K. Horváth Zsolt

A TÖRTÉNETI TANÚSÁGTÉTELRÔL

A BUKSZ ez évi ôszi számában Gyáni Gábor tanulmányt tett közzé Emlékezés és oral history címmel (297–302. old.). A cikk egy ma nagyon aktuális és a magyar történettudományban eleddig – néhány kivételtôl eltekintve – mellôzött problémát vet fel s jár körül az emlékezés szociológiai és kognitív pszichológiai oldaláról. Noha a szerzô nem a legfrissebb irodalmat használja írásában, ez voltaképpen nem von le semmit annak értékébôl, ahogyan a témát, illetve annak szerteágazó problematikáját – szerintem jól – összefoglalja. Úgy gondolom azonban, hogy az emlékezetkutatásban megjelenô újabb munkák ismeretében Gyáni Gábor tanulmányát néhány ponton alkalmasint lehetne árnyalni, kiegészíteni. Jelen hozzászólásban tehát két szempontra szeretném felhívni a figyelmet: az egyik az emlékezetkutatásban egyre inkább (újra) középpontba kerülô tanúságtévô személy, azaz a szemtanú, s annak ismeretelméleti státusa, a másik pedig a történeti tanúságtételbôl elôhívható „valóság" fogalma s felhasználhatósága a történeti kutatásokban.

Az elsô problematika körüljárásában nem hagyhatjuk figyelmen kívül Renaud Dulong francia szociológus vadonatúj könyvét,1 mely az emlékezés középponti szereplôjét, azaz magát a szemtanút teszi vizsgálódása tárgyává. Nem vállalkozhatom e helyütt e könyv teljes ismertetésére, csak azokat a részeket taglalom, melyek a fent említett tanulmánnyal kapcsolatosak. Dulong meghatározása szerint „a tanúságtétel [témoignage] egy – az elmesélt eseményben való jelenlét révén igazolt – elbeszélés" (11. old.). Induljunk ki tehát ebbôl az elôfeltevésbôl.

Gyáni Gábor, Maurice Halbwachs és Frederick C. Bartlett nyomán vázolja fel az emlékezésnek mint folyamatnak az elméleti kritériumait, fôként az észlelés kognitív határaira koncentrálva, ám kitérve annak társadalmi befolyásolhatóságára is. Nem tartom feladatomnak e kérdéskör további tisztázását (már csak azért sem, mert a Replika tavaly tavaszi és nyári száma épp e kérdéskört firtatja), de alkalmasint kiemelhetô lett volna, hogy a belsô sematizációs munka éppannyira „belsô", mint amennyire külsô, társas hatások által befolyásolt meghatározottságnak, elvárásrendszernek felel meg. Ugyanígy hangsúlyozható lett volna az emlékezés „interiorizáltsága" az emlékezettel szemben, amelyet Hegel nyomán (Erinnerung vs. Gedächtnis) mind Michel de Certeau, mind Paul de Man jelentôs különbségnek gondolt el. (Nota bene! szerintem az angol nyelvû összefoglalóban is inkább a remembrance, mintsem a memory szóval kellett volna visszaadni az eredeti címben szereplô emlékezés szót.)

A tanúságtétel történeti szemszögébôl azonban nem is annyira az emlékezésnek az észlelési szakasza az érdekes, mint inkább annak narratív formában való megjelenése. Mivel a történész – extrém eseteket nem tekintve – soha nem rendelkezhet a szemtanú által képviselt megismerési helyzettel, melynél azonban közvetlenebb megfigyelési státust aligha tudok elgondolni, így a historikus szemszögébôl a tanúságtétel csak szövegszerûen jelenik meg: magyarul ez elemezhetô, a felidézési szakasz – ideális esetben – legfeljebb ellenôrizhetô, erre azonban késôbb még visszatérek.

