ezért az a nélkülözhetetlen motor, ami összetartja és muködteti a társadalmat. E csoportok munkájában való részvétel az illetô egyesület céljainak támogatásán túl az egyént a tágabb értelemben vett “politikai” munka tapasztalatával is gazdagítja, mivel egyrészt kénytelen különbözô felfogású emberekkel együtt dolgozni, a többieket tolerálni és respektálni, kompromisszumokat kialkudni és elfogadni, másrészt részesül a dolgok befolyásolásának, eredmények kivívásának élményében és a közös teljesítmény örömében.
Mindemellett szükség van az egyén személyes bátorságára és kiállására is, hogy kész legyen beavatkozni, és ne nézzen félre, ha igazságtalanságot lát, hanem nyissa ki a száját és szükség esetén lépjen közbe, például ha gyermekeken erôszakot követnek el vagy kínozzák ôket, vagy ha a nyilvánosságban idegengyulölô, rasszista megnyilatkozások kapnak hangot. Az egyének, és csoportok határozott fellépése a rasszizmussal és az intoleranciával szemben többet ér, mint szigorúbb törvényeket követelni.
Nyitottabb politika
Politikai rendszerünkben jelentôs mértékben meg kell könnyíteni és ki kell terjeszteni a polgárok aktív közremuködésének lehetôségeit. Nem sérül a képviseleti demokrácia elve, ha a polgárok csoportjai a jelenleginél több lehetôséget kapnak véleménynyilvánításra és együttmuködésre. A pártoknak végre elméletben és gyakorlatban is le kell vonniuk annak a konzekvenciáit, hogy az alkotmány pusztán a nép politikai akaratának formálására hatalmazza fel ôket.
A népszavazással szembeni bizalmatlanságnak, mely a nemzetiszocializmus korszakának tapasztalataiban gyökerezik, fel kell oldódnia az elmúlt öt évtized pozitív tapasztalatainak fényében, melyek kellôképpen bebizonyították a nép demokratikus érettségét.
Az egyéni felelôsség újrafelfedezése
Az európai demokráciák egyik legnagyobb vívmánya, a jóléti állam kiépülése, nemcsak azzal fenyeget, hogy egyre inkább finanszírozhatatlan terheket ró a társadalomra, hanem riasztó mértékben felmorzsolta az egyéni felelôsségvállalás és az egyéni életalakítás igényét is. Egyre több kockázat hárul a szolidáris közösségre, amely az egyén számára gyakran nem kézzelfogható közösségként, hanem hatalmas, anonim pénzkezelô és -elosztó bürokráciaként jelenik meg.
Polgári szellemiséget nem lehet felülrôl elrendelni, vagy karizmatikus vezetô egyéniségek példája nyomán kialakítani, annak a lakosságban kell gyökereznie. Ezért kell megôrizni és védeni a civilizált, a közjóra irányuló társadalom pilléreit.
Az elsô és alapvetô pillér a család – azaz a mai liberális, tágabb értelemben egy vagy több felnôtt és egy vagy több gyermek együttélésének különféle formái. Valamennyi ma elképzelhetô és bevett családi formáció a gyermekek szociális tapasztalatszerzésének és jellemformálásának elsôdleges színtere. Különösen azok a családok felelnek meg e feladatnak, melyek együtt élnek az idôsebb generáció tagjaival, vagy ápolják ôket. De számtalan más, a tágabb környezetbôl vagy általában a társadalomból származó befolyás és hatás is a családban értelmezôdik és értékelôdik. Ezért minden demokratikus társadalom elemi érdeke, hogy a szülôk számára olyan körülményeket teremtsen, hogy optimálisan meg tudjanak felelni a gyermeknevelés feladatainak. A szülôknek, nevelôszülôknek pedig e felelôsséghez kell igazítaniuk az életstílusukat.
Néhány javaslat arra, hogy a család el tudja látni a tôle elvárt feladatokat:
Még intenzívebben kell törekedni részfoglalkozású munkahelyek teremtésére és a rugalmas munkaidô-szabályozásra. Itt különösen a közigazgatásnak kell jó példával elöljárni, nevezetesen:
Dolgozó szülôk támogatása az üzemekben kialakítandó gyermeknapközikkel. Ezek ügyében szintén a közigazgatásnak kell cselekedni. A nôk munkába állása – nem kizárólag anyagi meggondolásokból, hanem hivatásszeretetbôl is – mára már visszafordíthatatlan társadalmi ténnyé vált. A társadalom segítséget nyújthat abban, hogy a hivatást és gyermeknevelést a gyermekek érdekében stresszmentesebben tudják összeegyeztetni.
A gyermeknevelés társadalmi felértékelôdését és ennek anyagi konzekvenciáit le kell vonni. Át kell alakítani az eddigi adórendszert a családok egyenlô teherviselése érdekében. Meg kell reformálni a nyugdíjrendszert, figyelembevéve a gyermeknevelésre szánt éveket.
A válással kapcsolatos jogszabályokat meg kellene változtatni, a gyermekek érdekének megfelelôen.
A gyermekeket egyedül nevelô szülôk társadalmi egyenrangúsítása nem halasztható tovább, sem azok a lépések, amelyek terheik könnyítésére szolgálnak.
