Posztmodern Átány?

Az élelmiszereken általában feltüntetik szavatossági idejüket – a könyveken nem. Ennek ellenére élettartamuk nem túl hosszú: a könyvkiadók és könyvkereskedôk gazdasági okokból gyors váltásokra rendezkednek be, a tudományos publikációk érvényességi idejét pedig a diszciplínák folyamatos fejlôdése korlátozza. Ebbôl adódóan meglehetôsen szokatlan, hogy egy tudományos mû majdnem három évtized múltán is olyan ragyogó és eleven, mint közvetlenül megjelenése után. Fél Edit és Hofer Tamás könyve ilyen. 1972-ben jelent meg németül, s azonnal a kulturális antropológia klasszikus mûve lett.

Számos oka van ennek a sikertörténetnek. Az egyik legfontosabb ezek közül az, hogy a szerzôk egy önálló világ átfogó képét rajzolták meg: részletesen leírták egy magyar falu struktúráját, problémáit és eseményeit. Megpróbálom két elemi dimenzióban érzékeltetni ezt: térben és idôben.

Átány természetesen különbözik a spanyol, német vagy norvég falvaktól (hogy más kontinensek egzotikus helyeit most ne is említsük); Fél és Hofer könyvében a termôföld, a növények, az állatok, a munka, az étel, a ruházkodás, az építkezés, a gazdálkodás stb. sajátosságainak „szoros leírásait" találjuk. Ugyanakkor a paraszti gondolkodás szintjén sok egyezést találunk, ha összevetjük az itt leírtakat az Európa más részeirôl származó beszámolókkal. Ugyanabban az évtizedben, amikor az Átány-monográfia megjelent, Tübingenben napvilágot látott Utz Jeggle tanulmánya egy német faluról, Kiebingenrôl. A gondolkodás ugyanolyan vagy hasonló módjait tárta fel, pedig a két falu gazdasági és egyéb feltételei eltérôek voltak. A részletekben persze különböztek, de a túlélés és létfenntartás kényszerei által meghatározott alapstruktúrákban nem. A néprajzi kutatás a vidéki életforma hihetetlen változatosságát tárta fel szerte a világon. Ennek oka a morfológiai feltételekben, az éghajlatban, sôt a politikai és a kulturális háttérben keresendô. Ha a munkával szemben támasztott elvárásokat és a munkastílusokat vesszük szemügyre, láthatjuk, hogy nem beszélhetünk „a" parasztról, ugyanakkor úgy tûnik, a falusi gondolkodás alapstruktúrája az egymástól nagyon különbözô térségekben azonos.

Jeggle Kiebingen-tanulmánya nem szinkronikus vizsgálat volt, hanem a XVIII. század végétôl a XIX. század végéig terjedô levéltári adatokon alapuló történeti elemzés. Mindazonáltal legfontosabb eredményei összevethetôk az Átányban tapasztaltakkal, sôt Carola Lipp és Wolfgang Kaschuba publikációjában is – amely a Kiebingen-kutatást a XX. század közepéig folytatta – számos utalást találhatunk olyan struktúrákra és attitûdökre, amelyek erôsen emlékeztetnek az átányiakéra. Ez azt jelenti, hogy Átány világa bizonyos mértékben az a paraszti világ, amely nagyon sok térségben századokon át jellemzô volt. Fél Edit és Hofer Tamás Átánya tehát a premodern falusi társadalom és kultúra modellje.

Ezért olyan hasznos és továbbgondolható a könyv: realisztikus leírás, amely egyúttal a „derék parasztok" (proper peasants) világának ideáltípusa is (Max Weber-i értelemben). Ez a világ akkortájt kezdett eltûnni, amikor a könyv anyaggyûjtése folyt, s idôközben majdnem teljesen el is tûnt. Így tulajdonképpen kontrasztjává vált annak a modern világnak, amelyben a premodern termelésnek és életvitelnek – még Európa perifériáin is – csupán néhány apró eleme maradt meg.