Renaud Dulong, könyvének II. részében, a történeti tanúságtétel kapcsán Jean Norton Cru francia történész az elsô világháborús katonák emlékezéseit bemutató könyvét választja elemzése tárgyául.2 Norton Cru 1915 óta gyûjtötte a világháborúhoz kapcsolódó katonaemlékezéseket, majd az anyag összegyûjtése után fogott hozzá feldolgozásukhoz, melynek során az alábbi elveket követte. A francia historikus elôször is kettéválasztotta azokat az elbeszéléseket, melyek megélt tapasztalaton alapulnak, s azokat, melyekben fiktív behelyettesítéseket vélt felfedezni. E rendszerezôelv tehát – kimondatlanul is – azt posztulálja, hogy a katonák világháborús tapasztalata egy, másfelôl pedig azt, hogy e tapasztalat nem átadható a harcokban részt nem vettek számára a maga egészében, így kommunikálhatatlansága okán annak közvetítése, nota bene! kiválasztása a történész feladata és képessége. Azt hiszem, nem szükséges Norton Cru gondolatainak tudománytörténeti összefüggésbe való ágyazása ahhoz, hogy belássuk az emlékezések ilyetén formában való felhasználhatóságának tarthatatlanságát.

Mi is az az elméleti ismérv, mely lehetetlenné teszi a narrációk igaz–hamis állítások mentén való szétválasztását? Úgy gondolom, több haszonnal jár e kérdést így feltenni: tetten érhetôk-e a szövegben rejtôzô tényszerû elemek és fiktív motívumok? Az emlékezés mind kognitív, mind szociális vetületeibôl szemlélve e kérdéskört, a narratív történeti forrásokkal (napló, emlékirat, vallomás, oral history) egyfelôl az az alapvetô probléma, hogy a fabulában megjelenô adatok, tények, vagyis az enciklopédikus világra való külsô referenciák – ahogyan Gyáni Gábor is utalt rá tanulmányában – rendkívül bizonytalanok, megbízhatatlanok, másfelôl viszont világos, részint az elsô ismérvbôl következôen, hogy rendkívül sok konstruktív, imaginárius elemet tartalmaznak. Ezt felismerve a „hagyományos történész" vagy elretten az ilyen jellegû dokumentumok használatától, vagy – a fentebb vázolt metodológiának megfelelôen – szintetizálni kezdi a forrásokat: az egy, koherens történeti elbeszélésbe illeszkedô adatokat felhasználja, míg az ettôl az – egyébként általa konstruált – történeti „valóságtól" idegen elemeket, mozzanatokat a feldolgozás során negligálja. Ez már csak azért is erôsen megkérdôjelezhetô eljárás, mert a narratológusok szerint nincs a priori különbségtétel a tényszerû és a fiktív elbeszélés között. Gérard Genette a fiktív és a tényszerû elbeszélés közötti határ vizsgálatához a „személy" megkülönböztetését javasolja, s azt mondja, hogy ha a szerzô személye azonos a narrátoréval, valószínûsíthetôen tényszerû elbeszéléssel van dolgunk, ám sietve hozzáteszi, hogy ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ez egy jelzés a fiktív és a nem fiktív narráció között. (Például a homodiegetikus fikció már létében ellentmond e megállapításnak.)3 Genette szerint a narratív szövegen belüli alakzatok nem teszik lehetôvé, hogy egyértelmûen meghatározzuk azt, hogy mi a fiktív és mi a tényszerû, erre tehát – amint Umberto Eco is felveti – egyéb referenciákat kell keresnünk, mint például a szöveget kísérô külsô információt, a paratextust; Paul Ricoeur szerint is csak külsô, „intézményi" garancia van: ez esetben a dokumentum és a mögötte álló levéltár a bizonyíték a tényszerûségre.4 A „res factae-res fictae" dichotómiával kapcsolatban, mint fentebb már utaltam rá, egyetlen lehetôséget látok arra nézve, hogy a narrációkban megjelenô külsô referenciákat a történész „ellenôrizze": ez csak akkor lehetséges, ha ugyanarra a témára vonatkozóan primer, levéltári dokumentumok is rendelkezésre állnak. Ezt tette Kövér György egy nemrég megjelenô tanulmányában, ahol is testamentumot, memoárt, parlamenti interpellációt, sôt historiográfiai toposzokat ütköztetett a családtagok hagyatéki leltárainak adataival: azaz a narratív forrásokból megrajzolható „zsidó vagyonosodás" legendáriumát a primer nyilvántartásokkal, azaz a számok, az evidenciák világával, ám ezt sem a narratív szöveg adatainak korrekciójára, hanem az abban megjelenô beszédstratégia, illetve a belôle kiszûrhetô „mitológiák" elemzô bemutatására használta.5

Norton Cru módszertanának másik kritizálható szempontja már nem annyira az igaz–hamis állítások világát, hanem inkább az emlékezésekben megjelenô élményanyagok, a közvetlen (történeti) tapasztalatok megjelenítésének, közvetítésének kérdését érinti.