A gyermekek védelmének és jogainak határozottabb képviselete több területen (a szexuális és egyéb erôszakkal szemben, az örökbeadási procedúra megkönnyítésére stb.) sürgetônek látszik.
A második platform – az iskola
Az óvodától az egyetemig valamennyi nevelési intézmény a tudás átadásán túl az értékek közvetítését, a jellemformálást és a társadalmi tapasztalatgyujtést is szolgálja. Ez ott is igaz, ahol az iskolák rosszul felfogott nyitottságból vagy az ideológiai befolyásolás vádját kivédendô visszariadnak az értékközvetítés feladatától. Az így keletkezô vákuumot kihasználva más hatások fogják a “jellemformálást” átvenni.
Ezért bátorítani szeretnénk a nevelôket, hogy ismét határozottan foglaljanak állást, mutassák fel és képviseljék az értékeket, és kezdeményezzenek nyílt párbeszédet a diákokkal, hogy megismertessék ôket kötelezettségeikkel. Az értékek közvetítésének útja ugyanis elsôsorban az egyenlô jogok és értelmesen megindokolt kötelességek társadalmi tapasztalatán keresztül vezet.
Az iskolákról mondottak érvényesek a szakmai képzésre is. Az üzemek és vállalatok nevelô hatása, melyek fiatal embereket készítenek fel jövendô foglalkozásukra, szintén nem elhanyagolható, s az ottani felelôs személyeknek tudatában kell lenniük, hogy mintául szolgálnak az ifjúság számára.
Az oktatási intézmények egyben a szociális magatartás és a felelôsségtudat gyakorlására is módot adnak a fiataloknak. E célból meg kell erôsíteni a diákönkormányzatokat és ki kell bôvíteni funkcióikat. Szülôk és diákok jóval nagyobb mértékben kapcsolódhatnának be az iskolai ügyek intézésébe – jelen kiáltvány szellemében is, mely kívánatosnak tartja, hogy a polgárok fokozottabban vegyenek részt saját ügyeik intézésében, és kinyilvánítja, hogy a fiatalok nevelése a szülôk és az iskola közös ügye.
A szükséges rend
A politikai légkört megbénító hivatásos politikusság intézményét bátor reformokkal (például a folyamatos parlamenti munka korlátozása két vagy három választási periódusra) kell megtörni.
A politikusokba vetett bizalom növelése érdekében kötelezni kell a politikusokat jövedelmeik nyilvánosságra hozatalára.
A társadalmi struktúra fenntartása azt igényli, hogy az egyén tudatosítsa felelôsségét a társadalommal szemben, szolgálatokat tegyen neki, és ezáltal olyan légkört teremtsen, amelyben bizonyos közösségi kötelességek teljesítése magától értetôdôvé válik. Ez a polgártársadalom keletkezésének és fennmaradásának útja. Hasonló íratlan, törvényileg nem szabályozott magatartáskódexek és társadalmi mechanizmusok muködtek sok korábbi társadalomban is – például a lovagok, a nemesség, a polgárság idején. A politikai szabadság és az általános jólét legmagasabb fokára eljutott, szabad és nyitott társadalomnak képesnek kell lennie arra, hogy megteremtse azt a rendet, mely továbbélését biztosítja.
A kommunitarizmus egyre inkább az üres közpénztárak és az egyoldalúan a nôk vállára helyezett terhek ideológiájává válik. A thatcherizmusra a blairizmus következik, vagyis a deregulációs politika folytatása, felpántlikázva némi kommunitarista retorikával, a szubszidiaritás elvét felértékelô human touch-csal, ahogy azt a kommunitarizmus szentjei, Lady Di és Teréz anya élete példázza. A kommunitarizmus a problémák “baloldali” megoldását sürgeti, neoliberalizmusból és közösségi szószból készített közösségi koktél segítségével. Az immár Európában is terjedô irányzat nem állítja, hogy “mindannyian egy nagy család vagyunk”, nem emlegeti régi jó szociáldemokrata módra a nép otthonát, a nemzeti vagy osztályszolidaritást, nem apellál a vállalkozók és menedzserek még nyomokban fellelhetô paternalizmusára, hanem az egyéni felelôsséget és az öntevékenységet hangsúlyozza. Utóbbiak nem lebecsülendô liberális értékek, csak éppen egy olyan változó társadalomra kellene alkalmazni ôket, amely egyre több embernek egyre kevésbé teszi lehetôvé éppen ezeknek az értékeknek a gyakorlati megvalósítását. A kommunitaristák láthatólag számot vetettek ezzel, mert úgy igyekeznek a célba vett értékek és megvalósításuk lehetetlensége közötti szakadékot minél olcsóbban és a társadalmi szerzôdés szellemében áthidalni, hogy a korábbi társadalomkritikát a kötelesség etikájával helyettesítik.