Mára már úgy tûnik, a modern struktúrákat is magunk mögött hagytuk: a szociológusok és filozófusok egy új, „posztmodern" típust vázoltak fel, amelynek legfontosabb élôhelye a nagyváros ugyan, de azért – még ha felhígított változatban is – a falusi világra is kihat. A posztmodern társadalom elemzôi szerint a közösségi kötelékek fellazulnak, az erkölcsök pluralizálódnak és individualizálódnak. Úgy gondolják, hogy a munka fontossága – s ezáltal a szakmai karrierek jelentôsége – csökkent, s hogy az emberi élet egyre nagyobb területei esztetizálódnak. Ulrich Beck, a posztmodernitás egyik vezetô elemzôje, egyik esszéjének a hatásos Gesamtkunstwerk Ich címet adta, megközelítô fordításban: „Az én mint mûalkotás".

Ebben az okfejtésben majdnem teljesen említés nélkül marad az – miként minden, az új fejleményeket közös nevezôre hozni akaró törekvés esetében –, hogy bizonyos trendek a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapnak, és túláltalánosítják ôket. Úgy vélem, ha egy kutató a mai Átányban posztmodern vonások után nyomozna, aligha találna többet néhány nagyon halvány nyomnál. Egészében véve persze az érvek jó irányba mutatnak. S újfent: a hagyományos átányi világ hû portréja, kontrasztként, az újabb fejlemények jobb megértésének szolgálhat alapjául.

Azonban a könyv szoros olvasata (s ez lehetne e kis írás csattanója) megmutatja, hogy nemcsak kontrasztok, hanem meglepô párhuzamok, de legalábbis hasonlóságok is vannak a pre- és a posztmodern életvitel között. Kiderül, hogy a preindusztriális agrártársadalom közkeletû egyszerûsített változatai fontos megkülönböztetéseket mosnak vagy hallgatnak el. Mindössze három pontra hívom fel a figyelmet, amelyekben az átányi nép leírása nem különbözik nagyon feltételezett ellentététôl.

Elôször is, a hagyományos keretben élô emberek nem voltak minden tekintetben meghatározottak. Kultúrájuk – a szó a legtágabb értelmében – a kötelességek és a szabadság, a lehetôségek és a korlátok összetett terepe volt, folyamatosan leselkedô veszélyekkel. A velük szemben támasztott egyik legfontosabb követelmény, ahogy Fél Edit és Hofer Tamás hangsúlyozza, a változó feltételekhez való „rugalmas alkalmazkodás" volt.

Másodszor, napjaikat és életüket intenzív testi érzések jellemezték és alakították: érezték, ahogy testük a nap végére egyre lassúbb és erôtlenebb lesz (életük végére éppúgy, mint a nap végére), s az idôt is ezen benyomásaik alapján számolták.

S harmadszor, messze ható fatalizmus formálta életüket és jelölte ki útjaikat, amely segített megbirkózni a szerencsétlenségekkel és a kudarcokkal. S egyben azt is jelentette, hogy a kudarcok ellenére töretlenül folytatták tevékenységüket.

Nyilvánvaló, hogy a posztmodern bricolage más, mint a régiek rugalmas alkalmazkodása, hogy a mai „testiség" nem azonos az átányi emberek fizikai állapotával és érzéseivel, s hogy az ô fatalizmusuknak erôteljesen vallásos tartalma is volt, amely mára már eltûnt. Mégis talán hasznos lenne feltenni azt a kérdést, hogy a tipikus posztmodern életforma változó szakmai irányultsággal, változó (s gyakran bizonytalan) megélhetéssel – bizonyos értelemben – nem áll-e közelebb az élet elkerülhetetlen és elôreláthatatlan viszontagságaival jellemezhetô premodern helyzethez, mint az ipari társadalom rendezett életformáihoz, amelynek ideálja a statikus szakmai státus, eszközei pedig a biztonságérzet és az állandóság? S ugyanígy talán nem volna értelmetlen annak vizsgálata sem, vajon nem lehet-e legalább részben úgy értelmezni a testtel kapcsolatos új empirizmust, mint a visszatérést a régi agrárvilág tapasztalatához? S talán érdekes lenne megtudni azt is, milyen mértékben és milyen változatokban jelennek meg a régi falusi létfenntartás kockázatai a mi kockázatokkal terhes társadalmunkban, a mi Risikogesellschaftunkban (hogy Ulrich Beck egy másik terminusát idézzem) – tehát egy olyan bôségben élô társadalomban, amelyben ugyanakkor a korlátozott javak elve egyre nyilvánvalóbban érvényesül.