A kommunikálhatóság kérdését nem érintem e helyütt, hisz a holocaust kapcsán ennek bôséges irodalma, vitaanyaga van. Inkább visszakanyarodva egy kicsit a francia szerzô könyvéhez, különösen fontos felvetni azt a kérdést, milyen szempont szerint válogat a történész akkor, amikor azt mondja, hogy egy bizonyos történeti eseménysorozat személyes recepciói koherens egésszé állíthatók össze, vagyis milyen „valósághoz" méri hozzá a historikus a forrásokból kiszûrt élményanyagokat. Ez esetben – Reinhart Koselleck és Hans Robert Jaus nyomán azt mondhatjuk, hogy – a hagyományos történész az önnön elváráshorizontjának megfelelô tapasztalatokat illeszti, majd szerkeszti egy történetbe, mely önmagában is azt tételezi, hogy az ilyen elôfeltevésekkel dolgozó historikus hisz abban: a történeti „valóság" ott van valahol, s létezik annak egy „legközelebbi", „leghitelesebb" feldolgozása, melynek prezentálása az ô lehetôsége és feladata. A hermeneutikus felfogás szerint azonban az igazság s a valóság fogalmai relativisztikus természetûek, hiszen egyik sem önmagában van, hanem mindkettô maga is egy vagy több személy konstrukciója. Ilyen értelemben tehát a múlt „valósága" is konstrukció, éppen ezért nincs mihez „hozzámérni", például Norton Cru esetében, a különbözô élményanyagokat.

Amennyiben elfogadjuk a „valóság" e hermeneutikus elgondolását, ismét felmerül a kérdés, mit kezdjen a történész a narratív történeti forrásokkal? Amennyiben nem használhatók eseményrekonstrukcióra – mivel a külsô, enciklopédikus referenciáik megbízhatatlanok, s a belôlük nyert tapasztalatok, mert nincs mihez hozzámérni ôket, nem összemérhetôk –, milyen történelem alkotható meg az ilyen jellegû dokumentumokból? Vagy a historikus etikai felelôsségének aspektusából személve e kérdéskört felvethetjük: miért tudnánk mi jobban, hogyan éltek meg akkor, a „saját idejükben" emberek – késôbb a történészek által az események rangjára emelt – történéseket, mi jogon válogathatnánk ebbôl? El kell tehát fogadnunk, hogy az olyan események, történések hitelessége, melyeknek nem vagyunk szemtanúi, számunkra megegyezés, megszokás kérdése, amelyeknek autenticitását – személyes jellegû közléseknél – egyébként sem áll módunkban ellenôrizni, így nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ilyen elbeszélések bizalmi alapra épülnek, s hogy az abban megjelenô (ön)életrajzi elemek „hitelessége" – Lejeune szóhasználatát átvéve – „szerzôdéses jellegû".

Az ilyen jellegû szövegek elemzése, feldolgozása során tehát úgy gondolom, talán helyesebben járnánk el, ha az – akár egy szerzôtôl származó – eltérô narrációkat autonóm, lehetséges (szöveg)világoknak tételeznénk, s az igaz–hamis problematika firtatása helyett inkább a narrátor beszédstratégiáját elemeznénk, elbeszélôi szándékát vennénk részletesebben górcsô alá. Így a historikusnak nem a történeti „valóság" avítt, statikus, nehezen tartható fogalmára kell koncentrálnia, hanem az elbeszélések által létrehozott mentális univerzumokra, melyek aztán a történész olvasatában válnak „lehetséges történelmekké":6 ilyen források vizsgálatakor tehát nem elsôsorban az a fontos, mi történt velünk, hanem az, hogyan éltük meg. Az ilyen „kódolt történetek" (Kövér György szava) esetén az empirikus és a mintaolvasó7 olvasási technikáit egyszerre érdemes követnünk, ami során feltárhatók az elbeszélôi intenciók és szintek, melyek sok-sok értékes támpontot nyújthatnak az embereket motiváló sokféle lehetséges értékrôl és stratégiáról.