A kiáltvány nem egyes helytálló követelések és az olyan közhelyek keveredése miatt érdekes, mint például, hogy a demokrácia nem egyenlô a korlátlan önkénnyel, amit egyébként senki sem állított –, hanem elsôsorban azért, amit elhallgat, és ez mindenekelôtt a munkanélküliség. A szerzôk felháborodása a szerintük általános, valójában azonban jórészt csak bebeszélt párt- és politikaundor állítólagos kiváltóira irányul. Pedig ezek nem elsôsorban maguk a politikusok vagy a pártok: a gazdaságról, a piacról, a munkanélküliségrôl, a szegénységrôl és annak feminizálódásáról, a kirekesztésrôl, a kétharmados társadalomról, a szegények és gazdagok közötti egyre nagyobb szakadékról ebben a kiáltványban jellemzô módon egyáltalán nincs szó. Nem, az igazi vádlottak maguk az állampolgárok. ôk azok, akik “nagyban hozzájárulnak a kiábrándultsághoz”, mivel “lemondanak politikai jogaik gyakorlásáról és nem teljesítik kötelességeiket a közösséggel szemben”. Végül is a polgárok kényelmessége az, ami nagyban hozzájárult az elszomorító torzulások kialakulásához.
A retorika eszköztárában megtalálható, a megszólítás, a felhívás és a közhelyes toposzok alkalmazása. A kommunitaristák központi toposzai a polgárok és a közösségi érzés. De kik ezek a polgárok? Talán mindnyájan citoyenek? De hiszen ez politikai kategória. Kommunitarista kiáltványokban és nyilatkozatokban gazdasági szubjektumként is megszólítanak bennünket. Kiket is? A jövedelemmel rendelkezôket? A kirekesztetteket? A középrétegeket, a bérmunkásokat, az új szegényeket, a vállalkozókat? Már magam elôtt látom az összeráncolt homlokokat e kérdések miatt, amelyek nemigen illenek a posztmodern hérakleitizmusba, hiszen megtanulhattuk volna, hogy minden folyik, minden viszonylagos, tunékeny és töredékes, hogy nincsenek már olyan határozott struktúrák, mint osztály vagy réteg, vagy az egyes alcsoportok érdekközössége, és hogy minden állandóan változó aleatóriában és kombinatorikában olvad fel.
Családi idill a la Richter
Nem, kiáltják a kommunitaristák, áll még egyetlen erôs oszlop a viharban, bár már erôteljesen kikezdték azok a korróziós jelenségek, melyeket elsôsorban a polgárok kényelmessége és rosszul felfogott szabadságértelmezése okozott. De mégis áll még ez a támpillér, amit “meg kell tartani és meg kell ôrizni” – és ez nem más, mint a család. Ha körülöttünk minden meginog, ha a felbomlik minden “szociális”, mint ahogy Baudrillard és mások hirdetik, akkor még mindig megmarad nekünk a jó öreg család, a védôbástya a dezintegráció ellen, az állam fundamentuma, a társadalom alapsejtje. Egy kis liberális face-liftinggel megfiatalítva, már természetesen nem a “keresô papa és háziasszony mama és az obligát két gyerek” neve, hanem “a formák sokfélesége”. Mindez szép és jó, csak éppen itt kezdôdik a kör négyszögesítése és a kommunitarista akrobatamutatvány, hiszen az együttélés új formáival szembeni liberális nyitottság látszata inkompatibilis követelményekkel van összekapcsolva. “Különösen azok a családok felelnek meg e feladatnak (jellemformálás és szociális tapasztalatszerzés – K. P.), melyek együtt élnek az idôsebb generáció tagjaival, vagy ápolják ôket.”
Látjuk a szándékot és elkedvetlenedünk, a kedvetlenséget pedig a közismert tények szándékos elhallgatása okozza. Elôször is a lakásviszonyokról. Melyik átlagos méretu vagy pláne szociális lakás bérlôje engedheti meg magának pusztán hely szempontjából, hogy “az idôsebb generációt” elhelyezze saját négy fala között? Itt az idill Ludwig Richter stílusában, egy békés többgenerációs család képe, csak éppen azt nem mondja meg senki, melyik nem létezô hátsó szobában kellene a beteg nagypapát elhelyezni. Aztán természetesen itt van az ápolás, ami, tudjuk, egyre inkább megfizethetetlen. Felmerül a kérdés, hová kerül annak a havi 4–5000 márkának a nagy része, amibe ma egy hely az (általában privát fenntartású) öregek otthonában kerül? Biztosan nem a gyakran rosszul képzett és túlterhelt ápolónôk és ápolók zsebébe. De ezt a kérdést nem teszik fel, mint ahogy azt sem, hogy tulajdonképpen hány idôs ember él költséges otthonokban. 1993-ban mindenesetre a hatvan éven felüli németeknek mindössze 3 százaléka, túlnyomó többségük, 50,2 százalék kétszemélyes háztartásokban, további 33,4 százalék pedig egyszemélyes háztartásokban élt (a Die Zeit adatai, 1993. márc. 26.). És vajon kinek a feladata is lenne az ápolás? A válasz olyan kézenfekvô, hogy minden olvasó tudja. De hogy ezt hogyan kellene összeegyezteni a nôk munkájával mint “visszafordíthatatlan társadalmi ténnyel”, ez a kettôsen megterhelt nôk titka marad, de nem titok a kommunitaristák elôtt, mert az ô megoldásuk: részidôs foglalkoztatás és a rugalmas munkaidô-szabályozás.
Ez is ismerôsnek tunik. A 2000. év kezdetére, írta nemrég Margaret Maruani a Le Monde Diplomatique hasábjain, feltartózhatatlanul tovább nô a munkában álló nôk száma. Jelenleg csaknem 11,5 millió nô dolgozik Franciaországban, szemben az 1960-as 6,5 millióval, és ez a növekedés semmiképpen nem francia sajátosság, hanem Európában mindenütt megfigyelhetô. Ezen kívül ez az elsô eset a bérmunka története során, hogy a nôk a válság idején is özönlenek a munkaerôpiacra. Már nem jelentenek tartalékcsapatot, szó sem lehet arról, hogy visszatérjenek a házi tuzhelyhez. Az 1980-as évektôl kezdve a munkanélküliség növekedése kéz a kézben jár a részmunkaidô térnyerésével. Ám ez szelektív és elsôsorban nôket érint: az Európai Unióban a részfoglalkozású nôk aránya az összes részfoglalkozású munkavállaló 76 százaléka és 90 százaléka között ingadozik. A részidôs munka válságjelenség, elsôsorban a nôkkel kapcsolatos, akikkel ezt a következô érvekkel próbálják elfogadtatni: könnyebb lesz így összeegyeztetni a családot, az idôsek ápolását és a munkát, és ezen kívül maguk a nôk is ezt kívánják. “Milyen nôk? És milyen feltételek mellett? Milyen bérekkel? És milyen munkaidôvel?” kérdezi M. Maruani. Jó kérdések ezek, amiket a kommunitaristák nem tesznek fel, és amelyekre egyetlen válasz van: “Az évek során a részfoglalkoztatás gyakorlatilag az alulfoglalkoztatottság egyik, a nôk számára fenntartott formájává vált, ami jelentôsen hozzájárul a láthatatlan pauperizáció folyamatához.” A legtöbb részfoglalkozású állást mintegy 15 éve “puszta véletlenségbôl” a nôi munka kevéssé kvalifikált és rosszul fizetett területein hozzák létre. Kialakult a társadalom peremén a working poor rétege, olyan emberekbôl, akik nem munkanélküliek ugyan, nem “kirekesztettek”, nem kapnak szociális segélyt, hanem gyakran olyan bérért dolgoznak, ami alatta van a Franciaországban törvényesen elôírt minimálbérnek, és Európában máshol is ez a helyzet. És ez ismét teljesen véletlenül elsôsorban a nôket érinti. A nôket nem lehet ugyan már kiszorítani a munkaerôpiacról, de ez a jelenség az Atlanti óceán mindkét partján a szegénység aggodalomra okot adó elnôiesedéséhez vezetett.
Ebben a kontextusban kell tehát értelmezni azt a kommunitarista felhívást, hogy a család végre feleljen meg jobban a vele kapcsolatos elvárásoknak, méghozzá a részmunkaidôs állások és a rugalmasabb munkaidô segítségével. Az olvasóra, fôleg a nôi olvasóra bízom, hogy levonja a végkövetkeztetést. A kommunitarista szövegekben, mint ebben is, sok szó esik kötelességrôl: a közösséggel szembeni kötelességrôl, a közremuködés kötelességérôl és azokról a funkciókról is, amik a családtól elvárhatók. A nôk érdekeirôl, akárcsak a többi alulprivilegizált személy érdekeirôl ellenben nincs szó – az érdek kifejezés egyébként is, úgy tunik, hiányzik a kommunitaristák szótárából. Ki várja el a kötelességek teljesítését? A kommunitaristák? A gazdaság? A társadalom? Az állam, ami a jólétet már “a társadalom finanszírozhatatlan terhének” tekinti? És hol marad az egyéni élet alakítása? A közösségi retorika mögött nincs más, mint a morális mutatóujj, ami elsôsorban a nôkre mutat, és a kötelességeikre emlékezteti ôket, de milyen jogon és kinek a nevében?
Végül már csak az oktatás marad. A szerzôk itt is úgy érvelnek, hogy nem gyôzzük dörzsölni a szemünket. “Ezért bátorítani szeretnénk a nevelôket, hogy ismét(?) határozottan foglaljanak állást, mutassák fel és képviseljék az értékeket, és kezdeményezzenek nyílt párbeszédet a diákokkal, hogy megismertessék ôket kötelezettségeikkel.” Némi rossz érzéssel kell emlékeztenünk arra, hogy a bátorság a neveléshez csatakiáltással nemrégen még konzervatív professzorok és oktatók egy csoportja indult hadba, most a kommunitarista tábor is ezt visszhangozza. Akkor az egész, idôközben 68-asnak bélyegzett pedagógusgeneráció állást foglalt, és olyan értékeket mutatott fel, mint konfliktuskezelés, empátia, tolerancia a mások véleménye és a másik ember iránt, a kétértelmuség tolerálása, a vitakészség. Talán ezek nem voltak állásfoglalások vagy értékek? Nyilvánvalóan nem a megfelelôk. De mik a megfelelôk? Lásd fent: kötelességteljesítés és közösségi szellem, és kéretik nagyon határozottan fellépni, nem olyan bátortalanul. A “háttérkeresés” ugyanis mega-out és a kritikus távolságtartás láthatólag szintén. Most újra karakánok és határozottak vagyunk, de ebben a tipikus kommunitarista eszme-akrobatikában természetesen liberálisak is, és “nyílt párbeszédre” törekszünk a diákokkal, aminek a végeredménye már elôre nyilvánvaló: a kötelezettségek megismertetése. És ezen megint csak mit kell érteni? Hogy nem verekszünk, nem randalírozunk, és tiszteljük a tanárokat? Olyan nagy újdonság ez, megkérdôjelezte ezt bármikor akár a legkevésbé tekintélytisztelô nebuló is? Minden szakmának vannak rossz vagy lagymatag képviselôi, és ez áll a tanárokra is, de úgy tunik, ezúttal nem a fekete bárányokról van szó, hanem az ideológiai készlet revíziójáról és a címszó-arzenál kiaknázásáról. A “bátorság a neveléshez” jelszóval tehát támadásba lendülünk, és a közszellem barátságos virágos függönye mögé hamarosan leereszkedik a hatékonyság, a kontroll, a kirostálás, az elitképzés és fôképpen a tandíj acélredônye.