Ilyen elbeszélôi intenció mutatható ki – egy klasszikus példát említve – ifjabb Plinius VI. könyvének 16. levelében,8 mely Tacitus Historiae címû mûvéhez volt hivatott alapanyagul szolgálni. Ifjabb Plinius – állítása szerint – szemtanúk elbeszélései alapján rekonstruált egy történetet, melybôl azonban alapos olvasással, részletes elemzéssel kimutatható a szerzô azon szándéka, hogy nagybátyját, idôsebb Pliniust, az idôsíkok és az eltérô ismeretvilágok összecsúsztatásával, vagyis a közlés ügyes kis stratégiájával „hôsként" tüntesse fel egy, amúgy igen banális történetben.9 Itt sem az a revelatív felismerés, hogy ifjabb Plinius alkalmasint nem mond igazat, hanem az, mi célból kerekíti ki így az elbeszélést, hogyan konstruál egy ilyen „hôsies" történettel – Paul Ricoeurrel szólva – „narratív identitást": ilyen s ehhez hasonló kérdések vezetnek el bennünket tehát a mentális univerzumok vizsgálatához.

Befejezésül visszakanyarodva Dulong könyvéhez, s kezdeti elôfeltevésünkhöz a szemtanúságtétellel kapcsolatban leszögezhetjük, hogy narratív történeti forrásokban maga a fabulában elmesélt esemény szolgál „bizonyítékul" az elbeszélés „hitelességéhez", így a társtudományok eredményeit elfogadva a történész nem állapíthat meg még a hagyományos értelemben vett „bizonyosságokat" sem. Következésképpen Michel de Certeau és Roger Chartier10 nyomán azt mondhatjuk: a történelem valóban a „sziklafal peremén", a bizonyosságok és a bizonytalanság között mozog, következésképpen óhatatlanul megváltozik a történész feladata: ítéletalkotás és magyarázat helyett egyre inkább a megértést kell hogy részévé tegye tudományos eszköztárának. Ahhoz azonban, hogy a hagyományos történeti látásmód ne váljon szélsôségesen relatívvá, a történésznek használnia és következetesen érvényesítenie kell a szövegolvasás szigorú, tudományos kereteit, szabályait: enélkül jó értelemben vett megújulás aligha képzelhetô el.

A feladat alkalmasint nem is olyan egyszerû, mindazonáltal ha nem próbálnánk meg e szellemi magatartást (is) érvényesíteni, úgy a narratív történeti forrásokat „szintetizáló", az ítéleteinkben ily módon egyszerûsödô történelmet bezárkózásnak érezném egy ma már nehezen tartható fogalmi készlettel dolgozó történeti hagyományba.
 
 
 
 

Jegyzetek

1 Renaud Dulong: Le témoin oculaire. Les conditions sociales de l’attestation personelle. Éd. de l’École des hautes

études en sciences sociales, Párizs, 1998.

2 Jean Norton Cru: Témoins. Essai d’analyse et de critique des souvenirs de combattants édités en français de 1915 à 1928. Éd. Les Étincelles, Párizs, 1929. (Újabb fakszimile kiadás: Presses Universitaires de Nancy, 1994

3 Gérard Genette: Fictional narrative, factual narrative. Poetics Today, 11. (1990) 4, 755–774. old.

4 Paul Ricoeur: The narrative function. In: Hermeneutics and the Human Sciences. Cambridge University Press, Cambridge–Ed. de la Maison des sciences de l’homme, Paris, 1981. 288. old.

5 Kövér György: Nagy vagyonok legendáriuma. Café Bábel, 23. (1997), 13–32. old.

6 Ezen elgondolás részletesebb kifejtéséhez lásd K. Horváth Zsolt: Naplók és memoárok mint „lehetséges történelmek". Az 1848–49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. Levéltári Szemle, 49. (1999) 1. (Megjelenés elôtt.)

7 Vö. Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa, Bp., 1995.

8 Ifjabb Plinius: Levelek. Európa, Bp., 1966. 2. kiad., 271–275. old.

9 Umberto Eco: Levél az eszményi olvasónak. Pompeji, 2. (1991)3, 68–84. old.

10 Roger Chartier: Michel de Certeau metaforáját választotta új könyve címéül: Roger Chartier: Au bord de la falaise. L’histoire entre certitudes et l’inquiétude. Albin Michel, Párizs, 1998.