Történelmünk Bismarck kora óta felbonthatatlanul össze van kapcsolva az állam felelôsségének eszméjével. Ez a felelôsség nyilván értelmezhetô jobboldali, de baloldali módon is, ám felmentés nem adható alóla. Ha ma a jóléti állam a “finanszírozhatatlan teher”, holnap ilyen teherré válnak az öregek és a gyengék, holnapután pedig az örökletes betegségben szenvedôk is. Hogy a jóléti állam javításra szorul, arról lehet és kell is vitatkozni, megoldási javaslat van éppen elég, és mind a körül a probléma körül forog, hogy a munkának kifizetôdônek kell lennie.
Egy gyékényen a konzervatívokkal
Az összes többi tünetleírás, hogy ti. a jóléti állam nem más, mint “anonim pénzkezelô és -elosztó bürokrácia” hibás, konzervatív álláspontot képvisel. Talán bizony az új szegényeket – ezek is elsôsorban nôk – adományokkal, a jól keresôk jótékony célú bazárjainak ruhasegélyeivel, az elôkelô hotelek sütemény- és kaviármaradékával kell táplálni?
A kommunitarista kiáltványírók már-már mániákus körözése a család és az iskola körül, egyik konzervatívabb elôfutáruk, Amitai Etzioni nyomdokain, szociálpolitikai botrány, és elsôsorban a nôkre hárítja a terheket. 1854-ben írta meg Wilhelm Riehl, a német családszociológia romantikus-konzervatív megalapítója, a családról szóló, hangsúlyozottan a szociálpolitika alapjának szánt könyvét. “A család lényege, hogy ez az a biztos alap, ami összetartja a nemeket, nemzetségeket, nemzeteket.” Ô volt az is, aki határozott nemet mondott arra, hogy a házasság elvethetô kontraktus lenne, hiszen a házasság nem szerzôdés, hanem magasabb rendu kötelezettség. És aki ebben a gúzsba kötô kötelezettségben netán boldogtalan lenne, az kéretik összeszedni magát, “abban a tudatban, hogy dicsô dolog egy nagy eszme, a család érdekében magunkra venni a keresztet. Tudni kell keménynek is lenni – különösen saját magunkkal szemben.”
Különös hang a távoli XIX. századból, a restauráció éveibôl? Semmiképpen. Ma csaknem hasonlókat hallunk a kommunitaristák szájából MacIntyre-tól Etzioniig. Ôk is ugyanezt a recsegô indulót fújják, elsôsorban nekünk, nôknek. De amit Riehl még hangos harsonaszóval hirdetett – harcot a XVIII. század liberális szerzôdésteóriái, a francia felvilágosodás, és egyáltalán Franciaország mint “a család felbontásának voltaképpeni központi muhelye” ellen –, ma még csak halkan szól. Jó okkal. Mert miközben a véleményformáló elitek, nemcsak a jet-set, hanem a különbözô pártok politikai elitjei is, életmódjukkal a média nyilvánossága elôtt bizonyítják, hogy immár sem félrelépés, sem második vagy harmadik házasság nem akadályozza
a karriert, a népnek erkölcsrôl, kötelességekrôl és családi érzésrôl papolnak.
A szerzôk – úgy tunik – derekasan a lovak közé csaptak a Kommunitarista kiáltvány megszövegezésével. Az elején – mint ilyenkor szokás – társadalomelemzés áll: “A kiábrándultsághoz [...] maguk az állampolgárok is nagyban hozzájárulnak.” Hogy miért? Túlságosan kényelmesek. “Ez a helyzet” állapítják meg döbbenten a szerzôk. Hasonló helyzetbe került az NDK állami vezetése is az ötvenes években. Szintén elégedetlen volt a néppel. Ismeretes, hogy Bert Brecht akkor azt javasolta, hogy a panaszkodók talán válasszanak maguknak egy új népet. Ellentétben az egykori állami vezetôkkel, a kiáltvány szerzôi nagyon is jól tudják, mi a teendô. Felhívást kívánnak intézni a polgárokhoz, hogy “fokozottabban vegyenek részt saját ügyeik intézésében”. Milyen módon? Magam elé képzelek egy szórólapot, amit minden háztartásba eljuttatnak, a következô headline-nal: “Polgárok, halljátok a jeladást!” Mindenestre borítékolható, hogy a címzettek fütyülni fognak a tartalomra, hiszen jól ismerik már Blüm, Schäuble vagy Seehofer szájából, és hidegen hagyják ôket az olyan ajánlatok, mint hogy mutassanak végre “készséget az egyéni felelôsségvállalásra” és “igényt az egyéni életalakításra” ahelyett, hogy a “kockázatot a szolidáris közösségre hárítanák”.
A kiáltvány vasárnapias hevülete minden bizonnyal nagy tetszésre számíthat a szövetségi érdemkeresztek adományozásakor. Az a polgár, aki ellentétben polgártársai többségével, síkra száll a közösség érdekében, minden bizonnyal dicséretet és csodálatot, sôt kitüntetést is érdemel.
Egy kiáltványban mindazonáltal az ilyen utalásoknak ráolvasásízük van.
A szerzôket láthatólag nem zavarja, hogy a kommunitarizmus amerikai eredetu reflexiói és gyakorlati tanácsai nem képesek, mint egy idôjárási front, csak úgy átrepülni az Atlanti-óceánt.
A megállapítás, hogy Nyugat-Európában hasonló problémákkal állunk szemben, mint amilyeneket a kommunitaristák az amerikai társadalomban észleltek, bizonyára helytálló. De Amerikában egészen mások e problémák megoldásának feltételei. Ott a polgári szellemre való hivatkozás egészen más talajra hullana. Ha az amerikai társadalom vagy alkotmány forogna veszélyben, az ottani polgárokat mozgósítani lehetne. Nálunk azonban más a helyzet, hiszen két különbözô kultúráról vagy legalábbis mentalitásról van szó.
Ezt az ámuló közép-európai közvetlenül megtapasztalhatja, ha átéli ott a Függetlenség Napját, amit ebben az évben még féktelenebb jókedvvel ünnepeltek, tekintettel a Mars-kutatás egy idôben ismertté vált eredményeire, amit az egész nép saját sikereként könyvelt el. Amerikában minden évben túláradó érzelmekkel ünneplik az alkotmány évfordulóját. Az emberek piknikezni mennek, senki sem marad otthon. Zenekarok játszanak, és közben szónokok idézik fel az amerikai történelem eseményeit és olvassák fel a Függetlenségi Nyilatkozat és az alkotmány részleteit. Ezt minden esetben nagy ujjongással fogadják. A demokratikus vívmányok feletti elragadtatás általában egy hatalmas méretu amerikai zászló kibontásakor éri el emocionális csúcspontját. Az amerikaiak viselkedése példa arra, amit Ferdinand Tönnies egy közösség identitást kölcsönzô otthonosságnak nevezett. A kommunitaristák ennek az otthonosságnak a “tudatosításáról” beszélnek. A Függetlenség Napjának megünneplése ilyen “tudatosítás”.
Az amerikai történelem más, ami nemcsak a kommunitaristák filozófiai fejtegetéseiben jelenik meg világosan. A liberálisok, mint John Rawls vagy Ronald Dworkin számára is létezik az “igazi alkotmány”. Része az amerikai tradíciónak, hosszú eszmecserék során fogant. A Függetlenségi Nyilatkozat után például évekig tartott a vita a “Federalist Papers” felett, míg végül az amerikai alkotmány megszövegezésre került. A liberálisok és kommunitaristák szerint szoros az amerikai polgárok mentális kötôdése alkotmányukhoz. Egyfajta kinyilatkoztatásnak tekintik, bizonyos értelemben szent és sérthetetlen. Lényegében ezen alapszik a liberálisok és kommunitaristák teóriája, Bloch kései igenmlése.
Már a fentiek alapján is kézenfekvô, hogy amerikai teóriák és filozófiák nem lehetnek közép-európai politikai manifesztumok alapjai. A németeknek mindig az ölükbe hullott
a szabad alkotmány: alapjában nincs sok okuk az ünneplésre. Az alkotmányt soha sem kellett kivívni, ezért nem is olyan magától értetôdô a polgárok számára. Nálunk sohasem volt meg egyén és közösség között az az azonosság, amit az alkotmány fejez ki. Ernst Bloch jegyezte meg egyszer találóan, hogy a németek az alkotmányozáshoz mindig túl késôn, a szabad alkotmányok temetéséhez viszont mindig pontosan érkeztek. Bloch tétele 1989-ben is beigazolódott.
Ezért tunik a Kommunitarista kiáltvány szerzôinek naivitása is határtalannak. A görög viszonyok vagy a “lovagok, a nemesség és polgárság körében a császárság idején” dívott magatartáskódexek iránti romantikus vágyakozásuk a legjobb esetben is csak a színtiszta tehetetlenség kifejezôdése.
A folyóirat februári számában két kritikai állásfoglalás olvasható a német “Kommunitarista kiáltvány” tervezetérôl, ami 1997-ben szintén e hasábokon jelent meg. Ezzel a két cikkel folytatódik az a szerencsétlen tendencia, ami a kilencvenes évek elején, az amerikai Communitarian Network eszméirôl folytatott németországi vitával kezdôdött. Miközben számos vezetô politikusunk, pártállásra való tekintet nélkül, alkotó módon próbál csatlakozni az amerikai kezdeményezéshez, az értelmiség oldaláról jórészt csak össztuz zúdul rá. Már pusztán az a tény, hogy az amerikai kommunitarizmus elindítói a közösség fogalmát használták, elég volt sokaknak, hogy reakciós és antidemokratikus gondolkodással vádolják, sôt rövid úton a totalitarizmus gyanújába is keverjék a kommunitarizmus híveit. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai kommunitaristák demokratikus hitele minden gyanú felett áll, néhány baloldali ellendrukker nagyképu fellépése viszont, politikai múltjuk ismeretében, talán kevésbé indokolt, megfordult a szél. Amitai Etzioni programadó könyvét, a Felelôs társadalmat a kritikák már nem annyira veszélyes, mint inkább naív irományként könyvelték el: ezek a naívan optimista amerikaiak hisznek az egyszeru polgári elkötelezettség problémamegoldó erejében. Ezzel azonban a mi Marxon vagy Luhmannon iskolázott kritikusainknak nemigen tudnak imponálni.
Sajnos e két legfrisebb állásfoglalás sem törekszik arra, hogy a kiáltvány-tervezet pontjait egyenként kritikai vizsgálatnak vesse alá. Míg Detlef Horster (Németországnak nincs sok oka az örömre) csak egy kis oldalvágást akar mérni a kiáltványra, Karin Priester (A nôk terhére) már a bunkósbotért nyúl. Értelemszeruen különbözik a válasz is.
A németeken nem lehet segíteni
Horster cikke lényegében abból a figyelmeztetésbôl áll, hogy “a kommunitarizmus amerikai reflexiói és gyakorlati útmutatásai nem képesek, mint egy idôjárási front, csak úgy átrepülni az Atlanti-óceánt”. Ki akarna ebben ellentmondani neki? Éppenséggel nem lenne haszontalan, ha Németország és az USA politikai és intellektuális történelmének alapvetô különbségei, akár olyan kulcsfogalmak, mint “közösség” és “nemzet” szemantikai szintjén, a német kommunitarizmus-viták során már korábban tisztázódtak volna. Horster szemléletesen írja le, hogyan éli meg egy európai turista a Függetlenség Napját Amerikában, és jól tájékozottan utal arra is, hogy az amerikai liberálisok a kommunitaristák sok olyan nézetével egyetértenek, amiért nálunk elítélik ôket. Horster filozófiai írásainak ismeretében az volna a meglepô, ha nem így érvelne.
Csakhogy e felismert különbségeket Horster nem tudja gyümölcsöztetni, méghozzá két okból: egyrészt az amerikai állapotokat egy klisészeru, sötét Németország-képpel állítja szembe, miközben sem a német történelem demokratikus hagyományairól, sem pedig jelenünk lehetôségeirôl nem tesz említést. Másrészt félelme bizonyos elvek átgondolatlan átvételétôl minden, az USA-ból jövô kezdeményezéssel szemben immunissá teszi. Aki nem veszi figyelembe, milyen gazdag a német–amerikai kölcsönhatások története, és milyen szükséges volna a politika minden egyes területén átgondolni a politikai követelések átvételének lehetôségét, az megelégszik a saját negatív Németország-képével. Amerika dicsôítése lesz az indok, amiért nem lehet segíteni a németeken. Arról, hogy Horster milyen mértékben rabja még a nemszeretem német tradícióknak is, árulkodik torz reakciója arra a figyelmeztetésre, mely a polgárok elkötelezettségének lanyhulására mutat rá. Semmi jobb nem jut az eszébe, mint Brecht ironikus reakciója 1953 júniusából – mintha egy diktatúra néppel elégedetlen kormánya a leghalványabban is emlékeztetne az aggódó demokratikus polgárok polgártársaikhoz intézett felhívására.
Differenciálatlan ideológiakritika
Karin Priester kritikája nem ilyen szubtilis. Ô a kommunitarizmust feminista ihletésu ideológiakritikai vizsgálatnak veti alá. Nemigen törôdik az egyes részletek pontosságával, mivel azonban rágalmait néhány olvasó készpénznek veheti, érdemes némileg korrigálni írását.
Rögtön elsô mondatával a kommunitarizmus képviselôjének nevezi ki Alasdair MacIntyre-t, (McIntyre-nek írva a nevét), láthatólag azonban elkerülte a figyelmét, hogy e jelentôs gondolkodó soha nem csatlakozott a Communitarian Networkhöz és ezt nyilvánosan is megindokolta a Network folyóiratában, a The Responsive Communityben publikált írásában. Nehezen lehet egy irányzat mintaképeként megnevezni valakit, aki nyilvánosan elhatárolódott tôle. A Communitarian Network valódi spiritus rectorát, Amitai Etzionit az irányzat “egyik konzervatívabb elôfutárának” nevezi – azt a férfit, akit életpályája alapján – kezdve a vietnami háború elleni mozgalommal, majd késôbb, Carter elnök közeli tanácsadójaként és mindmáig, a német kategóriákat alkalmazva – csakis szociáldemokratának lehetne nevezni. Ha Etzioni a konzervatívabbak egyike, akkor minek tartja Karin Priester a többi kommunitaristát?
Blair inspriációi elsikkadnak
Tony Blair kísérletét egy új, a kommunitarizmus által is inspirált szociáldemokrata politika megvalósítására egyetlen ellenérv nélkül lesöpri az asztalról; nagyon jó lap kell ahhoz, hogy valaki egy ilyen politikai adut kijátsszon. Gond nélkül aposztrofálja Lady Dit a kommunitarizmus szentjének, a német és amerikai társadalmi struktúra fejlôdési tendenciáiról vitatkozva éppen kéznél levô francia adatokat idéz, és Riehl német néprajzkutatót teszi meg a kommunitaristák szócsövének, akirôl pedig valószínuleg soha nem is hallottak.
A szerzô ideológiakritikai vonzalma olyan erôs, hogy kritikája tárgyát csak elmosódottan látja. Igaza van ugyan, amikor arra figyelmeztet, hogy az egyéni felelôsség és pol-
gári elkötelezettség kommunitarista hangsúlyozása ideológiát szolgáltathat a szociális intézmények lebontásához – ugyanakkor nem veszi a fáradságot arra, hogy vitapartnerének szándékát legalább komolyan vegye, mielôtt ilyen sötét szerepet tulajdonít neki. Vitairata végén egészen mélyen nyúl a vulgáraufklärista klisék közé, álszentséggel vádolva a kommunitaristákat, akik a népnek olyasmit prédikálnak, amit maguk elvetnek. Hogyan reagálna Karin Priester, ha ellene is ilyen gátlástalan vádakat hoznának fel?
De néhány részlet helyesbítése és a rossz emlékezetu óbalos vitastílus visszautasítása nem fordíthatja el figyelmünket arról, hogy Karin Priester egy valóban lényeges pontot érint. Azt állítja, hogy a kommunitaristák családpolitikai követelései egyenlôek “az egyoldalúan a nôkre hárított terhek” megideologizálásával. Azt is követeli, és bizonyára jogosan, hogy egy ilyen jellegu kiáltványnak ahhoz, hogy a politikában helyet kapjon – Németországban még inkább, mint az USA-ban – reflektálnia kell a strukturális munkanélküliség problémájára.
Én sem értek egyet a kiáltvány szerzôivel abban, hogy a jóléti állam kiépülése visszaszorítaná az egyéni felelôsségre való hajlandóságot. A skandináv országokban folytatott szociológiai felmérések eredményei például egy ilyen ok-okozati összefüggés puszta feltételezését empirikusan kérdésessé és politikailag kockázatossá teszik.
De Karin Priester nem tud saját ötleteket a kiáltvány hiányosságaival és elképzelhetô gyengeségeivel szembeállítani. Ha elfogadhatatlannak tartja a nôk számára hátrányos részfoglalkozást és a rugalmasabb munkaidô-szabályozást, szívesen olvasnánk tôle célszerubb megoldási javaslatokat. Ha az idôsebb generáció tagjait szerinte nem kívánatos családban ápolni, mert ez megterhelô a nôknek, szívesen megtudnánk, hogyan lehetne az ápolást jobban megszervezni – miután az otthonokat ugyanolyan éles kritikával illeti, mint az otthoni ápolást.
Csak a forradalmi számít igazán újnak?
Végig nem világos, hogy a családi segítségnyújtás és ápolás szerepének növelését azért veti-e el, mert nem kívánatos, vagy azért, mert nem kivitelezhetô. Ha kívánatos, de nehezen kivitelezhetô, akkor a konzervatív csengésu családpolitikai elképzelések gyorsan progresszív szociálpolitikai követelésekbe csapnak át – mint például az amerikai kommunitaristáknál. És végül, aki az értékközpontú nevelés követelményével szemben nem tud mást nyújtani, mint védôbeszédet tartani az 1968-as célok mellett – anélkül, hogy szeme lenne a nevelési intézményeinkben uralkodó szervezett felelôtlenségre, és a 68-asok igencsak kétértelmu örökségére, csak azt bizonyítja, hogy ideológiakritikai kiállása mögött az önkritika hiánya rejlik.
Akármennyire túlzottnak érzem is azt az elterjedt diagnózist, hogy a német politikai rendszer a beépített blokádok miatt megreformálhatatlan, ugyanannyira károsnak tartom németországi értelmiségi körök magatartását is: örökösen jobban tudni, miért nem muködnek vezetô nyugati demokráciákban bevált programadó eszmék, hogy mindez csak külsôség és ürügy, a forradalmiság hiányának érzékeltetésére – ahelyett, hogy olyan szerényen és óvatosan, mint a kiáltványtervezet szerzôi tették, keresnék a németországi intézményi reform új útjait. Hogy milyen köszönetre számíthatnak ezért, azt e két kritika megfelelôen bizonyítja.
fordította: Wellmann Nóra
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu